péntek, november 26, 2010

Világháló

Hát maguk nem látják ?

Vegyük példának okáért Gálfalvi Gyurit. A mi régi, jó barátunkat és bajtársunkat. Vegyük őt. Mert ez a mi Gyurink oly otthonosan mozog a hazai irodalomban, mint a jó háziasszony a kicsiny, tömbházbéli spájszban. Behunyt szemmel tudja, mi, hol van és ahol van, onnan hová kerül. Vegyük őt.
Olvasom a Korunk hét évvel ezelőtt megjelent augusztusi számát, amelyben Gálfalvi, mint valami szavahihető jós, határozottan leszögezi : 
“Alternatívaként, a nyomtatott lapok mellékleteként el tudom képzelni az interneten közölt irodalmat, de hogy helyettesítse, azt nem.”
(Beszélgetés Gálfalvi Györggyel. Kérdezett Vallasek Júlia)

Már akkor, hét évvel ezelőtt mellbevágott engem ez a jövendölés. És azt mondtam magamban, szavahihető jósok ugyan nincsenek, de előfordulhat, hogy ez a Gyuri tisztában van a jövendőnek az irodalomra vonatkozó részével. Mert mit csinál egy író, ha olvasóival találkozik ? Veszi a könyvét és leteszi az asztalra. Hogy lássák: abban van az ő termése, vagyis az irodalom. És fölolvas a könyvéből. Aztán dedikál, s egy kicsit még beszélgetnek, pálinkáznak. Hogy venné ki magát, ha az író nem hozná magával a könyvét, csak fölnézne a levegőbe és azt mondaná, ott van az ő könyve, a levegőben ? Hogy venné ki magát ?

Márpedig most az történik, hogy az írók “fölhurcolkodnak” műveikkel a világhálóra. Lehet, pont azért, nehogy egy lelkes olvasó, a dedikálásért vívott küzdelmében véletlenül fölborítsa a pálinkás poharat, s eláztassa az asztalra kitett friss irodalmat. Lehet, pont azért. De nem biztos. Sőt ! Azt hiszem, egyáltalán nem biztos. Mert mit mond például a költői lélekkel megáldott másik “spájszos” barátunk: “...a világhálón lehet a leginkább szolgálni azt, hogy valamilyen gondolatnak, teljesítménynek érvényt szerezzünk a nagyvilágon”. De mondott ő ennél cifrábbat is : “...szerintem a papírkönyvnek ma már semmilyen becsülete nincs, Erdélyben sem. Ezt bizonyítja az a tény, hogy gyakorlatilag nincs könyvkereskedelem. Megszűnt. Ami van, az szomorú vergődés.”

Nem voltam ott a legutóbbi, marosvásárhelyi könyvvásáron. Csak messziről figyeltem a népeket, de úgy láttam, gyakorlatilag azért elég sokan elvergődtek oda. Valami könyvkereskedelem azért mégis van. De : találtam egy érdekes meghívót a mai napon. Íme:

KÖNYVTÁR ÉS OLVASÁS A DIGITÁLIS KORBAN

címmel közönségtalálkozót szerveznek a Kájoni János Megyei Könyvtár dokumentációs részlegén, a BIBLIONET könyvtárfejlesztési program révén megvalósított korszerű internetes, elektronikus szolgáltatások felavatása alkalmából, 2010. december 3-án, pénteken, 17.00 órai kezdettel.
Program:
Köszöntőbeszédet mond: Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke.
E-könyvbemutató és beszélgetés a hagyományos és internetes olvasásról:
Színek a palettán – Cseke Gábor Márton Árpáddal készített beszélgetőkönyve a világhálón - a könyv bemutatója kapcsán az est meghívottjai:
Cseke Gábor író, újságíró és beszélgetőpartnere, Márton Árpád képzőművész.
Minden érdeklődőt, szeretettel várnak.

