csütörtök, január 26, 2012

Útkereszteződés

Fotó Báthori Zsigmond



Sárgán villognak a lámpák

Valahol, egészen mélyen, bennem vannak az útkereszteződések.

Sárgán villognak a lámpák.

Mehetnék előre, jobbra  és balra is.
Éppen csak szét kellene nézni, merről üthetnek el más hangulatok, sietések.
Éppen csak szét kellene nézni, el ne üssek más hangulatot, más sietést, hogy ne legyek vétkes.

Sárgán villognak a lámpák.

Valahol, egészen mélyen hallom a dudák és káromlások hangját, uram, mire vár,  menjen valamerre, megállított már minden egyszemélyes történelmet!

Sárgán villognak a lámpák.


csütörtök, január 19, 2012

Bábel

Horváth László fotója, Cseke Gábor blogjából kilopva



Három humán erőforrás

Bábeli időket élünk, nem értjük egymás szavát. Még valakit megszólítani is roppant kockázatos. Ha azt mondom, uram, azt felelheti, kérem, az urak nem itt vannak. Amikor egy újság úgy írja, hogy a zemberek, akkor azonnal tudjuk, mi van abban az újságban. Amikor egy újság úgy írja, hogy a polgárok, akkor is azonnal tudjuk, mi van abban az újságban.

Mostanában humán erőforrásnak nevezik azokat, akikkel az utcán találkozunk, akikkel kávézunk, vitázunk, vagy csak nézzük, mivel foglalkoznak.

Énnekem szerencsém van, mert három olyan humán erőforrást ismertem meg, akik nem finnyásak a megszólításra.

Az egyik humán erőforrásra rá is kiáltottam, hé, maga mit csinál? Miért reszeli le a lakatot a szomszéd ajtajáról? Nem tudja, hogy nem szép dolog betörni, lopni, rabolni?
Ez a humán erőforrás nem sértődött meg, amikor úgy kiáltottam rá, hogy hé!
Egyszerűen eltette a reszelőt és közben lenézően tekintett rám. Ebben a  tekintetben az volt, hogy miért avatkozom bele az ő dolgába, rablók és tolvajok mindig voltak, amióta világ a világ.

Az egyik szomszéd, aki végignézte a lakatreszelést és végighallgatta feddő szavaimat, hívta a rendőrséget.
Jön három rendőr, az egyik azt kérdi a humán erőforrástól, maga nem részeg, hogy ilyen cselekedetre adta a fejét? A humán erőforrás azt feleli, bizony eléggé részeg vagyok, józan állapotomban nem szoktam betörni, legföntebb felpofozom az első embert, akivel találkozom. Mert éhes vagyok. Azért. Tetszik érteni, biztos úr?
A rendőr papírt és ceruzát vesz elő, hogy a betörési kisérletről megírja a jegyzőkönyvet. De nem írja meg. Azt mondja, nem fog a pix ebben a hidegben. A másik rendőr előmbe áll és azt mondja, ez az illető tört be az ő anyja lakásába is. De nincs mit csinálni. Ennek az illetőnek jó az attitűdje, de pénze, az nincs és nem lehet semmit rajta behajtani. A harmadik rendőr is előmbe áll és azt mondja, nagyon kell vigyázni, amikor valaki fölhívja a 112-es számot. Sok az alaptalan bejelentés. Kérdem, ez is alaptalan, ez a lakatreszelés? Azt mondja, attól függ, honnan nézzük. Ha a tömlecek zsúfoltsága felől nézzük, akkor prímplánba az ország gazdasági helyzetét kell figyelmünk központjába helyeznünk, az most a legelső. Vegyük például az eut. Ugye, az eu figyelmének központjában is a gazdasági helyzet van, mégpedig állandó jellegel. Maga ebben a házban lakik állandó jelleggel? Mert ha nem itt lakik állandó jelleggel, akkor meg kell vizsgálnunk, milyen alapon, s milyen jelleggel vizsgálja önfejűleg a deviáns cselekedetek állapotát és kiterjedését ebben a városban. Az nem lehet, hogy csak telefonálunk, s mi itt el vagyunk vonva a súlyosabb eseményektől...Kérem, adja ide a személyi igazolványát.
Mondom, hát nem a betörő személyi igazolványát kéri? Azt feleli, nem. Mert az az illető már rég a figyelmük központjában van és jól tudják a hatóságok, hogy neki nincs személyi igazolványa.
Két óra sem telt belé, elballagott a három rendőr, nézett utánuk a humán erőforrás, mi pedig ott maradtunk a telefonálós szomszéddal, s a lereszelt lakattal.

A másik humán erőforrás pont úgy néz ki, mint a hónapos retek. Piros az egész feje. Egészséges, szép a termete, orcája mosolygós, beszéde a csibészek beszéde. Ott pillantottam meg, a cementből öntött, régi pingpong asztal mellett, amikor a kicsi, árnyékos parkban lehívta a piros hetest. Egy egész kompánia humán erőforrás figyelte, nyerésre áll-e a hónapos retek.
Egy itteni bankban dolgozó hölgy szeretett volna autójával megfordulni a tömbházak között. Ez a vidám humán erőforrás lecsapta a kártyát és sietett segíteni. Addig segített a hölgynek a megfordulásban, amíg az autót neki vezette a tömbház lezárt szeméttárolójának és annak ajtaját betörte.

