péntek, szeptember 23, 2011

Kinek beszélek?

Pusztai Péter fotója

Zajlás           

Akció zajlik a deltai szélben, őszi az akció, mert ugye, ősz van, tavasz idején majd más akciók zajlanak, hogy nézne ki a Delta zajló akció nélkül, ó, s ott vannak a fesztiválok mindenfelé, a zajlók, csupa zajlásban él a természet is, nemcsak benne az ember, zajlik a madarak vonulása délre, elmegy a fecske, a gólya, csak a varjak nem mennek el, itt kárognak a fák tetején, zajlik a varjak károgása, csupa zajlás a főtér, a virággruppok eltakarítása zajlik, s hogy ne felejtsem, zajlik a szökőkutak kipróbálása, mérnöki emberek veszik körül a kutakat, hogy lássák, szöknek-e eléggé a szökőkutak, s ha szöknek, följegyzik a noteszükbe, hogy szöknek, ha pedig nem szöknek jó magasra, fölírják azt is, hogy nem szöknek jó magasra, zajlik a szobrok vikszolása, poros szobrainkkal nem mehetünk neki a puha télnek, persze, a guanót is el kell takarítani a megfakult padokról, mert egész nyáron át zajlott a galambok etetése vének és gyermekek által, ilyenek a vének és gyermekek, csak etetik a galambokat, ők inkább nem is esznek, a véneknek nincs mit, csak ha úgy alakul, a gyermekeknek idejük szűkös reá, csak a zajlásra van már idő, tessék bemenni egy irodába, zajlik a bejelentés, a pénzek beszedése, zajlik a felszólítások kiküldése, az utak mentén pedig nincs ház, ahol nem zajlana a villanyórák leolvasása, zajlik a kapucsengők nyomogatása, van-e valaki itthon, már többször is jártunk erre, majd mondják be telefonon, zajlik a bemondás, halló, nem két, hanem hét a kilowatt, hányszor mondjam, mondja úgy, nem két, hanem kettő, nem értik egymást a népek, én csak azt szeretném mondani uram, jaj, ne azt mondja, hogy mit szeretne mondani, hanem azt, amit akar, sok a dolgunk, kinek van ideje meghallgatni, maga mit akar mondani, zajlik az évvégi szorzás és öszeadás, magának könnyű, megy a nyugdíj, megy ugye, még megy, könnyű magának, zajlik a világ, ki tudja, meddig ér ez a sengen, a végén ott maradunk, mint az ujjam, sengeni bajokban, mit mond, hogy nem tudja, mi az a sengen, hát majd megtudja, ha háttal fogunk állani sengennek uram, nekem ne mondja azt, hogy nem beszélek tisztán, tisztán beszélek én, hát nem hallotta, hogy zajlik a tisztánbeszélési kampány, zajló érában élünk, nem hintaszékben, figyelmeztetem, szálljon ki abból a hintaszékből és diktálja be a helyzetét, mert jönnek a népszámlálók és magát is meg fogják számlálni tyúkostól, kéményestől, s a téves adatok miatt lakolnia kell, van fogalma, mit jelentenek a bemondott téves adatok, nem tévés, hanem téves adatokat mondtam, magával nem lehet beszélni, a maga fejében is zajlik valami, ki tudná megmondani, mi zajlik, ez a rák is ott üti fel a fejét, ahol éppen kedve tartja, ma itt fájtatja szervezetét az ember, holnap ott fájtatja, ezek a doktorok is meghalnak valamibe, hiába tanulták ki a betegségeket, míg élnek, csak kapkodják a fejüket, né, ott egy egészen idegen bacillus, még neve sincsen, lázasan zajlanak a kutatások, a lázról jut eszembe, lázasak a nagyfejű bankok is, ha lenne gyomruk, görcsbe szorulna a gyomruk, hiába tömik tele pénzzel a zsebeiket, tudja, milyen a pénz, elfolyik, mint a patakok vize, elapad, még a zajló folyók is elapadnak, ha olyan az esztendő, csak a zajlás nem apad el soha ezen a földön, kinek beszélek, Istenem, kinek beszélek, úgy veszem észre, magam is  zajlásban vagyok éppen. 


