péntek, december 16, 2011

Ami új






Sifitelős telefon

Anyám minden nap fölhív telefonon. Ma déltájt hívott fel,  mondja, hogy neki most nincs semmi mondanivalója. Kérdem, hát akkor miért hívott fel, ha nincs semmi mondanivalója.  Azt feleli, azért, mert kérdeznivalója van, mondani semmit nem akar mondani, mert minden meg van beszélve. Kérdezni is csak annyit szeretne, hogy a mai napon beszéltünk-e mi ketten telefonon. Ezt neki tudnia kell. Mert ha beszéltünk, akkor neki rohamosan romlik az emlékezőtehetsége. És az nagyon nagy baj.

Mondom, csakugyan romlik az emlékezőtehetsége, Mama. Mert ma reggel már beszéltünk mi ketten telefonon. De nagyon ne ijedjen meg. Nem lenne csoda, ha valaki kilencvennyolc évesen délidőben arra sem emlékezne, hogy mit reggelizett.

-Ó, fiam, hagyjad a délidőt, s a reggelizést, ne terjeszkedj tovább a fontos dolgoknál. Jól tudod, hogy a gombokat is nehezen nyomkodom. Sokszor meg sem találom, melyik a piros és melyik a fehér gomb. A látásom  megromlott. Azt már megszoktam, de most itt van ez az emlékezőtehetség, amit nem szeretnék elveszíteni. Most azért hívtalak, hogy ellenőrízzem magam, hívtalak-e ma, vagy nem hívtalak.

-Mama drága, apámtól azt tanultam, mindennek van megoldása, csak meg kell keresni. Én már meg is találtam, mi legyen a gombokkal.
-Ó, fiam, megint elkanyarodtál, most ne arról beszélj, hogy mit tanultál apádtól. A gombokat pedig újra kell festeni, vagy rájuk lell ragasztani valami pirosat, s valami fehéret. Ahogyan eddig is volt. Mert a színek a sok használattól lekoptak.

-Mama drága, most meglátja, milyen az élet! Ha eddig nem vette volna észre. Olyan megoldást találtam a gombokra, hogy annak is hasznát veszi ezután, ha megromlott volna az emlékezőtehetsége. Mert a gombokat nyugodtan el is felejtheti. A mobilján nem lesznek többé gombok. Nem kell azokat megfesteni. Újfajta telefont veszek magának, érintőképernyős telefont. Azokon nincsenek gombok.

-Ó, fiam, miféle ernyőről beszélsz? És hogyhogy nem lesznek gombok? Akkor én mit fogok megnyomni, ha föl akarlak hívni?
-Semmit, Mama! Semmit nem kell megnyomni. Csak megsimítja a tenyerével a telefont, előjönnek valami színes kockák, azokat megpöccinti az ujjával, s máris telefonál véle. Az ilyent érintőképernyős telefonnak hívják. De én a maga kedvéért más nevet adok neki. Hogy jobban megértse. Az ilyen mobilt sifitelős telefonnak hívjuk mi ketten. Nem érintőképernyősözünk, mert az igen bonyolult kifejezés. Legyen sifitelős. Mert sifitelni kell, nem pedig gombokat nyomogatni.

-Ó, fiam, az én kiszáradt, megfonnyadt, repedezett tenyeremmel most tanuljak meg telefont sifitelni? Te ezt hogy  képzeled? Azonnal mondj le róla!
-Nem nehéz megtanulni, Mama! Pont úgy kell kezelni, mint a mi régi ablakunkon a zsalugátert. Végighúzza rajta a tenyerét, ha akarja kinyílik, ha akarja becsukódik. Ilyen egyszerű, Mama!
-Ó, fiam, a fiataloknak könnyű az ilyesmit megtanulni. Neked  könnyű, mert még nyolcvan sem vagy. De mit mondjak én?
-Semmit ne mondjon, Mama. Tudom, hány éves vagyok. Még jó az emlékezőtehetségem. De maga vigyázzon, siessen elfelejteni a gombokat! Hamarosan hozom a sifitelős telefont!
-Ó, fiam, semmit ne hozz már nekem. Semmit, ami új!





kedd, december 13, 2011

Befelé

Elekes Károly, Önarckép


Rongyos madár

Jó élete volt az én egyetlen testvéremnek, Károlynak. És ha most, ebben a nyakatekert világban valaki megkérdezné tőle, hogy vagy, Károly, azt felelné, jól, a bajokat leszámítva nagyon jól vagyok. Persze, hogy azt válaszolná. Mert csakugyan jól van Károly. Elérte, amit el akart érni ebben az életben: művész lett belőle. Csak be kell ütni a gugli keresőjébe a nevét, Elekes Károly s máris sorolja az internet, miket vitt véghez az én  testvérem, akinek jó élete volt.

Büszke is vagyok rá. Hogyisne lennék, ha arra gondolok, nekem is van valamennyi részem az ő életének alakulásában? Azt mondom, valamennyi, mert a fönnmaradó rész a történelmet, s a véletleneket illeti meg.
Ami az én érdemem, az az, hogy tizenhat évvel hamarabb jöttem a világra, mint ő. És mondhatnám azt is, én neveltem Károlyt, én jelöltem ki az útját, s amint látom, jól neveltem őt és jól jelöltem ki az útját.

A történelem érdeme, hogy Károlynak kedvező irányba fordította szekerének rúdját. Olyan társadalmi rendszer ütött be hozzánk, mely elvette minden földünket, erdőnket, nem kellett az én egyetlen testvéremnek mezőre járni, mint nekem, szántani, vetni, kaszálni, állatok tartásával kínlódni. Kedvére játszadozhatott patakunk partján a lármás gyermekek között, foghatott halat, sárgahasú békát, színes pillangót, csodálhatta a fákon röpdöső énekes madarakat.

A véletlenek érdeme, hogy korán fölfedeztem Károlyban a képzőművészet iránti érzékenységét, hogy ne használjak olyan erős kifejezést, mint amilyen a tehetség.

A továbbiakban családi krónikáról nem lesz szó, csupán a Károly érzékenységéről, az énekes madarakról, s egy éles kanyarról.

Egyszer azt vettük észre, hogy a házunk megtelt énekes madarakkal. Nem igazi, hanem festett madarak lepték el a falainkat. Apánk keretet csinált a képeknek és vasárnaponkint gyönyörködtünk Károly munkáiban. De nem csak gyönyörködtünk, bele is szóltunk. Volt, aki azt mondta, igen sok ág van festve a fákra, volt, aki kifogásolta a parti kövek formáját, színét, a lombok foltjait, vagy a táj beosztását. Egy biztos: anyánk volt a legkritikusabb megfigyelő. Azt is mondta, régebben szebb fákat festettek, kékebb eget és fényesebben ragyogó napot. Ezek a képek igen egyszerű képek, talán még annál is egyszerűbbek és közönségesebbek, mint amit a valóságban lehet látni.

Egy napon érdekes festmény jelent meg a falon. Régi petroleumlámpa, s egy rongyos madár volt ezen a képen, néhány hosszúra nyújtózkodó faág, egyéb semmi.
Vendégünk jött Amerikából. Meg is mondom, hogy ki: Böjtös László, Clevelandból.
Azt mondta Böjtös László, hogy ez a madár neki nagyon tetszik és szívesen föltenné otthon a falára. Károly azonnal be is csomagolta. És elszállt ez a madár Amerikába.

