szombat, október 20, 2012

Bibircsók



Kedei Zoltán munkája

Mostani stádium
                                          
Az igazságot csak akkor merjük kimondani,
amikor tudjuk, halálosan betegek vagyunk.
                                                                          

Három álmodozó tekintetű kisasszony lakott a harmadik szomszédban, Póli, Erzsi és Jolán. Ez a három álmodozó tekintetű kisasszony állítólag úgy határozott, hogy férjhez nem mennek soha, életüket magányosan élik le, az öröklött ezüst eszcájgok, porcelánok és szépkötésű könyvek között. Naphosszat ültek az udvaron, olvasgattak, vagy az elmenő felhőket nézték, ha olyan volt az idő. Úgy ültek ott hárman, mintha nem is ezen a földön lennének, hanem valahol fönt, a magasságos egekben.

Csak ebbe a Jolánba ütött bele valami, mert egyszer önfejűleg nekifutott a valóságos életnek. Egy kicsit férjhezment Tóth Jóskához, de megbánta, s visszament az ezüst eszcájgok, porcelánok, szépkötésű könyvek közé. És naphosszat nézte az eget.

Már nem emlékszem, miért, de épp ebben a stádiumban látogattam meg a kisasszonyokat, akik kint ültek az udvaron, olvasgattak, vagy az elmenő felhőket figyelték, hogy melyik merre tart, lesz-é belőlük eső, vagy nem lesz.

Kérdem Jolántól, mit tetszik olvasni, Jolán, hogy úgy bele van temetkezve abba a szép könyvbe. Azt mondja Jolán, a Hitel, Világ, Stádium van most soron, kiolvasásuk eltart a jövő hétig. Mert ugye, malacok vannak, azokat is el kell látni. Mondom Jolánnak, Jolán, hoznék én is két malacot maguknak a többi mellé, ha adna értük egy könyvet, mert énnekem nincs, amibe bele tudnék temetkezni.

És melyik könyvet szeretnéd a malacokért, kérdezte Jolán. Mondom, én a Stádiumot, mert annak a címe roppant titokzatos, még a jelentését sem ismerem.

Tizenkét éves voltam, amikor két malacért enyém lett a Stádium. De véle együtt a Hitel, s a Világ is. Mert jószívű kisasszony volt Jolán, ölnyi könyvet adott még ráadásnak, pedig nem is kértem.

Szegény Széchenyi!

Sokszor elgondolom, mit értek el a kisasszonyok azzal, hogy a legnagyobb magyarnak három fontos könyvét elolvasták ezen az udvaron, ebben az eldugott faluban? De kérdezhetném úgy is, mit értek el „a négy folyó és három bérc honában”, amiképpen Arany János fogalmazta?
Talán semmit!

Csak olvasták csöndben a könyveket és nézték az eget. Még csak föl sem jajdultak, hogy hé, emberek, a mi falunk is ég, az országgal együtt! Talán attól féltek, ők is sóbálvánnyá változnak, mint Lót felesége, aki a tilalom ellenére visszafordult, hogy lássa a lángoló várost.

De nem följajdulni, még jósolni sem mertek a füstölgő jelekből, nehogy úgy járjanak, mint Kasszándra, a trójai király lánya, akit azzal büntettek, hogy jóslatait senki se higyje el, pedig azok később beteljesedtek.

Bevallom, én magam sem értem el sokat azzal, hogy két malacért enyém lett a Hitel, a Világ és a Stádium. Már csak azért sem értem el sokat, mert engem nem kedvelt Klió, a történetírás múzsája. Igaz, én sem kedveltem őt, soha! Csupán a Hitel utolsó mondata maradt meg emlékezetemben: „Sokan azt gondolják: Magyarország - volt, én azt szeretem hinni: lesz!”
Ennyi maradt meg emlékezetemben. Nem sok! A hithez talán elegendő.

És mi van a Stádiummal?

Mindig valamilyen stádiumban vagyunk.

