Meschendörfer

A gótikus ember

Fotó: Wikipedia

Brassóba küldött egyszer a főszerkesztőm. Hogy írjam meg Brassót. Ha nem is az egész várost, de legalább  keressek benne egy szász embert, vagy valami szépet, magasztosat és fölemelőt.

Kerülgettem a Fekete templomot. Gondoltam, nincs Brassóban annál szebb, magasztosabb és fölemelőbb látvány. Zárva volt a templom. Megkerestem a harangozót, akiről azonnal kiderült, hogy szász. Kinyitotta nekem a veretes ajtót. Megnéztem mindent. A szűk lépcsőkön még a toronyba is fölmásztam. Amikor kijöttem Isten sötét házából, picinynek, törpének és jelentéktelennek éreztem magam. És nem jegyeztem le semmit a Fekete templomról. Fölkapaszkodtam a Cenk tetejére, onnan néztem a várost. Lejöttem a Cenk tetejéről és barangoltam a a házak között, a zegzugos utcákban.

Az állomáson megláttam egy batyúján pihenő embert. Szóbaálltam véle, elmondtuk egymásnak, melyikünk honnan jön és merre megy. És ebből a beszélgetésből megírtam Brassót. Az írásom nem volt szép, sem magasztos, sem pedig fölemelő. És a batyúján pihenő ember sem volt eléggé szász. De valamit teljesítettem a föladatomból.

Nagyszebenbe is elküldtek egyszer. Hogy írjam meg Nagyszebent. Ha nem is az egész várost, de valamit belőle. És el ne felejtsem, legyen a riportomban legalább egy szász ember. A napot ott töltöttem el a Brukenthalban. El is felejtettem a riportot, s a szász embert.

Így jártam Besztercén, Medgyesen, Szászvárosban és Segesváron is. Volt úgy, írtam valamit ezekről a városokról, s abba az írásba belé vegyítettem egy-két szász embert. Hogy legyen.

Soha nem tudtam egyetlen szász emberről sem tisztességes fogalmazást írni. Legföntebb a falusi szászokról tudtam, akik beszélgetés közben is dolgoztak, nyüzsögtek a köves udvarokon, rucákat tereltek, kutyákat csitítottak, késeket fentek, hordókat mostak, hámot varrtak, s csak röviden válaszoltak kérdéseimre. Úgy, hogy igen. Vagy úgy, hogy nem. Úgy éreztem, ezek a szász emberek  néhány létrafokkal magasabb szellemi talapzatról tárgyalnak velem.

Egyszer egy községi szász előljáró kereken megmondta, neki nincs ideje újságírókkal foglalkozni dologidőben. Azt mondtam, bizonyosan azért nincs ideje, mert ő egy gótikus ember! Azt felelte, eltaláltam, ő csakugyan egy gótikus ember, s azzal el is ment.

Hanem az igazi gótikus embert most fedeztem föl, amikor már senki nem kéri, hogy riportot írjak a szászokról. Most fedeztem föl, miután ezt a szorgalmas népet már rég eladták, kiűzték az országból. Ez az igazi gótikus ember a szászok írója volt, neve Adolf Meschendörfer. Corona-című könyvét Kós Károly fordította magyarra 1933-ban. Most ebből a könyvéből idézek: ... „ Így történt ez akkor, mint ezer esztendővel korábban is csak így, amikor a római sasokat kergették káromkodva a mocsarak közé és későbben is, amikor gótok és gepidák szállották meg ezt a földet.

A nyüzsgő vándorokhoz idegen legények is keveredtek: gyanús cimborák és széllel-bélelt jómadarak. S mert a sokféle vízerecske más-más katlanban torkollott össze: ezért egymástól olyan különbözőek.

