hétfő, április 25, 2011

Békavirág

Mire lehet menni?

Ünnepi vasárnap. Akkora csöndesség van a faluban, hogy neki lehetne támaszkodni. Mi azért székeket rakunk a ház elé, körbeüljük a maholnap százéves mamát a tavaszi napsütésben. Ritkán vagyunk így együtt, illene néhány fontos dolgot megbeszélni. Mondom mamának, szépen virágzik udvarunkon a békavirág, mama. Szépen, sárga az egész udvar, mondja mama. Mondom, maga pedig jól néz ki, mama. Én jól, de már nagyon megúntam ezt az életet, mondja mama. Ne tessék ilyenekre gondolni, mondja Kinga, az öcsém pesti leánya. Harangoznak. Kinga fekete cipőt vesz elő, készül a templomba. Melyikbe mentek?-kérdi mama. Hát a reformátusba, mert az közelebb van, mondja öcsém. Maradunk ketten, mamával. Ki halt meg a faluban mostanában, mama? Bálint Domi, ő halt meg, tegnap temették, mondja mama. Mi baja volt ennek a Bálint Dominak, mama? Annak semmi. Elitta az életét, abba halt bele, mondja mama.

Vége a templomozásnak. Kérdem öcsémtől, na, szépen beszélt a pap? Szépen. Vendégpap prédikált, mert a helybéli beteg. Azt mondja a vendégpap a szószékről, kedves híveim, most pedig mondjuk el a Miatyánkot. De nem! Ne azt mondjuk el, hanem valami mást. És keresgél a papírjai között. Nem találja amit keres. Aztán azt mondja, mégis legjobb, ha elmondjuk a Miatyánkot. Azért szépen prédikált a pap.
Ismét körbeüljük mamát, hogy ha már így összegyűltünk, beszéljük meg a legfontosabb dolgokat.

Kérdem Kingától, mi újság Pesten? Nyílik-e a békavirág, virágzik-e a demokrácia? Mama erre fölkapja a fejét, s mint a most visszatért, régi fészkét kereső, cikázó fecske a kék levegőbe, belevág egy mondattal a hangulatba: ez már politika! A politika pedig nem itt tanyázik a mi udvarunkon, hanem ott, abban a skatulyában, a televizióban!
Szokták nézni a tévét? Hallgatják a rádiót?-kérdi Kinga. Már amit lehet nézni, már amit lehet hallgatni, feleli mama. Erre én azt mondom, ha ez így megy tovább, semmit nem lehet nézni, semmit nem lehet hallgatni. Mert ha azok a pestiek megszólalnak, előfordul, hogy egyetlen mondatukban három egyébként is van. És ezért nem értik egymást az ottani népek. A sok egyébként miatt. És maholnap nálunkfelé sem értik egymást a népek. Mert ha valaki csak egy hétre elmegy Pestre, egy rakás egyébkénttel tér haza. Hogy egyébként így és egyébként úgy. Apámtól soha nem hallottam ezt a szót és egy életen át jól megértettük egymást.
Kinga védelmébe vette az egyébkéntet, mondván, hogy az is magyar szó, az a rendeltetése, hogy kiemeljük véle a mellékes mondanivalónkat.
Nekem sem kellett több, mint ez a családi védelem. Kifejtettem, hogy pont erről van szó: nem a mellékes mondanivalóinkat kell kiemelnünk, ha szót akarunk érteni egymással, hanem azt, ami fontos. Hol jogos, hol alaptalan érvekkel, de jól kinyelvészkedtem, kipolitizáltam magam a békavirágos udvaron.
Egyszer azt kérdi mama, ezzel a beszéddel, mire lehet menni? Mondom, semmire, mama. Arra lehet menni. Aztán még sűrűbb csönd lett ezen az ünnepi vasárnapon.
Ritkán vagyunk együtt, így hát szépen megbeszéltük a legfontosabb dolgokat.