Úgy látszik, ez a csíkszeredai BIBLIONET eleresztette a füle mellett, mit mondott Gálfalvi az irodalom jövőjéről, hogy mit tud ő elképzelni, s mit nem. Most fogja magát és találkozót rendez, könyvbemutatót, olyan könyvről, amit nem lehet az asztalra letenni. Csak elképzelem ezt a találkozót : ott áll Cseke Gábor a közönség előtt, fölnéz a mennyezetre és azt mondja, valahol fönt, a levegőben van a mi könyvünk. A világhálón. Több, mint nyolcezer kötet társaságában. Azért gyűltünk össze, hogy beszélgessünk róla.
-Hogyhogy fönt, a levegőben ? -kérdezi valaki.
-Úgy, hogy oda raktuk ki, ne kelljen annyi papír. És pénz. Akit érdekel, leveheti.
Ekkor közbeszól Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke : -Hát maguk nem látják ? Mi látjuk. Borítója is van néki !

Persze, hogy látja azt a könyvet Borboly Csaba ! A mai fiatalok interneten nőttek föl, hogyne látná a jövendőt ? 
Még én is látom. Pedig olyan vén vagyok, hogy a ló nem venné el a markomból a kockacukrot, s a csengőhangok is megszöknek a mobilomból.

Hazafi

Foto Ádám Gyula













A villanykapcsoló hazafias kezeléséről

Sokáig azt hittem, a hazafiság megfogható valami, mint mondjuk, az ember feje, vagy nyaka. Az iskolában is azt tanították, a jó hazafi ontja vérét a hazáért, nyakra-főre, s ahol vérétől elázott a föld, oda szobrot emelnek, az utókor pedig minden évben nagy szorgalommal hordja arra a helyre a kegyelet virágait, verseket szaval és beszédet mond.
Sokáig azt hittem, a hazafiság megfoghatatlan valami, mint mondjuk, maga a lélek,  a szellem, mely ott lebeg a vizek fölött, vagy a szemünk előtt, de mi nem láthatjuk. Az iskolában is azt tanították, a jó hazafi lelkében hordozza  hazáját, bármerre jár a világban, reá gondol és imádkozik érette.

Eljött aztán egy olyan világ, amelyben azt tanították, a hazafiság az, hogy az ember ragaszkodik az olyan világhoz, nem foglalkozik más világok berendezésével. Sőt, az igazi hazafi ki sem teszi a lábát a saját hazájából. Csak ül otthon a fenekén és dicséri az olyan világot, más által szigorúan kiválasztott verseket szaval, s nem mond beszédet, csak összecsapja tenyerét, amikor látja, hogy tapsolnak körülötte.
Ebben az olyan világban volt a legegyszerűbb hazafinak lenni.

Egyszer például határozatot hoztak a villanykapcsoló hazafias kezeléséről.
E határozat szerint a jó hazafi előre tudja, hogy a villanydrótok ereiben egyre kevesebb áram csörgedezik, ezért a villanykapcsolót kikapcsolja, ne maradjon teljes sötétségben az ország. Egy kattintás lefelé, s máris jó hazafi volt az ember. Egy kicsit ültünk a sötétben, de tudtuk, legalább jó hazafiak vagyunk. Ezt a módszert kizárólag a saját használatomra, előrelátó hazafiságnak neveztem el. Hogy legyen elnevezve.

De nem voltam eléggé előrelátó.

Mert íme, most más rendszer van. És más a hazafiság is.

Most nem kell itthon ülnöd a fenekeden, míg lapos lesz, elmehetsz Brémába bank-betyárnak, s ha gyűlnek az árnyak, nyomás Zélandra, az Újra, újra, meg újra, csak átlépsz Afrikába, csodálni, a vadbikák, ha hágnak, Hága is csak itt van, egy futamodás, de vehetsz kalapot Kölnben, hogy megemeld a Dómnál, vagy leköpheted a francúzt a szétvetett lábú toronyból, ha látod, nem tetszik neki a képed, beállhatsz nomádnak, ha befogadnak, csak annyi szorgalmad legyen, mint körmöd feketéje, máris szedheted az epret spanyolban, a pénzen felnevel apád egy árva malacot itthon, az ólban, s a fáradozásért küldesz néki lapot, képest, a Niagarától, ahhoz képest nagy dolog ez, mert ő még tengert se látott, már késő, belevénült a jó hazafiságba, de sokra is viheted, ha kerítesz magadnak jobb „job”-ot, amitől a tenyeredre seb nő, igaz, akkor már nem néz reád egy kényesebb nő, de bárhogyan alakul a sorsod, az maradsz, jó hazafi. Ez a divat ma.  