Volt idő, amikor lelkesen meséltem apámnak, mit láttam a Vaskapunál. Mondtam, jól figyeljen, épp most változik a világ, most fordul meg a történelem. Lesz villany, fény önti el az utcákat, kerekek forognak, könnyebb lesz az élet.

Apám azt mondta, lehet, hogy fény önti el az utcákat, de könnyebb nem lesz az élet. A történelmet a járásáról  lehet megismerni. Eddig sántítva, bicegve jött, úgy is megy tova. Sántítva, bicigve. Az idők végezetéig. És azt javasolja, a nagy lelkesedésről mondjak le.

Egy napon lemondtam. De csak a lelkesedésről mondtam le. A reményről nem. Arról csak most kezdek lemondani.

Ebben a mostani stádiumban. Amikor halálos betegségemben szétnézek magam körül, lám, a világban mi van.

És mi van?

Az van, hogy nem kell nagy áldozattal megszereznünk a könyveket, valósággal reánk omlanak a könyvek! Úgy omlanak reánk, hogy kürttel, dobbal, dallal és fesztiválokkal csalogatnak a könyvek közelébe. Mintha azt akarnák, ne beléjük temetkezzünk egy hűs udvaron olvasgatva, hanem inkább bennünket temessenek maguk alá a könyvek.

Hogy jók-e, vagy silányak ezek a könyvek, mindegy! Csak könyv legyen.
Ez az a stádium, amikor nem az számít, mi van egy könyvben leírva, hanem az, hogy el legyen adva.

Ma nem az ige, hanem a statisztika az úr! Nagy úr a statisztika. Ha a statisztika azt mondja, két beteg közül csak az egyik hal meg, akkor rendben van minden, az eredmény jó. Annak, aki megmarad. És ki marad meg? A hatalom birtokosai maradnak meg még egy ideig, mert nekik van pénzük, hogy külhonban gyógyíttassák magukat. Híznak és gyarapodnak. Némelyik úgy beleszeret a hatalomba, hogy lelöki társát a fölötte lévő polcról. Mert kell neki az a polc! Mire? Hát arra, hogy fentről lekiálthassa, ő a kiválasztott, őt illeti az ítélkezés joga.

Vegyük még egyszer elő Arany Jánost. Ő mondja:
„Ezelőtt a háborúban Nem követtek semmi elvet, Az erősebb a gyengétől Amit elvehetett, elvett. Most nem úgy van. A világot Értekezlet igazgatja: S az erősebb ha mi csinyt tesz, Összeűl és – helybehagyja.”

Milyen nap van ma? Szombat? Mintha pénteken, vagyis tegnap mondta volna...

Ilyen a mostani stádium?

Ilyen. Nemcsak a mostani. A hatalom arca semmit nem változott évszázadok óta. Minden vonása, ránca, szemének pillogása, kaján mosolya a régi. Még a bibircsók is rajta. A mindenkori stádium, ugyanaz a stádium!

csütörtök, október 11, 2012

Az irodalomról



Báthori Zsigmond fotója


Egy szál fű

Ha csak egy szál fű
az irodalomból kinőne,
vagy egy sápadt malac
gömbölyödne tőle,

naponta írnék verset,
a  papírt művelném,
s nem szégyelleném magam,
hogy potyára koptatom elmém.



csütörtök, október 04, 2012

Ífon




A drága telefon


Egy ismerősöm megtudta, hogy amikor eluralkodik rajtam az idegesség, nem ordítok és nem csapkodom az ajtókat, hanem előveszek egy csavarhúzót, s azzal nekiszököm egy közelemben lévő, akármilyen mobiltelefonnak. Nem azért szököm neki, hogy elrontsam, vagy megjavítsam, hanem inkább azért, lássam, mi van benne, ettől el szokott múlni az idegességem.

Ez az ismerősöm a minap hozott nekem egy drága mobiltelefont, s azt mondta, ezt neked adom ajándékba. Ha lenne töltője, életre is lehetne kelteni, de nem érdemes, mert el van repedve a kijelzője, s ha véletlenül bekapcsolódik, hülyeségeket mutat.