csütörtök, április 21, 2011

Ájtatos manó

Forrás:Wikipedia



Imádkozó sáska

Gondoltam, elmegyek néhány hétre a Francia Riviérára. Finom ott a homok, apró a kavics, elterülök szépen, s nézem a kék eget. Aztán lemondtam erről. Túl közel van a Földközi tenger, ha elmegy hazulról a magamfajta ember, legalább menjen jó messzire. Mondjuk, Malibu partjaira. Ott is finom a homok, apró a kavics, ott terülök el szépen, s nézem a kék eget.
Hogy jól átgondoljam, mit vigyek magammal az útra, kimentem sétálni a térre.
A színház előtti téren találkoztam egy furcsa kinézetű emberrel, aki hosszú vízmértéket tartott a kezében és nézte a kék eget.

Szeretek furcsa kinézetű emberekkel beszélgetni, odaléptem hozzá, s megkérdeztem tőle, mondja, maga véletlenül nem ács, vagy kőműves? -Az vagyok, ács és kőműves, mondta a furcsa kinézetű ember. Mondom, nekem most pontosan ácsra és kőművesre lenne szükségem, mielőtt elmennék nyaralni valamelyik tengerpartra. Úgy vettem észre, ezek a hirtelen jött szelek megviselték a házam tetőzetét, becsöpög az eső, s a falakkal is baj van, omladoznak. Az ember nem nyaralhat nyugodtan, ha tudja, otthon becsöpög az eső a tetőn, s a falak is omladoznak.
Magának igaza van. Én sem tudnék nyugodtan nyaralni sehol ezen a világon, ha tudnám, hogy otthon becsöpög az eső a tetőn, s a falak omladoznak, mondta a furcsa kinézetű ember, s a vízmértéket letette egy padra.
-Üljünk le ide, s beszéljük meg a tennivalókat, de vigyázzon, hogy ül le, mert ez a vízmérték nagyon drága. Hány négyzetméterről van szó? –kérdezte a furcsa kinézetű ember.
-Fejből nem tudnám megmondani, de megmérjük,-válaszoltam.
-Az nem úgy van! Az úgy van, hogy mindent pontosan le kell mérni és meg kell állapítani. És vízmértékbe kell hozni az egész szakramentumot. Mert van, ahol kilincven fok a tető, van, ahol nyolcvan. Még olyan tető is van, amelyik csak hatvan. Németben, ahol sokat dolgoztam, pont hatvanöt fokos volt, ott nem lehet viccelni, a német a pontossághoz és alapossághoz van szokva.

-Maga jó ács és kőműves lehet, ha megtanulta a német pontosságot és alaposságot, mondtam a bizalmat megelőlegezve. És hozzá tettem még, hogy én is szeretem a pontosságot és alaposságot.
-Kevesen vagyunk, akik szeretjük a német pontosságot és alaposságot, jegyezte meg a furcsa kinézetű ember. És hozzá tette még, hogy nagyon ne bízzak meg az ácsnak és kőművesnek kinéző emberekben. Különösen azokban, akik dologidőben itt sétálnak a színház előtti téren és vízmértéket hordoznak magukkal. Mert sokan vannak, akik olyanok, mint az imádkozó sáska. Ismeri maga az imádkozó sáskát?
-Már hogyne ismerném az imádkozó sáskát? Ájtatos manónak is nevezik az imádkozó sáskát, gyermekkoromban megfigyeltem a szokásait is.
-Na, akkor mondja meg, milyen szokásai vannak az ájtatos manónak, szólított fel a furcsa kinézetű ember.
-Az imádkozó sáska olyan helyzetben tartja első  lábait, mintha könyörögne, vagy imádkozna. De amikor megpillant egy rovart a közelében, reácsap és fogva tartja azt a lábai belső fogazatával. Így szerzi meg zsákmányát, imádkozva és támadva. Ez az imádkozó sáska legfőbb szokása.

