Képzelet

Kacsó Attila albumából:http://www.panno.se/tag/szel-roza/

Láz

-Láz. Magas láz. Az van most nekem. Van fogalma, mivel töltöm az időmet ebben a kórteremben? Nézem a mennyezetet. Furcsa, halovány foltok vannak a mennyezeten. Hol a festés, hol pedig a beeső fény miatt. Ha sokáig nézem ezeket a foltokat, emberi ábrázatokat fedezek föl rajtuk. Az egyik  dühös arc. Harcias, fenyegető, félelmetes. Ilyenkor egy pillanatra behunyom a szemem. Aztán kinyitom és másféle foltokat keresek. Barátságosabbakat. Persze, az ilyesmihez fantázia is kell. Nem elég, ha csak nézzük a foltokat a mennyezeten. Fantázia nélkül nincs semmi, amit nézni érdemes.

Valamelyik napon olyan foltok is előjöttek, amiket állandó jelleggel szerettem volna nézegetni. Szép, asszonyi formákat fedeztem föl, szoknyák lebbentek a szélben. Még virág is volt a szép, asszonyi formák körül. Virágok, uram! Na, de milyen az ember természete? Semmit nem képes egyfolytában nézni, anélkül, hogy ne pillogtatna. Csak épp becsukom a szemem, máris eltűnnek a szép, aszonyi formák, a lebbenő szoknyák és odalesznek a virágok is. És hiába nézem a mennyezetet, nem jönnek elő többé, amiket hosszasan szemlélni szeretnék.

Valahogy így vagyunk a felhőkkel is. Ha sokáig nézzük a felhős eget, ott is találunk emberi ábrázatokat. Hol fenyegetőt, hol barátságosat. A felhők állandóan változnak. Egyik gomolygás után jön a másik gomolygás. A felhőkhöz nem kell sok emberi képzelet, a formákat a természet hozza elő. A mennyezet foltjai mindig egy helyben vannak, s hogy valami néznivalót találjunk rajtuk, ahhoz fantázia kell. És tudja, mire jöttem rá? Minél nagyobb a lázam, annál gazdagabb a képzeletem. A lázas állapot fölkapja az ember képzeletét és röpül véle a fölfedezés útjain. Megbolondulnék ebben a kórházban, ha nem lennék lázas állapotban is.

Emlékszem, egyszer maga is volt lázas állapotban. Lehet, nem emlékszik reám, de én emlékszem magára. Sokan voltunk ebben a kórteremben. Akinek beszélgetni volt kedve, beszélgetett. Ha nem volt kivel, akkor magában beszélgetett. Csöndesen.

Maga egyszer egy tanulságos történetet mesélt el nekünk. Gondolom, lázas állapotában lehetett. Mert szép, női formák voltak abban a történetben, szoknya és remény.  Soha el nem felejtem azt a történetet.

Valamelyik faluban filmet vetítettek, úgy ötven évvel ezelőtt. Abban a filmben volt egy jelenet. Abban a jelenetben pedig volt egy szépformájú leányzó, akinek egy árnyalattal feljebb volt csúszva a szoknyája, mint ahogy illett abban az időben. A falubéli legények minden este elmentek megnézni azt a filmet. Újra és újra. Minden este. Nem azért, hogy  többször megnézzék azt a szépformájú leányzót, hanem inkább kiváncsiságból. Hátha valami csoda történik és egyik napról a másikra egy arasznyival fönnebb csúszik a leányzó szoknyája.

Nem csúszott fönnebb. Annyira volt fölcsúszva minden áldott este, mint amikor legelőször vetítették azt a filmet. Ez számomra szép és tanulságos történet.

Azért szép és tanulságos, mert maga a valóság van benne. A legtöbbször ismétlődő, unalmas, szomorú valóság.  Az  pedig nem lázas soha. Csak úgy tesz, mintha lázas lenne.

Nem vette észre? Maholnap csak a ragályos betegségek hozzák egymáshoz közelebb a népeket. S a láz. A magas láz! Akinek nincs ragályos betegsége, sem pedig magas láza nincs, észre sem veszi a másik embert. Megy, sietve a saját dolgai után. Mintha azok a dolgok fontosabbak lennének a másik embernél. Nincsenek fontosabb dolgok, uram! Ez a tanulsága annak a történetnek.