Hónapok multán mondom Károlynak, nem festenél még egy olyan rongyos madarat? Hogy maradjon itthon is egy rongyos madár?
Festett. De az rongyosnak rongyos volt, de más! Egészen más. És festett még madarat bőségesen. De olyant, mint az a régi, soha nem tudott festeni.

Teltek az évek és a Károly életében bekövetkezett egy éles kanyar. Nem festett se rongyos, se énekes madarakat. Festeni mindig festett valamit, vagy rajzolt, de egyszer azzal állt elő, hogy rájött, a világban túlságosan sok már a kép, főleg a fénykép. A pixel. Így mondta, a pixel! És példát is hozott föl, állításának igazolására: egy híres épületről, toronyról annyi fényképet készítettek már, hogy azokkal a képekkel be lehetne borítani egy egész tájat. Minek ennyi fénykép, minek ennyi szemét? Ritkítani kellene ezt a rengeteg képet, nem szaporítani!
Kérdeztem tőle, akkor most mit fogsz csinálni? Nekiállsz és gyomlálod a képeket? Valami olyasmit mondott, hogy még ő sem tudja, mihez kezd ezután. Lehet, ha fest is valamit, befelé fog festeni. És festett egy önarcképet. Befelé. Ezen a képen nehéz eligazodni. Állítólag fogadásból festette. Mindegy. Itt van.   



hétfő, december 05, 2011

Mikulás




Pirula

-Ezt is megértük, Póli!
-Mit értünk meg, Józsi?
-Nem kell, hogy kitegyem a cipőmet lefekvés előtt, Póli.
-Miért ne kellene, ha egyszer sáros és büdös a cipőd, te, Józsi?
-Mert hozzánk már nem jön a mikulás, Póli...
-Miért ne jönne, ha eddig örökké jött, Józsi?
-Hát mit hozhatna nekünk, a mi korunkban, Póli?
-Például pirulát, Józsi.
-Pirulát nem szoktak cipőbe tenni, Póli!
-Márpedig most azt hoz neked a mikulás, pirulát, Józsi.
-A fejemnek, Póli?
-Annak. A fejednek, Józsi.
-És a hátamnak, a derekamnak, a lumbágómnak, a vérnyomásomnak nem kell pirula, Póli?
-Egész életedben ilyen mohó és telhetetlen voltál, Józsi!



péntek, november 18, 2011

Mellőzzük az ékszereket

Elekes Károly munkája



Elveszni a részletekben

Soha nem írtam naplót. Ha írnék, elvesznék a részletekben.
Ha most csak a tegnapi napomról mesélnék, hiába mondanék el mindent pontosan úgy, ahogyan történt. Elvesznék a részletekben.

Vegyük a szigorú tényeket: tegnap vendégeim jöttek. Svédországból, Elefántcsontpartról, Peruból és Ecuadorból.
Eddig rendben van minden. Semmi hazugság, semmi túlzás, semmi részletezés.

Vegyük a részleteket: jön Tar Károly barátom Svédországból, mondja, hogy hát itt két udvar van! Mondom, annyi van, két udvar. És milyen szépek azok a felfutó növények a szemközti falon! Mondom, szépek. Különösen nyáron.
Ilyenkor, ősszel szürke és szomorú minden...

Ismerkedjetek meg, mondja Károly.

Egy hölgy nyújtja a kezét, mondja a nevét és kérdi, jártam-e valaha Atyhában? Mondom, jártam. Mert mi most oda igyekszünk, Atyhába, mondja a hölgy.

Egy férfi is bemutatkozik, mondja, hogy ő viszi a társaságot autóval Atyhába.
Kérdem, hát ti nem hozzám jöttetek? Mindenki Atyhába megy? Mi van Atyhában? Mert úgy emlékszem, Atyhában a házakon kívül csak kövek vannak...
Azt mondja Károly, a hölgynek háza van Atyhában. Azt szeretné megnézni. És a köveket, mondja a hölgy, a köveket is szeretné megnézni. Hogy megvannak-e még a kövek. Atyhában...

Mondom, gyertek be, üljetek le, érezzétek jól magatokat addig is, míg mennétek tovább. Atyhába.

Te tudod, hogy hívják ezt a fiatalembert, aki itt ül veled szemben? –kérdi Tar Károly. Úgy hívják, hogy Tar Károly!
Mondom, ez roppant érdekes, mert ebben a házban még soha nem járt egyetlen Tar Károly sem, most pedig kettő is van! Két Tar Károly.
De te azt nem tudod, hogy ki ez a másik Tar Károly, mondja a barátom, Tar Károly. Ez a másik Tar Károly a francia hadsereg tisztje. Most érkezett Elefántcsontpartról.
És mind a hárman megyünk Atyhába.

Kérdem a francia hadsereg tisztjétől, a másik Tar Károlytól, van-e kedve mesélni nekem valamit Elefántcsontpartról, soha nem jártam arrafelé. Vagy legalább arról, milyen csapást szándékszik mérni az ellenségre, légicsapást-e, vagy szárazföldit?
Azt feleli, szárazföldit. Mondom, az jó, de van-e ellenség, akire azt a csapást mérhetné? Azt mondja, még akad ellenség erre-arra a világban...Mondom, az jó, mert van nekem egy barátom, generális, maholnap teljesen leéli életét és még soha nem volt háborúban, nem kedvezett neki ez a hosszú békeidő...

Hozhatok egy sört?

Ne hozz, mert a sör hideg, mondja Tar Károly. És meleg sört hozhatok? Azt se, neki sör nem kell, se hideg, se meleg.
Teát?
Azt igen. Milyen tea? Mondom, szép a doboza, az van reá írva, hogy Tropical.
Az jó, de csak mézzel, mert a cukor árt az egészségnek, mondja Tar Károly. Itt a mézes üveg az asztalon, igaz, méz csak az oldalán van, s a fenekén valamennyi, mert a minap elutazott a feleségem és én roppant hanyag ember vagyok.

Ilyenkor azt kell csinálni, hogy az ember beleönti a teát az üvegbe és forgatja, rázogatja. Ameddig a méz feloldódik. Ha ezt nem akarod, akkor marad a cukor. Pedig a cukor árt az egészségnek, mondja Tar Károly.
Aztán elbúcsúztak. Siettek Atyhába.

Még nem mentek ki a kapun, amikor a fejünk fölött nagy robajjal elhúzott egy lökhajtásos repülőgép. Nem szállt le az udvarunkon.
Azt hiszem, sietett Atyhába.

Estefelé három vándorló muzsikus látogatott meg. Nem pont engem, hanem  általában a város főterét. De én voltam a zenészekhez legközelebb, tehát inkább én tekintettem őket vendégeimnek, mint mások.

Furcsa öltözetű fiatalok voltak ezek a muzsikusok. Engem valósággal vonzanak a furcsa öltözetek. Ezért ha futólag is, de barátságot kötöttem velük.
Mondom, nagyon szépen muzsikáltok, honnan kerültetek ide? Az egyik azt mondja, ő Peruból jött, a másik kettő Ecuadorból való.