A villanykapcsolót nem kell kikapcsolnod ahhoz, hogy jó hazafi légy. Egy egész város világítását kikapcsolják, ha nincs kifizetve a számla. Ha kifizeted, akkor újra fényben úszik egy egész város. Ez az igazság: a számla kifizetése maga a hazafiság ! Meg lehet venni. Árú lett a hazafiság. Mint a sósperec, a spenót, a kupáscserép.        

csütörtök, november 25, 2010




Szünet
Pusztai Péter fotója

Ideje lenne már egy kis szünetet tartani ebben a nagy zenebonában, hadd pihenjenek a kürtök és dobok, tenyereteket tegyétek rá szépen a réztányérra, nem árt, ha meglazulnak a húrok hegedűn, nagybőgőn, vonón, lógjon önfeledten a harangkötél, túl sok a zúgás fülben, levegőben, ne hordjátok szét a szórólapokat, engedjétek, hulljanak egyenesen a szemétbe, nyomdából kijőve, s ti, költők, jelöljetek ki egy napot legalább, amikor nem írtok lagymatag verset, pihenjétek ki a semmitmondás fáradalmait, egy hétre maradjatok otthonaitokban, ti, örökös szervezők, ne nyissatok meg semmi fesztivált, kiállítást, konferenciát, túl van beszélve ez a kurta emberi élet, ó, el ne felejtsem a sok politikust, gyertek ki szépen a térre, mint más, egyszerű halandó, gyalogosan, engedjétek szabadon a sofőrjeiteket, hadd tűnődjenek csöndben egy kocsmai pultnál a világ folyásán, gyertek ki szépen a térre, mint más, egyszerű halandó, fontosságotokat hagyjátok otthon, akár egy kopott kabátot, szegre akasztva hanyagul a kijárati ajtónál, a sarokban, gyertek ki saját véleményetek nélkül, keveredjetek el a galambok között, legyetek szelídek, a postáskisasszonyt se riassza senki, hogy hordja szét a fölszólítást, számlát, büntetést, fenyegetést, hagyjatok néki egy csöpp időt,
fodrászra, pedikürre, apró gyermekére, ideje lenne már egy kis szünetet tartani ebben a nagy rohanásban, figyeljétek meg, csöndben történnek a legnagyobb dolgok a világon, nem kiabál a fűszál tavasszal, kalapáccsal sem tudnátok visszaverni a földbe, az este is úgy jő, s a hajnal is, szinte észrevétlen, akár a tél, vagy a nyár, ezek a legnagyobb dolgok a világon, nem a parittyakő, s a kilőtt golyó.    

kedd, november 23, 2010

Temetés

Dali Sándor

Kihalófélben lévő emberfajtát temetnek, bizony, azt temetnek most Sepsiszentgyörgyön. Szegény az az ember, aki őt nem ismerte. Nagyon szegény. Mert nem tudhatja, milyen egy jóságos tekintet. Ez a mi, önpusztító, szigorú, szépszavú költőnk, Czegő Zoltán azt írja Dali Sándorról, hogy szerethető ember volt. Hát az volt ! Szerethető. És szerettük is őt. Énnekem hét évig volt alkalmam a közelében élni.
Író szeretett volna lenni Dali Sanyi. De nem lett belőle író. Hiába írt könyvet, újságot, akármit. Ő barátnak született, igazi bajtársnak, egyenes embernek, egyszerűnek, szerénynek, jónak. Ha valamit lehetett tőle tanulni, akkor jóságot lehetett tőle tanulni. És tisztességet.

