Tedd fel a lábad az asztalra
(Levél Dancs Arturnak, Nevijorkba)
Azt hiszem,
most már én is föltehetem a lábam az asztalra. Nem azért, mert ez itt Amerika. Hanem azért, mert fáj. A vénség, s a csúz miatt.
Egyszer reá fogsz jönni, hogy a világ tulajdonképpen néhány emberből áll. A többi csak tömeg, cement, űveg, vízesés, házak, tornyok, szigetek, fények és árnyak. Ó, persze, vannak arcok is. Élesek és elmosódottak, barátságosak és közömbösek. Mindegy, arcok.
Egyszer reá fogsz jönni, hogy bárhol legyen az ember, száműzetésben van. Az otthonülős ember száműzi magát a világból. A világjáró ember száműzi magát otthonából. Sehogyan sem jó. De lehet, mindenképpen jó. Legjobb, ha ott él az ember, ahol fölteheti lábát az asztalra.
Amerika ígéret volt. Azt ígérte, előtted a világ, szabad vagy, megragadhatod az alkalmakat. De vajon, meg kell-e ragadni mind az alkalmakat? Vajon, az alkalmak megragadása nem a latrok kiváltsága?
Erről hallgatott Amerika.
Azt hiszem,
most már én is föltehetem a lábam az asztalra. Nem azért, mert ez itt Amerika. Hanem azért, mert fáj. A vénség, s a csúz miatt.
1 megjegyzés:
Ó, nem-nem, Amerika nem ígérgethetett akármiket, mivel elég rég ismerjük egymást ahhoz, hogy őszinték legyünk egymáshoz, ha tetszik, ha nem. Legfennebb csak azt, hogy majd ismét magamra találok valahol mégegyszer. S hátha úgy is lesz... S hogy ez kiváltság-e...lehet, mostanában annak számít.
És képzeld, Frici, ez a Konstantinopoulos ma az irodában ebédelt. Sok dolga lehetett, nem ment ki, hanem hozatott. És így ebéd közben is felrakhatta a lábát.
Fáj a lábam nekem is. Néha felpakolom a székre, amíg olvasok. Vagy írok.Levelet, mi mást. De valahogy én olyan vagyok, hogy nem rakom soha sem az asztalra. Akkor sem, ha hazamegyek. Akkor pláne nem. Bár, fene tudja, lehet, egyszer Dallasban én is felteszem, ha megint oda kell mennem.
Megjegyzés küldése