Aztán elmondták, milyen gyönyörű minden Peruban és Ecuadorban. Különösen az időjárás ragyogó. Állandóan ragyog a nap, meleg a tenger, tiszta a levegő. De ők annyira szeretnek muzsikálni, hogy eljönnek ilyen ködös, hideg éghajlatú tájakra is, mint amilyen most ez a város.

Mondom, az én udvaromon kellemes az időjárás, se köd nincs, se nagy hideg. A falakra felfutó növények minden szélsőséges időjárástól megvédik az embert, jöjjenek hozzám, szívesen látom őket.
Már vártam, hogy azt mondják, most nincs idejük, mert sietnek Atyhába. 

Kérdem a nagyhajú Peruitól, mégis, mire kellene figyelnem legjobban, ha elmennék Peruba és Ecuadorba? Mert nem árt, ha tudja az ember, hol, mire számíthat...
Azt mondja, bármikor szívesen látnak, hiszen már mondhatni barátok vagyunk. De ha arra járok, jó, ha mellőzöm az ékszerek viselését. Nagy a világ, sokfélék a népek... Mondom, miféle ékszerekről beszélsz, mert rajtam ékszer soha nem volt és most sincs. Azt mondja, sajnos, rajtuk volt. De Elefántcsontparton is muzsikáltak és ott valami csavargók megszabadították őket az ékszereiktől.

Nem meséltem el, hogy nekem már Elefántcsontparton is van barátom. Tar Károly. Hadiember, magas termetű és erős. Csak egy szavamba kerül és szárazföldi csapást mér az ellenségre, ha úgy hozza a helyzet. Márpedig aki ékszert lop, az ellenségnek számít, Elefántcsontparton ez a szabály.

El is felejtettem mondani, hogy ha Atyhába mennek, ne mellőzzék az ékszerek viselését. Mert Atyhában tolvaj nincs. Csak házak vannak és kövek.
Elveszni azért ott is el lehet veszni. Különösen a részletekben.



szombat, november 12, 2011

Nincs befejezve




Alkotó erő

Késő ősz. Kint minusz hét. Még van néhány levél a meggyfa ágain. Nem sok, de van. Ez a néhány levél idegesíti a szelet. Tépi a fát, hulljon már le róla minden, mert így ez az ősz szerinte nincs befejezve.

Van ebben a szélben alkotó erő.

De az a néhány levél nem akar leszakadni semmiképp. Kapaszkodik, sirül, sárgul, barnul, feketedik. Nem hull le. Már az ágak is megsokallták, hogy néhány makacs levél miatt kell nekik úgy menni bele a télbe, rángatózva, vonaglón, eredménytelen suhintásokkal, már-már lemondva minden reményről.

Szemben, a tömbház. Ott is késő ősz van. És minusz hét.
Él abban a tömbházban néhány öreg. Nem sok, de él. Ez a néhány öreg idegesíti a tömbház előtt pálinkázó, sejhajozó suhancokat. Hogy miért nem mennek el már erről a tájról mind a vének. Mert így ez az ősz szerintük nincs befejezve.

Van ezekben a suhancokban alkotó erő.

De ez a néhány öreg nem akar elmenni erről a tájról semmiképp. Van, aki botjába kapaszkodik, van, aki  kilincsbe, megvillanó reménybe, de megy mindenik naponta valahová egy üres fazékkal, s visszatér, valami sovány ebéddel.
Sokat nem érhet az az ebéd. Mert látom, egyre sárgul, barnul, feketedik az öregek orcája és a ráncok is gyűlnek.
Már a tömbház lakói is megsokallták, hogy állandóan beléjük botlanak, meg kell várni őket, amíg nagy nehezen kinyitják a lépcsőház nehéz ajtaját. Csak a baj van már velük.

Legjobban a mentősök únták meg ezt a néhány tántorgó öreget. Ezeknek a tántorgó öregeknek hiába mondják, hogy ilyen a vérnyomás természete. Egyszer fölugik, máskor lesuppan. Ez már így megy. Minden magyarázatuk teljesen hiábavaló igyekezet. Nincs olyan napjuk, mely be lenne fejezve.

Van ebben a fertályban alkotó erő.





csütörtök, november 03, 2011

Csókolom



A költő fia

- Milyen cigarettát tetszik szívni?
- Piros a doboza.
- Az finom cigaretta lehet. Tetszik adni egy cigarettát?
- Hány éves vagy?
- Nyolc. Be van töltve. Augusztusban. Jó buli volt.
- Tudod, hogy gyermekeknek nem szabad cigarettázni?
- Tudom. A tanítónéni nem is engedi. Rosszféle. Vörös a haja és kopog a cipője. De apám jó ember. Ő megengedi. Van úgy is, tőlem kér. Olyankor nincs pénze, tetszik tudni? De amelyiknek kék a doboza, azt nem szereti. Túl gyenge neki. Azt mondja, nőknek való és esetleg gyermekeknek, ha való.
- Mivel foglalkozik a te apád, hogy ilyen jól ért a cigarettákhoz?
- Csak ül otthon és verseket ír. Azt mondja, költő, de ezt én nehezen hiszem.
- Miért hiszed csak nehezen?
- Sokszor azt mondogatja, valaki jár a fák hegyén. És mostanában furcsán is viselkedik.
- Mi a furcsa benne?
- Amikor nagyon megúnja magát, vagy mérges, azt mondja, kimegy és leüt valakit.
- Ütött már le valakit?
- Lehet, hogy ütött, de azt is nehezen hiszem. Mondtam magának, jó ember... Akkor tetszik adni egy cigarettát? Ha nem, hát akkor annyi, csókolom.



vasárnap, október 30, 2011

Amikor sötétedik

Pusztai Péter fotója



Mainstream

Van nekem egy bugyutánk kinéző barátom. Azt kérdi tőlem a minap, írnak-e rólam a mainstream újságok. Mondom, nem írnak. Ahhoz én igen apró vagyok.
Ha nem írnak, akkor legalább magyarázzam meg neki, mi az a mainstream. Mert ő nem tudja.
Mondom, a mainstream azt jelenti, hogy valaminek a fősodra.
És mi az a fősodor, kérdi, mert nem akar engem soha békénhagyni.

Kérdem, abban a faluban, ahol születtél, van-e patak? Mert ha van, nagy záporok után annak a pataknak megjő a vize. Úgy szokták mondani, megjött a víz! Na, amikor megjő a víz, akkor annak a közepe táján tyúkketrecek, ólak, szénaboglyák szoktak imbolyogi, sodorja őket lefelé a víz. Ott van a fősodor, mindig a víz közepe táján.

Erre azt mondja, akkor ugye, ez érvényes a mainstream újságokra is. Olyan eseményekről írnak, amelyek ott vannak a fősodorban. Mondom, olyanokról írnak.

Na és mondjuk, ha egy ilyen megjött vizű patakról írnának, akkor tyúkketrecet, ólakat, szénaboglyákat tennének bele a cikkekbe, olyasmit, ami imbolyog lefelé és elviszi a víz? Mondom, azt. Azt tennének a cikkekbe. Pont azért nevezik őket mainstream újságoknak. Apróságokkal nem foglalkoznak.