Fő-Nagyszebenbe, a Czibin vize mellé, a nemesebb fajta került, mely még a régi hazában tanult úri beszédet és előkelő szokásokat. Segesvárra jóízű hollandusok verődtek az alsó-Rajna mellől, akik táncban és búcsúkor  tele torokkal kacagnak és erősen izzadnak. Maradt még egy csepp boldog Champagne véréből Medgyes leányaiban, s mint a szarka kapkodnak minden csillogó portéka után. A beszterceiek, a maguk északosabb vidékén, kicsit savanyúra sikerültek, s idegen vér is keveredett beléjük, de azért mindig becsülettel megállották a helyüket. A szászsebesiek és szászvárosiak ősi hazájuk legdélibb csücskéből kifogtak egy csepp kék eget és keszkenőbe kötve magukkal hozták: ezért a kacagó szőlőhegyek között kedvük is napsugaras.

Brassó csupa keménykoponyájú és nagyöklű embert vállalt, aki csak azt tudta mondani: igen-igen és nem-nem és ettől nem is tágított. Leginkább a verekedőket kedvelte és konokul gyűlölködőket, mert a napkelet felé és napnyugat felé vezető nagy út mentén épült és két hegyszorost kellett mindenféle pogány népség ellen védelmeznie.”

Lám, ennek a derék szász írónak nem kellett fölhágnia a Cenk tetejére, hogy messzire lásson. Még az időben is messzire látott. Legalábbis visszafelé. Észrevette a keszkenőbe kötött csepp kék eget, amit a szász leánykák hoztak magukkal e táj fölé.

Ha pedig most engem arra kérnének, írjak valamit a szászokról, bevallom, nem tudnám a mi elkótyavetyélt gótikus emberink vonásait egyetlen pillantással befogni. Főleg nem úgy, mint amiképpen az ő írójuk be tudta fogni. Sem pedig sok szempillantással nem tudnám. Még a hozzám legközelebb eső, jóízű segesvári hollandusok arcvonásai is odalettek az időben. Az sincs, aki fölidézze  kacagásukat, vagy lejtéseiket a táncaikban.  És ha most egy kiváncsiságból hazavetődő segesvári szász emberrel találkoznék, szégyelleném magam. Akár a figyelmetlenségéből  minden javaiból kifosztott koldus. Szégyelleném magam, ha reám tekintene egy elűzött, kitagadott gótikus ember.

Történetek

Fotó Balázs Ödön

Szegény volt-e Jakab Jóska?

Ha most ezt az egyszerű kérdést valaki föltenné nekem, törhetném a fejem, csakugyan, szegény volt-e Jakab Jóska, vagy nem volt szegény. Pedig nálamnál jobban senki nem ismerte Jakab Jóskát. Velünk szemben lakott, egy kicsit srégen, a Bárgác felé. De nem is az számít, hogy ott lakott-e, vagy nem lakott ott. Az számít, hogy Jakab Jóska életében legtöbbet velem beszélgetett. És nem azért beszélgetett velem legtöbbet, mert nem lett volna akivel beszélgessen. Lett volna. De amiről Jakab Jóska beszélni szokott, az senkit nem érdekelt. Csak engem.

Valahányszor átmentem Jakab Jóskához, teljességgel kivirágzott az orcája, azt mondta, üljek le, véle szembe. Mert el akar mesélni egy történetet. Én pedig mindig leültem, véle szembe. És hallgattam, amit mesélt nekem Jakab Jóska. Közben figyeltem Jakab Jóska kivirágzott orcáját, s le-lenéztem az ő vásott, félretaposott cipőjére, amelyből egy lábújja kilátszott.

Egyszer, amikor már harmadszorra is végighallgattam ugyanazt a mesét, hogy milyen szívósak a szibériai fehérnépek, fészkelődni kezdtem a kicsiny, háromlábú széken. Azt mondtam, hallgass ide, Jóska! Miért nem keresel magadnak valami házkörüli dolgot, ideje lenne elfelejteni a hadifogságot, a szívós, szibériai fehérnépeket, s az igazat megvallva, vehetnél már egy jobb kinézetű cipőt. Mert ami a lábadon van, nem ember elejébe való. Ezt, mint jó szomszéd, úgy mondom néked, Jóska...

