Egyszerű történetek (28)

                       Tamás Klára munkája, Wikimedia Commons

A nem pont Pestről

jött ember amikor belépett, azt mondta, az ő neve Misi. – Szabad-e belépnem ide, kissé kótyagosan,-kérdezte Misi. Mondom, direkt egy kissé kótyagos embert várok, Misi. Akivel el lehet beszélgetni.- Akkor szabad-e ide leülnöm, kérdezte Misi. Mondtam, üljön le nyugodtan, Misi.

- Micsoda szerencséje van magának, hogy ebben a kicsi boltban nincs pult, ahová az ember le tudna könyökölni ! Mert ha én ide le tudnék könyökölni, elmondanám magának szépen, sorjában, talán egészen reggelig,  hogy mi a helyzet velem. Megpróbálom így is. Ülve.

-Remélem, azért nem egészen reggelig, Misi, - jegyeztem meg kissé barátságtalanul. – Nem. Nem egészen reggelig, -mondta a nem pont Pestről jött ember.

-Az a helyzet, hogy én nem pont Pestről jöttem, hogy elverjem a pénzem. Nekem is van egy kis vállalkozásom. De nem pont Pesten. Rajtam kiüt a veríték, amikor valaki bejön hozzám, a kis vállalkozásomba és azt mondja, Pestről jött. Aztán kiderül, hogy nem pont Pestről jött, hanem valahonnan mellőle. Vagy egy kicsit távolabbról. Az ilyen nem pont Pestről jött emberek miért nem mondják meg már az elején, hogy nem pont Pestről jöttek ? Vagy egy kicsit távolabbról ? Szégyellik, hogy Pest mellől jöttek ? Na, ez az egyik. A másik az, hogy itt, szembe velem látok egy bögrét. Én azt a bögrét most magától megveszem. Ha ismeri maga azt a verset, hogy A bögrét két kezébe fogta, úgy estefelé egy vasárnap, csöndesen elmosolyodott s ült egy kicsit a félhomályban...

Folytattam.

- Na, látja, van, aki nem tudja folytatni. Rajtam kiüt a veríték, amikor valaki ezt a verset nem tudja folytatni. Tudja mit ? Megveszem magától azt az egész felső sort, ami van azon a polcon. Az egészet megveszem !  Ha azt is tudja folytatni, hogy ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj.

Folytattam.

-Most pedig szépen csomagolja be nékem azt az egészet ! Ha lesz oly.

Lassan csomagoltam, s mondtam, leszek oly. Csak nehogy meggondolja magát, fölöslegesen ne csomagoljak. Mert én csomagolni nem tudok és nem is szeretek. Különösképpen fölöslegesen nem.

Csomagolás közben megkérdeztem a nem pont Pestről jött embertől, mi a logika abban, hogy a bögréről egyenesen a repülőgépre szökött a gondolata, s nem egy szép kancsóra. Mert az jobban találna a bögréhez, mint egy repülőgép. Azt felelte, ebben az a logika, hogy ő ebből a városból repülőgépen megy haza. Nem pont Pestre. Az a logika. És még van egy másik logika is abban, hogy az ő gondolatai szökdösnek. Egyik tárgyról a másikra. Egyik dologról a másikra. A jó versek éppen azért jó versek, mert szabadon engedik szárnyalni az ember gondolatait. Ahová éppen akarnak. Ő ugyan nem költő, de tudja, melyik a jó vers és melyik a rossz vers. Nem kell ahhoz az embernek pont pestinek lenni, hogy erre rájöjjön.

-Most pedig hívhatna egy taxit. Ha lesz oly.

Hívtam egy taxit.

A sofőr azt mondta a nem pont Pestről jött embernek: -Uram, maga kissé részeg. Látszik a szemén és minden mozdulatán. A maga farzsebéből folyik ki a pénz. Kilátszik egy köteg a farzsebéből. És én csak akkor vagyok hajlandó magát szállítani, ha előbb az összes pénzét itt, helyben megszámoljuk, s papírra tesszük, mennyi pénze van. Akkor elszállítom, másképpen nem.

Mondom a sofőrnek, ez az ember Pestről jött és tudja mit csinál, nem annyira részeg, hogy ne tudná, mit cselekszik. Felőlem azért a pénzét megszámolhatják és papírra is tehetik, mennyi van. Ha akarják.

A nem pont Pestről jött ember megveregette a sofőr vállát és azt mondta neki : Maga pont Pesten megélni sem tudna. Csak mellette. Valahol ott, ahol én. És most segítsen nekem ezt a csomagot innen kivinni. Legyen oly.

Másnap, úgy déltájt teljesen józanul lépett be a kicsi boltba a nem pont Pestről jött ember. A sofőr kiséretében. Azt mondta, búcsúzni jött, mennek a röptérre. De azért tiszta kiváncsiságból megkérdezi tőlem, ki írta a következő sorokat :  Francia voltam – megbántam nagyon –   Párizs szült, ott, hol Pontoise vagyon. Egy jó öles kötéllel nyakamon, Immáron seggem súlyát latolom.

Mondom, Villon.

A sofőr azt mondta a nem pont Pestről jött embernek, na, gyere Misi, még lekéssük a repülőgépet. Az éjjel eleget villogtunk...

Egyszerű történetek (27)

                      Ugye, megmondtam ! Pusztai Péter fotója

Amióta volt vele az a cirkusz

Soha nem tudja az ember, mi éri. Itt van például ez a Pista. Mint a falat kenyér. Olyan ember volt ez a Pista. Jómodorú, segítőkész ember volt. Mosolygos tekintetű, mint az érett Jonathán alma. Elismerem, hogy mosolygós tekintetét boros poharakban fürdette, amikor csak tehette, de az egész természete különben is alkalmasnak látszott a vidámságra. Nem volt karikós a lába, de menet közben mégis, mintha karikós lett volna. Minden esetre meg lehetett ismerni őt a járásáról. Most éppen a járásáról jut eszembe, hogy azért megjártam én is a Pista járásával.

Valami sasfákat ástunk az udvaron és a földbe beletörött az ásó. Azt mondja ez a vidám természetű ember, előfordul, hogy a földbe beletörik az ásó. Nem baj. Azonnal hoz ő egy csákányt. A közeli szomszédból. A barátjától. Olyan csákánya van az ő barátjának, hogy azzal a legnagyobb sasfát is ki lehetne venni a földből. Egyetlen mozdulattal. Olyan az a csákány. – Amíg el tetszik szívni egy cigarettát ezen a csutakon, én azzal a csákánnyal már itt is vagyok, - mondta ez a mosolygós Pista. És elindult a csákányért, a közeli szomszédba. Néztem, amint elmegy. Néztem a járását. Mintha egy kicsit karikós lett volna a lába.

Egy hét múlva jött vissza Pista. Vörös orcával, s egy ócska, törött nyelű csákánnyal. Mondom neki, sok cigarettát elszívtam már ezen a csutakon, hiába vártalak.

– Soha nem tudja az ember, mi éri,- mondta elgondolkodva Pista. – Azt soha, de soha !  Bementem akkor a barátomhoz. A csákányért. És mit látok ? Épp azzal a csákánnyal töri szét az egész házát. Mindent, de mindent, ami útjába került. Töri szét a bútorokat, az ajtót, a küszöböt, ordítozva. Hogy az ő édes, jó anyja, ilyesmit kiáltozott. Hozzá sem mertem szólni. Csak nézték a szomszédai is, hogy ez az ember ennyire ki van fordulva magából. Kérdem az egyiktől, de csak halkan, mi történt az én barátommal ?

– Amióta volt vele az a cirkusz, azóta megváltozott... Csak ennyit mondott az az ember, akitől megkérdeztem, mi történt az én barátommal.

Hogy milyen cirkusz volt véle, s mióta, azt nem tudom, de a feleségét otthon nem láttam. Tudja, hogy van ! Az ember soha nem tudja, mi éri. Azt soha, de soha. Most már mindegy. Hoztam a csákányt. Egy kicsit megviselte a nyelét az a cirkusz, de azért csákánynak csákány.

-És ezzel akarod azt a nagy gödröt kiásni ? – kérdeztem Pistától.

-Isten mentsen meg mindenkit, hogy ezzel a csákánnyal ásson ki egy akkora gödröt. Isten mentsen ! Ezt én most csak azért hoztam, hogy lássa maga is, csákányért mentem a szomszédba. Nem egyébért. Ezzel már dolgozni nem lehet. Gondolja el, ugye, a barátommal volt az a cirkusz. Ezzel a csákánnyal is volt elég. A nyele ösze van törve. De lehetnek rejtett repedések a vasban is. A vasban is lehetnek repedések. Amiképpen az ember is tele van rejtett repedésekkel. Ha egyszer van az emberrel valami cirkusz. Soha nem tudja az ember, mi éri. Azt soha, de soha. Most pedig elviszem ezt a csákányt. Oda, ahonnan hoztam. Amíg el tetszik szívni egy cigarettát ezen a csutakon, én  már itt is vagyok. Hozok mást, - mondta ez a mosolygós Pista.