Jöttek a rend őrei. Megállapították, hogy a humán erőforrás elmondása szerint rossz helyre építették a tömbházat, különösképpen a szeméttárolót, senki nem hibás, máskor figyelmesebben kell itt autóval megfordulni.
Amikor a tömbház lakóinak fölborzolt hangulata lecsillapodott, intett a hónapos retek a kártyázó humán erőforrásoknak, hogy most már jöhetnek kutatni a szeméttárolóban, nem kell annak az ajtaját feszegetni.

A harmadik humán erőforrás, akit megismertem, egy női személy. Valami nemes, grófi családból származhatott, legalábbis ezt mutatta a ruházata, választékosan beszélt és amikor nem volt részeg, bőséges volt a szókészlete. Azt magyarázta a tűzoltóknak, egy kis tűzből nem kell olyan nagy dolgot csinálni, láttak már ők világégést épp eleget. Az az elhagyatott épület, amely hőközpont volt régen, most a bokorlakók otthona, jól érzik magukat benne, mi van, ha időnkint kicsap az üveg nélküli ablakokon egy kis füst? Nekik is meg kell valahol melegedni. És miféle beszéd  a tűzoltók részéről, hogy ők menjenek a számukra épített új otthonba?  Hát nem tudják, hogy azok az otthonok nem biztonságosak? Ott sok a tolvaj és a rabló, nem lehet félretenni egy üveg pálinkát, hogy el ne lopnák. És csak ne emlegessék a villanyt, nekik villany nem kell, mert azt meg is kell fizetni, ha van és tévé sem kell, mindent tudnak erről a világról.
És egy tűzoltónak illik tudni, hogy régiókra van osztva a város kukázásilag, homogén elemekből állanak a csoportok, viselkedésükben az együttműködés a domináns, nem pedig a diverzió.

Sajnos, ezt a humán erőforrást nem most ismertem meg. Ő volt az, aki a múlt nyáron egy alkalmas pillanatban besurrant a kapunkon és ellopott az udvari asztalunkról egy nagy kést, amivel káposztát akart szeletelni a feleségem. Amikor megkérdeztem, miért nem teszi le azt a veszedelmes szerszámot, azt felelte, álljak félre az útjából, mert neki arra a késre nagy szüksége van, nincs még minden elintézve ebben a városban.

Most úgy vagyok, hogy ha el szeretnék menni hazulról, előbb szétnézek, nincs-e a közelben egy humán erőforrás, reszelővel, késsel a kezében.
Bábeli időket élünk. Még valakit megszólítani is roppant kockázatos.


      

csütörtök, január 12, 2012

Tömkeleg úr

Benczédi Sándor munkája


A rendszer bukása

Tömkeleg úr ahányszor kilépett a trafikból, mindig megszólította a legelső embert, akivel találkozott. És most kivel találkozott Tömkeleg úr, amint kilépett a trafikból?
Velem.

Érdekes, rendszerint ott találkozom Tömkeleg úrral, a trafik előtt. Vagy jövet, vagy menet. De ott. Mint most. És ha már találkozunk, beszélgetünk. 

Rendszerint azt kérdi tőlem, hogy miképpen ityeg a fityeg. Ilyenkor válaszolni szoktam. Illedelmesen, hogy hát így és úgy, kedves Tömkeleg úr. Halkan beszélek, mindegy, mit mondok, nem hallja, mert majdnem süket. És nyugodtan szólíthatom őt Tömkeleg úrnak, ha már az igazi nevét nem ismerem, de ez se számít, ha egyszer nem hallja, mert majdnem süket.

-Tudja meg, már azért is megbukik ez a rendszer, mert ebben a rendszerben nem adnak az embernek egy szál cigarettát a trafikban! Csak egész csomaggal adnak! Kinek van manapság pénze egész csomagra? Magának van pénze egész csomagra? Mert nekem hol van, hol nincs. Most például éppen nincs. Ad nekem egy szál cigarettát? Nem felejtettem el, a múltkor is adott...

Mondom Tömkeleg úrnak jó hangosan, hogy hallja: elhiszem, hogy most nincs magának egész csomagra való pénze, mert meg sem kérdezte tőlem, miképpen ityeg a fityeg. Máskor meg szokta kérdezni. És ott villogott a kezében egy egész csomag cigaretta! Most nem villog.
Nehezen bukik meg a rendszer, ha az embernek hol van pénze, hol nincs. Csak akkor bukik meg, amikor már sokunknak egyáltalán nincs.

-Uram, én már ott tartok, hogy inkább nincs. Mit gondol, miért kérek magától egy szál cigarettát? Tömkeleg betegségem van, az orvosságot ki sem tudom váltani. Tömkeleg adósságom van, azt soha meg nem tudom adni. Tömkeleg barátom volt, most egy sincs. Naponta eljövök ide a trafikba. Tömkeleg cigaretta van odabent, egy pakkot ki nem bontanának, hogy egy szálat ki vegyenek belőle. Tiltja a szabály, a hatóság, a rendszer.
El lehet hagyni a cigarettát. De miért hagyjam el, ha már megszerettem?