Jakab Jóska nem sértődött meg. Egy kicsit tűnődött és azt mondta, ha ilyen súlyos hibákat találok benne, akkor nagy baj van. Mert ő most már szegényebbnek érzi magát, mint amilyen eddig volt. Kérdem, ezt te hogy érted, Jóska? Mert én téged semmivel meg nem csorbítottalak. Sőt, gazdagabb lettél egy-két igazsággal!

Ezt én úgy értem, hogy ezentúl nem szívesen hallgatod meg az én történeteimet. Márpedig ha valakinek bőségesen vannak történetei, de azokat senki nem hallgatja meg, akkor annál nagyobb szegényég nincs is, mondta Jakab Jóska. És mit gondolok én az ő történetei felől? Hogy azok hazugságok? Mert ha azt gondolom, akkor az ő elbeszéléseinek hitele vész el. Akinek hitele nincs, annak semmije sincs. Ami pedig az ő cipőjét illeti, tudhatnám, hogy legalább tíz esztendeje ezt viseli és nem is akar jobb kinézetűt  venni. Először is azért, mert nincs reá pénze, másodszor pedig azért, mert a betört cipő kényelmesebb az újnál.

Már nem emlékszem, miképpen váltunk el. Az biztos, hogy nem vidám hangulatban. Sokáig át sem mentem Jakab Jóskához. Sokáig úgy éreztem, Jakab Jóska a falu leggazdagabb embere. Azért ő a leggazdagabb, mert sok mindet átélt ebben az életben és neki vannak a legérdekesebb történetei. És azért is ő a leggazdagabb, mert a vásott, félretaposott cipőjével meg volt elégedve.

Nem voltam ott a Jakab Jóska temetésén. Csak hallottam, miket beszéltek róla a népek, temetőből hazafelé jövet. Azt beszélték, egy tyúk volt minden vagyona. Valaki egyszer megkérdezte tőle, van-e, amit egyél, Jóska? Erre Jakab Jóska azt válaszolta, van. De ha a tyúkom korán nem tojik meg, a reggelim el van maradva.

Ma sem tudnám eldönteni, szegény volt-e Jakab Jóska.

Allergia

Fotó Imreh Albert

Ah!

A legtöbb ember allergiás valamire. Száradó széna szagára, a bodza illatára, virágok porára, mindegy, hogy mire.

Fiatalabb koromban, ha régi poéták könyveit vettem elő, arra lettem allergiás, amikor versében így sóhajtott fel a költő: Ah! Ilyenkor oly sebesen csuktam össze a könyvet, hogy a fürge legyet is agyoncsaphattam volna véle, ha arrafelé repdes.

Sokáig a huszadik századra voltam allergiás. Alig vártam, hogy kimenjünk a huszadik századból, hátha azzal elmúlik ez a betegségem. Nem múlt el. Most arra vagyok allergiás, ha meghallom a rádióból, tévéből a következő szavakat: egyébként, egyfajta, markáns, úgymond, merthogy, hiszen, ám. Ezektől a szavaktól allergiásabb leszek, mint attól a régi, költői sóhajtástól, hogy ah! Ilyenkor sebesen rohanok a rádióhoz, tévéhez, hogy  kikapcsoljam. Oly sebesen, hogy a szőnyeg is kifut alólam. Már csak zenét tudok hallgatni. Tele van a fejem zenebonával és zsibongással. Azon sem csodálkozom, hogy annyiféle betegségem van. Hát lehet ennyi zsibongással egészségesen élni?

Azért van nékem másfajta allergiám is. Tegnap például boldog voltam. Mert ahol egy héttel ezelőtt vért vettek tőlem, hogy megállapítsák, haladt-e előbbre a végzetes betegségem, azt mondták, megjött az eredmény, negatív. Tehát egy tapodtatnyit sem haladt előbbre a végzetes betegségem, legyek nyugodt és boldog. Meg is nyugodtam és az is lettem, boldog.