Foto, Hlavathy Károly
Bukarestben, egy napon elvittem Dali Sanyit a moziba. Nemrég írtam egy vékony könyvet, az a címe : Az eltérített felvonó. Ebből most ide illesztek egy kicsiny részt, amelyben arra a bizonyos eseményre emlékezem :
 „A hatvanas évek végén történt, hogy jön Dali Sándor, a főszerkesztő, mit tudjon csinálni, mert őt eszi meg a felesége. Hogy ilyen magas beosztása mellett sem tud két mozijegyet szerezni a Pátriába, ahol valami nagyon híres filmet vetítenek. Végigtelefonálta már minden ismerősét Bukarestben, de senki nem tud segíteni. Mondom, Sanyi, hívjad a feleségedet, máris indulunk a moziba. Minden el van intézve. Ő ebben kételkedett, de a felesége is. És azt mondták, Frici, mi nem olyan emberek vagyunk, hogy csak úgy besurranjunk egy moziba, vagy valami ilyesmi. Csakis hivatalos úton vagyunk hajlandók bemenni. Mondom, hivatalosabb út nincs is annál, mint amit én kigondoltam... A pénztárhoz érve mondom, jöjjetek utánam, ne nézzetek senkire. A jegyszedő emberhez hajoltam és bizalmasan a fülébe súgtam: "Körünkben tartózkodik Dali elvtárs!" Románul mondtam: "În mijlocul nostru se află tovarăşul Dali!"
A jegyszedő ember intett egy őrnek, kísérjen fel minket az emeleti páholyba, s hozzon kényelmes foteleket is. Mozijegyről szó nem esett. De arról igen, hogy az emeleti páholyba fölérve azt mondta Dali, ilyen kellemetlen helyzetben soha nem volt még. Sem pedig az ő felesége. De erről a kellemetlen helyzetről nem volt időnk tanakodni. Két markos legény jött, három fotellel. Mondom az egyiknek, a harmadik fotelt vigye vissza, én csupán kísérő vagyok, nekem nem jár. Hogy nézne ki Dali elvtárs és az ő felesége, ha mellettük a kísérőjük is fotelben ülne? A protokoll, az protokoll, a szabályokat szigorúan be kell tartani... Aztán nekem is hoztak egy kopott, kis pótszéket... Hazafelé menet azt mondta Dali Sanyi, ő azt nem állíthatja, hogy nem volt moziban, de fogalma sincs arról, milyen filmet látott. Mert az ő gondolatai végig ott jártak az én csibészkedésemen. És mi történt volna, ha valaki megkérdezi tőlem a pénztárnál, vagy fönt, a páholyban, tulajdonképpen ki az a Dali elvtárs? Mondom, ilyesmit senki nem mer megkérdezni. Mert attól fél, hogy kiderül, nem ismer egy nagyon fontos embert. És akkor az ő jegyszedői állásának is lőttek. Mert egy nagyon fontos embert mindenkinek ismernie kell. Ha soha nem hallott róla, akkor is. Ez lélektan, Sanyi, lélektan, nem főszerkesztés. Ennek az egész rendszernek a lélektana. Ha valahol azt mondják, "körünkben tartózkodik" valaki, akkor világos, hogy az a valaki nagyon fontos ember. Az én csibészkedésem pedig nem egyéb, mint ennek a varázslatos kifejezésnek az alkalmazása.”


Nem tudom, olvasta-e vékony könyvemet Dali Sanyi. Ha nem olvasta, akkor már késő. Mert őt épp temetik. Kihalófélben lévő emberfajtát temetnek, bizony, azt temetnek most Sepsiszentgyörgyön.