Eltelt egy esztendő. Véletlenül találkoztam Pistával. Megráztuk egymás kezét, mint akik régen nem találkoztak.

-Na, mi lett azzal a gödörrel ?- kérdezte mosolygós tekintettel Pista. Olyan volt, mint az érett Jonathán alma. – Hát te jól elmentél akkor, -jegyeztem meg, kissé szemrehányólag. – El. Jól elmentem akkor. Sehol nem találtam egy valamirevaló csákányt. És az igazat megvallva, el is ment a kedvem mindenféle gödörásástól. És a sasfáktól is elment. És velem is történt egy kis cirkusz. Soha nem tudja az ember, mi éri. Soha, de soha...

Aztán békésen elbúcsúztunk egymástól. Néztem, amint elmegy. Néztem a járását. Mintha egy kicsit karikós lett volna a lába.

Egyszerű történetek (26)

                        Fotó : Wikimedia Commons

Jöjjön velem Jamaicába !

                     (Útleírás)

Ajánlom e sorokat Cseke Gábornak,

aki imádója a részletes útleírásoknak.

                                                     

Énnekem olyan a természetem, hogy amikor a szervezetem úgy akarja, egyszerűen összeesem. Mint a collstok. A svájci röptéren is egyszerűen összeestem. Mint a collstok. Egy bicegve járó férfi spriccelte be orcámat valamivel és attól tértem magamhoz. Megköszöntem a bicegve járó embernek a spriccelést és szépen bemutatkoztam. Ő is. Azt mondta, órásmester Jamaicában. És megkérdezte, tudom-e, hol van Jamaica ? Mondtam, egész életemben Jamaicába kívánkoztam. -A tengerért, tudja, a tengerért. És a középhőmérsékletért. Mert a világon ott a legjobb a tenger és a középhőmérséklet. Én ezt  földrajzból tanultam.

A bicegő férfi kezét homlokomra tette, hogy megsaccolja, van-e lázam. Nem volt lázam.

Amikor felültünk a repűlőre, s helyemet kerestem a másodosztályon, a bicegő ember karon fogott és azt mondta, mi nem utazunk másodrendű osztályon. Ő azért nem, mert hogy nézne ki, ha egy jamaicai órásmester másodrendű osztályon utazna ? Én pedig azért nem, mert bármely pillanatban összeeshetem és nem lesz, aki engem bespricceljen.

Kissé feszengve ültem a jamaicai órásmester mellett, az első osztályú fotelben. Mert az fotel volt, nem szék. Senki nem törődött azzal, hogy az én jegyem nem ide van kiállítva. Jobbnál jobb ételeket hoztak a légikisasszonyok, ittunk is valami finomságot, de főleg beszélgettünk. A falumról és Jamaicáról. Hogy milyen szép az én falum és milyen szép Jamaica. És hogy nekünk milyen jó dolgunk van.

Egyszer azt mondja a bicegve járó, jamaicai órásmester, tudja mit ? Jöjjön velem Jamaicába ! Mondom, hát hogy menjek én Jamaicába, amikor az én jegyem nem oda szól ? És különben is várnak engem Nevijorkban. Egy nagy táblával vár engem egy úr. Úgy hívják, Koréh Ferenc. Abban egyeztünk meg, ki lesz téve a mellére egy tábla, s arra az lesz reá írva, hogy Koréh Ferenc. – Nem probléma, mondta a bicegő ember. Nem probléma. Én is ott szállok le. És indulunk is tovább, Jamaicába. Persze, előbb elköszönünk attól, aki magát várja azzal a táblával.

Kérdem a jamaicai órás mestertől, mégis ezt ő hogy gondolja ? Mert nekem nincs pénzem Jamaicáig. Csak odáig, ahol engem várnak.  Azt mondja, ez sem probléma. – Amikor a másik repülőre ülünk fel, maga szépen összeesik. Mint Svájcban. És én spriccelem magát és elkeveredünk az utasok között. Közben igyekszünk a felüléssel. Bízza rám ! Egy jamaicai órásmester mindent el tud intézni. Magának csak annyi lesz a dolga, hogy szépen összeessék. Ahol szükségünk lesz rá.

Mondom, azért ezzel a dologgal baj van. Mert én nem akkor esem össze, amikor akarok, hanem amikor a szervezetem úgy diktálja. És miért pont most menjek én Jamaicába ? Nem lehetne ezt az utat elhalasztani ? Hogy meggondoljam a részleteket és fölkészüljek egy újabb utazásra.  Különben sem venné semmi hasznomat, ha magával mennék Jamaicába. Mert én  nagyon nem értek az órás mesterséghez...

Erre kissé ideges lett a bicegő ember. Mondta is, hogy ő évek óta nem volt ideges.

– Tudja mit ? Ha maga ilyen körültekintő az utazásban, akkor az életben körülményes és halogató. Ez nem jó szokás. Így maga soha nem fogja látni Jamaicát. Kár. Tudja, hogy ott a fagylaltot is úgy adják az ember kezébe, hogy közben énekelnek és táncot lejtenek ? Mert Jamaicában vidámság van. És jó élet. Könnyű élet. Gondtalan élet. Nézzen rám ! Lát az arcomon egy ráncot ? Nincs az én arcomon semmi ránc. Mert én nem körülményeskedem, nem aggódom semmiért. Vidáman élek. Mint a madár. Ahogyan ezt ki szokták fejezni. Azt mondja nekem, hogy maga nem ért az órás mesterséghez. Mit gondol, én értek ? Csak annyit értek, hogy le tudom venni egy karórának a hátlapját. És ki tudom cserélni az elemet az órában. Annyit értek. Ma már nincs szükség órás mesterségre. Sokan még az elemet sem cserélik ki, hanem eldobják az órájukat. Ha megáll.

-Tessék mondani, Jamaicában meg lehet élni abból, hogy valaki le tudja venni a karórának a hátlapját ? És ki tudja cserélni az elemet az órában ? –kérdeztem kiváncsi ábrázattal.

- Meg. Ha valakinek van esze hozzá. Akkor meg lehet élni, - válaszolta a bicegő jamaicai órás. -Uram én Pesten nőttem fel. Pontosabban a Váci utcában. Tudja, hol van a Váci utca ? Szóval, tudja. Aki ott nőtt fel, meg tud élni Jamaicában. Most figyeljen ! Kimegyek a reggeli napsütésben a tengerparti strandra. Ott fekszenek a homokban a szebbnél szebb jamaicai lányok és asszonyok. Vagy idegenek, turisták. Amelyiknek óra van a csuklóján, ahhoz bizalmasan lehajolok és így szólok: -Szíveskedjék megmondani, hány óra a pontos idő ?

Teljesen mindegy, hogy mit válaszol. Megkérdezem, véletlenül nem késik az órája ? Ha késik, megkérem, engedje meg, hogy kicseréljem benne az elemet. Mindig hordok a zsebemben óraelemet. Mindenféle méretben. Ha nem késik, hát akkor nem cserélem ki. De már beszélgetünk. És a beszélgetésből előbb-utóbb kialakul valami.

Ha nem beszélget az ember, abból semmi nem alakul ki. Most már érti ? A lényeg az, hogy Jamaicában meg lehet élni. Most pedig figyeljen nagyon ! Maga nálamnál is jobban meg tudna élni Jamaicában. Csak annyit tanuljon meg, hogy akkor essék össze, amikor akar. És amikor szükség van rá. Mert van úgy, jól jön az embernek egy kis összeesés. Ugye, a svájci röptéren is jól jött ! Ezért utazhatott elsőosztályon. Luxus módon kiszolgálva. Legjobb összeesni Jamaicában. A tengerparti  homokban. Valaki csak bespricceli az orcáját...

Egyszerű történetek (25)

Emese levele

Nagyhasú postás hozta Emese haloványzöld, törékeny levelét. Pont ma. Ezen a reggelen, amikor szépen süt a nap, s a fákon énekelnek az ékes tollazatú, dalos madarak. Pont ma. Amikor semmihez nincs kedvem.

Azt írja Barótról György Emese, akivel osztálytársak voltunk Kolozsváron, a Bolyain : „ Drága, régi jó barátom ! A mellékelt dedikációt 41 évvel ezelőtt írtad. 41 év. Az jutott eszembe, hogy Márai Sándor „A gyertyák csonkig égnek” c könyvében is a barátok 41 év után találkoztak. Ők szóban mondták el egymásnak az eltelt évek eseményeit. Én, ha röviden is, de próbálok röviden mindenről beszámolni, ami fontosabb eseménynek számított.”

És írja Emese, hogy „Mint osztályfőnök, arra tanítottam őket, (mármint a gyermekeket) hogy mindig legyen fontos számukra: a munka, kitartás, emberség, lelkiismeretesség, a család. Arra buzdítottam őket, hogy legyenek jók, emberszeretők, legyen szent nekik a napfény, a virág, a mosoly, a könny, az esőcsepp, a vers, a csend, a zene. Most, az osztálytalálkozón kiderült, hogy nem felejtették el intelmeimet.”

És írja Emese a következőt is : „Nagyon nehéz volt megszokni, hogy már nem tartozol senkihez, mintha senkinek se lenne szüksége rád. Így telnek az évek és már nagyon sok eltelt.”