Hazafelé jövet, úgy százlépésnyi ideig boldog voltam. De a százegyedik lépésnél reám rontott a boldogság miatti allergia. Ideges lettem és gyűrögetni kezdtem a zsebemben lévő papírt, amelyre reá volt írva, hogy negatív. Voltaképpen a laboratóriumi eredményben való kételkedés rontott reám. Hogyhogy negatív az eredmény, amikor egyre rosszabbul érzem magam? Az is lehet, alaposan meg sem vizsgálták a véremet, csak úgy, hozzávetőlegesen, elfuserálva. Ettől legyek nyugodt és boldog? Azt nem! Egy téves eredménytől akármi történjen velem, boldog nem leszek.

Szomorúan értem haza. Kérdi a feleségem, na, van eredmény? Mondom, van. Negatív. Hát ez a legjobb hír, mondja, legyek boldog. Nem nekem való a boldogság, mondom egykedvűen, lehangoltan. Erre ő felsóhajt, ah! Te semminek nem tudsz örülni ebben az életben! Mondom, nem. Semminek. Főleg annak nem, ha azt hallom, ah!

Passzát szelek

Báthori Zsigmond fotója

Mindenhezkonyítás egyeteme

Az én falumban a népek soha nem rohantak vaktában a tudomány után. Úgy tekintettek a tudományra, miként az okos szoknyapecér férfiak tekintenek a szép nőre: félszemmel. Mintha észre sem vennék. Mintha különösképpen nem is érdekelné őket. Pedig a nyáluk csöppent el a  tudományért. Úgyannyira, hogy minálunk minden utcasarkon volt egyetem. Ha nem is a mintentudás egyeteme, de a mindenhez való konyításé. Az volt.

Amikor két férfiú találkozott az utcán, szótlanul nem mentek el egymás mellett. Ha egy szép, napsütéses délutánon az egyik megjegyezte, jó napunk van, a másik ezzel egyetértett. De nem egészen. Azonnal előjött belőle a filozófusok örökös kételkedése. És azt mondta, derűre ború jön, ki tudja, mit hoz még az este. A méhek is furcsán viselkednek. Az ő méhei például rajzottak, de el is röpültek, ki tudja, merre. Ilyenkor mit lehet vélük csinálni?

És akkor ez a férfiú valamilyen választ kapott a másik férfiútól. Hogy ilyenkor mit lehet csinálni a méhekkel.

Ha öt percig tartott a magyarázat, akkor ez az egyetem ötperces egyetem volt. A méhészeti tudományról. Ráérősebb alkalmakkor voltak egyórás egyetemek is.

Így terjedt minálunk a tudomány, s a valamihez való konyítás. Magától terjedt, minden szervezés és pályázat nélkül. Ahogy az alkalom, s a szükség hozta.

Emlékszem, az iskolában a tanítóink is hasonló pillérekre építették oktatási módszereiket. Egyszer a passzát szelekről tanultunk, s a hátsó padból valaki azt kérdezte, mifelénk miért nem fújnak passzát szelek? Erre a piciny érdeklődésre rácsapott a tanítónk, elmondta, hol van az egyenlítő, mi a helyzet Afrikával, képzeletben bejártuk a sivatagokat, s csak úgy, pehenés gyanánt megállottunk Karthágó romjainál. Néztük a tengert. Képzeletben. És mi a helyzet azokkal a romokkal, kérdezte egy másik gyermek. Így jutottunk el Hannibálig. És a sóig. Mert állítólag sóval hintették be Karthágó városát, hogy nyoma se maradjon. Innen már csak egy ugrás volt a bibliai történet, amelyet otthon, petróleumlámpa fényénél olvastunk, ki-ki a maga kedvére és  kiváncsiságára. “Kénkő és só égette ki egész földjét, be sem vethető, semmit nem terem, és semmi fű sem nevekedik rajta; olyan, mint Sodomának, Gomorrának, Ádmának és Czeboimnak elsüllyesztett helye, a melyeket elsüllyesztett az Úr haragjában és búsulásában." (5Mózes 29, 23.)

