hétfő, április 30, 2012

Friss vers


                                             

Cseke Gábor

Kifulladt sípok

mondják szentgericén:
egy orgonasípba fészkelő madár
azon kapta magát
hogy minden oldalról körbezárt
fogoly
valahányszor próbált fölrepülni
kihasított egy-egy sípot
a síp meg őt sebezte meg
a madár belepusztult
az orgona berekedt elnémult
most az jár az eszemben vajon
nem én voltam-e az a madár
a sípba telepedő
betolakodó
s a bosszút álló gyilkos orgona
a vers bomlott szelleme
vergődök szállnék
s a kifulladt sípok olykor még felhörögnek
                   
                      xxx

Itt van ez a friss vers. A probléma, a helyzet valódi probléma, valódi helyzet. De nem friss. És nem új. Mindig így volt: a vétek nélküli lesz a vétkes. Az orgonasípba fészkelő madár „azon kapta magát”, hogy ő tulajdonképpen a semmit nem vétő síp foglya. És ez a síp „őt sebezte meg”. És a madár ebbe a sebbe „belepusztult”.
Innen már csak egy apró lépés kellett ahhoz, hogy „bosszút álló gyilkos orgona” legyen az ártatlan orgonából.
Azt kell, hogy mondjam, így „orgonál” a történelem is. Az ártatlanból valahogyan mindig kiorgonálja a vétket. A betolakodó addig vergődik önkéntes fogolyként, míg vergődésének következményeit a meghódítottra, az elfoglaltra hárítja. Mert a betolakodó soha nem hibás semmiért. Ő nem gyilkos, ő csak betolakodott. Szándékosan, vagy tudatlanságból, teljesen mindegy.
Ezzel a helyzettel, a történelmi valósággal mit kezdhet a költő? Semmit. Legföntebb vergődik, szállna, mint „a vers bomlott szelleme”.
Sajnos, ez a bomlott szellem nem csak versben lakik. Ott fészkel az örökösen foglaló, hódító, leigázó, izgága, helyét nem lelő fejekben.
...„a kifulladt sípok olykor még felhörögnek”.
És a népek mit tehetnek? Azon kívül, hogy olykor még felhörögnek? Semmit.
Így készül maga a történelem.


vasárnap, április 29, 2012




Kámpec és blútut

Gyűrött újság az ócskapiac földjén, rajta egy könyv és egy lakat.
-Vegye meg ezt a lakatot öreg, szép lakat, jó lakat, német lakat! És nem új lakat! Tudja, milyenek ezek a mai lakatok, öreg? Ezek a mai lakatok nem igaziak, szóval megveszi, vagy nem veszi meg? Igaz, kulcs nincs hozzá, de akkor is német lakat! És kulcsot akárhányat lehet beléje reszelni, nem kunszt, öreg, nem kunszt!
Jaj, maga a könyvet nézegeti, hát azt megnézheti! Vegye föl! Nyissa ki a födelét! Szép kicsi könyv, jó kicsi könyv, német könyv. A lapjai még úgy vannak fölvágatlanul. De azokat egy jó késsel föl lehet vágni, nem kunszt, öreg, nem kunszt! És nem új az a  könyv, öreg! Tudja, milyenek ezek a mostani könyvek, öreg? Ezek a mostani könyvek nem igaziak, szóval megveszi, vagy nem veszi meg?

-Hagyd már békén az öreget Jóska, mondja a Jóska szomszédja. Ismerem én az öreget, nem kell neki se könyv, se lakat. Csak nézelődik az öreg. Megvan mindene, háza, autója, felesége, empéhármas lejátszója! Ugye, igazam van öreg? Na, mondja meg ennek az én barátomnak, hogy igazam van! Mert maga tudja, hogy nekem mindig igazam van!

-Most is igazad van. De nekem nemcsak empéhármas lejátszóm, de még blútutum is van! Jóskának pedig köszönöm, hogy nézegethettem a szép kicsi német könyvet, melynek lapjai nincsenek fölvágva...