Marosvásárhely, 2010, november 23

hétfő, november 22, 2010

A nagy híd

Csak meg ne vénüljetek !
Fotó: Báthori Zsigmond

Szóval, lett egy pattanás a mellemen. Ott, ahol a jelvényt szokták viselni.  Semmi kis folt, éktelen bibircsók. Nem zavart sokáig, előfordul ilyesmi a pápák orcáján is. Az én mellemen  miért ne lehetne pattanás, tettem föl a kérdést magamnak reggelente, a tükör előtt. Aztán észrevettem, vöröses udvara lett az éktelen bibircsóknak. A Holdnak is van néha vöröses udvara, nyugtattam meg magam. De ahogy teltek a napok, lassan benépesült ez az udvar. Amiképpen általában a csöndes, falusi házak előtt kinő a papsajt, a sok apró, névtelen virág, fűszál és levél, azon módon kezdtek szaporodni a pattanás körüli furcsa alakzatok. Ha behunytam a szemem, pihe pipéket, bugyuta récéket láttam szaladgálni öszevissza a frissen nőtt pázsiton, méhek, sárga darazsak köröztek a levegőben, bele is szédültem a nagy zümmögésbe.

Összeszedtem magam, elmentem a sebész professzorhoz. Mutattam az éktelen bibircsókot. Megemlítettem a pihe pipéket, a bugyuta récéket, a méheket, sárga darazsakat, s a névtelen virágokat is, ne törje a fejét az előzményeken. Persze, megjegyeztem, na, látja, professzor úr, ez az a pattanás, amibe bele fogok halni. Kész röhej, hogy egyszer már megmentett egy súlyos ráktól, most pedig ebbe az egyszerű, ártatlannak tűnő, közönséges pattanásba kell nekem belehalnom. Kész röhej !
-Ebbe a pattanásba nem lehet belehalni, -mondta a sebész professzor és kivágta az  éktelen bibircsókot. Udavarostól, pipéstől, darazsastól. Vattára sötét folyadékot csöppentett, bepamacsolta a sebet, összevarrta, bekötötte, s meghagyta, mikor menjek, hogy a cérnát kiszedje.

Otthon azért megvizsgáltam a mellemet, hogy lássam, rendben van-e minden. Rendben volt, de gondoltam, a biztonság kedvéért nem ártana, ha én is csöppentenék a kötés mellé egy kis sötét folyadékot, mert maradt még belőle a régebbi bajaimból.
A kártyajátékban nagy hiba, ha az ember ráhúz még egy lapot, nem elégszik meg azzal, amije van. Úgy látszik, az élet és halál kérdése is hasonlatos a kártyajátékhoz. Ráhúztam én is a sorsomra, ezzel a sötét folyadékkal ! Mert másnapra tűzbe jött az egész mellem, vörös pettyek lepték be,  nem csak azon a helyen, ahol az éktelen bibircsók volt. Kiöltöm a nyelvem. Piros. Égő piros. Kék duzzanatok az ajkaimon. Ráz a hideg. Fejem fáj. Mindenem fáj. Veszem az üveget a sötét folyadékkal, nézem az érvényességi dátumot. Három évig érvényes. Pont három éve, hogy őrzöm ezt az üveget. Most járhatott le a érvényessége ennek a folyadéknak. Mondjuk, öt perccel, vagy tízzel ezelőtt ! Végem van !
Lássuk, mit ír erről a laptop. Azt írja a laptop, súlyos allergia léphetett föl. Mentőt kell hívni, orvost, nem szabad késlekedni az adrenalin injekcióval.

Hívom a mentőt. Beraknak. Egy kemény legény ráteszi nagy tenyerét a mellemre és megrázza, úgy, amiképpen a síró gyermeket szokás megnyugtatni. Mondom, jaj, mit csinál, pont ott vagyok megműtve, a mellemen, ott volt az éktelen bibircsók ! És minden baj ott van, ahová a tenyerét rátette ! Most mi lesz ? – Semmi nem lesz, öreg, most megmérjük a vérnyomását, nyújtsa a karját ! – Énnekem most nem vérnyomást kell mérni, hanem adrenalint kell adni, de gyorsan. És jó lenne, ha jönne velünk a feleségem is ! – Nem jöhet semmiféle rokonság, hozzátartozó, csak a beteget viheti a mentő, ez a protokoll, -mondja a tenyeres legény. –És ha én most elveszítem az eszméletemet, az sem lesz, aki elmondja a sürgősségin, mi volt a betegségem előzménye. –De maga el tudja mondani !- Most még el, de mire odaérünk, lehet, el sem tudom mondani, engedje, jöjjön a feleségem is!- Mondtam, hogy semmiféle rokonságát nem vihetjük. –Én nem kértem, hogy az egész rokonságomat hozzák velem, csak kizárólag a feleségemet említettem !
-A feleség nem beteg, hanem hozzátartozó, öreg ! Ilyen a protokoll !
Megméri a vérnyomásom. Kérdem, jó-e a vérnyomásom ? Azt feleli, majd beszámol erről az orvosnak, a sürgősségin, amikor odaérünk.
Odaértünk. 