És elmeséli Emese az ő haloványzöld levelében, miképpen telnek napjai.

Itt van levelének befejező sora : „Nagy szeretettel gondolok Rád és szeretteidre : Emese.”

Ez a levél Jeszényin Lila május –című versének négy sorával kezdődik :

  

„Kicsiny szoba, tiszta, jó.

Magam vagyok itt, meg a béke.

Ma a lét kedvemre való,

mint régi barát emléke.”

Miért épp Jeszényin versét tette levelének elejére ez az Emese ? –magamtól kérdem. Válaszom egyszerű : 41 évvel ezelőtt én voltam az osztály Jeszényinje. Úgy szerettem én ezt a költőt, képes voltam elmenni Moszkvába, hogy sírját fölkeressem, s porait egy üveg vodkával köszöntsem. Doktorálhattam volna Jeszényinből. De miből doktoráltam én 41 év alatt ? Idegességből ! Abból doktoráltam.

És most egy nagy, összevissza, zordon szobában vagyok. Magamban, békétlenül. A lét nem kedvemre való. Pedig ott kint süt a nap. És a fákon énekelnek az ékes tollazatú, dalos madarak.

Valami kis fény mégis bejön a függönyök mögül. Ráhull Emesének törékeny, haloványzöld levelére.

Egyszerű történetek (24)

                                  Illusztráció : Pusztai Péter

Fals levegő

-Jaj, a szívem !

Jön a feleségem, kérdi, mit hívjon, taxit, vagy mentőt. Mondom, mentőt. A mentőben többen vannak, segítenek engem kiszedni az ágyból. Fölkelni sem tudok.

Jön a mentő. Az ajtón belép az orvos. Kérdi, mi a panasz. Mondom, a szívem szorít. De nagyon. Föl sem tudnék ülni az ágyban. Azt mondja jól van, mindjárt megvizsgál. Leül az íróasztalomhoz. Nyugodtan. Előveszi a nagy táskáját, kirakja az orvosi szerszámait. Szetoszkóp, vérnyomásmérő, fiolák. És papír. Nagyon sok hivatalos papír. Nézem az orvost, milyen ember lehet, megbízhatok-é benne. Jó nagy ember. Fekete, dús a haja, kissé kövérkés. Nagy bizodalmam van ezekben a fekete, dús hajú, kissé kövérkés orvosokban. Nem kapkodnak, nem tesznek föl kényes kérdéseket, rátérnek a lényegre. Határozottak. Szeretem a határozott embereket. Azért megnézem jobban. Mindkét szeme alatt kék folt. Mintha valahol jól megverték volna. Még hallottam olyat, hogy valahol orvost vertek meg. Mert kényes kérdéseket tett föl. Ahelyett, hogy megvizsgálta volna a beteget. Nem szeretem ezeket a kék foltokat a szeme alatt. Gondoltam, megkérdem tőle, doktor úr, mik azok a kék foltok a szeme alatt ? Aztán lemondtam erről a megkérdezésről. Lehet, így született. Kék foltokkal. Van, aki kék foltokkal születik. Nem az én dolgom. Különösen most. Hogy fáj a szívem. Fölülni sem tudnék az ágyamban.

Miután mindent előkészített, s a nevem is bevezette a hivatalos papírokba, kihúzta magát a székemen és szigorúan nézett reám. – Mondja, maga miféle ember ? Be szokta tartani az orvosi utasításokat ? –Én aztán be, mind egy szálig. Olyan ember vagyok, doktor úr. Énnálam olyan nincs, hogy egy orvosi utasítás alól kivonjam magam. Énelőttem nincs szentebb dolog az orvosi utasításnál. Gondolhatja, hiszen az életemről van szó ! – Akkor most üljön fel az ágyban !

Minden erőmet összeszedtem és fölültem az ágyban. Ezen én magam is nagyon elcsodálkoztam. Hogy föl tudtam ülni az ágyban. – Most pedig engedje le a lábát az ágy mellé !

Leengedtem a lábam az ágy mellé. – Most álljon lábra az ágya mellett !

Lábraálltam az ágyam mellett. – És most végezzen pontosan tíz guggolást ! Le, fel !

Elvégeztem pontosan tíz guggolást. Le, fel. – Feküdjék visza az ágyába. Magának nincs semmi baja. Ha lett volna valami baj a szívével, akkor már az ötödik guggolásnál meghalt volna...

A kékfoltos szemű orvos öszeszedte orvosi szerszámait, eltette a sztetoszkópot, a vérnyomásmérőt és a fiolákat. A hivatalos papírokat is mind belerakta a táskájába. És azt mondta, velem végzett. Olyan egészséges vagyok, mint a makk. A makknál is makkabb.

Mondom a kékfoltos szemű orvosnak, hát mi lesz a sztetoszkóppal, a vérnyomásmérővel ? (A fiolákat kihagytam, mert nem szeretem a fiolákat.) Azt válaszolta, ő tudja, mi a dolga. Szóval, mint a  makk ! A makknál is makkabb ! És mondta még, hogy ő is sokszor van úgy : beszorul a bordái közé valami fals levegő. És ő is azt hiszi, neki most már vége. Az van magának is a bordái közé beszorulva. Valami fals levegő...

Egy hét múlva írta az újság, hogy elment az élők sorából ez a kiváló orvos, testvér, gyermek, rokon, jóbarát, nagyapa, jó férj, köztiszteletben álló ember. Emlékét szívükben örzik akik őt ismerték és szerették. Az idők végezetéig. Nyugodjék békében.

Azóta ijedtebben kapok a szívemhez, ha úgy érzem, beszorult a bordáim közé valami fals levegő.

Egyszerű történetek (23)

                                       Fotó : Báthori Zsigmond

Semmit a leánykának

-Nem jó, ha az ember fennhéjázó, beképzelt, vagy tudálékos. Mint amilyen te vagy, Fiúka ! – mondja a vízszerelő mester a segédjének. Hasonfekve a konyhában. – És amikor én a tízes kulcsot kérem, ne a nyolcas kulcsot nyomd a kezembe. És nekem ne mondd többé, hogy a nyolcas kulcsnak tízes a külvilága. Mi bajod van néked a külvilággal ? Egy órája azt hallom tőled, hogy hol van Nicargua, Honduras, mert te tudod, melyik ország hol van, s ott milyen az időjárás. A te tudományod abból adódik, hogy a feleséged elment Amerikába, s megnézted  a térképen, hol van Amerika. Ha nem ment volna el, meg sem nézted volna, hol van Amerika...

Fiúka, a vízszerelő mester segédje két villáskulcsot kocogtat egymáshoz egy hokkedlin ülve. Egyszer felém fordul és azt mondja : - Tudja, mi baja a mesternek Amerikával ? Az a baja, énnekem kellett fölvilágosítanom őt az amerikai helyzetről. Én mondtam el neki, hogy járt a feleségem Amerikában. Amikor a háziak elmentek hazulról, a feleségem elővett néhány tojást, s csinált magának jó, hazai rántottát. A serpenyőbe szalonnát, hagymát tett, mint ahogyan itthon szokás. Jól füstölt a zsír a serpenyőben, akkor öntötte belé a fölvert tojást. Alig ült asztal mellé, máris jött a tűzoltóság. Hogy tűz van a lakásban. Mondta a feleségem, persze, hogy tűz van a lakásban, anélkül nem lehet jó rántottát csinálni. Aztán ki kellett fizetni a sok dollárt a tűzoltósági kiszállásra. Mert az amerikai konyhában füstöt érzékelő szerkezet van a falon. De az nem veszi tekintetbe, hogy az ember tojásrántottát süt magának, vagy pediglen ég az egész ház. Füst és kész. Jönnek a tűzoltók. 

Egy jó, hazai rántottát sem lehet megsütni Amerikában. Ilyen Amerika. Énnekem kellett elmagyaráznom a mesternek. Hiába jön ő nekem azzal hogy a nyolcas kulcsnak tízes a külvilága. Mondhatok ennek az embernek akármit. Ahogy elkezdek valami érdekes dologról beszélni, ő beleszól és azt mondja, a világ legbutább emberétől is lehet tanulni. Ő meghallgat mindenkit. Mondjam, csak mondjam...

Zápor csapkodja a meggyfákat az udvaron. Mintha seprűvel csapkodná. Elsötétül a konyha, mint a színpad a színházban, amikor cserélik a berendezést.

Fiúka azt mondja a vízszerelő mesternek : - Ilyen hülye tavaszt ki látott ? Jókor ment a  te lányod kirándulni a tordai hasadékhoz...

- Mit törődsz te azzal, mikor megy az én lányom a tordai hasadékhoz ? Mindegy, hogy mikor megy. Úgyis fedél alá kerülnek valahol, azért mennek kirándulni a mai fiatalok,- feleli a vízszerelő mester.

- Legalább adtál néki egy kicsi pénzt, a tordai hasadékhoz ?

- Semmit a leánykának. Semmit. Mindegy, hogy adok-e, vagy nem, úgyis erkölcstelen lesz minden leányka. Ha egyszer kiteszi a lábát hazulról.