Az baj, mondja a bugyutának kinéző barátom. Mert amikor megjő a mi patakunk vize, akkora márnákat, balindokat szokott kivetni a szélére, mint a karom! Ezekért a márnákért és balindokért szaladtunk ki a kapun mindig, ha jött a hír, megjött a víz!
Nagy tévedésben vannak ezek a mainstream újságok, ha azt hiszik, hogy tyúkketrecekért, ólakért és szénaboglyákért szaladunk ki a kapun. Mert azok elmennek a vizen, s nekünk nem marad semmi. Se márna, se balind.

Nem is baj, ha nem írnak rólad a mainstream újságok!

De te szoktál-e mainstream újságokat olvasni? Mondom, szoktam. És hogy néz ki egy ilyen mainstream újság?
Mondom, olyan, mint más újság. Csak nagyobb. És a legmainstreamebb újságok címébe oda van téve, hogy Times. Úgy mondják, tájmsz. Ezek a világ legnagyobb újságjai. Ezeket szoktam olvasni, amikor nem fáj nagyon a fejem.
De ha nem fájna, akkor is szereznék magamnak néhány mainstream újságot. Csomagolni. Az ember nem jöhet ki a boltból úgy, hogy valamibe ne csavarná bele a vajat, a halat, a kiflit. Kicsi, jelentéktelen újságokkal nem érdemes boltokba járni, mert minden kihull az ember kezéből és csak kapkodja a földről, amit elejtett.
Tisztességes állampolgár pedig nem jár műanyag zacskókkal, mert a műanyag zacskók maholnap egészen belepik a várost, a szép tájakat, a patakok partját. Remélem te is védelmezed a patakok partját és nem járkálsz műanyag zacskókkal...

Azt mondja a barátom, ő biza járkál. Mert kényelmesebb a nájlon, mint az újságpapír. De ha én most fölhívom a figyelmét, milyen újságot olvasson, akkor többé nem vesz a kezébe műanyag zacskót. Mondom, akkor hallgass ide:

Mostanában sokszor olvasok mainstream újságot. Minden hajnalon. És van abban a mainstream médiában egy rakás esemény. Minden hajnalon. Arról, hogy hol, s mi robbant föl, merre volt földrengés, erdőtűz, árvíz, meddig jött felénk a világvége az ő lobogó, csatakos hajával. Effélékről. De amíg megfő a hajnali kávém, szétnézek a parányibb médiában is, amely nem olyan mainstream. Csak azért, hogy lássam, van-e valami érdekes hír a világban, ami véletlenül elkerülte volna a mainstream újságok figyelmét.

Hát tudd meg, hogy van! Ma reggel találtam néhány érdekes hírt. Például azt írja a Szó-Beszéd-című kishegyesi újság, hogy a faluban az emberek ha már isznak, nem a minőséget hanem a mennyiséget nézik. Nyilvánvaló, hogy sajnos, nem a beszélgetés közbeni élvezet kell sokuknak, hanem a mámor. Ezt egy Kiss István nevezetű, kishegyesi ember fogalmazta meg, ebben a formában. Ez a helyzet ma Bácskában. Jól megmondta!

A mainstream médiában már sokszor és kiadósan írtak arról, hogy az a nagypénzű ember, aki a takarítónőt tapogatta, miért tapogatta, de az a nagypénzű ember csak dadogott, hogy így és úgy...Azon nem lehetett eligazodni. Kiss István megmondta tisztán abban a kicsi bácskai újságban, hogy mi a helyzet. A mámor. Az a helyzet!

Aztán van még két szép hír ebben a kishegyesi újságban. Azt írja ez az apró újság, hogy Tóth Ljubica 1963. január 6- án született Bácstopolyán, majd a sikertelen első házassága után Tóth Tivadar felesége lett, és itt maradt Kishegyesen. És ez a Ljubica ezt mondta az újságírónak:  “...odafigyeltem, mi az, aminek van jövője az EU-ban, ez pedig a juh, kecske, nagyszarvú tehén és a mangalica. A mangalicának a zsírja pozitívan hat a koleszterinre.” És mondja, hogy több, mint száz kecskéje van, gidákkal együtt, s vagy ötven mangalicája. “Amikor levágjuk a mangalicákat, akkor a kolbászt, a sonkát, és a  szalonnát fölfüstöljük, és elvisszük a piacra eladni. A szalonna ára 800 dinár, a kolbász 1000 dinár, a sonka 1200 dinárba kerül. Természetesen az egy kiló.”

Tudtad te azt, hogy mennyibe kerül a bácskai kolbász? Ugye, nem tudtad. Nem írják meg a mainstream újságok.

De most jön a hírek legfontosabbja! Ez pedig a kishegyesi Ebtenyésztő Egyesület híre:
Kértünk egy területet a helyi közösségtől, ahol időnként összejövünk, és ahol a kutyák fel tudnak készülni. Itt eleve többen vagyunk, ezért a kutyák a több embert és a többi kutyát is megszokják. A nyár folyamán leálltunk ezekkel a foglakozásokkal, mert nagyon nagy hőségek voltak, de most ismét beindítjuk. Szombatonként lesznek, délután 6-7 óra körül, attól függően, hogy mikor sötétedik”.

Én ezt a hírt semmi pénzért nem adnám, ha az enyém lenne. Mert van benne egy hatalmas fölfedezés. Ez pedig a következő: “attól függően, hogy mikor sötétedik”.

Most képzeld el, mi lenne, ha mi ketten most előállnánk ezzel a fölfedezéssel és azt mondanók a világkonferenciák vezetőinek, ne éjszakázzanak annyit, hagyják abba a sok fecsegést, ha elfáradtak, menjenek szépen  haza. Attól függően, hogy mikor sötétedik. Ebből lenne az igazi mainstream szenzáció!


szombat, október 29, 2011

Soha az életben

Edvard Munch, Wikipedia


Az eltátódott száj

Gondoltam, leülök a billentyűk elé, de az asztalig sem értem el. Úgy földhöz vágott egy bennem, s velem nőtt betegségem, mintha ő legalább húsz évvel fiatalabb lenne, mint én. Erős, izmos betegség. Meg kell adni.

Jártam már így. A bennem, s velem nőtt, tőlem idegen fölfogású, más észjárású, másképpen viselkedő, sokszor kegyetlen mozdulatú, elvakult szellemek előjöttek valahonnan, s nekem szöktek, hogy én mit keresek itt, ezen a földön, amikor ez a föld az övék, nem az enyém.
Hiába magyaráztam, hogy ők is hozzám tartoznak, mert bennem, s velem nőttek föl. Úgy tettek, mintha én nőttem volna ki belőlük, akár fa törzsén a vékony ág. Még azt sem ismerték el, hogy együvé tartozunk. Azt pláné nem, hogy bennem lettek volna egy percre, vagy órára legalább. Hálátlan, ronda társaság. Azt is meg kell adni.
Jártam már így.

Furcsa egy tákolmány az ember.
Még az ádámcsutkája sem áll jól. Már akinek van. És mennyi fölösleges alkatrész van belerakva!