-Magának érdekes gyermekkora lehetett, ha volt ideje megfigyelni az imádkozó sáska szokásait is. Ezért van az, hogy most, a maga korában könnyen meg tudja különböztetni a jó szakembert a pancsertől. Mert milyen a jó szakember? Olyan, mint én, aki németben megtanulta a pontosságot és alaposságot. A pancser pedig azt sem tudja, merre van Németország, itthon azt lesi, hol kap egy kicsi fusermunkát, hogy azzal reá csapjon a hiszékeny megrendelőre. Ugye, nem én szólítottam meg magát, hanem maga engem. Ugye, én nem könyörögtem, nem imádkoztam, hogy adjon nekem munkát. Mert énnekem annyi a munkám, hogy ki se látszom belőle. Most éppen a buszt várom, hogy elvigyen egy új munkapontra ezzel a vízmértékkel. Ami nagyon drága. De azért elmehetünk megmérni a háza tetőzetét és az omladozó falakat. Ha úgy gondolja...

Úgy gondoltam.
Napok óta mérjük a tetőzetet, az omladozó falakat. Van, ahol már ki is mehetünk a háztetőre, akkora lyukak keletkeztek a sok méregetéstől. Nyolcvan fok, hatvan fok. Gyülekeznek a felhők. A falak pedig tovább omladoznak.
Elnézem a német pontossághoz és alapossághoz szokott vízmértékes embert, amint a megbontott háztetőn rágyújt egy cigarettára, s figyeli az utcán sétáló, vagy siető népeket.
Érdekes gyermekkorom volt. Az imádkozó sáska szokásait megtanultam. De azt nem, hogy most meg tudjam különböztetni a jó szakembert a pancsertől. Csak akkor, amikor már késő. Gyülekeznek a felhők.
Nem megyek a Francia Riviérára. Hiába finom ott a homok, apró a kavics. Malibu? Szóba sem jöhet. Reám tekint fentről az ájtatos manó.



vasárnap, április 10, 2011

Tiszta szerelem

Pusztai Péter fotója


Anyagi vonzat

Jön egy megfáradt csontú ember a szemközti tömbházból, azt mondja, ha jó alaposan meggondoljuk, tartozom neki egy inggel. Egy hófehérrel, amiből neki csak egy volt és soha nem lehet tudni, mikor van szüksége az embernek hófehér ingre. Tudja, egy tömbházban gyakran előfordul, hogy például beüt egy váratlan temetés.
Mondom, a tömbházakban sok furcsa dolog előfordul. Például nekem is volt egy szomszédom, fogta magát, s egyik napról a másikra teljesen meghibbant. -Az agyára?-kérdi a megfáradt csontú ember. Mondom, arra, pont az agyára. Ne tessék magára venni a meghibbanást, de hogy jön ahhoz, hogy én tartozom egy inggel? Egy hófehérrel? Magamra sem venném a más ingét, semmiféle értelemben...

-Hát nem magánál dolgoznak ezek az ácsok és kőművesek?-kérdi a megfáradt csontú ember. Mondom, de. Nálam dolgoznak. És úgy tetszik gondolni, hogy ezek az ácsok és kőművesek ellopták a maga hófehér ingét?
-Nem mondom, hogy ellopták, de ezek az ácsok és kőművesek olyan trágár szavakat használnak, hogy az embernek megáll az esze. És hangosan használják ezeket a trágár szavakat, lekiáltanak a háztetőről azokkal a trágár szavakkal. Ott álltam az ablakban, épp kezemben volt a hófehér ingem, amikor egy kicifrázott, ocsmány kifejezéstől valósággal megállt az eszem. És kikapta a szél a kezemből azt az inget. És most már nem lesz hófehér ingem, ha be talál ütni egy váratlan temetés. Ezért mondtam, ha jó alaposan meggondoljuk, tartozni tetszik nekem egy inggel. Mert a maga emberei kiabálták azokat a förtelmes kifejezéseket, amitől megállt az eszem.  