csütörtök, szeptember 22, 2011

Globál

                                                                         
Szülőházam Siménfalván



A Globál család

Ha annyi víz lenne a Nyikó medrében, mint bennem panaszkodás, akkor most nem ravatalozókat és lelátókat építenének a mi tájainkon, hanem vízimalmokat. Azt építenének. mert víz lenne bőven. Farkaslakától le, egészen Rugonfalváig. Vagy még tovább. Le, egészen Székelykeresztúrig. Mert ott van a Nyikó deltája. De nincs víz a patakunk medrében, s már a siménfalvi kutakban is kevés.
Mondja anyám, a kilencvennyolc éves egyszerű, falusi asszony, hogy nincs mit csinálni. Ezt nem mi rendezzük. Fönt rendezik a vízügyeket, fönt, valahol az egekben. Ahová nekünk, földieknek, csak egyszer van bejárásunk. És akinek csak egyszer van bejárása valahová, ott sokat ő sem tudna intézni. Nálunk vagy annyi a víz, hogy elvisz mindent, vagy annyi sincs, amit a kendermagos tyúknak adhatnánk, szomjan ne dögöljék.
Az égi vízügynél általánosan gondolkodnak. Vagy mindenüvé vizet eresztenek reánk, vagy pedig nem hullatnak oda egy csöppet sem. Nincs mit csinálni. Csak a baj van mindenfelé.
Mondom mamának, mama, ezt az általában való gondolkodást manapság globális gondolkodásnak nevezik. Úgy látszik, ez a globális gondolkodás az új divat ott fönt, az egekben is. Ezért nincs, mit csinálni.

Hogy ott fönt mi a divat, az nem a mi dolgunk, mondja mama, az egyszerű, falusi asszony. És elővesz egy hivatalos, friss levelet, hogy olvassam el.
Elolvasom, s mondom, ez is egy globális levél. Az állam küldi. Pontosabban, a villanyosok küldik, mégpedig egy globális családnak. Mert mi is globális család vagyunk, mama.

Mióta vagyunk mi globál család, kérdi mama. Mondom, azóta vagyunk globál család, amióta volt itt az a nagy árvíz. Hat esztendeje vagyunk globál család. Amióta elvitte szülőházamat az az árvíz. Mert ebben a hivatalos, villanyos levélben az van, hogy ki kell fizetni több, mint másfél millió régi lejt. De hamar. Mert ha nem fizetjük ki, levágják a drótokat és nem lesz villanyunk.

De hát nekünk nemhogy házunk nincs ott, ahol villanyunk is volt, hanem még drót sincs, akkor mit akarnak levágni, kérdi mama.
Mondom, az nem számít, hogy van-e ház, van-e drót. Ha egyszer volt, akkor fizetni kell az idők végezetéig. Mert ez egy globál család, mama! Egy globál család nem vacakol azzal, hogy mi van, s mi nincs. Fizet és kész.
Azért menj el azzal a vevéllel a hatósághoz és add elé, mi a helyzet, ne fáradjanak hiába, hogy levágják a nemlétező drótokat, kíméljük meg őket, így illik egy globál családhoz, mondja mama.

Lementem Keresztúrra, a villanyosokhoz. És mutattam a levelet a hatósági közegeknek. Átfutották. Azt mondták a hatósági közegek, ez egy jogszerű  követelés. Mert év elején a villanyt nem jelentettük ki. És hiába nem fogyasztottunk egy gyertyányi villanyt, hat esztendő alatt felhalmozódtak a rádió és tévé díjak. Márpedig azt rendezni kell. De ez nem reájuk tartozik, hanem a rádióhoz és a tévéhez, vagyis globálisan a médiához tartozik.

Kedves emberek ezek a keresztúri villanyosok, mondom mamának, haza érve. Kedves emberek. Azt mondták, nem reájuk tartozik a média.
Majd elmegyek a médiához is. Ha lesz annyi erőm, mama...Mert ez a mi családunk egy rendes, globál család.