A továbbiakban arról lesz szó, hogy miért szeretem James Joyce könyveit, hány fehér nadrágom van, mit mondott nekem Pista, a karácsonyfalvi cigány, mekkorát hazudjon az ember, ha muszáj, lesz-e még jóvilág.
Csupa semmiség, kár ilyesmivel tölteni az időt.

Aki nem szereti a laza összefüggéseket, olvashat mást.

Joyce.
Fölveszem az Ulyssest. Mert az én könyvtáram ott van a földön, a kitaposott cipők, voltmérők, zseblámpák, régen nem működő rádiók, fényképezőgépek között, ahol csak én tudok eligazodni.
Kinyitom a könyvet. Akárhol nyitom ki, van ott egy jó mondat. Most például ez:
 „Maguk a holtak is szeretnének legalábbis ami a férfiakat illeti, valami marha viccet hallani, vagy az asszonyok tudni hogy mi a divat.”

Holtak. Hogy mit szeretnének hallani a holtak. Legalábbis ami a férfiakat illeti...

Számomra mostanában roppant kényes téma a halál. Azonnal be is csukom a könyvet, kimegyek, leülök a meggyfa alá, s nézem a szomszéd fenyőfáján tollászkodó varjakat. Közben arra gondolok, csakugyan, érdemes-e meghalni ennyire jelentéktelenül, mint ahogyan eleddig éltem? Nem lenne jobb érzés úgy halni meg, mint valami nagy ember? Mint például ez a Joyce? Akinek annyi jó mondata van?

És vajon, él-e a földön valaki, akit nem érdekel az emberi nagyság?

Tegnap, a kábelkocsmából kijőve, kérdem a barátomtól, te, emlékszel még az öreg Prikler nénire? Azt mondja, neki ez hirtelen nem ugrik be. Mondom, kár. Mert te pont úgy nézel ki, mint a jó Mikszáth. Az ő Prikler nénijéről beszélek. “A néni szerint a temetés minősége a legbiztosabb mértéke az emberi nagyságnak. Ki mennyit ér el életében, ekkor és ebben tudódik ki leginkább, s volt valami igaza a jó Prikler néninek.” 
Valahogy így írta Mikszáth.

Nem folytattam. Ha nem ugrik be, akkor nem ugrik be.
Mentünk tovább hallgatagon, s elgondoltam, hogy néznék ki ebben a fehér nadrágban, ha most itt, helyben felfordulnék? Egyáltalán hogy veszi ki magát, ha valaki fehér nadrágban hal meg? A fehér nadrág mindenképpen összekoszolódik...Márpedig nekem majdnem csak fehér nadrágjaim vannak.

Fehér nadrág

Évekkel ezelőtt kint voltam az ócskapiacon. Mindig veszek ott valamit, órába elemet, árván maradt makkászt, föl sem tudnám sorolni, még mit.

Megszólít egy vékony, kalapos, ismerős cigány, hogy adjak neki egy cigarettát. És tüzet is. Adtam. Aztán azt mondja bizalmasan: nem vigyázna erre a nagy rakás eladó gúnyára, amíg a Maros partján lévő bokrokban könnyítek magamon? Mert tudja meg, még magyarok is lopnak...

Vigyáztam a rakás eladó gúnyára, nem lopott senki semmit. Jött Pista, a kalapos cigány, s a kezembe nyomott egy fehér nadrágot. Kérdem, mennyi. Azt mondja, semmi. Tél van, ki vesz ilyenkor fehér nadrágot? Tegye el, majd nyáron jó lesz magának. Valódi farmer. Nézze meg, mi van a fenekére nagy betűkkel fölírva! Nézem: Just use it! John F.Gee Jeans Wear, Ingeenious Original quality.

Ennél a pontnál egy Joyce megállana. És írna egy vastag könyvet John F.Gee életéről, házasságairól, válásairól és temetéséről. Ilyen egy Joyce! Ilyen az írói nagyság! Az ilyen írónak beugrik minden: ismeretlen emberek születése, gyermekkora, szerelmei, egész élete.

Az ilyen író könnyen ír. Gondolom én. Azért tud annyi vastag könyvet megírni. Vagy ki tudná megmondani, miért?

De hát én is könnyen írok!-csapok a homlokomra, mintha szúnyog szállott volna oda. Hányszor határoztam el, megírok egy jó könyvet, amíg a feleségem hazajő a piaci bevásárlásból, azzal a műanyag szatyorral!

Mert mi kell egy jó könyvhöz? Jó cím. És alája jönnek sorba a sorok...Azzal kész.
De ebből a könyvből nem lett semmi. Talán azért nem, mert gyönge volt a piac, s a feleségem mindig hamarabb érkezett, mint gondoltam.

Nem baj, hátha eljő még olyan nap is, amikor gazdagabb lesz a piac!

Ezért akkor most maradjunk még a fehér nadrágoknál.

Éveken át minden vasárnap kimentem az ócskapiacra. Ez a Pista, a kalapos cigány mindig kért tőlem egy cigarettát. Amikor nem kellett könnyítenie magán a bokrokban, olyankor is kezembe nyomott egy fehér nadrágot. Kérdeztem, mennyi, azt mondta, semmi. Majd jó lesz magának. Különben is, ebben a mostani sötét világban képtelenség eladni annyi fehér nadrágot, mint amennyit ő ide kihozott.

Egyszer megsokallta a feleségem a fehér nadrágjaimat. Főleg azért sokallta meg, mert vagy kicsik voltak, vagy pedig nagyok. A kicsikből lábtörlőt csinált, betakartunk velük valami betakarnivalót, a nyagyokból, a szebbekből bevetetett Erzsikével, aki szeretett varrni és sokáig elidőzni ott, ahol éppen vendégeskedett.
Szóval, kevés olyan fehér nadrágot kaptam a kalapos cigánytól, mely úgy nezett ki, mintha reám szabták volna.

Egyszer váratlanul azt javasolta a feleségem, vehetnék már sötét nadrágot is. Bármikor beüthet a családba egy temetés. Ha nem vettem volna észre, nekem sötét nadrágom nincs. Talán csak egy. Az is már rég kiment a divatból.

Váratlan temetés még nem ütött be. Csak egyszer. Amikor a pap szerint apám is leszállt az élet vonatáról.

Egyszer, amikor még nem volt leszállva, egy temetés után így szóltam apámhoz: észrevette-é, voltak idegen, megsárgult bajuszú, repedezett körmű emberek a temetőben, akik a pap áhitatos beszéde közben kissé elfordulva, de pökdöstek, mások dohányt csavartak recsegő, régi újságpapírba. Ezek miféle népek lehettek?
Azt válaszolta, bizonyára olyan emberek lehettek, mint amilyenek mi vagyunk. Az emberek megpróbálnak különbözni egymástól, de ha jól megnéznők őket, azt tapasztalnók, mind egyformák. Még a papi emberek is azok. Nem vetted észre, hogy a mi papunk temetési beszédei is mind egyformák? Minden sírhantnál azt mondja, szegény testvérünk leszállt az élet vonatáról. Ez a sorsunk, ez a végzetünk. Mi azért csak imádkozzunk. Mert ez az élők dolga, ameddig élnek.