Most pedig álljunk meg itt. A sónál. A tudomány a mai napig sem tisztázta, igaz-e, hogy sóval hintették be Karthágó városát. A tudósok csak konyítanak ehhez a témához. Az egyik azt mondja, nem lehet igaz, mert abban az időben drága volt a só. A másik szerint valami igazság csak lehet abban a behintésben, ha már írtak róla a korabeli följegyzések. Tudományos egyetértés nincs. Csak konyítás van. De az már valami. Ha nem is tudomány, legalább érdeklődés.

Mit akarok mindebből kihozni? Csak azt, hogy manapság divat vaktában rohanni a tudomány után. El kell végezni legalább egy egyetemet. Hogy legyen elvégezve. Szinte mindegy, hogy mit tanítanak azon az egyetemen.

A minap két ifjú hölgy beszélget a tévében. Mindketten egyetemet végeztek. Az egyik azt kérdi a másiktól, milyen városokat kedvel legjobban ebben az országban. A másik azt feleli, ő legjobban a bánsági városokat kedveli. Például Kolozsvárt. Ez a legszebb bánsági város. Nem Temesvárt akart mondani, kérdi az egyik. Nem. Temesvár messze van, feleli a másik.

Az ilyeneket a mindenhezkonyítás egyetemére sem volna szabad fölvenni. Mert az ilyeneket a végzettségüket igazoló papírjaikon kívül az égvilágon semmi nem érdekli. Sem az, hogy mik azok a passzát szelek, hogy merre van Karthágó, sem az, hogy miből van a só.  

Hajtogatás

Fotó: Wikipedia

Ánégyes könyörgés

-Jó korán beültünk ide.

-Be.

-Magától is vér lesz levéve?

-Vér.

-Nem jó a hetet úgy kezdeni, hogy pancsolják az ember vérét!

-Nem.

-Énnekem napiszinten fáj a fejem. Magáé is?

-Fáj.

-De nem napiszinten, mint az enyém...

-De. Napiszinten.

-Miféle hivatalos papír van a kezében?

-Ánégyes.

-Ánégyes?

-Az. Ánégyes.

-Tudtam.

-Mit tetszett tudni?

-Hogy maga egy intelektiális ember. Aki ilyen szép csöndesen ül és keresztbe teszi a lábát, és békességesen várja, hogy megszúrják, miféle ember lehet? Csakis intelektiális! És úgy veszem észre, maga tisztában van  az ánégyes papírral is. Mert én ezzel az egy dologgal nem vagyok tisztában. Megmondaná nekem, mi az az ánégyes papír?

-Egyszerű, fehér lap. Úgy is mondják, miniszterpapír. Lehet írni rá kérvényt, beadványt, könyörgést, akármit. Csak össze ne gyűrje az ember, mert ha összegyűri, nem veszik figyelembe.

-De ha nem gyűri össze az ember, akkor elintézik a beadványát?

-Attól függ, milyen kedvükben vannak a kisasszonyok. Akik elolvassák. Lehet, hogy elintézik, lehet, hogy nem.

-Érdekes.

-Mi az érdekes?

-Jöttek valami franciák a falunkba, vagyis az iskolába, hogy eszes dolgokra tanítsák a gyermekeinket, mert úgy tudják, ezek a miénkek nem eléggé eszesek. És tudja, mit csinálnak ezek a franciák? Egész áldott nap gyűrögetik a szép, fehér papírt, pont olyant, mint amilyen a maga kezében is van. Ahogyan mondta, az  ánégyest. Most már nem csak a tanitónők, hanem az egész iskola azzal foglalkozik. A gyűrögetéssel. Ánégyest gyűrögetnek. A gyermekek otthon azt mondják, ánégyessel kell menni iskolába, nem könyvvel és ceruzával. Már ott állnak az új tudománnyal, hogy bombázó repülőt csinálnak. Vagy sunnyaszkodót, amelyik lopakodva megy a levegőben. Az egész utca tele van papírrepülővel. S az egész főút!