- Szóval, kurva. Azt akarod mondani ?

- Mondhattam volna azt is. Nem nagy a távolság a kettő között. Legalábbis légvonalban. Nem gondolod, Fiúka ? De kinek beszélek én ? Aki csak Amerikáról olvas és semmit nem tud a trubadúrokról ? Mert ezek a trubadúrok nem pénzért költöttek fehérnépeket dicsőítő, vagy kigúnyoló verseket és dalokat. Ingyen költöttek ! Ki is mondtak mindent nyíltan, úgy, ahogy van. Te mikor fejezed ki magad már egyszer nyíltan, mit gondolsz a te Amerikát megjárt feleségedről ? Úgy, ahogyan van ? Soha, Fiúka, soha. Mert te nem vagy igazi vízszerelő. Csak azt nézed, hogy egy csavarnak mekkora a belvilága és mekkora a külvilága. Hallgass ide, te, Fiúka ! Szerinted mekkora ennek az egész külvilágnak a belvilága ? Mondd el, amit gondolsz, mondd el bátran. Én mindenkit meghallgatok. A világ legbutább emberétől is lehet tanulni. Hogy adtam-e pénzt a leánykának ? Ezzel te ne foglalkozz, Fiúka ! Ha adok attól lesz erkölcstelen, ha nem adok attól. Semmit a leánykának !

Egyszerű történetek (22))

Az öntelt, merő ember

Amikor még jegyre adták a benzint és sorba kellett állani, beálltam a jegyemmel a sorba.

A sorbaállást nem szerettem, de sorokat igen. A sorokban jóbeszédű emberek is voltak, némelyik izgalmas történeteket mesélt, ízesen,  mondhatom, volt úgy, jókat mulattam.

Egy hideg, téli napon morcos, unott férfiak álltak a sorokban.  Hallgatagon, magukba fordulva. Egy árva lélek nem akadt körülöttem, aki izgalmas történeteket mesélt volna. Ízesen.

Egyszer egy öntelt, merő ember jött valahonnan és autójával beállt előmbe. Anélkül, hogy szólott volna valamit. Mondjuk, annyit, hogy neki sürgős dolga van. Mert most szül éppen a felesége, vagy haldoklik az anyja. Ilyenkor az ember elkönyveli, hogy jól van, ha szül valakinek a felesége, az más. Ha az anyja haldoklik, az nincs jól, de az is más. Ilyenkor ne álljon senki sorba. De ez az öntelt, merő ember semmit nem szólt, csak egyszerűen beállott elébem, a sorba.

Megkérdeztem ettől az öntelt, merő embertől, maga miért nem áll sorba ? Az öntelt, merő ember fejét elfordította, mintha kérdésemet nem is hallotta volna.

Beültem az autómba és teljes gázzal nekihajtottam az öntelt, merő ember autójának. A nagy csörömpölésre helyükről el sem mozdultak a sorbanállók. Csak nézték messziről, mekkora lehet a kár a két autóban.

Az öntelt, merő ember meglepően nyugodt hangon azt mondta nekem, maga szándékosan hajtott neki az én autómnak. Mondtam, úgy hajtottam neki az autójának, szándékosan. Mert maga nem állt sorba.

Aztán lett valahogy, amiképpen ilyenkor lenni szokott. A két összetört autót kilöktük a sorból, rendőr, jegyzőkönyv, büntetés, idegesség.

Eltelt vagy három-négy esztendő. Egy hideg téli napon álltam a havas úton. Az elromlott autóm mellett. Tudjuk, milyen, amikor az ember egy hideg téli napon áll a havas úton, az elromlott autója mellett.

Megáll egy autó, kiszáll belőle két markos férfi. Az egyik kérdi, hogy segíthetnek-é valamit.  És máris hozzák szerszámaikat a csomagtartójukból. Szétszedik az autóm motorját. Könyékig olajos a két markos férfi. Amikor minen rendben van és kérdem, mivel tartozom ezért a nagy segítségért, azt mondja az egyik : -Hát maga engem nem ismer meg ? Néhány évvel ezelőtt nem maga ütötte el az én autómat a benzinkútnál ? Mégpedig szándékosan ?

Mondom, arra emlékszem, hogy valakit elütöttem. De magát most hirtelen nem ismerem föl. Ebben a kínos helyzetben én most mit csináljak ?Kérjek bocsánatot, hogy akkor elütöttem az autóját, vagy azt köszönjem meg, hogy most segített rajtam ? Bocsánatot nem szeretnék kérni, mert maga egy öntelt, merő ember...

-Magának igaza van ! Az vagyok, öntelt, merő ember. Remélem, az lesz a fiam is. Aki akkor született, amikor maga elütötte az autómat. Remélem, az lesz, öntelt, merő ember...   

Egyszerű történetek (21)

                   Pusztai Péter az ő régi fényképező masináival

Lila öngyújtó

                ( Útleírás)

Oda volt ledobva, Amerika földjére. Egy nagy városban, a járdára. Nyári napon pillantottam meg a lila öngyújtót. Majdnem a fele bele is süppedt a megolvadt szurokba. Reá léphetett valaki. 

Én fölvettem a lila öngyújtót. Úgy, mint egy elhullatott  patkószeget. De nem azért, mert majd jó lesz valamire. Nekem azonnal szükségem volt öngyújtóra.

Szép öngyújtó volt ez. A lila. Egyik oldalán, a járdáról ráragadt szurokban piciny, aranyos csillámok ragyogtak. A másik oldalán írás : Bank of Amerika. A napfény felé fordítottam a lila öngyújtót, hogy lássam, van-e még benne valamennyi gáz. Volt benne még valamennyi gáz. Úgy dobták el, még ki sem volt fogyva. Made in USA. Ez volt a fenekére írva. Ha véletlenül kiváncsi lenne valaki, mi volt a lila öngyújtó fenekére írva. Ez volt. Elolvastam.

Amikor lehajoltam a lila öngyújtóért, a vállamról lecsúszott a pánt, s a fényképezőgépem odaütődött a járdához. Baja nem lett, mert puha volt a járda. A lila öngyújtóval rágyújtottam egy cigarettára és boldogan mentem tovább. A magam útján.

Száz métert ha mentem, valaki megállított. És azt mondta, látta, amikor én lehajoltam valamiért. Mutattam a lila öngyújtót, hogy azért hajoltam le. Az idegen nyújtotta a kezét és bemutatkozott. Mondta a nevét és azt, hogy ő lengyel. De itt él. Én is mondtam a nevem, s azt, hogy nem itt élek. És megkérdeztem, véletlenül nem az övé volt ez a lila öngyújtó ? Mert akkor én azt neki vissza adom. Azt mondja, nem a lila öngyújtó miatt állított meg. Nem cigarettázik. És jobban tenném, ha én sem cigarettáznék. És az én helyemben ő nem hajolna le azzal a drága fényképezőgéppel. Mert ugye, hogy odaütődött a járdához.... Az a gép egy vagyont ér . Leica. Ráadásul Ős-Leica. A feketéből való. Tessar az objektívje. Egy vagyont ér. Ilyen géppel utoljára  Henry Kissingert lehetett látni. Az amerikai külügyminisztert. Valószínűleg akkor is ilyen gép volt Kissingernél, amikor Oriana Fallaci feltette neki a legkényelmetlenebb kérdést : -Nem gondolja, hogy ez a vietnámi háború egy teljesen fölösleges hadviselés ? És mit válszolt a külügyminiszter erre a kényelmetlen kérdésre ? Azt válaszolta, hogy de. Ő is úgy gondolja...Szóval, ilyen gép lehetett nála akkor is. Mint amilyen  a maga vállán van. Leica. És ha magától most valaki azt kérdezné, mit gondol a mostani háború felől, mit válaszolna ? Na, mit ? Azt, hogy ez is egy teljesen fölösleges hadviselés ?

Mondom a lengyelnek, nagyon messzire kerültünk ezzel a lila öngyújtóval. Mert íme, ott vagyunk a politika dzsungeljében. Ebben a fényes városban. Pedig tulajdonképpen nem történt semmi. Csak lehajoltam egy lila öngyújtóért.

Az nem éppen így van, mondta az idegen. Aki ilyen drága fényképezőgéppel járkál ebben a városban, nem lehet akárki. –Márpedig én akárki vagyok, - montam az idegennek. Tulajdonképpen egy senki. Én meg sem merném kérdezni egy idegentől, mit gondol bármely hadviselésről. Láthatta, hogy lehajoltam egy lila öngyújtóért. El tudja képzelni, hogy egy fontos ember lehajol egy eldobott, lila öngyújtóért ?

-El, mondta az idegen, el tudom képzelni. Amerikában minden megtörténhet. Az is, amit el sem tudunk képzelni.

Egyszerű történetek (20)

Blősz Károly, asztalos

Az én apám, miután a szombat esti bálból hazakisérte a legszebb leányt, egy olyan brassói házba ment haza lefeküdni, amelynek homlokzatára az volt fölírva : Blősz Károly, asztalos. Vigyázva, lopva ment be abba a házba, nehogy fölébressze a szász mestert, aztán ugyanúgy feküdt le a gyalúforgácsba. Vagyis a saját ágyába, vigyázva, lopva. Az én apám lefekvés után sokszor elgondolta, jó dolog olyan házba menni haza Brassóban, amelynek falán nem csak egy szám van, s a nagy fehérség, hanem egy gótbetűs fölírás is : Blősz Károly, asztalos.