És mondta még apám, hogy ő többé temetésre nem jár. Csak akkor megy, amikor viszik. Így is történt. Egy napon ő is leszállt az élet vonatáról...

Na, igen, a fehér nadrágok!

Sétálok a főtéren, puha léptekkel, ráérősen, mint akinek elő van írva a séta.

Jön a barátom, vékony, lerobbant ember, de jószívű, okos. Régebben sakkoztunk ketten, főleg vasárnaponkint, amikor más, tisztességesebb népek templomok hűvös falai közé siettek, mi pedig disznó vicceken röhögtünk, míg tovább löktünk egy fehér futót.
Már rég nem sakkozunk. Belőle bokorlakó lett a sok pálinka miatt, belőlem pedig kinyisszentették az utolsó reményt, hogy megérek még egy-két tavaszt. 

Jön a barátom, nem is köszön, hogy szia, hanem már messziről nekem szögezi a kérdést, na, most légy okos! Mondd meg, hány nap, vagy hét múlva bukik meg a kapitalizmus. Mert hogy bukóban van, az már bizonyos.

Rendben van, ha megbukik, akkor megbukik, feleltem, s mint akit ez az egész nagyon nem érdekel, közömbösen odatettem ezt is:  még bukott meg,
a kérdés csak az, hogy lesz-e még jóvilág...

Jóvilág? Soha az életben!-

Mondom, te, milyen fölényes vagy a bizonyosságodban! Nem buggyantál meg, amióta nem láttalak? Nem is csodálkozom, ha megbuggyantál volna, mert ugye, a bokorlakást is be kell rendezni.
Én már többször megjártam a lakás berendezésével. Fárasztó, idegtépő  munka.  Mindennel csak a baj van.
Most például ki kell, hogy kérjem az egész család véleményét, hová tegyem a fogast, s az a fogas milyen színű legyen. Hogy találjon a padlócsempe színéhez, a parkettához, a lampionokhoz, a kilincshez és a szomszédék kutyájának bundájához is. Még szerencse, annak a bokornak a színéhez nem kell találnia, amelyben te laksz, mert annak a te bokrodnak még a színét sem láttam. Nem is tudom, milyen a te otthonod. 
És kérdem, hát abból a bokorból nem lehet kivenni, mikor, mely napon, vagy héten bukik meg a kapitalizmus?

Azt mondja, kivenni ki lehet, már jól ismeri ezt a rendszert is, de semmi nem eléggé tiszta. Pont a kapitalizmus karolta őt fel, s vezette  gyöngéd mozdulattal abba a bokorba,  biztatva, tessék, tessék.
A szocializmus pedig kiállhatatlan természetű volt. Zsémbes és rút, ki nem állhatta a szabadságot, még azt sem engedte meg az embernek, hogy  bokorban lakjék, ha kedve szottyant valakinek a bokorban való lakáshoz. 

Mondom, nagyon csodálkozom, hogy abban a bokorban fölényességet is föl lehet szedni, nem csak bolhát és bojtorjánt! Kérdi, miféle fölényességről beszélek. Mondom, arról a fölényességről, ahogyan te pillanatok alatt el tudsz intézni egy egész társadalmi rendszert. Azt mondtad, éppen most  bukik meg a kapitalizmus. És hogy ez már bizonyos...

Ó, a bojtorján! Hogy ragaszkodik az emberhez a bojtorján! A kutyánál is jobban!  Nincs olyan teremtmény, mely jobban ragaszkodna! Nálatok megterem a bojtorján?

Mondom, lehet, hogy megterem, de nem szeretem a bojtorjánt, beszélni sem akarok róla.
Énnekem olyan különös, bolond természetem van, fölkelek négykor, ha nagyon nem fáj a fejem, járok le, fel és előadást tartok a falaknak. Arról, hogy milyen egy szép függöny. Vagy arról, hogy milyen egy szép asztal, régi óra, érvényes-e a hosszúnyakú tyúk formájára az aranymetszés szabálya, van-e szüksége száz lábra a százlábúnak. Teljességgel mindegy, hogy miről. Csak előadás legyen. Énnekem ilyen különös, bolond természetem van. De arra nem vagyok hajlandó, hogy társadalmi berendezkedések helyességéről, vagy hosszúságáról társalogjak bárkivel is. Mert az már politika. És én nem szeretem a politikát. Akik szeretik a politikát, sötét ruhákban járnak, akárcsak te, s akármennyire próbálnak leereszkedni hozzánk, kijön belőlük a fölényesség. Mint ahogyan most belőled is kijött.


Azt mondja ez a vékony, lerobbant, de jószívű, okos ember, éppen fordítva van. Mert nem ő fölényes, hanem én. Aki állandóan fehér nadrágban járok. És miért járok én állandóan fehér nadrágban? Könnyű ezt kitalálni. Azért, mert nekem csak ez az egy nadrágom van! Ez a fehér.

Erre egyszerűen azt kellett volna válaszolnom, hogy azért. Mert nekem csak ez az egy nadrágom van. Ez a fehér. Ehelyett azt mondtam, tudd meg, énnekem legalább száz fehér nadrágom van! Ez persze, hazugság lett volna. Mert nekem a valóság szerint nincs több harmincnál.

Száz fehér nadrág?-sóhajtott föl a barátom, s az egész ember olyan lett, mint egy eltátódott száj.





kedd, október 25, 2011

Tűrhető napjaim




Csak egy karmester

Megritkultak tűrhető
napjaim, pepecsel vélem
a múlás, el, ki, bejár, les,
ma is épp azon kaptam,
mit megígért, hogy nyár lesz,
vissza is vonta a pofátlan,

pedig jól vigyáztam
fogaimra, hogy majd
szép, piros almába harapok,
ha belibben az ősz, amikor
már mindent levágtak
fényes kaszák, suhogások,

hűvös csobogással patakok
futnak neki a völgynek, hol
kecses őzek tanyáznak,
s elterülve a zizegő,
rozsdás levelek közt,
nézem a felhők vonulását,

fentről, a fáról a gőgös
varjú csak letekint,
meg se szólal, amíg a táj
nincs tele apró vadakkal,
akiknek szónokoljon,
s bejelentse, mi az új esemény:


ebben a tétova várakozásban
tölthetem kurta időmet, 
nem kell törődnöm többé,
hol hál a fülesbagoly,
a villanó denevér, merre
iramlik a sok kis egér,

mert nem lesz már padlás
a régi cserepek alatt,
csukott tetőtér csak, s itt lent,
a jól szigetelt szájú
termopán tehenek nájlon
borjakat ellenek,

nem kell törődnöm 
baráttal se, ki gazdag
szeretett volna lenni, mérte
magát földhöz és éghez,
de nem volt tehetsége,
csupán a szegénységhez,

éppen, hogy élt ő a porban
tétlen, persze, vétlen, egyszer
fizetni akart egy flekkent,
de zárva volt az ajtó,
hol metszett üvegek mögött
ragyogtak a kastély ékszerei,

mitévő legyen az ember,
ha megritkulnak tűrhető
napjai, csak egy karmester
csap ilyenkor levegőbe, hátha
megváltó, zengő hangjegyek
hullanak lobogó hajába...



hétfő, október 24, 2011

Virágos asszonyok



Az állatkert látogatói

Vannak különleges képességekkel fölruházott emberek a városban, akik időnkint teljességgel kivirágoznak. Főleg olyankor, amikor valamit meg kell számolni.
Ezek a különleges képességekkel fölruházott emberek ezekben a napokban éppen virágoznak. Mert olyan időket élünk néhány napig, amikor mindent meg kell számolni. Széles papirokkal járják az utakat ezek a virágos emberek. Úgy mennek a széles utakon, széles papirossal és széles mosollyal. A keskeny utakon is végig bandukolnak botladozva, valamivel keskenyebb mosollyal, hunyorogva. Nézik a házszámokat.