A szomszédom elment az igazgatóhoz, kérdezte minek kell nekünk az a sok bombázó repülő, a gyermeke semmit nem tanul, otthon is csak hajtogatja az ánégyest. Tudja, mit felelt az igazgató? Azt felelte, ez még mindig jobb, mintha a gyermek a televiziót nézné. Mert az tele van pisztolyos emberekkel és sokféle gyilkossággal, lövöldözéssel és rablással. Na, maga mit szól hozzá?

-Van benne valami igazság.

-De maga az imént azt mondta, kérvényre, beadványra, könyörgésre való az ánégyes, a repülő bombázót meg sem említette. Csak azt, hogy a papírt nem szabad összegyűrni, mert a gyűrött ánégyest nem veszik figyelembe a kisasszonyok.

-Akinek napiszinten fáj a feje, s könyörögnivalója is van, írjon beadványt. Ha pedig valakinek semmi panasza nincs, gyűrögessen ánégyest és csináljon bombázót, vagy amit éppen akar. Ezért találták ki a gyűrögetést, s még azért, hogy tanulják meg a gyermekek a szabadságot.

-Jól mondja, azért intelektiális ember, persze, hogy jól mondja! De tudja maga azt, hogy ezek a mi szerencsétlen gyermekeink még miket hajtogatnak a bombázó repülőn kívül? Például tengeralattjárót, kétpúpú tevét, majmot, piramist, elefántot és kengurut, bálnát, hupikék törpét, kanárit, fókát, spanyolbikát, jegesmedvét, cápát hajtogatnak az ánégyesekből. Hogy tanulják meg a mi szerencsétlen gyermekeink a szabadságot és menjenek olyan tájakra, ahol piramisok vannak, kenguruk és majmok és spanyolbikák! Még véletlenül sem hajtogatnak ánégyesből sárgahasú békát, kecskét, kelkáposztát, sem pedig mezei nyulat, varjat, cinegét, vörösbegyet. Még véletlenül sem!

-Na, látja, ezért fáj magának napiszinten a feje! A majmok és kenguruk miatt! Fölösleges is, hogy levétesse a vérét és pancsolják. Írjon inkább beadványt az iskola igazgatójának. Hogy a hajtogatásból hagyják ki a spanyolbikát, a tengeralattjárót, a kanárit, s ezek helyett tegyenek be kecskét, cinegét és vörösbegyet. Hátha attól megnyugszik a lelke és minden el lesz intézve. És a maga helyében oda írnám a beadvány elejére, hogy ánégyes könyörgés!

-Most pedig igaz lelkére mondja meg nekem, maga ezt a módszert már kipróbálta?

-Ki. Csak egy baj volt az én beadványommal. Amíg az ánégyes könyörgésemet elvittem a kisasszonyokhoz, idegességemben és persze, a fájós fejem miatt  összegyűrtem a papírt és nem vették figyelembe.

Tollrajz egy művészről

Marx

Ellentétes nézetek, Marx József fotója

Marx Jóskával, a híres, marosvásárhelyi fotóművésszel hosszú ideig jó barátságban voltam. Szinte naponta bejárt a szerkesztőségbe. Mindig volt nála egy-két új fénykép, azokat nekünk megmutatta, de csak futólag, mert örökösen sietett.

Irigyelt engem Marx Jóska. Hogy nekem sakkozni is van időm. Irigyeltem én is Marx Jóskát. Hogy ő mesterségénél fogva, annyi gyönyörű színéznőt lefényképezhet. Ha úgy akarja, még meztelen állapotukban is.