Apám szerint ügyes, szorgalmas, takarékos ember volt ez a Blősz Károly.

Szerintem fukar és számító is volt Blősz Károly. Sőt, adócsaló. Mert amikor az én apám nyugdíjba akart menni, sehonnan nem tudta elővenni azt a hét esztendőt, amit ott töltött Brassóban. Abban a házban, amelynek homlokzatára az volt fölírva, Blősz Károly, asztalos.

Elmondtam apámnak, hogy én sem találtam meg azt a hét esztendőt, pedig fölkutattam a brassói tanácsház pincéjét is. Mindössze három hónapot tudtak elővenni az irattár gondozói. A hét esztendőt tekintse úgy, hogy elúszott.

Apám erre azt felelte, ha elúszott az a hét esztendő, akkor elúszott. De Blősz Károly emlékét ne bántsam. Mert Blősz Károly jóravaló, takarékos ember volt. És nem csak mesterségre tanította meg őt, hanem arra is, hogy az ember boltban soha ne vásároljon. Semmit. Mert a boltban minden drágább. Kizárólag lerakatban  kell vásárolni. Ezt tanulta meg ő Blősz Károlytól, Brassóban. És jól teszem, ha ezt én is megtanulom. Vásároljak kizárólag lerakatban. Mondtam apámnak,  úgy látszik, maga jó viszonyban volt ezzel a Blősz Károllyal. Annak ellenére, hogy gyalúforgácsban aludt, míg nála dolgozott. Azt válaszolta, abban volt, nagyon jó viszonyban.

Megtanultam apámtól, amit ő megtanult Blősz Károlytól, Brassóban. Kizárólag lerakatban vásárolok.

Ahol a borvizet veszem, az is egy lerakat. Ezt onnan tudom, hogy ahonnan nekem a borvizet fölhozzák, abban a pincében minden le van rakva. Likőrök, borok, pálinkák. Minden. És énnekem a borvizet nem csak fölhozzák abból a pincéből, ahová lerakták, hanem föl is rakják az autómba. Arra való tekintettel, hogy nekem nem szabad cipekednem. Az operációmból kifolyólag. Ezt a lerakat raktárosa is jól tudja.

A minap azt kérdi tőlem a lerakat raktárosa, hogy én melyik fertályban lakom. Na, ha maga ott lakik, akkor jobban tenném, ha a borvizet nem ebből a lerakatból vásárolnám, hanem abból, amelyik közelebb van a lakásomhoz. Mert ők is onnan hozzák a borvizet, abból a lerakatból. Ott olcsóbb, mint náluk. És nem csak a borvíz, hanem a a likőrök, borok és pálinkák is olcsóbbak. És a minőségük is jobb. Sokkal.

Mondom a lerakat raktárosának, maga nem lehet valami jó viszonyban a tulajdonossal. Mert más lerakatba küld engem, ahelyett, hogy eladná nekem a tulajdonos portékáját. Azt mondja, ezt ne firtassuk. Mindig van valahol egy olcsóbb és tisztességesebb lerakat.

Mostanában, ha egy borvizes üveget megpillantok valahol,  azonnal a lerakat raktárosa jut eszembe. Aki nem akarja firtatni, milyen viszonyban van a tulajdonossal. És Blősz Károly is azonnal eszembe jut, akivel nagyon jó viszonyban volt az én apám.

De mostanában nem csak a borvizes üvegről jutnak eszembe az emberi viszonyok. A fogpasztáról is azok jutnak eszembe. Mert megkértem a patikusnőt, segítsen nekem eligazodni a fogpaszták között. A patikusnő rámutatott egy nagy sor fogpasztás dobozra és azt mondta : -Ezekből akar maga vásárolni ? Ezek mind drágábbak, mint a szomszédos patikában. És rosszabbak. Ilyen hitvány fogpaszták  sehol nincsenek ebben a városban. Csak ebben a patikában.

Mondom a patikusnőnek, úgy veszem észre, nem tetszik valami jó viszonyban lenni a patika tulajdonosával. Azt válaszolta, ne vegyek észre itt semmit. Inkább vegyek magamnak más patikában fogpasztát. Az emberi viszonyok pedig pont olyan rosszak mint a fogpaszták ebben a patikában.

Vettem fogpasztát a szomszédos patikában. És ott eszembe jutott a borvizes lerakat raktárosa. De már nem volt egyedül. Oda képzeltem melléje a patikusnőt is. És az időben messze, valahol föltűnt előttem egy fukar szász ember háza. Az volt a falára írva : Blősz Károly, asztalos.  

Egyszerű történetek (19)

                   Vincezno Camuccini festménye, Wikimedia Commons

A juliusi Csézár

-Vajon jó helyen járunk-e Juliska, hogy itt olyan szorosság van ? –kérdi a kicsi bolt előtt egy falusi asszony a másik falusi asszonytől. Mondom, kerüljenek beljebb, s kiderül, hogy jó helyen járnak-e, vagy nem.

Bejön a két asszony, s egy nagyobbacska leányka. A beszédesebb asszony azt mondja nekem, ők úgy hallották, hogy bennem teljességel meg lehet bízni. Minden vonatkozásban. Mondom, bennem meg lehet bízni majdnem minden vonatkozásban. Csak éppen pénzt ne lássak. Mert én a pénzt egy szempillantásra el is költöm. Azt mondja a beszédesebb asszony, márpedig ők nekem pénzt hoztak. Arany pénzt. Az ura kapta a paniti mezőn, szántáskor. Amíg az összebogzott zsebkedőt kioldja, megkérdi Juliskától, te, Juliska, mit is mondott nekünk az a cigány ember, amikor ebbe a pénzbe beléharapott ? Hogy valami juliusi Csézár pénze volt valamikor ? –Azt monda, pont azt az a cigány, hogy a juliusi Csézár pénze. Kellett is volna neki ez a pénz, de hát itt van ez a leányka. Nem adtuk a cigány embernek, mert júliusban lesz éppen a leányom esküvője. Még a július is klappol, hátha szerencséje lesz azzal a legénnyel. Ügyes vejem lesz, ha minden úgy alakul, ahogy elkezdődött. Mert ez a legény Magyarba jár dolgozni. Sokszor németbe is. Mégis jobb, ha az ember nem szorul rá a vőlegény pénzére. Azért jöttünk, hogy megtudjuk magától, mennyit ér ez a pénz. Mert mindenki mást mondott, aki ezt eddig látta.

Az asszony letette a szép arany római pénzt elém, az asztalra. Úgy tette le, a tenyerét lefordította a piros terítőre, s nem vitte tovább, hogy bármely pillanatban elérhesse. Mint a macska, amikor megfog valami kisebb állatot és hagyja, játszadozzék, de készen áll, hogy reája csaphasson, ha el akarna futni.

Jó szemüvegem van. Föltettem a jó szemüvegem, s mondom, szerencsés ember a maga ura. Szép pénzt talált a paniti határban. A nagy Római Birodalom császárának a pénze. A Julius Caesáré. Még a Krisztus előtti időkből...

-Lehetett a Krisztus urunk pénze is, ha már előtte meg volt csinálva, - monda a másik asszony és közelebb lépett az asztalhoz.

-Miket beszélsz, te, Juliska, Krisztus urunknak soha nem volt pénze. Ne szólj bele, hogy jól nézze meg az úr, mégis mennyit érne. Ugye, amikor belé harapott az a cigány ember, mi nem adtuk el neki, mert gyűrűt akarunk csináltatni belőle ennek a leánykának. Azt mondta, négy gyűrűt is ad érte. Szóval, mégis, mennyit érne ?

Mondom, én pontosan megmondom, mennyit ér. Annyit, ahány gramm arany van benne. Mert a széle jó mélyen be van reszelve. Ha nem volna a széle olyan mélyen és durván bereszelve, ennek az árából vehetne huszonkét gyűrűt is. Nem csak négyet.

-Annak a szélét épp egy órával ezelőtt reszelte be egy ékszerész fiatalember. -A főtéren ! - mondta a másik asszony. – Elvittük hozzá, nézze meg, igazi aranyból van-e csakugyan, vagy csak sárga. Ő reszelte olyan mélyen be. És azt mondta, legyünk nyugodtak, igazi aranyból van, mert a sav nem fogja. De ha eladjuk neki, ő megveszi és nyolc gyűrűt is csináltathatunk az árából. Ő meg is csinálja azt a nyolc gyűrűt. Két karikagyűrűt, s a többi pecsétgyűrű lenne. Megigérte. De az ember manapság nem hisz senkinek. Se a cigány embernek nem hiszünk, s ugye, igazunk lett, sem pedig az ékszerésznek.

-És ugye, igazunk lett, -mondta a Juliska nevezetű asszony.- Mert huszonkettőt is megér. Az úr szerint.