Tegnap két kivirágzott fehérnép csöngetett a kapunál, kérdik, ez a huszonhetes is a főtérhez tartozik?  Mondom, oda. Csak egy kicsit el van dugva. És miért dugták így el ezt a házat, kérdi az egyik kivirágzott asszony. Mondom, a macskáim miatt. Hogy legyen, ahová elhúzódjanak azok a macskák. Ott kint, a forgalmas főtéren el is ütnék őket azok a mocsok  autók. Direkt azért építették ide ezt a házat száz esztendővel ezelőtt, bekalkulálták a macskáimat is.

Tudja, hogy miért jöttünk?-kérdi a másik kivirágzott asszony, egy széles papírlapot meglebbentve a szemem előtt. Mondom, sejtem. Megszámolnak. Azt mondja, meg bizony, mégpedig alaposan.
Hány személy lakik itt, ebben a hosszú házban? Mondom, pillanatnyilag egy személy lakik. Én. Engem pedig nem nehéz megszámolni.
Beírja, hogy egy és azt mondja, eddig rendben van minden. De hol vannak a macskák?

A macskáimat kivezényeltem az állatkertbe, mert úgy vettem észre, imádják a csíkos ingeimet, gondoltam, kiváncsiak a zsiráfokra is. Még nem láttak zsiráfot soha.

Mit mondhattam volna? A szürke igazságot? Hogy engem is maholnap kivezényelnek a klinikára, a feleségem pedig ott van a János- kórházban Budán? Maradtam a zsiráfoknál. Azok szebbek, mint a szürke igazság.

És szépek a maga macskái?-kérdi a virágosabb természetű asszony. Mondom, szépek. A legszebbek az állatkertben. Még a zsiráfoknál is sokkal szebbek.  Csak most már egy ideig nem láthatom őket, mert maga az igazgató vette pártfogásába a macskáimat. Egész nap a térdén eteti őket és hagyja, hogy játszadozzanak. Főleg a zsiráfok csíkjaival.

Ugye, meglátogatjuk az úr macskáit az állatkertben, mondja az egyik virágos számoló asszony, a másik virágos számoló asszonynak. Az pedig azt mondja, meg. Persze, hogy meglátogatjuk, ha már annyira szépek azok a macskák.

És tetszik valamit üzenni a macskáinak?-kérdi a virágosabb asszony. Mondom, a zsiráfokat most találtam ki. Találjanak ki maguk is valamit rólam, hogy én miért nem mehetek  egy ideig arrafelé...Valami szépet. Csak a szürke igazságot ne mondják meg nekik. Azt, hogy ezen az eldugott portán, ahol mindent megszámoltak, maholnap nem lesz már senki.
-


szombat, október 22, 2011

Vézna fűszál

Báthori Zsigmond fotója




Csikkcsere

Két sebhelyes arcú férfi ült egy ottfelejtett gerenda végén és igazgatták maguk előtt a vézna fűszálakat.
Közelebbről kezdtem megismerni ezt a két sebhelyes arcú embert.

Az egyik már az elején megmondta, szerszámot nem hozott, csak magát hozta. Az erejét. Ami még van neki a karjában. Mert sportolt fiatalabb korában.
A másik is megmondta már az elején, szerszámot nem hozott, csak a szakmáját hozta. A tudományát. Ami már van neki a fejében. Mert kitanulta a szakmát fiatalabb korában.

Az ottfelejtett gerenda végén ülő férfiak közül az egyik cigarettázott. Mondom annak, aki a szakmát kitanulta, azért látszik rajtad, hogy okos ember vagy. Legalább nem cigarettázol. Mert okos ember nem cigarettázik.

Leültem én is az ottfelejtett gerendára és rágyújtottam egy cigarettára.
A két sebhelyes arcú ember hosszú rámnézéssel végigmért engem, de egyik sem szólt semmit. Csak igazgatták tovább maguk előtt a vézna fűszálakat.

Egyszer azt mondja, aki csak magát hozta: csikkcsere.

Mondom neki, két nagy hiba van abban, amit mondtál.
Kettő?- kérdi, aki csak magát hozta. Mondom, annyi. Pont kettő. Az egyik hiba az, hogy nem csicsere, hanem csicseri. Így hívják a borsót. A másik hiba az, hogy a vézna fűszálak közül egyik sem csicseriborsó. Csak szimpla fűszál.

Akadékos ember maga, mondta, aki a szakmáját hozta. Csikkcserét mondott a barátom. Ilyenkor át szokta nyújtani nekem a cigarettát, hogy szívjam tovább. Mert drága a cigaretta.

Hárman ültünk az ottfelejtett gerendán hallgatagon, igazgattuk magunk előtt a vézna fűszálakat.

Azt mondja, aki csak magát hozta: könnyű magának, aki jómódban van. Tiszta egyedül elszívhat egy egész cigarettát. És még kedve is van ahhoz, hogy viccelődjék a csicseriborsóval. Tudja, hogy a maga viccelődésében is két hiba van?
Kettő?
Annyi. Pont kettő, mondja, aki csak magát hozta. Az egyik az, hogy a csikkcserével nem illik viccelődni. A másik hiba az, hogy pont magának nem illik a csikkcserével viccelődni. Mert maga jómódban van. Tiszta egyedül elszívhat egy egész cigarettát. És nem veszi észre, hogy maga sem több, mint egy vézna fűszál.


szerda, október 19, 2011

A kérdés

Pusztai Péter fotója



Kié itt a dér?



Elröpültek udvarom fáiról az ékes tollazatú, kényes madarak. Csak a pintyek és varjak maradtak itt, hogy ne legyek teljesen egyedül, ha jön a tél.
Ki tudja, honnan jöttek, mely tengerek felől a sirályok, ellepték a szomszédos tömbház tetejét, naphosszat veszekednek a tenyérnyi pizzán, amit innen lophattak el a nonstop kávézó elől, ahol ricsajjal, s részeg csajokkal gyűlnek össze esténkint a hajléktalanok, kezükben villan a pálinkás üveg, s fejükben egy-két új ötlet, hol is húzzák meg magukat hajnalig.

Ha pedig eljön a hajnal, jön vele a dér is.

Kié itt a dér?

Ebben a városban emlékszik még valaki Polgár Pistára, ki vicinális újságíróként Molter nyomában szeretett járni, hogy érezze a handmade dohány füstjének illatát? Nem emlékszik már reá senki. Pedig ő  fogalmazta meg, hogy gyöngy ez a város, kényes istennők nyakába való. Ő fogalmazta így meg egy bolt előtt, s azt a nagy igazságot is ő mondta ki, futballista a szeretője annak a nőnek, aki a kirakatban véletlenül észrevesz valami labdát, s egy pillanatra ott meg is áll.
Ezek nagy igazságok.

