péntek, augusztus 26, 2011

Felfogás kérdése




Manikűr

A nővér bekopogott a sebész professzorhoz és azt mondta, doktor úr, baj van. Nagyon nagy baj. Egy betegünknek elment az esze. Ott voltam, amikor a műtét utáni napon azt tetszett mondani Feri bácsinak, aztán nem fekszünk az ágyban egyfolytában, hanem járkálunk a folyosón, sétálgatunk, mert ha nem járkálunk, nem sétálgatunk lesz magának egy csomó összenövése a hasában. Kell magának egy csomú összenövés a hasában? Erre Feri bácsi azt válaszolta, neki biza nem kell semmiféle összenövés, sok dolog várja őt otthon a falujában. Na, most már várhatja őt a sok dolog otthon a falujában, mert teljesen meg van bolondulva. Még megszólítani sem merem többé, ott áll a folyosó ablakában, kiahajolva. Már egy órája. Kérdeztem tőle, mit csinál az ablakban, Feri bácsi? Azt felelte, ő most éppen a manikűrösnél van, a körmeit teszik rendbe, itt ráér, neki nincs türelme tétlenül lábadozni ebben a kórházban. És azt is mondta, ez a kórház most tulajdonképpen az ő manikűrkészlete, mert a műtéten már át van esve, csak a körmei vannak még hátra. Nem mertem tovább faggatni, attól féltem, ha tovább faggatom, nem csak a műtéten lesz átesve, hanem az ablakon is, mert az ilyen válaszok alapján tisztán látszik, hogy ez az ember meg van bolondulva. Baj van, doktor úr, nagyon nagy baj!

A sebész professzor közömbösséget színlelve megállt a folyosó ablakánál. Mielőtt megszólalt volna, a biztonság  kedvéért megfogta apám  kórházi köpenyének  övét, és csöndesen azt mondta, odakint szép idő van. Apám azt válaszolta, szép. Ideje is, hogy szép  idő legyen, mert neki otthon sok a dolga.
És járkáltunk, sétáltunk a folyosón, ahogyan meghagytam a műtét utáni napon, kérdezte a sebész professzor.
Persze, járkáltam, sétáltam is. De megálltam itt, mert csodálatos párkánya van ennek az ablaknak. És lentebb, a fal is csodálatos. Nemes cementből való, aprószemű és finom. Énnekem erről a cementről az Északi tenger jutott eszembe, s a manikűrözés.
Mit keresett maga az Északi tengeren, kérdezte a sebész professzor.
Én az Északi tengeren semmit nem kerestem. Csak azt, hogy miképpen lehetne onnan megszökni. Mert a hadifogság nem embernek való hely, mondta apám.
Jaj, értem, sőt, megértem. Csak azt nem fogom föl, mi a helyzet a manikűrözéssel? Mert ugye, úgy mondta, az ablak párkányáról, a kórház faláról, a nemes cementről az Északi tenger, s a manikűrözés jutott eszébe. Az. Az jutott eszembe, mondta apám. Az előbb megszólított egy nővér. Szerettem volna elmesélni neki, milyen jól rendbe tudja szedni körmeit az ember, ha olyan ragyogó manikűrkészlete van, mint például ennek a kórháznak a fala. Vagy az ablak párkánya. De ez a nővér nem hallgatott meg. Sietve ment tovább, be egyenesen a professzor úr szobájába.  Tessék csak megnézni a körmeimet, professzor úr! Énnekem ilyen szabályosan lereszelt, lesimított körmeim utoljára csak a hadifogságban voltak. Mert ott, az Északi tenger partján épült  lágerünk falát is aprószemű, finom cementből csinálták. Az ember megállt a láger ablakában és az aprószemű, finom cementen reszelte a körmeit. Nem kellett attól félnie, hogy belevág az olló.

Sokszor néztem az ablakból az Északi tengert. A hajókat. A jeget. A zuzmarát. A fókákat és a madarakat. Közben reszeltem a körmeimet. Úgy, amiképpen most, a kórházi ablak párkányán, s lentebb, a falon reszeltem, míg egyedül voltam. A cementen csak végighúztam a körmeimet. Ahányszor akartam. Ennyiből állt a manikűrözés.  Emlékszem, sokszor  furcsa gondolatok fészkelték be magukat a normális gondolataim közé. Az Északi tenger partján az a furcsa gondolat fészkelte be magát a fejembe, hogy ha úgy fogom fel, az egész láger fala nem más, mint az én manikűrkészletem. Ha úgy fogom fel. És így is fogtam fel. Azért így, mert életben akartam maradni. Nem maradhat életben az ember ha sokáig veszi körül a bánat és a szomorúság. Felfogás kérdése minden, nem gondolja, professzor úr?

De. Én is úgy gondolom, mondta a sebész professzor és apámat magára hagyta.

Másnap a nővér azzal a hírrel robbant be társai közé, hogy lányok, tudjátok meg, a professzor úr nem normális. Meg van bolondulva. Ott áll a  folyosón, az ablakon kihajolva. És körmeivel a kórház falát vakarja!    


4 megjegyzés:

Miviana írta...

Ebben az írásban több, nagy téma is van! Gratula :)

Katalin írta...

szívbemarkolóan gyönyörű nagy írás

Muzsi Attila írta...

Apám is mindig ezt szokta mondani, hogy minden felfogás kérdése. Néha nincs más megoldás, mint a dolgokat másképpen felfogni. Például reggel nem indul az autó, (persze ez nem tehető össze egy lágerrel), az önindító leég. Rossz dolog ez. De elgondoltam, hogy leéghetett volna 25o kilométerre az otthontól. Úgyhogy valóban felfogás kérdése.

Apa54 írta...

Erre szokták mondani, hogy "minden rosszban van valami jó".