-Magának mi a baja öreg ? –kérdi a szolgálatos nővér. Mondom: éktelen bibircsók, műtét, súlyos allergia, adrenalin, egy perc és már beszélni sem tudok, nézze, ráz a hideg, reszketek, hívjon orvost !- Előbb megmérjük a vérnyomását ! – Minek, hiszen már megmérték, amikor beraktak a mentő
autóba. – Megmérjük ismét ! Annyiszor mérjük, ahányszor elő van írva !
Átadnak a szolgálatos orvosnak. –Mitől reszket öreg ? –Az idegességtől reszketek, fölidegesítettek a mentősök a sok vérnyomással, nekem adrenalin kell. – Jó, akkor nyugodjék meg, öreg, várok öt percet, hogy megnyugodjék...
Vártunk tízet. –Na, megnyugodott, öreg? –Meg. –Akkor most mondja el, mi a panasza.
Kiöltöm a nyelvem. –Miért ölti ki a nyelvét ? – Hát nem látja, hogy égő piros a nyelvem  ? – Nem. Nem piros. –És az ajkaim nem kékek ? Nincsenek megduzzadva ? – Nincsenek. Azt mondja el, öreg, hányféle betegsége volt eddig ? – Énnekem negyvennyolc betegségem volt eddig, úgymint: rák, gyomorfekély, szív, máj, tüdő, mindenem volt már beteg. Most pedig volt egy éktelen bibircsók, műtét, allergia, de vigyázzon, egy percem, ha van és nem tudok tovább beszélni. – Nyugodjék meg, öreg, azonnal jövök, hogy megmérjem a vérnyomását. Megmérte. Kérdem jó-e  a vérnyomásom? Azt mondja, jó és most van egy kis dolga, de azonnal jön.

Fekszem a magas ágyon. Sokan fekszenek magas ágyakon, van, akit most hoznak, egyik lába hiányzik, mondják, autóbaleset.  Ilyenkor kevés az orvos, sok a beteg. Mert vasárnap van. Mondják. És megszólal a tőszomszédom, egy józanodó férfi : - Maga mit ivott, öreg ? Mert én a ködöt is megittam, öreg ! Vasárnap van...
Nincs kedvem válaszolni, hallgatok. De átszól a fejünk fölött egy bozontos fejű asszony, akinek karjába valami folyadék csepeg : -Csak meg ne vénüljetek ! Itt egyebet sem lehet hallani, csak azt, hogy magának mi baja, öreg ? Nem elég az embernek, hogy beteg, még öregítik is ? Maga nem így gondolja, öreg ? Ez a kérdés nekem szól, mert itt egyedül én vagyok öreg, mindenki más csupán beteg. De nem mondok semmit. Nem foglalkozom az öregséggel, a műtött mellemet tapogatom. Nagy híd a mellem. Oda van kifeszítve a reám kimért idő két partja közé.  Ha hagynám, hogy egyszerre lépjenek rá a hangulatok, azonnal össze is omlana.