Ezt a kis történetet elmondtam az ácsok és kőművesek vezetőjének.  Fölhívtam a figyelmét, szóljon az embereinek, ne használjanak trágár kifejezéseket, mert minden áthallszik a szemközti tömbházba, ahol kényes népek laknak, s csak úgy röppennek ki az ablakon a hóferhér ingek.
Az ácsok és kőművesek vezetője erre azt mondta, lehetetlen dolgokat egymástól ne követeljünk. És vegyem tudomásul, hogy mindennek oka a pénz. A trágár kifejezéseknek is. –Mit gondol, miért használnak trágár kifejezéseket az én embereim? A pénz miatt uram, a pénz miatt! Mert pénzért kavarják a cementet, azért mászkálnak a létrákon. Kell a pénz a családnak, kell cigarettára, s pálinkára is. Ha nem megy jól a munka, megeresztenek egy cifra kifejezést, hogy érthetőbb legyen, amit egymásnak mondani akarnak. Én például ki sem ejtem azt a szót, hogy pénz. Mert ennél utálatosabb szó nem létezik, uram! Ha valamire több pénz kellett, mint amennyi volt, magának sem mondtam soha, hogy még adjon ennyi és ennyi pénzt. Azt mondtam, vegyük meg, de ennek anyagi vonzata van. Érzi a különbséget? Gondolom, érzi. Mármost az a helyzet, hogy ezek az ácsok és kőművesek nem érzik a különbséget. Benyúlnak a zsebükbe, s ha üres, nem az anyagi vonzat jut eszükbe, hanem maga a pénz. Aztán előveszik azokat a csúf kefejezéseket, amelyek miatt kirepült az ablakon a hófehér ing. Tudja, mit mondok magának? Azt mondom, hogy annak az ingnek is anyagi vonzata van. Mert helyette mást kell venni. De ha még egyet lépünk, s szétnézünk a világban, azt látjuk, hogy mindennek anyagi vonzata van. Azért temet a pap, tapsol a politikus, tüntet a nép, azért árulják a retket, azért vannak a háborúk is. Az anyagi vonzat miatt.

- Azért csak kell, hogy legyenek olyan dolgok is a világon, amelyek nélkülözik az anyagi vonzatot, -jegyeztem meg tétova kételkedéssel.
- Tessék mondani egyet!- csillant meg a szeme az ácsok és kőművesek vezetőjének.
-Mondok. A tiszta szerelem.
-Van itt nálam egy kőműves. Tessék megkérdezni tőle, hogy járt a tiszta szerelemmel. Elvett egy lányt tiszta szerelemből. A lány esküdött, hogy ő is tiszta szerelemmel szereti őt. A kőműves épített szép, nagy házat, hogy elférjen benne a tiszta szerelem is. És elküldte a lányt egy hétre nyaralni, mert megérdemelte. Két hét múlva telefonált a lány, hogy nem jön vissza többé, mert hirtelen beleszeretett egy gazdag, olasz férfiúba. A szép, új ház ott áll üresen. Ez a kőműves most nálam keveri a maltert és időnkint trágár kifejezéseket enged a levegőbe. Elege van a tiszta szerelemből. Most szóljak rá, hogy kerülje az ocsmány szavakat ? Lehetetlen dolgokat egymástól ne követeljünk. Mert ilyen az anyagi vonzat. És tessék hagyni, hadd röpüljenek azok a hófehér ingek...


hétfő, április 04, 2011

Összeadva

Forrás: Huszadik Század



Kényes gondolatok az illatos szappanról

A sebészdoktor megtapogatta a mellemet, bordáimat. Pont úgy, mint amikor a vasárnapi húslevest tervező háziasszony szombat este megnyomkodja a levágásra kiszemelt kakast, lám, lesz-e belőle valami. És azt mondta a sebészdoktor, maga immár jól meg van tapogatva. Mit vár tőlem? Hogy mondjam meg, pontosan mikor, mely napon fejlődik ki a maga mellén az a csomó? És hogy abba belehal, vagy nem hal bele? Hát tudja meg, hogy mindenbe bele lehet halni. Ha nem ebbe a csomóba, akkor egy másik csomóba. Csak jönnek az apró fájások, jönnek a nagyobb bajok és szépen összeadódnak. Amikor minden összeadódik, vagy belehal az ember, vagy nem hal bele. Ennyi az orvosi filozófia.