Megyek tovább. Hármat sem lépek, hallom, azt mondja Jóska:
-Nem százas az öreg. Az biztos, hogy nem százas. Ma már az öregek sem igaziak. Mint ahogy a lakatok, s a könyvek sem igaziak. Az ő korában egy normális ember azt mondja, neki már kámpec, nem pedig azt, hogy blútutja is van!


kedd, április 17, 2012




Szorongásos tünetek

Valami furcsa, pszihés eredetű mozdulattal két telefont raktam a zsebembe, amikor hazulról elindultam. Pedig jól tudtam, nem hív föl engem senki. Ugyanezzel a furcsa, pszihés eredetű mozdulattal tettem a felső zsebembe a vérnyomásaimat is. Egy cetlire jegyeztem föl, mennyi a felső és mennyi az alsó. Jó, ha az ember kezeügyében van a vérnyomása. Pedig tudom, senkit nem érdekel a vérnyomásom.

Vár reám a fogorvos. Megbeszéltük, hogy kihúzza egyetlen ép, de fájó fogamat. Mondtam is neki, készüljön föl lelkileg erre a foghúzásra, mert az a gyanúm, nem lesz könnyű művelet. Kérdezte, mire gyanakszom. Mondtam, a fájásra gyanakszom. Azt kellene valahogy elrendezzük. A fájást. Mert énnekem olyan a szervezetem, hogy a fájások miatt szorongási tüneteim szoktak előjönni.
Nem részleteztem, hogy csakugyan szorongásos tüneteim jönnek elő a fájásokkal. Ezeket nehezen viselem, mert nem lehet rajtuk eligazodni. Azért is raktam a zsebembe két telefont, hogy szükség esetén egyikről az elviselhető szorongásaimról értesítsem a lélek doktorait, a másikról pedig az elviselhetetlen szorongásaimat mondjam be. Jó, ha az embernek van választási lehetősége. Két telefon, két lehetőség.

Csak néhány lépésre voltam a rendelő bejáratától, amikor úgy éreztem, messzire elkerülnek engem a szorongásos tünetek. Már a fogam sem fájt. Ezt a jelenséget régtől fogva ismeri az emberiségnek az a része, mely legalább egyszer fogorvosnál járt.
Szorongásos tünetekkel bajom nem volt, de a zsebemben lévő két telefont szorongattam. Hol az egyiket kaptam elő, hol a másikat. Arra gondoltam, pszihés szempontok szerint is helytelen, ha az ember kihagyja a kézenfekvő lehetőségeket. Ilyenkor legjobb, ha fölhívok valakit, legalább megnyugtatom az idegeimet. De kit hívjak föl, s miért? Rövid tétovázás után fölhívtam saját magam.
A zsebemben lévő telefon erőszakosan csörgött, majd jött a hang, hogy foglalt vagyok. Mondom a fülemhez tartott telefonba, persze, hogy foglalt vagyok, hívjon majd vissza, miután kihúzták a fogamat.

Egy fogfájós ember állt mellettem a kapuban, aki hallotta az  önmagammal való beszélgetésemet. Azt mondta, maga nem jó tanácsot adott annak, akivel az imént tárgyalt. Mert ha magának kihúzzák a fogát, utána nem szabad sem beszélgetni, sem perecet enni, hanem szépen le kell feküdni és megvárni, amíg elmúlik a zsibbasztó hatása. Akkor derül ki, a fájós fogát húzták-e ki, vagy azt, amelyik még jó. Mert ő már megjárta.

Megfogadtam a fogfájós ember tanácsát. Most fekszem az ágyban, rég elmúlt a zsibbasztó hatása. És fáj a fogam. Már jönnek is elő a szorongásos tüneteim. Valamit elrontottam. Talán nem kellett volna ennyire igénybe vennem a lehetőségeimet. Két telefon, két lehetőség. És talán az sem helyénvaló, ha az ember önmagával beszéli meg a fontosnak tűnő dolgait.

szombat, április 14, 2012




Álnév


Valamirevaló író belátja, hogy az olvasót nem illik untatni.
Valamirevaló író, ha csak teheti, izgalmas történetet mesél el.
A silányabb fajta író azt hiszi, izgalmas dolgok csak az ő életében történhetnek meg. Ezért legtöbbször önmagáról ír. Arról, hogy véle milyen különös dolgok estek meg.
Magára valamit adó írónak voltaképpen nem is szabadna önmagáról írnia.
Mert ő tisztában van azzal, hogy nincs ember a földön, akivel izgalmas dolgok soha nem történnek meg.
Akkor mi legyen az izgalmas történetekkel? Hagyni kell őket megíratlanul?