Előre megmondom, panaszkodni fogok a globális médiánál is. Ha lesz még erőm őt fölkeresni. Van bennem panasz bőven. Mert miféle média az, amely hat éven át nem értesül arról, hogy nálunk az árvíz után se ház, se villany, se rádió, se tévé nincsen? És havonta járatják a postásokat, akik szorgalmasan viszik anyámnak a felszólító, fenyegtető, hivatalos leveleket. Hogy anyám fizesse ki a rádiót, amit nem hallgatott. És a tévét, amit nem nézett. Mert villany, az nem volt. Se drót, amit most le akarnak vágni. Miért nem megy a helyszínre a média? Mondjuk, egy ollóval, s próbálná meg levágni azt a drótot, ami nincs. Miért fenyegetőzik?
Van bennem panasz bőségesen.

Ha annyi víz lenne a Nyikó medrében, mint bennem panaszkodás, akkor most nem ravatalozókat és lelátókat építenének a mi tájainkon, hanem vízimalmokat. Azt építenének. És megtelnének ezek a kicsi falvak globális vízimalmokkal. És lenne sok apró, gobális család ezen a lassan elnéptelenedő vidéken. Mert az is globális immár. Az elnéptelenedés...


csütörtök, szeptember 15, 2011

Mai mese



Lehulló levél

Sokat és sokfélét beszélnek a népek. Azt mondják, ezer esztendőkkel ezelőtt nagy betegen ott ült  a kínai császár a kertjében lévő teabokor árnyékában és törte a fejét, mitévő legyen, hogy kijöjjön az ő végzetes betegségéből. És egyszer a bögréjébe esett egy lehulló levél. Sokáig töprengett, kidobja-e a levelet, vagy ne dobja ki. Tudósokat hívatott maga köré, döntsék el ők, mi legyen azzal a levéllel. Mert okos ember lévén sejtette, nem hullott oda véletlenül az a levél. A tudósok azt mondták, legjobb várni. Aztán az idő kiforogja, mi legyen azzal a levéllel, egyelőre ne dobja ki.
Magára maradván, a beteg császár illogatott a teából és azt vette észre rosszabbul van tőle, mint azelőtt, hogy a levél a bögréjébe esett volna. És maga köré hívatta ismét a tudósait, mondanák meg, mi lehet ennek a rosszabodásnak az oka. A tudósok azt mondták, megvan a magyarázat: a lehulló levél gyógyszert csinált a lagymatag teából és a császár helyre fog jőni. A rosszabbodásnak pedig az az oka, hogy amikor a szervezetünkben megfordul a betegség, egyet még rúg belénk, csak azután hajlandó onnan kijőni.

Sokat és sokfélét beszélnek a népek. Azt mondják, ezer esztendőkkel ezelőtt kigyógyult betegségéből a kínai császár. Attól a teától, amelytől rosszabbul lett az elején. Mert úgy van elrendezve, hogy minden betegség egyet még rúg belénk, mielőtt elmenne tőlünk. Lehet, kettőt is rúg. Vagy hármat is. A makacsságától függően. De elmegy.

Most nem a kínai császár, hanem a világ beteg. Ilyenkor nincs mit csinálni. Várni kell.
Hátha egyszer teánkba hull egy lehulló levél. És ha így talál lenni, akkor várni kell. Mert amiképpen megmondták a bölcsek, minden betegség egyet még rúg belénk, mielőtt elmenne tőlünk. Lehet, kettőt is rúg. Vagy hármat is. A makacsságától függően. De elmegy. Csak éppen a rugdosást bírjuk ki.


péntek, szeptember 09, 2011

csütörtök, szeptember 08, 2011

Tévé

Fényképezte ifj.Elekes Ferenc


Milyen nevet hordozzon az ember?