Akkor születtek ezek a nagy igazságok, amikor még föl sem vetődött ebben a gyöngy-városban a kérdés:

„Kié itt a tér?”

Most ez a kérdés vetődik fel:

Kié itt a dér?


Mert a térről szépen elballagtak jó öregjeink, föl, a dús lombú temetőkbe. Ott piheni földi fáradalmait a csöndes Gagyi Lászó, ki hozta Fintaházáról Pillangó Zsuzsikát, a hűs levegővel, s a májusi faggyal.

És ki emlegeti ma Papp Ferencet, az írót, ki félrenézve járt a téren, de azért átlátott a kerítés fölött és benézett a kerítés alá is? Senki.

És hová lett a tudós Oláh Tibor? Kinek jut ma eszébe, miként hunyorított az úton, ha találkozott egy baráttal, s elmondta, milyen az élet? Úgy ment el, csöndben, észrevétlen. Hogy ne sírjon érte senki.

Jaj, el ne felejtsem Tóth Pistát, ki olykor fényes verseket írt! Csak Csíkban vette kezébe könyvét egy barátom, Cseke Gábor. Mert itt már senki nem említi nevét.

Kié itt a dér?

Az a dér, mely reá hullott a jóvágású, daliás Csorba András fejére is. Nincs, aki megkérdezze. Elment Kiss Lacival, aki rászólt egyszer Tarr Lacira, ne bántsa sok patkánya közül az egyiket, mert az a patkány nem az övé!

És hányan, de hányan mentek el még?  Felsorolni is képtelenség. Krafft, a kettőbe törött tehetség, az álmodozó tekintetű Szőcs Kálmán, kinek erős pálinkát adott a Kultúr alatt a szőke Matild!

És elment Szécsi András, ki potyára sírt estig a székelykeresztúri temetőben, mert nem az volt anyjának sírja, amelyet ő gyertyákkal vett körül.
Egyszer utánam kiáltott messziről, álljak meg már, mert két hete keres engem. Kérdem, mi a baj, Bandi. Semmi, öregem, csak az, hogy fizess egy flekkent!

Kié itt a dér?

Ki tudná megmondani? Mert ide hullott le közénk a dér. Azok közé, akik még vagyunk.

De hogy vagyunk?

Hát úgy vagyunk, darabokra hullva vagyunk. Az egyik itt van, ezen az oldalon, a másik ott, a másik oldalon.
Oldalakra szakadt ez a város, nem pedig fertályokra, mint régen volt szokás. Vagy amiként falun volt szokás, az Alszeg és Felszeg. Tekintetünk egymásnak szegve, ha találkozik az egyik oldalon lévő a másikkal.
Még szerencse, hogy eddig még egymásnak nagyon nem estünk neki. Csak mások estek nekünk, mi pedig nekik. Azon vitázva, hogy kié itt a tér.

És amíg ezen vitázunk, egyre hull közénk a dér.

Elröpültek udvarom fáiról az ékes tollazatú, kényes madarak. Csak a pintyek és varjak maradtak itt, hogy ne legyek teljesen egyedül, ha jön a tél.


kedd, október 18, 2011

A Petry üzlet előtt

Pusztai Péter fotója


Utolsó szerelem

A Petry üzlet előtt megállít egy idősebb korú ember.
-Uram, ha meg nem haragszik, maga  vásárhelyi?
-Eléggé.
-Akkor ha tudja, mondja meg nekem, hol van a Petry üzlet.
-A Petry üzlet itt van, pont maga előtt. Három lépés, ha oda akar menni.
-Dehogy akarok! Itt régen egyéb volt, nem a Petry üzlet.
-Az lehet, de most ez is Petry üzlet.
-Akkor jó helyen járok. Mert azt mondták, a Petry üzlet mellett van egy bejárat a blokkok közé. Ott van a közjegyzőség.
-Ott. A blokkok között több közjegyző is van, ha oda akar menni.
-Dehogy akarok! Onnan jövök éppen.
-Akkor tudja, hogy hol van a közjegyzőség...
-Tudom. De én nem a közjegyzőséget kerestem. Bementem az egyik fehér ajtón, s mondtam, lakott itt régen egy gyönyörű lány. Barna és magas. Azt mondták, most is lakik ott egy gyönyörű lány. Az is magas, de szőke. Ő a közjegyző úr titkárnője.
Maga ismer valakit itt a blokkok között, aki barna és magas? Már nem lehet fiatal...
-Ezen törhetném a fejem ebben a hidegben...
-Ne törje. Már őt sem keresem. Csak üzenni szerettem volna neki. Mert volt idő, amikor mindent elkövettem, hogy őt semmi baj ne érje.
-Mégis, mit üzenne?
-Csak annyit, hogy itt járt a legelső férje.


hétfő, október 17, 2011

Vízügyek

Öcsém is pancsolja a vizet



Tíz köbméter

Most mentek el a vízolvasók. Vígan, sörösen, integetve.
Az egyik zömök, kiadós fejű ember. A másik vékony és bőbeszédű.
A zömök bemászik az aknába és diktálja a vékonynak: tíz köbméter!
Kimászik a zömök és azt mondja nekem, maga hallotta? Mondom, hallottam.
Mit hallott?, kérdi a zömök. Mondom, azt, hogy tíz köbméter.
Az magának nem sok?, kérdi a zömök. Karomat széttárom,s mondom halovány, tétova hangon, ha egyszer annyi, akkor annyi. A számokkal nem lehet vitatkozni...
Azt mondja a vékony, maga tudja, hogy ebben a korban nem jó annyit fürödni? Minden utcába besurrant már a nátha, a grippa, a kétoldali. Magát még nem érte el a köhögés? Mert az én családomban már mindenki ugat. A sok pancsolás miatt. Minek kell magának annyi vizet elpancsolni? Tíz köbméter! Ennyit csak az autómosók fogyasztanak, a bodoni utcában. Mert ők spórolnak a vízzel. Tíz köbméter! Ennyi köbméterbe bele is lehet fulladni. Ha sörröl lenne szó, azt megérteném. A sör, az sör. Most apropózzak magának? Mondom, felőlem apropózhat, ha van kedve hozzá.
Akkor most veszem direktbe a kérdést: nem kínál meg egy sörrel? Ha már annyi köbmétert leolvastunk? Mondom, de.
Isszuk a hideg reggelen a hideg sört.
Azt mondja a zömök: a maga szervezetének a cigaretta sem jó.
Azt mondja a vékony: az pláné! Most apropózzak magának a cigarettával is?
Mondom, felőlem apropózhat, ha van kedve hozzá.
Van, de adjon tüzet is, mondja a vékony.
Az első füstkarika közepében azért elhelyezett egy sóhajtást: tíz köbméter!
És azt kérdezte tőlem, maga miféle ember? Pancsol, iszik és szivarozik. Ebben a korban...És ebben a szűkös világban...
Most állok a kapuban, nézek az elmenő vízolvasók után. Csakugyan sok az a tíz köbméter. Ezen a nyáron jóformán meg sem fürödtem.