vasárnap, november 14, 2010

Ha nem halálos

Pusztai Péter fotója



Éktelen bibircsók

Feleségem kizavart a házból, járjam meg magam ebben a gyönyörű, novemberi napsütésben. És kivel találkozom a főtéren ? Egy régi barátommal, akinek már a nevét is elfelejtettem. Ő viszont tudja az enyémet, s ezen felül mind a negyvennyolc betegségemet is ismeri.
-Hát megint beteg vagy, Feri ?
-Honnan veszed, hogy beteg vagyok megint ?
-Onnan, hogy aki egy ilyen szép, napsütéses vasárnapon sétál a főtéren, csakis beteg lehet. A séta elő van írva neki. Úgy, amiképpen nekem is elő van írva. Azért jöttem ki.
-Csakugyan az vagyok, beteg, megint.
-Most mi bajod van, te, Feri ?
-Valami fájó, rusnya pattanás nőtt a mellemre, ott, ahol a jelvényt szokták viselni.
-Az a rusnya pattanás nem betegség, te, Feri. Még a pápák orcáján is megjelenhet valami éktelen bibircsók. A te melleden miért nem jelenhet meg? Mondjuk, éppen azon a helyen, ahol a jelvényt szokták viselni ?
-Nem mondom, hogy nem jelenhet meg, de énnekem minden betegségem halálos szokott lenni...
-Hányszor halhat meg egy ember, te, Feri ? Mert egyszer már meghaltál. Majdnem.
-Honnan veszed, hogy egyszer már meghaltam, majdnem ?
-Onnan, hogy épp ma reggel olvastam az interneten, az Ingyen visz portál.hu nevű újságban a bözödi napjaidról írott könyvedet. Annak a végén van egy rész, az a címe, hogy Belehalt egy pattanásba. Ugye, hogy mégsem haltál bele abba a pattanásba ? Mert az egy nagy semmi. Csak egy éktelen bibircsók ! Azért jó, hogy  megírtad. Hogy is van az a rész, amikor majdnem meghaltál ?
-Az a rész így van : “Egy napon kórházba kerültem. Mint más beteg ember. Egy ápolónő jött be a kórterembe, aki rőt volt, nagy kiterjedésű és jóságos tekintetű. Mintha valami sűrű ködből bukkant volna elő, úgy lépett be az ajtón. Maga előtt hatalmas fecskendőt tartott, s a hóna alatt akkora vatta csomót hozott, mint egy kisded gomolyfelhő. Pont az ágyam előtt állt meg. Félrehajtotta a pokróc sarkát és leült. Azt mondta nekem, tudja, hogy én magát most meg fogom szúrni? Mondom, tudom. Már akkor tudtam, amikor az ajtón belépett. Aztán arra ébredtem, hogy meg vagyok halva. Majdnem.”
-Jó, hogy ezt megírtad, Feri.
-Te pedig azt mondd meg nekem, hogy találtál rá arra az újságra ?
-Arra úgy, hogy a magamfajta szegény ember azt keresi, ami ingyen van. Így jött elő az Ingyen visz portál.
-És mit találtál benne, amit ingyen elvihetnél ?
-Én a te pattanásodon kívül semmit nem találtam benne, ami nekem való.
-És az én pattanásom neked való ?
-Nekem, ha nem halálos. Ha az csak egy éktelen bibírcsók...