-Jaj, te, Juliska, hát nem most mondta az úr, hogy meg ért volna huszonkettőt is. Ha nem reszelik be. Olyan mélyen. De be van reszelve. Megért volna, azt mondta az úr. Ez biza nagy különbség. Nagyon nagy. És akkor csak annyit ér, ahány gramm arany van benne ?

-Annyit. –mondtam. De azért megtoldottam még egy-két gyűrűvel. –Lehet, egy két gyűrűvel többet ér, mint ahány gramm arany van benne. Mert régi és szép ez a pénz.

-Akkor ez azt jelenti, hogy maga sem tudja hajszálra pontosan megmondani, mennyit ér. És ha nem tudja hajszálra pontosan megmondani, akkor el is visszük. Így, mélyen bereszelve. De legalább azt mondja meg, mitől lehetett ennek a juliusi Csézármak ilyen drága pénze, amikor még Krisztus urunknak sem volt soha pénze.

-Annak attól, - mondta Juliska, -amitől a hatalmas uraknak mindig is van pénzük. A hatalomból adódik a sok pénz. Most is abból adódik. Nem hallgatod a rádiót ?

-Mi nem politizálni jöttünk ide, Juliska. Azért jöttünk, hogy hajszálra pontosan megtudjuk, mennyit ér ez a pénz. Hogy ne csapódjunk be. De azt az úr sem tudja megmondani. Hajszálra pontosan. Mindenki csak hajigálja a gyűrűket, ha ezt a pénzt meglátja. Egyik négyet mond, a másik nyolcat, most pedig a huszonkettes szám is felröppent, de csak egy, vagy kettő esett vissza valóságosan. Mert ugye, megért volna. És köszönjük szépen az úrnak, hogy ennyire is fölvilágosított. Vegye úgy, mintha itt sem lettünk volna...

  

Egyszerű történetek (18)

                                 Vida Árpád szénrajza

A gróf felesége

Egészséges, szép hajtásai voltak a fikuszunknak. A legszebbiket letörtem és azt mondtam, ajándéknak ez jó lesz. A szülész professzornak. De vihetnék még valamit, mert ennyi nem elég. Egy szülész professzornak. Különösen azért nem elég, mert énnekem fiúgyermeket fogott ki. És még különösebben azért, mert a szülész professzor kizárólag leánygyermeket tudott magának összehozni. Hármat is. Három leánygyermeket. Egyszer mondtam a szülész professzornak, ne bánkódjék, szépek azok a leánygyermekek. Legyintett, s azt válaszolta, szépek, de akkor is leánygyermek mind a három. És az ő házában most már öt fehérnép van. Anyós, vagyis Tite mama, feleség, vagyis Emese s a három leánygyermek. Férfiú pedig csak egy. Vagyis ő, maga. Ha őt, magát egyáltalán még férfiúnak lehet számítani...

Volt még egy korsó hazai borom. Tizenhárom liter. Erős, direkt-termő szőlőből való. És beállítottam a fikusz egészséges és szép hajtásával, valamint a tizenhárom liter borral a szülész professzor házába. Hogy megünnepeljük az én egyetlen fiamat.

- Minek kellett ennyi italt hozni ebbe a házba ? –kérdezte a szülész professzor – Ki issza meg azt a rengeteg bort ?

Mondom, ahogy látom, vendégei is vannak. A gróf és az ő felesége. Valahogy megisszuk...

Soha nem jártam grófi körökben. Ezért nehezen indult a társalgás. Nem volt miről beszélgetni. Nézegettük a falakon függő képeket. És a polcokon lévő, díszes könyveket.  Az én erős, direkt-termő szőlőből való boromat megkóstolták, de inni nem ivott belőle senki. Csak én. Az asztalon borral tele poharak sorakoztak. Tölteni egyikbe sem kellett. Töltöttem magamnak. És egyre hosszabban néztem a grófot és az ő feleségét. Magas, szép ember volt a gróf. És fiatal. A felesége szerény, csöndes asszony. Egy darabig törtem a kopaszodó fejemet, mitől lettek ilyen szépek ezek a vendégek ? És mitől lett gróf  ez a szép szál ember ?

Azért fogyogatott az én erős, direkt-termő szőlőből való borom. És ahogy fogyott, úgy gyarapodott az én bátorságom. Hogy valamit mondjak is, ne csak igyak.

Egyszer a gróf felesége felé fordultam és azt mondtam neki : - Azt hiszem, magában kevés lehet a fantázia ! Legalábbis szerelmi ügyekben kevés. Mert egy ilyen szép szál emberbe könnyű beleszeretni. Mint amilyen szép szál ember a maga ura. A gróf. Dús fantáziája akkor lenne magának, ha nem a grófba, hanem egyenesen belém szeretne. Egy ilyen rusnya emberbe, mint amilyen én vagyok. Szép férfiúba belszeretni nem nagy kunszt. Akármelyik fehérnép bele tud szeretni egy ilyen szép emberbe, mint a maga ura.

A gróf felesége megszeppenve nézett az urára. És a házigazdára is. Hogy miképpen kerül ide ez a neveletlen alak. Mármint én. Aki hibát talál az ő fantáziájában. De nem szólt semmit. Töltöttem magamnak, s mint valami tegnapi beszélgetést, folytattam, amit elkezdtem : - Nézze, asszonyom ! Ez a mai este eltelik valahogy. De jönnek unalmas, szürke esték. Amikor maga megúnván ennek a szép szál embernek a társaságát, kinéz az ablakon. A függöny mögül. Először csak úgy, kinéz. Később azt figyeli, vajjon, nem járok-e én errefelé ? A kopaszodó fejemmel. És eljő az idő, hogy maga lucsokra sírja a függönyeit. Mert én nem járok arrafelé. Eljő az idő. Mert egyszer mindenre ráún az ember. Szép emberbe beleszeretni nem nagy kunszt ! Sokkal érdekesebb vállalkozás egy ilyen rusnya emberbe beleszeretni. Mint amilyen én vagyok. Tudja mit ? Ha úgy adódik, fogadjon örökbe engem. És tanulányozzon. Van amit tanulmányozni rajtam. Egy szép ember csak szép és annyi. Nincs, amit kezdeni egy szép emberrel. Én érdekes vagyok. Ha egyszer kedve szottyan, hogy törődjék velem, hát törődjék. Nincs gyönyörűbb dolog a világon, mint egy ilyen rusnya és neveletlen emberrel törődni, mint amilyen én vagyok. És legalább van abban valami fantázia...

A háziasszony a fülembe súgta : -Eléggé durva. De legalább jól adja elő...

A szülész professzor azt mondta : - Ilyenek ezek a fiúgyermekes apák.  Büszkék. Ilyenkor azt sem tudják, mit beszélnek. És isznak. Sokat isznak.

A szép gróf csak járkált a nagy szobában. Le, s fel. Időnkint reám nézett és cinkosan mosolygott. Mint ahogy egy igazi grófhoz illik.

A gróf felesége, a szerény, csöndes asszony nagy szemét reám meresztette, várta, mondjak még valamit.

A feleségem hallgatott. Ebben a hallgatásban az volt, hogy nincs mit csinálni. Ilyen az ő férje. Mármint én. Meggondolatlan, durva és neveletlen.

Az erős, direkt-termő bor az utolsó csöppig elfogyott. Hazafelé menet lóbálva vittem a könnyű, üres korsót. Könnyű voltam én is. És üres. Mindent kibeszéltem magamból. A fiam tiszteletére.

Azóta sokszor találkoztam a fiatal gróffal. Egyszer azt mondta : - Szép esténk volt...Aztán a gróf kiment ebből a világból és többé nem találkoztunk.

A gróf felesége még megvan. De nem találkozunk. Lehet, épp most sírja lucsokra a leomló függönyeit. Mert csakugyan szép esténk volt. A fiam tiszteletére. Ki tudná megmondani, merre járhat most a gróf felesége ?

Egyszerű történetek (17)

                           Siklódi Tibor festménye

Az ég vakolatja

-Az volt fiam, az volt Sántha Gábor is, meg ennek a mostani kovácsnak az apja, de főleg Fenyédi. A majdnem szomszéd. Ott, ahol az a szárnyas, nagy eperfa állott széttárt ágaival az udvaron, s oda potyogtak az érett eprek az útra, a ludak elébe nyaranta. Persze, hogy az volt ez a Fenyédi ! Ő volt a legnagyobb, s a legszigorúbb a többiek közül. Egyszer azt mondta a te apád Fenyédinek, hát miféle dolog odatenni a cséplőgépet a legjobban temő kert kellős közepébe ? Hogy szérű legyen ott, ne termés ? Hát nem találtak valami hitvány, köves helyet annak a cséplőgépnek ebben a faluban ? Na, tudod, mit mondott erre Fenyédi ? Azt mondta a te apádnak, most más világ van ! Hallj oda, más világ van... Milyen más világra gondolhatott ez a hitvány Fenyédi, miféle csavarintos ész foroghatott az ő fejében ? Nem lehet tudni. Hagyd békén immár ezt a Fenyédit. Nyugodjék.

