péntek, december 16, 2011

Ami új






Sifitelős telefon

Anyám minden nap fölhív telefonon. Ma déltájt hívott fel,  mondja, hogy neki most nincs semmi mondanivalója. Kérdem, hát akkor miért hívott fel, ha nincs semmi mondanivalója.  Azt feleli, azért, mert kérdeznivalója van, mondani semmit nem akar mondani, mert minden meg van beszélve. Kérdezni is csak annyit szeretne, hogy a mai napon beszéltünk-e mi ketten telefonon. Ezt neki tudnia kell. Mert ha beszéltünk, akkor neki rohamosan romlik az emlékezőtehetsége. És az nagyon nagy baj.

Mondom, csakugyan romlik az emlékezőtehetsége, Mama. Mert ma reggel már beszéltünk mi ketten telefonon. De nagyon ne ijedjen meg. Nem lenne csoda, ha valaki kilencvennyolc évesen délidőben arra sem emlékezne, hogy mit reggelizett.

-Ó, fiam, hagyjad a délidőt, s a reggelizést, ne terjeszkedj tovább a fontos dolgoknál. Jól tudod, hogy a gombokat is nehezen nyomkodom. Sokszor meg sem találom, melyik a piros és melyik a fehér gomb. A látásom  megromlott. Azt már megszoktam, de most itt van ez az emlékezőtehetség, amit nem szeretnék elveszíteni. Most azért hívtalak, hogy ellenőrízzem magam, hívtalak-e ma, vagy nem hívtalak.

-Mama drága, apámtól azt tanultam, mindennek van megoldása, csak meg kell keresni. Én már meg is találtam, mi legyen a gombokkal.
-Ó, fiam, megint elkanyarodtál, most ne arról beszélj, hogy mit tanultál apádtól. A gombokat pedig újra kell festeni, vagy rájuk lell ragasztani valami pirosat, s valami fehéret. Ahogyan eddig is volt. Mert a színek a sok használattól lekoptak.

-Mama drága, most meglátja, milyen az élet! Ha eddig nem vette volna észre. Olyan megoldást találtam a gombokra, hogy annak is hasznát veszi ezután, ha megromlott volna az emlékezőtehetsége. Mert a gombokat nyugodtan el is felejtheti. A mobilján nem lesznek többé gombok. Nem kell azokat megfesteni. Újfajta telefont veszek magának, érintőképernyős telefont. Azokon nincsenek gombok.

-Ó, fiam, miféle ernyőről beszélsz? És hogyhogy nem lesznek gombok? Akkor én mit fogok megnyomni, ha föl akarlak hívni?
-Semmit, Mama! Semmit nem kell megnyomni. Csak megsimítja a tenyerével a telefont, előjönnek valami színes kockák, azokat megpöccinti az ujjával, s máris telefonál véle. Az ilyent érintőképernyős telefonnak hívják. De én a maga kedvéért más nevet adok neki. Hogy jobban megértse. Az ilyen mobilt sifitelős telefonnak hívjuk mi ketten. Nem érintőképernyősözünk, mert az igen bonyolult kifejezés. Legyen sifitelős. Mert sifitelni kell, nem pedig gombokat nyomogatni.

-Ó, fiam, az én kiszáradt, megfonnyadt, repedezett tenyeremmel most tanuljak meg telefont sifitelni? Te ezt hogy  képzeled? Azonnal mondj le róla!
-Nem nehéz megtanulni, Mama! Pont úgy kell kezelni, mint a mi régi ablakunkon a zsalugátert. Végighúzza rajta a tenyerét, ha akarja kinyílik, ha akarja becsukódik. Ilyen egyszerű, Mama!
-Ó, fiam, a fiataloknak könnyű az ilyesmit megtanulni. Neked  könnyű, mert még nyolcvan sem vagy. De mit mondjak én?
-Semmit ne mondjon, Mama. Tudom, hány éves vagyok. Még jó az emlékezőtehetségem. De maga vigyázzon, siessen elfelejteni a gombokat! Hamarosan hozom a sifitelős telefont!
-Ó, fiam, semmit ne hozz már nekem. Semmit, ami új!





kedd, december 13, 2011

Befelé

Elekes Károly, Önarckép


Rongyos madár

Jó élete volt az én egyetlen testvéremnek, Károlynak. És ha most, ebben a nyakatekert világban valaki megkérdezné tőle, hogy vagy, Károly, azt felelné, jól, a bajokat leszámítva nagyon jól vagyok. Persze, hogy azt válaszolná. Mert csakugyan jól van Károly. Elérte, amit el akart érni ebben az életben: művész lett belőle. Csak be kell ütni a gugli keresőjébe a nevét, Elekes Károly s máris sorolja az internet, miket vitt véghez az én  testvérem, akinek jó élete volt.