Doktor úr, hogy nézek én ki most, a tapogatás után így, összeadva, kérdeztem, miközben a kijárati ajtó rézkilincsét szorongattam.

Minden attól függ, érzi-e, hogy lenne még valami elmondanivalója a világról, vagy nem érzi. Például arról a rézkilincsről, amit már percek óta szorongat. Hogy egyebet ne mondjak. Mert ha van, akkor még élhet egy ideig így, öszeadva.  Mondta a sebészorvos.

Doktor úr, a rézkilincsről sok elmondanivalóm van. De nem pont erről a rézkilincsről, hanem a régiekről. Mert egy író barátom szerint az új rézkilincsekből kispórolták a rezet. Egészen laza, tág öszefüggésben pedig sok elmondanivalóm lenne a rézkilincsekről. Főleg a régiekről, amint már említettem, mert az újakban a réznek bottal üthetik a nyomát.
Ugye, el tudja képzelni, kik tapogatták például a régi szállodák rézkilincseit? Mert az biztos, hogy nem olyanok, mint én. Urak, doktor úr, urak! Ők tapogatták. Választékos modorú  férfiak, akik kiszállván a fiákerből, kesztyűs kézzel nyomták le a rézkilincset. Fehér volt kezükön a kesztyű. És fekete volt fejükön a cilinder és megcsillant mellükön az aranyból való óralánc. Mielőtt lenyomták volna a rézkilincset, a sétapálcát áttették egyik kezükből a másikba. És tudja, miből volt annak a sétapélcának a fogantyúja? Ezüstből. Színezüstből. Kígyó, vagy valami furcsa állat formáját lehetett kivenni azon a fogantyún, olykor szőlőinda, falevél, teknősbéka. Szóval az a sétapálca meg volt csinálva!

És a nők, az úri leányok? Kérdezte a sebészorvos.

A nők, az úri leányok pedig virágos kalapot viseltek, szattyánbőr kesztyűt hordak keskeny, hosszú kezecskéiken, csak épp megérintették a rézkilincset. Hogy legyen megérintve. Mások nyitották ki nekik az ajtót. Ezek az úri leányok szerintem rózsaszínű pirulákat rejtegettek a retiküljük mélyén, migrén ellen, vagy valamilyen más eshetőségre. Persze, a retikülök fonott, ezüst-lánckarikákból voltak, piciny csattal működtek, amelynek végén igazgyöngy fehérlett, mellette lepkeszárny, szirom, vadvirág-dísz villant, az éppen érvényes divat szerint. 

Most tessék elképzelni, ahogy a márvány lépcsőkön fölmegy egy úri leány! Felhők gomolyognak utána, illatfelhők. De ezek az illatok  virágokból voltak kivéve, nem ismerték a kémia benzolgyűrűjét. És a szállodai szobához érve  egy pillanatra megállt az úri leány az ajtó előtt, mert a patefonból kiszivárgott a sláger, mely szerint ott fogsz majd sírni, ahol senki se lát.
Aztán a bársony-huzatú fotelben elővette a hosszúszárú vékony szipkát, a Trade Mark-jelzésű biztonsági svéd-gyufát, s az első füstkarika után így szólt az ódon-hangulatú, fontos férfiúhoz: -Mondd, kedvesem, legközelebb melyik országot kívánod leigázni? És elviszel-e engem odáig, ahol már süvít az ágyúgyolyó? Szeretném egyszer én is kipróbálni, milyen, amikor az ember füle mellett elsüvít egy ágyúgolyó...

Doktor úr, most egészen laza, tág öszefüggésben a rézkilincsekről azt is elképzelem, hogy ezek az úri leányok oda sem figyeltek, legközelebb melyik országot kívánja leigázni a fontos férfiú. Csak hallgattak, néztek a semmibe és kicsiny fejükben kényes gondolatok fordultak meg az illatos szappanról. Szóval, lenne még néhány elmesélnivalóm a rézkilincsekről. Hogy hirtelenjében mást ne mondjak.