-Hát ennek a Juliskának miért kellett elpusztítania magát,  olyan csúfosan ?

-Azt nem tudja öszerakni senki ebben a faluban. Nem, senki. Eleget próbáltam. Ugye, ott volt az ura. Az a daliás ember. Az a jó ember. Az a bogtalan lélek. Katonának is ő volt a legszebb. Elbúsulta magát. Ivott, s abba bele is halt. De hogy miért búsulta el magát éppen annyira, az egy nagy homály. És ott volt a fia. Hát nem önmagával végzett ő is ? Egyszer elvitték volt, mert puskát csinált magának, fapuskát, nem lehetett fölismerni, mi volt a kezében, de egy nyulat azért le tudott véle puffantani. Bevitték, hogy föl akarja fordítani az egész demokráciát azzal a fapuskával. Itt lézengett a faluban utána sokáig, de nyugtalan volt és örökké szomorú. Szép sírköve van a temetőben. Csak nézd meg, amikor arra jársz. Mondjuk, világításkor. Csak nézd meg. De hogy az anyja miért éppen olyan csúfosan végezte, az is egy nagy homály.

-Volt, akinek sikerült az élete. Az Incze fiának. Például...

-Annak lehet, hogy sikerült. Mert elment Amerikába. Ott sikerült az élete, nem itthon. Az anyja meglátogatta többször, de nem mesélte, mennyire sikerült ott a fia élete. Hetekig nem látni az udvarán sem. Nemhogy az utcán. Be van húzódva. Úgy él. Rendes népek. Pedig úgy jöttek volt ide Farkaslakáról. Ugye, emlékszel az urára, aki polgármester is volt, hát hogyne emlékeznél ?

-Rusnya emlékem van erről az Inczéről. Egy napon elmentem Vásárhelyen a kórházba, hogy egyik barátomat meglátogassam. Akiről tudtam, hogy hosszú ideje ott fekszik abban a kórházban. És kit látok egy kórteremben ? Ezt az Inczét. A polgármestert. Teljesen egyedül volt azon a vasárnapon abban az üres teremben. Ez a feszes tartású, egyenes járású, úrias viselkedésű, s beszédű ember ott ült egy vaságy szélén összeroskadva. Mint a collstok. Csak éppen a vakolat nem hullott a fejére a plafonról. Mert festés volt a kórházban, mindent fölfordítottak a festés és tatarozás miatt. Kérdem, hát mi van veled, Géza ? Azt mondja, velem most már semmi. Énnekem végem, Feri. Csak nem engem jöttél meglátogatni ?

Nem mondtam, hogy mást jöttem meglátogatni. Ráhagytam, gondoljon felőlem, amit akar. Rusnya ez az emlék. Hogy mivé lesz egy büszke ember, ha kicsúszik a föld alóla...

-Látod, ilyen nagy festések vannak a világban is. Csoda, hogy nem hull a fejünkbe az ég vakolatja.  

Egyszerű történetek (16)

                          Kilátás a pajtánkból

Maga törődik, bátyám ?

Az én falumban nem élnek meg a barackfák. Se a citrom, se a pálma. Mégis, vannak udvarok és kertek, ahová barackfákat ültetnek. Próbából. És kiváncsiságból. És vannak házak, ahol citromfa zöldell. És pálmafa is zöldell. Egy ideig. Ezekről a furcsa növényekről senki nem beszél. Ma vannak, holnap nincsenek. Elviszi őket a huzat, a téli hideg. Nincs egy lélek a falumban, aki a barackfákkal, a citrommal, vagy a pálmákkal különösképpen törődne. Minek ? Ma vannak, holnap nincsenek.

Az örökké bogra kötött cipőfűzőjű Jakab Jóska tudálékos ember volt, ezért nem szívesen kérdeztem meg tőle komoly dolgokat. Csak semmiségeket. Egyszer csak oda vetettem neki egy semmiségnek tűnő kérdést. Hogy miképpen állunk a barackfákkal, a citrommal,  a pálmákkal. És a kommunistákkal. Mert szerintem ezek mifelénk nem maradnak meg. Ma vannak, holnap nincsenek. Az örökké bogra kötött cipőfűzőjű Jakab Jóska azt mondta, a szél hozza valahonnan a barack, a citrom, s a pálma magját. A levegővel jönnek, mint a pitypang. És úgy is mennek el. A levegővel. De a kommunistákat az orosz katonák mahorka-dohányával szippantották föl az idevalósi népek. És nézzek széjjel a faluban. Rengeteg kommunista van már a faluban. Négyen is vannak ! Például a szomszédunk, Fenyédi, a suszter is az. És ott  a másik, Sántha Gábor, az a merő ember. Alszegben pedig Marosi Dénes, a patkókovács. A negyedik, valami Szűcs nevű, az a cingár, aki a térdén szokott uzsonnázni, mert az agitátorságtól enni sincs ideje. Csak nézzek szét. Kérdem Jakab Jóskától, hát magának sok az a négy ember ? Azt mondja Jakab Jóska, sok. Kommunistából négy ember különösképpen sok. Kettő is sok ! Még egyetlen egy ember is számít. Nem ismerem a Marosi Gergő történetét ? Mert ha nem ismerem, ő elmondja.

-Egy napon roppant fontos rajoni elvtársak álltak meg az alszegi patkókovács, Marosi Dénes udvarán. Hívták Marosi elvtársat, hogy beszéljenek véle. Az inas azt mondta, most izzik éppen a patkó, várjanak egy kicsit. Csak tegye félre Marosi elvtárs azt az izzó patkót, mert nekik várakozásra idejük nincs, mondták a roppant fontos rajoni elvtársak.

Marosi Dénes félretette az izzó patkót, a pörölyt leverte a nadrágjáról és megállt a vendégek előtt. Mi a helyzet, kérdezte Marosi Dénes. A helyzet az, mondta az egyik rajoni ember, hogy a faluban kevés a párttag. Ez a legizzóbb kérdés ebben a mostani nemzetközi helyzetben. Nem a patkó. Legalább egy taggal több kell legyen. De már holnap. És szerezzen holnapig egy derék embert, aki vállalja a tagságot. Ezzel a derék emberrel pedig holnap reggel jelentkezzék a rajonnál. De vigyázzon, kit választ, mert vizsgáznia is kell annak a derék embernek. Politikából. Kommunizmusból. Már amit kérdeznek.

A patkókovács Marosi Dénes Marosi Gergőt szemelte ki. Mert ő volt a legközelebbi szomszédja. Benne százszázalékban meg lehetett bízni minden vonatkozásban.

Lószekérrel indultak ketten Udvarhelyre. A rajonhoz. Marosi Dénes és Marosi Gergő. Pirkadatkor. A vizsgáztató bizottság ott ült a hosszú, piros asztal mellett. Fejük fölött bekeretezett fényképek. Lenin, Sztálin, s a többiek. – Az elvtárs neve Marosi Gergely ? –Az, Marosi Gergely a nevem, mondta Marosi Gergő. – Meg tudná mondani, kit ábrázol ez a fénykép ?- kérdezte a vizsgáztató és Leninre mutatott egy pálcával. Marosi Gergő azt felelte, valami fejes lehet. Ha már ott van. – És ez a fénykép kit ábrázol ? –kérdezte a vizsgáztató, Sztálinra mutatva. – Az is valami fejes lehet. Ha már ott van, felelte Marosi Gergő. – Ezt az embert vigye ki innen, mondta a patkókovácsnak a vizsgáztató. Az ajtóban azt súgta valaki a patkókovács Marosi Dénesnek, szégyellje magát Marosi elvtárs, hogy ilyen embert hozott magával. Szégyellje magát.

Beültek ketten egy udvarhelyi kocsmába. Egész nap egy árva szót nem szóltak egymáshoz.  Csak az éhes és szomjas lovak patkójának koccanásakor emelte föl fejét a búbánatos patkókovács, Marosi Dénes. Mert aznap a lovai nem ettek, nem ittak.

Zárás után fölültek a szekérre. Szép, holdvilágos éjszaka volt, kocogott velük a szekér a szép, holdvilágos éjszakában. Hazafelé. Egy árva szót nem szóltak egymáshoz. A faluba érve azt mondta Marosi Dénes Marosi Gergőnek, nagy szégyent hoztál reám, Gergő ! Nagy szégyent. Marosi Gergő csodálkozva kérdezte Marosi Dénestől, maga törődik, bátyám ?

Ennyi a történet, mondta az örökké bogra kötött cipőfűzőjű Jakab Jóska. Ha akarok, tanuljak belőle, ha akarok, ne tanuljak. Ő elmondta.

Lehet, hogy valamit tanultam belőle. Nincs egy lélek a falumban, aki a barackfákkal, a citrommal, vagy a pálmákkal különösképpen törődne. Minek törődne ? Ma vannak, holnap nincsenek.

Egyszerű történetek (15)

                  Gergely Tamás felvétele

Bolond békeidő

- Miért nem írsz már rólam is valamit ? Mindegy, hogy mit. Csak lehetne írni rólam is...

- Meg sem tudlak szólítani. Nem ismerem a katonai rangjelzéseket. Mi vagy te ? Ezredes, vagy generális ?