Amikor úgy tűnt, hogy már mindent megbeszéltünk, mondom mamának, szép idő van, mama.
Az van, szép idő. Ilyenkor érdemes meghalni, mondja mama. Kérdem, miért jár az esze megint az elmúláson, mama. Azért fiam, mert már szégyellem, annyit éltem, s ha beállnak a locspocs idők, a fagyok, ki sem jőnek szívesen a népek a temetőbe. Azt mondják magukban, azért ez az Emma is választhatott volna jobb időjárást a temetéséhez. Volt szép idő elég ebben az esztendőben. És azt mondják magukban, hát kell nekünk ez az ocsmány, temetői sár? Te jól tudod, milyen az a sárga, ragadós, levakarhatatlan temetői sár! Na, ezért érdemes inkább szép időben meghalni, nem pedig szeles, kiállhatatlan időben. Mert meghalni meg kell. Még a nagyon nagy emberek is mind egy szálig meghalnak. Ugye, most ment el nem olyan rég, ez a Mádé Ferenc is. Mekkora nagy ember volt, Istenem, mekkora nagy ember! Mégis el kellett neki menni. El. Pedig ő tudományos ember volt, sokan jártak hozzá tanácsért, hogy miképpen vezessék ezt a kicsi országot. Egy aprócska gazdaságot is nehéz vezetni. Sokszor nem adja le tejét a tehén, félretojik a kendermagos tyúk, hát akkor egy egész országot hogy lehessen rendben tartani? Még ha nem is nagy egy ország, akkor is sokféle gond van véle. Hol ez nem jó, hol az nem jó benne. Lehet, még maga Mádé Ferenc sem tudott mindig megfogadnivaló tanácsot adni. De valamit mégis kellett mondania, ha már megkérdezték. Azért volt elnök, azért volt Mádé Ferenc. Jól mondom-e?

Mondom mamának, jól mondja, mama. Csak éppen a Mádé Ferenc nevét nem mondja jól. Mert őt tulajdonképpen nem Mádénak hívták, de ezen most  ne akadjunk fenn.
Hát csak akadjunk fenn! Mert én is sokáig azt hittem, Nádénak hívják, közben kiderült, hogy nem Nádé, hanem Mádé. Elhadarták a nevét a tévében. Én is később jöttem rá az igazi nevére, hogy Mádé.
Tudja mama, hogy annak az elnöknek a becsületes neve se nem Nádé, sem  nem Mádé, hanem Mádl Ferenc? Ez a teljes igazság.
Jaj, fiam, az én koromban már nem ér rá az ember, hogy a teljes igazságot kutassa. Maholnap megyek neki a száznak. Se nem látok, se nem hallok jól. Isten nyugosztalja, legyen békességben, ne háborgassuk holtában is ezt a drága embert, mert nem érdemelné meg hogy őt zaklassuk a nevével. De nekem ő már Mádé Ferenc marad, ameddig még élek. Az egész családját jól ismertem, három unokája van és Dalma a felesége. Csak a nevét nem tudtam soha helyes módon kimondani. Szegény Mádé! Sok mindent tudott a világról. Csak azt nem, milyen nevet hordozzon az ember, hogy ne hadarják el a tévében.

Honnan ismerte olyan jól ezt az elnököt és családját, mama? Találkozott véle, amikor Pesten járt? Mert ugye, többször járt maga Pesten...
Soha nem láttam Mádé Ferencet. Pedig csakugyan többször jártam Pesten. Lehet, otthon sem találtam volna, mert ezek a nagy emberek örökké odavannak valamerre a világban. Csak a tévében szoktak föltűnni, mint valami üstökös, vagy fényes csillag. Ha úgy akarja a tévé. De a tévé olyan, hogy hadarnak benne, legtöbbször nem is érti az ember, miről beszélnek. A hölgyek kirakják hosszú lábaikat, keresztbe téve, s leginkább nem is szavakkal, hanem a kezük mozgatásával akarják kifejezni, ami a fejükben van. Ha egyáltalán van valami a fejükben, mert állandóan nézik az elejükbe  letett papírt. Kevés olyant láttam, aki nem nézi a papírt. A férfiak pedig egyfolytában okoskodnak. Meghívnak egy híres vendéget, kérdeznek tőle valamit, s felelnek is a saját kérdésükre. Akkor meg minek hívják meg, akit meghívnak? Ez az egyik. A másik az, hogy amikor egy értelmes ember el szeretné mondani, mi a véleménye, ők nézik az órát és azt mondják, kifutottak az időből. Figyeltem, mennyire futottak ki. Annyira, hogy elköszönnek a meghívott vendégtől, s nekifofognak muzsikálni. Erre van idejük. Okos beszédre nincs. Megfigyeltem.