 -Tömkeleg úr, magának igaza van!
Eljöhet az idő, amikor én is csak egy szál cigarettáért megyek be a trafikba. De mondok magának valamit, ha meg nem haragszik. Ha én egyszer egy szál cigarettáért megyek be a trafikba, s nem adnak, csak egész pakkal, akkor kérek magától egy szál cigarettát. De én azt a szál cigarettát  el nem szívom. Szenvedek inkább. Panaszkodom és csapkodok erre-arra, mint a sebzett madár. Legalábbis addig, amíg nem vehetek magamnak egész pakkal a trafikban!  Mert nincs az a  rendszer, amit egy szál cigaretta megbuktatni ne tudna. Nincs az a rendszer!




szerda, január 04, 2012



                                  
SMS

Aki mentett már meg emberi életet, ne panaszkodjék. Legyen boldog. Akkor is, ha csupán egyetlenegy emberi életet mentett meg.
Én nem panaszkodhatom. És olykor boldog is lehetnék. Mert én eleddig három ember életét mentettem meg. Békeidőben. Kettőét úgy, hogy sietve kórházba vittem őket, mielőtt még meghaltak volna valami súlyos mérgezéstől. Egyet pedig úgy, hogy lemondtam föltett szándékomról, mely szerint ezt a rosszféle embert agyon fogom ütni.

Vannak szerencsés emberek, akiknek az a hivatása, hogy emberi életeket mentsenek meg.
Ilyenek például a sebészek.
Azt hihetnők, nincs is boldogabb ember ezen a földön, mint egy sebész. Akinek szinte naponta adódik alkalma arra, hogy emberi életet mentsen meg.
De ez nem így van. Boldogabbak, szerencsésebbek azok, akik kényszerűségből nem ismertek meg soha sebészt. Csak kocsmárost, taxisofőrt, karmestert, pilótát, masszőrt, táncoktatót.

Figyeljék csak meg, mennyivel üdítőbb időtöltés léha népek társaságában lenni, mint komoly emberek szomorú, nehéz meséit hallgatni betegségről, műtétről, sebészprofesszorok szokásairól! Hogy így a diagnózis, és úgy a diagnózis. Hogy az volt a szerencse, hogy az volt a szerencsétlenség! Csupa felhős hangulat, csupa panasz, tudálékosság.

Az első műtétem után kint sétáltam a folyosón, valami könnyed melódiát dúdolva ment el mellettem a kórház borbélya, reám se nézett, gondoltam, menjen, csak menjen a maga útján, soha ne lássam többé.
És jön a sebészprofesszor, Bara Tivadar, azt mondja, jól van, kell magának a séta, ilyenkor az a legjobb, a séta. Mondom, doktor úr, ha egyszer kikerülök innen, egész életemben sétálni fogok, közben pedig könnyed melódiákat  dúdolok, mint a maguk borbélya, most kedveltem meg az életet, itt kint, ezen a folyosón...

A második műtétem után azt kérdeztem a sebészprofesszortól, tessék mondani, maradt még bennem valami, ami ép? Azt felelte, sok nem maradt. -És ha megint meg kell engem műteni, akkor hogy lesz, doktor úr? -Akkor  úgy, hogy ismét fölvágom. Ha lesz kit! -mondta  Bara professzor.

Két hónap telhetett el. Sétálok a főtéren. Apró lépésekkel, sápadt orcával, lefogyva, szomorúan. Megszólít valaki, azt mondja, jól van, kell magának a séta, ilyenkor az a legjobb, a séta. Nézem, hát ez az ember nem más, mint a sebészprofesszor. Jön valahonnan a fiával. Talán még váltottunk egy-két  szót, mentek tovább. Néhány lépés után megállok, nézek utánuk.  Megfordulnak ők is, néznek utánam. Látom, a professzor mond valamit a fiának.
Azóta csak találgatom, mit mondhatott Bara doktor a fiának. Mit is mondhatott volna? Talán csak annyit, hogy nézd meg, ez az ember egyszer már meghalt. A második műtét után. És mégis él...Talán csak ennyit.

Azóta eltelt négy esztendő.  És én minden esztendő végén kapok egy üzenetet a mobilomra.  Az van az üzenetben, hogy békés ünnepeket, egészséget kívánok az új esztendőben, Bara.
A legutóbbi üzenet végén ez van: Baráék.

Már nem találgatom, mit mondhatott apa a fiának, amikor találkoztunk. Súlyos dolgot mondhatott, ha már az orvos fia is bekerült az évvégi üzenetbe.
Most viszont azon tűnődöm, vajon hány olyan sebészorvos lehet még a világban, aki egy műtét után négy évvel is jó egészséget kíván a volt betegének? És azt találgatom, rajtam kívül  hány lejárt életű embernek jut ilyen esemes...