Tegnap ezzel a törött kijelzőjű, hülyeségeket mutató telefonnal beállítottam egy főtéri szaküzletbe és letettem az asztalra. Az üzleti leányzó, amikor befejezte a mással való beszélgetését, azt kérdezte tőlem, mi a helyzet ezzel a drága telefonnal. Azzal az a helyzet, hogy nincs töltője, mondtam, s még az, hogy ez a telefon, ha véletlenül bekapcsolódik, hülyeségeket mutat, tehát semmit sem ér, de azért egy pillanatra legalább szeretném életre kelteni, mert ma ideges hangulatban vagyok, és ilyenkor neki szoktam szökni egy akármilyen telefonnak.

-Uram, maga miket beszél, hiszen ez nem akármilyen telefon, hanem jelen pillanatban a legdrágább telefon, ami egyszer csak létezik ezen a világon! Az a neve, hogy Ífon! Mit csinált maga ezzel az Ífonnal, hogy eltörött a kijelzője? Csak nem ült reá...
-Ó, kedvesem, hosszú történet ez, visszanyúlik egészen a serdülő koromba, --mondtam csak úgy, odavetve, -mint néhai jó kutyámnak szoktam a neki félretett csontot.
-Jaj, édes Istenem, hol van már magának a serdülő kora? De ez a történet semmiképpen nem nyúlhat messzire vissza, mert csak ezen a héten kaptuk az Ífonokat. Miért nem tetszik bevallani, hogy reá tetszett ülni véletlenül?
-Ó, kedvesem, mindent bevallok én magának, persze, hogy reá ültem, ez az igazság. De tudja, néha milyen bonyolult az igazság? Bonyolultabb, mint szétszedve ez a telefon! Mert én erre a telefonra nem véletlenül ültem, hanem szándékosan! Az immunrendszerem gyöngesége miatt ültem reá, mert már serdülő koromban roskadozni kezdett az immunrendszerem. Az orvos meghagyta, be ne üljek egy huzatos kocsmába, főleg pedig csupasz, hideg székre ne üljek le soha, tegyek a fenekem alá sapkát, könyvet, újságot, akármit, föl ne hűljek, mert  gyönge a szervezetem. Mármost az a helyzet, hogy van itt a közelben egy járdaszéli kávézó.  Pontosan a gyógyszertár előtt. Ott szerettem volna nyugodtan meginni a sörömet, de nem volt nálam sapka, se könyv, se újság, amit a fenekem alá tehettem volna. És tessék egyszer megnézni az ottani csupasz székeket, azokra nem ülhettem az orvosi előírás miatt. Szerencsére volt a zsebemben vagy négy ilyen Ífon, ezeket szépen leraktam sorba egy hokkedlire és reájuk ültem. Az egyiknek eltörött a kijelzője, na és mi van akkor, ha eltörött? Semmi sem drágább az egészségnél, remélem ezt belátja...

-Dehogy látom be, mondta az üzleti leányzó. Van magának fogalma, hányan adnák oda az egész immunrendszerüket is egy ilyen Ífonért? Egy ilyen drága telefonért? Sokan, uram, nagyon sokan! És nekem ne mondja, hogy nem talált a közelben egy eldobott újságot, ha már sapkája nem volt, amit a feneke alá tehetett volna. Csak úgy lobogtatja a szél az eldobott újságokat!

-Csak úgy lobogtatja, ebben magának igaza van. De mondja, ült maga legalább  egyszer csupasz hokkedlin, amire ilyen lobogó újságot terített ki? Mert én ültem. Vannak mondatok az ilyen újságokban, amelyek az ember szemét verik ki valósággal, s aki reájuk mer ülni, a fenekét is sokáig foghatja. Nincs az az immunrendszer, ami meg tudna birkózni ezekkel az újságokkal...