Büszke is vagyok rá. Hogyisne lennék, ha arra gondolok, nekem is van valamennyi részem az ő életének alakulásában? Azt mondom, valamennyi, mert a fönnmaradó rész a történelmet, s a véletleneket illeti meg.
Ami az én érdemem, az az, hogy tizenhat évvel hamarabb jöttem a világra, mint ő. És mondhatnám azt is, én neveltem Károlyt, én jelöltem ki az útját, s amint látom, jól neveltem őt és jól jelöltem ki az útját.

A történelem érdeme, hogy Károlynak kedvező irányba fordította szekerének rúdját. Olyan társadalmi rendszer ütött be hozzánk, mely elvette minden földünket, erdőnket, nem kellett az én egyetlen testvéremnek mezőre járni, mint nekem, szántani, vetni, kaszálni, állatok tartásával kínlódni. Kedvére játszadozhatott patakunk partján a lármás gyermekek között, foghatott halat, sárgahasú békát, színes pillangót, csodálhatta a fákon röpdöső énekes madarakat.

A véletlenek érdeme, hogy korán fölfedeztem Károlyban a képzőművészet iránti érzékenységét, hogy ne használjak olyan erős kifejezést, mint amilyen a tehetség.

A továbbiakban családi krónikáról nem lesz szó, csupán a Károly érzékenységéről, az énekes madarakról, s egy éles kanyarról.

Egyszer azt vettük észre, hogy a házunk megtelt énekes madarakkal. Nem igazi, hanem festett madarak lepték el a falainkat. Apánk keretet csinált a képeknek és vasárnaponkint gyönyörködtünk Károly munkáiban. De nem csak gyönyörködtünk, bele is szóltunk. Volt, aki azt mondta, igen sok ág van festve a fákra, volt, aki kifogásolta a parti kövek formáját, színét, a lombok foltjait, vagy a táj beosztását. Egy biztos: anyánk volt a legkritikusabb megfigyelő. Azt is mondta, régebben szebb fákat festettek, kékebb eget és fényesebben ragyogó napot. Ezek a képek igen egyszerű képek, talán még annál is egyszerűbbek és közönségesebbek, mint amit a valóságban lehet látni.

Egy napon érdekes festmény jelent meg a falon. Régi petroleumlámpa, s egy rongyos madár volt ezen a képen, néhány hosszúra nyújtózkodó faág, egyéb semmi.
Vendégünk jött Amerikából. Meg is mondom, hogy ki: Böjtös László, Clevelandból.
Azt mondta Böjtös László, hogy ez a madár neki nagyon tetszik és szívesen föltenné otthon a falára. Károly azonnal be is csomagolta. És elszállt ez a madár Amerikába.

Hónapok multán mondom Károlynak, nem festenél még egy olyan rongyos madarat? Hogy maradjon itthon is egy rongyos madár?
Festett. De az rongyosnak rongyos volt, de más! Egészen más. És festett még madarat bőségesen. De olyant, mint az a régi, soha nem tudott festeni.

Teltek az évek és a Károly életében bekövetkezett egy éles kanyar. Nem festett se rongyos, se énekes madarakat. Festeni mindig festett valamit, vagy rajzolt, de egyszer azzal állt elő, hogy rájött, a világban túlságosan sok már a kép, főleg a fénykép. A pixel. Így mondta, a pixel! És példát is hozott föl, állításának igazolására: egy híres épületről, toronyról annyi fényképet készítettek már, hogy azokkal a képekkel be lehetne borítani egy egész tájat. Minek ennyi fénykép, minek ennyi szemét? Ritkítani kellene ezt a rengeteg képet, nem szaporítani!
Kérdeztem tőle, akkor most mit fogsz csinálni? Nekiállsz és gyomlálod a képeket? Valami olyasmit mondott, hogy még ő sem tudja, mihez kezd ezután. Lehet, ha fest is valamit, befelé fog festeni. És festett egy önarcképet. Befelé. Ezen a képen nehéz eligazodni. Állítólag fogadásból festette. Mindegy. Itt van.   



hétfő, december 05, 2011

Mikulás




Pirula

-Ezt is megértük, Póli!
-Mit értünk meg, Józsi?
-Nem kell, hogy kitegyem a cipőmet lefekvés előtt, Póli.
-Miért ne kellene, ha egyszer sáros és büdös a cipőd, te, Józsi?
-Mert hozzánk már nem jön a mikulás, Póli...
-Miért ne jönne, ha eddig örökké jött, Józsi?
-Hát mit hozhatna nekünk, a mi korunkban, Póli?
-Például pirulát, Józsi.
-Pirulát nem szoktak cipőbe tenni, Póli!
-Márpedig most azt hoz neked a mikulás, pirulát, Józsi.
-A fejemnek, Póli?
-Annak. A fejednek, Józsi.
-És a hátamnak, a derekamnak, a lumbágómnak, a vérnyomásomnak nem kell pirula, Póli?
-Egész életedben ilyen mohó és telhetetlen voltál, Józsi!