Sok baja van magának a tévével, mama! Emlékszem, egy időben az volt a baja, hogy panaszkodtak a tévések, nincs elég pénzük jó műsorokat csinálni. Úgy panaszkodtak a hosszú asztalokhoz sorba kiülve, hogy a hátuk mögött, s még előttük is több tévé volt bekapcsolva. Ott villogtak, teljesen haszontalanul, csak rontották a nézők szemét. Maga pedig azt mondta nekem, hogy ezek a tévések miért nem adják el azokat a haszontalanul villogó tévéket, ha csakugyan nincs elég pénzük jó műsorokat csinálni. Látja, most már kevesebb televiziós készülék villog a hátuk mögött, s előttük, mama. Lehet, eladták szép lassan, hogy legyen pénzük jó műsorokat csinálni.

Most már más a divat a tévében, mama. Az a divat, hogy ha beszélgetnek a hosszú asztalokhoz sorba kiülve, a hátuk mögött, a falon képrámák dőlnek le egymás után, mint amiképpen a dominó kockái szoktak ledőlni, ha unalmában játszadozik velük az ember. Oda sem lehet figyelni, miről beszélnek a meghivottak. Azok a képrámák csak dőlnek egymás mellé, mintha valaki unalmában játszana vélük a hátuk mögött. Látja, mama, én ezeket a borulós képrámákat is mind eladnám. Ha nem egyebütt, mondjuk, az ócskapiacon. Ott mindennek kerül gazdája. De ezek a tévés emberek úgy látszik, nem szeretnek ócskapiacokra járni. Inkább járkálnak rajzolt vonatok előtt. Különösen akkor, amikor mi, határokon túliak jutunk eszükbe. Megfigyelte azokat a rajzolt vonatokat, mama?
Láttam, fiam. Láttam. Olyan modernül vannak megcsinálva, hogy nem is lehet kivenni, vonatok-e, vagy valami nagy, tengeri cápák. Hogy mit keresnek ott, azt nem lehet megfejteni. De nem is az a baj, hogy nem lehet megfejteni, miféle vonatokat rajzoltak oda, s mit kersnek a tévében, amikor vasúti állomáson lenne a helyük. Az a baj, hogy járkálva beszélnek a vonatok előtt a bemondók, s a riporterek. Mintha nem lenne egy szék, vagy egy pad a közelben, amire leülhessenek. Hogy veszi ki magát, ha valaki járkálva beszélget?

Emlékszel, volt nekünk ez a szomszédunk, Juli. Na, ez a Juli is sokszor átjött hozzám, mert otthon unatkozott, s itt, az udvarunkon járkálva beszélgetett velem. Mondtam is neki, te, Juli, gyere, ülj le ide, velem szembe, s mondj akármit, szívesen meghallgatom. Csak éppen ne járkálj közben az udvarunkon, mert idegesít és oda sem tudok figyelni.
Ó, mama! Ezt maga nem érti. Ez a járkálás a tévében nem más, mint divatbemutató. Hogy lássák a népek, milyen a legújabb divat a világban. Ingyen van, nem kell fizetni érte. Csak a nevük más ezeknek az  adásoknak. Ugye, mondhatnák azt, hogy például most egy időjárási divatbemutató következik. De az is hogy veszi ki magát? Nem könnyű a tévéseknek sem eldönteni, hogy  milyen nevet hordozzon egy műsor. Valamit kitalálnak, s az úgy is marad, amíg más nem jut eszükbe. Manapság kevés az olyan tudományos ember, akitől érdemes lenne megkérdezni, forgassanak-e képrámákat a háttérben,  rajzoljanak-e modern vonatokat, s úgy beszéljenek-e a vonatok előtt, hogy közben sétálnak. De főképpen azt, hadarjanak-e, vagy ne hadarjanak. Kevés az olyan tudományos, jóízlésű ember.
Jól mondod, fiam. Kevés. Talán ez a szegény Mádé volt az utolsó. Elment ő is. Pedig mekkora tudományos ember volt ez a Mádé! De lehetett akármekkora, olyan jó, tisztán kimondható nevet ő sem tudott magának kitalálni, amit nehezen lehet elrontani, akármennyire is igyekeznek.

Valahogy így társalogtunk mamával, amikor úgy tűnt, hogy már mindent megbeszéltünk.