Ezt sem a valamirevaló, sem a silányabb író nem tartja célszerűnek, sem pedig elfogadható megoldásnak.
Az első azért, mert ahogyan ő mesél el bármely jelentéktelennek tűnő eseményt, írásában pont az az izgalmas, az a szép. És ezt ő tudja, vagy legalábbis sejti.
A másik azért nem, mert ő azt tartja fontosnak, hogy elbeszélje saját történeteit, általában mindent, ami véle fordult elő. Akkor is, ha amit ír, senkit nem érdekel. De ő ezt nem tudja és tudni sem akarja.

A jó író magában az írásban leli örömét.
A silányabb abban, ha neve a köztudatban állandóan forog, minél többen emlegetik.

Legjobban az álnéven írókat tudnám becsülni. Azokat, akik mások írásaival sokat nem foglalkoznak, s azzal sem, ha kilétükre, míg élnek, nem derül fény.
Ők az igazi írók.
De az író is ember, esendő, s főképpen hiú. Beleszeret a saját nevébe.
Vajon van-e manapság jó író, aki álnevébe titkon holtig szerelmes, igazi nevét soha föl nem fedi?
Lehet, hogy van. De lehet, hogy nincs. Ha mégis van, szeretném megismerni  a nevét.




csütörtök, április 12, 2012

Igaz történet

                                                       Kedei Zoltán: üres pad


Franc

Egész nap festett a festő, tette-vette ecsetével a színeket.
Egy gyermek nézegette, miképpen készül a festmény.
A festő egyszer megsokallta a gyermek nézegetését és ezt kérdezte:
tetszik neked ez a festmény?
A gyermek ezt felelte: egy francot! Nem tetszik.
Márpedig én csak ilyen képeket tudok festeni, mondta a festő.
Erre a gyermek ezt válaszolta: egy francot! Tud maga szebbet is.

Ezt a kedves, francos történetet ott jegyeztem meg magamnak, azon az összejövetelen, ahol Ráduly János mutatta be legújabb könyvét.
Azt már nem jegyeztem meg, hogy hányadik könyvét mutatta be. Mert neki rengeteg van. Körülbelül hetvennyolc. Ha jól emlékszem.
Ez a kedves, francos történet ott van az egyik könyvében, Kedei Zoltán festőművésszel esett meg. Tehát igaz.
Szeretem az igaz történeteket. A kitalált történeteket nem szeretem. Szereti a franc! 

csütörtök, április 05, 2012

Emlékek sorsa


Fotó:flickr.com
 Eper  

-Ezt is megértük, Póli!
-Mit értünk meg, Józsi?
-Most már nem kell, hogy pirostojást fessél, Póli!
-Miért nem kell, ha eddig mindig kellett, te, Józsi?
-Mert téged már nem öntöz meg senki, Póli!
-Hát az idén nem jön az a gyermek, amelyik a tavaly is megöntözött, Józsi?
-Nem jön, mert a szülei őt is elvitték epret szedni Spanyolba, Póli!
-Azt mondták be, hogy ezeket mind elzavarják onnan, mert lopnak, Józsi!
-Ide hiába zavarják, mert itt már nincs mit lopni, Póli!
-Úgy rémlik, mintha lenne itt valahol egy törött ekevasunk, Józsi...
-Volt, mert eldugtam, hogy legyen egy darab emlékünk a múltból, de hogy el ne lopják, azt is odaadtam, Póli!
-Jól tetted, hogy odaadtad, nekünk már emlék sem kell, Józsi!
-Neked nem kell, mert te egész életedben csak szórtad az emlékeinket, Póli!
-Csak egyet mondj nekem, amit érdemes lett volna megtartani, Józsi!
-Ha nem volna nekem ez a vészes elbutulásom, mondanék többet is, Póli!