Egy napon idegesen jött be Marx Jóska. Panaszkodott, hogy neki mostanában semmi nem sekerül. Kérdem, hát mi történt veled? Kifogytak a színésznők a városból ? Azt mondja, nem a színésznők fogytak ki a városból, hanem az ő türelme fogyott el. Nem képes túladni  soha azon a hitvány autóján, ami maholnap széthull egészen. Régi is, rossz is. Műszakilag nézve. A kutyának sem kell. Sokan megnézik, mert az újságban kihirdette, de amint meglátják, legyintve el is mennek.

Egyet lépek a futóval, s mondom Marx Jóskának, hallgass ide, Jóska! Én az autót tőled megveszem. Azzal a feltétellel, ha azt a rozoga tákolmányt előzőleg nem kell megnéznem. Látatlanban szeretném megvenni. Azért látatlanban, mert becsületes embernek ismerlek, nem fogsz engem becsapni.   

Erre azt mondja Jóska, vegyem tudomásul, az ő autója nem rozoga. Majdnem minden alkatrésze ki van cserélve. Még a sárvédője is. Annál jobb autó nincs a városban.

Hallgatván a beszélgetést, valaki rosszmájúlag megjegyezte, milyen gyorsan meg tud változni egy autó műszaki állapota...

Megvettem az autót (Dacia1100). Meg is voltam véle elégedve. Teltek az évek.

Egyszer mondom neki, te, Jóska, nincs egy szép színésznőd, akit hirtelen valahová el kellene vinni ? Mert ugye, nekem is van már autóm...Azt mondja Marx Jóska, hogy is képzelsz ilyesmit? Olyan színésznő nincs Vásárhelyen, aki hajlandó lenne egy  tyúkketrecbe beleülni...

A méreg nyelve

Pusztai Péter fotója

Átmulattam szilveszter éjszakáját, át én, atyásan. Dorbézoltam egy vékonyra vágott pirított kenyér, s egy csupor burjános tea társaságában. Ahogy az én koromban illik, s amiképpen az orvosi tudomány a lelkemre kötötte.

Valamivel fiatalabb koromban, az „ancien régime” idején másképpen mentem át egyik esztendőből a másikba. Táncolva, énekelve,  koccintgatva és vitázva. Úgy mentem át, betarthatatlan fogadalmakat téve, sikert és boldogságot kívánva a velem együtt ünneplőknek.

Legjobban a vitákat, a szellemi csatározásokat kedveltem. Főleg azt, ha valami fontosnak vélt vitás kérdés eldöntésében az én véleményem lehetett a mérleg nyelve.

Mennyire más volt ez az éjszaka, mennyire más ez a szilveszter! Végig pásztáztam a világhálót, olvastam újságokat, kivettem belőlük sokféle véleményt, jóslatot, riadalmat, félelmet, számbavételt és számonkérést, megnyugtatást és kételkedést. És mit találtam a világban? Főleg mérgelődést találtam. Egyik ország haragszik a másik országra. Egyik ember haragszik a másik emberre. Mindegy, hogy miképpen fejezik ki magukat a népek, egy nyelven beszélnek, s ez a nyelv a méreg nyelve. Mintha mindenki a Bábel tornyát építené, nagy a kapkodás mindenfelé, senki nem figyel a másikra, szavát nem érti és nem is akarja érteni.

A pirított kenyér és burjános tea mellett nagyon nem lehet lerészegedni. Így hát józanul tettem föl magamnak a kérdést: mi lehetne most a mérleg nyelve, melynek elmozdítása jófelé terelhetné a sok, szétfutó akaratot és vélekedést? Miben lehetne bizodalma ennek a mérgelődő, nyugtalan, megbolydult világnak? És ki dönthetné el, hogy merre érdemes menni?

Arra jutottam, hogy nélkülem nem megy már semmi. Arra, hogy kizárólag én lennék hivatott arra, hogy  eldöntsem, merre érdemes menni. Én lennék erre hivatott, mert józan egyedül én vagyok! A bennem remegő mérleg nyelvét el is mozdítottam. Abba az irányba, amit jónak láttam. Vagyis nem a méreg nyelve felé. Most már legalább én jófelé megyek.