- Olyasmi. Te tudod, hogy én már gyermekkoromban katonai pályára készültem. A trójai háborúkról olvastam, Nagy Sándorról, Napoleonról. Szerettem a hadvezéreket. Magam elé képzeltem a nyerítő lovakat, az ágyúfüstöt, a gyönyörű ütközeteket. Legjobban Nagy Sándort szerettem. Baráti ember volt. Igazi, jó, baráti ember. Te is az vagy ! Igazi, jó, baráti ember. Miért nem írsz rólam is valamit ? Ez a Nagy Sándor, hogy visszatérjek, a Perzsa háborúja előtt falvakat, városokat, kastélyokat, palotákat ajándékozott a tisztjeinek. Az egyik meg is kérdezte, hát Sándor, neked mi marad ? Nagy Sándor azt felelte, nekem a remény marad. Hát nem az az igazi ember, akinek elég a remény ?

- Azért ennek a Sándornak Perzsia sem volt elég...

- Ilyen a háború. Az embert elkapja a hév, látván, hogy nyomában birodalmak hullanak szét és birodalmak születnek. Szinte a semmiből. És mindig fölbukkan egy újabb remény. És ott van a stratégia ! És ott van a taktika ! Tudod te azt, hogy az egész történelem csupa stratégia és taktika ? De eljöttek ezek a bolond békeidők. Mit kezdjek most magammal ebben a bolond békeidőben ? Miképpen mutathatnám meg, hogy én is jó vagyok valamire ? Ezt írd meg rólam. Ha van hozzá tollad.

- Jó nyugdíjad lehet...

- Az van. Jó nyugdíjam. Igen is jó ! Mit csináljak azzal a sok pénzzel ? Áztassam a lábam valamelyik távoli óceánban ? Kiöregedtem már az utazásból. És mire kaptam én azt a jó nyugdíjat ? Mert ebben a bolond békeidőben nem volt alkalmam fölmutatni semmit. Még egy kis eldugott fegyverraktárat sem őríztem. Hogy ne robbanjon föl. Annyit sem bíztak reám. Sem egy röpteret. Tudod, mit bíztak reám ? A katonák tornacipőjét. Hogy vigyázzak a tornacipőkre. Voltak beosztott raktárosaim. Minden év végén megszámoltattam velük, hány tornacipőjük van a katonáknak. Hatszáz, vagy nyolcszáz ? Amennyi volt, annyi volt. Beírtuk, s kész.

- Erre adták neked azt a magas rangot és a sok csillagot a válladra ?

- Főleg erre adták. Mert béke idején úgy van. Minden év egy csillag. Egy grádus. Teltek az évek és gyűltek a csillagok. Semmi stratégia, semmi taktika. Csak tornacipő. Ez volt az életem ebben a bolond békeidőben.

- Valahol mindig háború van. Ne veszítsd el a reményt...

- Afganisztánra gondolsz ? Mert ott az van, háború. De az a háború nem öreg embernek való. Még fiatalnak sem való. Manapság bebújik a katona egy tankba, hogy ne is lássa az ellenség. Semmi stratégia, semmi taktika. A katona pénzért megy háborúba, s ha fölrobbantják a tankját, hős lesz belőle. Temetésekor koszorúzás. Ha nem robbantják föl, számba sem veszik. Ezek a mai háborúk sem igaziak. Az ember maga ki sem látszik ezekből a háborúkból. Ezért csak áldozatok vannak, hősök nincsenek. Ilyenek ezek a bolond békeidők...

- Legalább ép ember vagy. Ismered a stratégiát, a taktikát. Ha szüksége lesz rád a hazának, tanácsot kérhetnek tőled. Nem is látszik meg rajtad, hogy nyugdíjas lettél. Legalább ép ember vagy...

- Az vagyok. Ép ember. Túlságosan is ép ! Csak a fogaim... Épp most csináltattam protézist. De azt mondja az orvos, olyan  szabályos, síma a szájpadlásom, hogy ott meg nem áll semmi. Sehol egy kicsi árok benne, egy kidudorodás, egy mélyedés, amibe az a protézis meg tudna kapaszkodni. Azt mondja, nekem nem lehet tisztességes protézist csinálni. Túlságosan ép a szájpadlásom. Ezért hull ki a protézis. Oda jutottam, hogy a nagy rangom, jó egészségem, tökéletes testi épségem mellett nem tudok megrágni egy gyönge hagymaszárat. Akkor mire jó az én épségem ? És a jó nyugdíjam mire való ? Rendben van, nem rágok többé gyönge hagymaszárat. De mit tudnék mégis fölmutatni ? Hogy nem éltem hiába ? Mutassak föl egy tornacipőt ? Hogy lássa a világ, jól vigyáztam a tornacipőkre ? Ezt írd meg ! Ha van tollad. Mit mutassak föl ebben a bolond békeidőben ?

Egyszerű történetek (14)

                     Illusztráció : Báthori Zsigmond

Lent hagytam délen

Magányos padot keresek. Fák alatt, félárnyékban. Nem zavar ott senki. Oda fordítom orcámat a késő délutáni napnak. Nekem ma minden sikerül.

Borostás, elnyűtt arcú, férfi áll meg előttem. – Leülhetek ide ? – Le. Van hely.- Csakhogy én dudorászni szoktam. Halkan. És fütyörészni. Ugyancsak halkan. Nem zavarja, ha dudorászom és fütyörészek ? Persze, csak úgy, halkan...- Nem. Engem nem zavar, ha valaki halkan dudorászik. – Jól van.

A borostás ember keresztbe teszi lábát, rágyújt egy cigarettára, s máris kezdi,  lent hagytam délen, még a nyár elején...

Szeretem ezt a slágert. Milyen jó, hogy ide ült mellém ez a borostás ember...

Idős házaspár közeledik. – Tudod mit, János ? Kérdezd meg ezektől a rendes emberektől. Csak kérdezd meg. Ők megmondják, melyikünknek van igaza, - mondja férjének az asszony. És kérdi, leülhetnek-é ide egy pillanatra.

A borostás ember nem szól semmit, ő csak jövevény ezen a padon, reám bízza a leülési engedélyt. Dudorászik: Azóta szívem már nem az enyém...Mondom, foglaljanak helyet, itt, balfelől. Ahol van hely. - Azon vitatkozunk az urammal, hogy egyazon rangban van-e a szegénység a nélkülözéssel. Mert szerintem nincsenek egyazon rangban...A szegénység megalázó. A nélkülözés pedig mindenkinek a maga privát dolga. Mindenki azt nélkülöz, amit éppen akar. Maga mit szól hozzá ?

A borostás ember elhagyja a déli vidéket és kissé elfordulva azt dudorássza, hogy Muszkaföldön lassan jár a posta.

- Mégis, mit tetszik szólni, egy rangban van-e a kettő, vagy nincs egy rangban ?

– Nincs egy rangban a kettő- mondom röviden, abban a hitben, hogy ezzel az ügyet lezárhatjuk. De nem zárhatjuk le. Mert azt mondja a férj: - A nélkülözés még a szegénységnél is rosszabb ! Én eleget nélkülöztem a hadifogságban. Ezek a fehérnépek nem tudják,  mi az igazi nélkülözés. Amikor az embernek semmije nincs. A szegénynek mégis van valamije...

A borostás ember azt dudorássza, hogy Ajjaj, fekete vonat...

- Akkor maga szerint mi a különbség a kettő között ?-kérdi az asszony.

-Szerintem az, hogy én rengeteg dolgot szívesen nélkülözök. Például nincs szükségem biliárdasztalra. Tengeralattjáróra sincs. És ezt tudnám sorolni a végtelenségig...

A borostás ember fordít egyet a slágerén : Fortuna gyors szekerén te nem vagy szekeres...

Istenem, milyen szép ez a régi sláger...

- Szóval maga szerint a tengeralattjáró a különbség ? És kinek kell biliárdasztal ? Maradjunk a mindennapi életünknél. A betevő falatnál. Annál maradjunk !- mondja ingerülten az asszony.

A borostás ember új slágerbe kezd : Meg vagyon írva, hogy nőt, azt te sose keress...

- Akkor maradjunk annál, - mondom, abban a reményben, hogy ezzel az ügyet lezárhatjuk. De nem zárhatjuk le. Mert azt mondja az asszony: - A férfiak mindent kiforgatnak. A szavakat is az értelmükből. Nem fogják föl a szavak értelmét. Különösen az én uram nem fogja föl. Maga még igen. Maga fölfogja. Azért is említette a biliárdasztalt, s a tengeralattjárót ! Most jövök rá...Persze, hogy nekem van igazam. Nélkülözni sok mindent lehet. De a szegénység egyenesen megalázó. Na, gyere, János !

A borostás ember azt kérdi tőlem: - Ismeri azt a slágert, hogy báj báj Szása, rossz voltál velem, elmentél és azóta az órám keresem ?

- Ismerem. Régi sláger.

- Nem mondaná meg nekem, mennyi a pontos idő ?

Megmondom. És a borostás ember elindul valamerre. Dudorászva: Lent hagytam délen, még a nyár elején...