péntek, november 12, 2010

Nincs eléggé megbeszélve

Istenség, Pusztai Péter fotója




Soha

Ez az írás voltaképpen egy vers. Nem olyan, mint amilyenek általában a versek szoktak lenni. Nincs benne semmi szorosság, szabályos beosztás, rím, fegyelem, satöbbi. A sorok elmennek egészen a lap széléig, ott szépen megfordulnak, s kezdik előlről a járást. Ráérősen, mint amiképpen e sietős világból kiszuperált ember, aki hátratett kézzel sétál végig a városon, tűnődve, meg meg állva, csodálkozva és emlékezve.
Ebbe a versbe másfél óra van belegyömöszölve. Az a röpke idő, amit Cseke Gáborral töltöttem, mindőn meglátogatott engem ezen a szép, őszi délutánon.
Jött az én barátom Csíkból Vásárhelyre, jött, hogy legújabb könyvét bemutassa az itteni unitáriusok templomában. Épp mondani akartam, így cselekedtek régen az üvegezők is, sorra járták a falvakat, rekedt hangon kiabálva, ablak, ablak ! De nem mondtam. Mert Gábor nem kiabált, nem is villogtatta verseit, csak éppen kikötötte, másfél órája van arra, hogy beszélgessünk. És mi beszélgettünk. Majdnem mindenről. Hogy például Malmőben lőnek, sok a könyv a világban, mégis kevés, sok jó verset írnak a költők ma is, de mégis hiányzik a jó vers, lassan kihal a nemzedékünk, kész csoda, hogy még élünk, az egyik barátunk ilyen, a másik olyan, hogy az én mellemen épp most nő egy halálos pattanás, különben madarat fogott a rőt macskám, és te hogy vagy Gábor, és te hogy vagy Feri, szóval, úgy tűnt, mindent megbeszéltünk.
Aztán elment Gábor, vitte verseit a templomba, s én elgondoltam, érdekes, soha, semmi nincs eléggé megbeszélve.
Elfelejtettem például megüzenni a papjainknak, szép tőlük, hogy meghívják költőinket a templomokba, de jól tennék, ha időnkint megkérdeznék a Fönnvalótól, és te hogy vagy, Uram ? Érint-e téged a világválság, vagy csak nekünk találták ki ? És mi van a félbehagyott teremtéssel ? És miért van az, hogy ember embernek farkasa ? Nyugodt vagy te ott, ahol vagy, vagy nem vagy nyugodt ? És kivel beszéled meg dolgaidat, ha nem velünk, Uram ? Elfelejtettem megüzenni. Mert soha, semmi nincs eléggé megbeszélve. Soha. 

csütörtök, november 04, 2010

Idővel




Idővel paloták,

házak, erős várak, városok elromolnak. Ugye, így mondja Balassi...

Van itt a főtéren egy bingót árusító, talpraesett, ügyes, jómodorú ember. Csak éppen ne cigarettázna annyit ! Mint én. Szeretek teljesen idegenekkel szóbaállani, ha látom, nem zavarom őket. Mondom neki, maga nem tudja, hogy értelmes ember nem cigarettázik ? Néz engem ez a talpraesett, ügyes, jómodorú ember, azt mondja nekem, hát maga akkor miért szívja olyan nagy lelkesedéssel ? Mondom, én egy szóval sem említettem, hogy értelmes lennék, csak éppen megállapítottam, mi a valóság, a doktorok szerint.
Több tárgy nem lévén, rátértünk a perecre. Mondom, jó nagy perecet tetszett vásárolni...Mert egy jó nagy perec föl volt akasztva egy gyönge szegre, a bingós papirosak fölé. Azt mondja, itt vette azt a jó nagy perecet Petrunál, innen két lépésre. Kérdem, hát maga ismeri ezt a Petrut ? Hát hogyne ismerném, ha itt van mellettem az új üzlete, innen két lépésre, mondja a talpraesett, ügyes, jómodorú ember csodálkozva, hogy ilyeneket kérdek. Majdnem mindent tudok róla, elmondták a munkások, akik az üzletét rendezték heteken át. Majdnem mindent. Már ami fontos. Van ennek a Petrunak Brassóban is néhány pereces üzlete. Mint itt is, a főtéren. Eljött ez a Petru Moldvából, szétnézett a városban, hogy lássa, mire van itt szüksége a népnek. És megállapította, hogy perecre van szüksége. Maga kell, hogy tudja, flekken város volt ez a miénk, úgy hívták a régi időkben. De hát drága a flekken. A perec nem drága. És kell is a perec, nézze, majdnem mindenki kezében ott a perec. Van, aki egész koszorúval vesz, azzal sétál végig a városon, s amint hazaér, az asszony megdicséri, hogy járt Petrunál, nem ragadt le valamelyik kocsmában. Ügyes ember ez a Petru, én mondom magának ! Tudja, mért mondom magának, hogy ügyes ember ez a Petru ? Azért ügyes, mert két legyet üt egyszerre. Az egyik légy a perec, a másik légy a hagyomány. Mert nézze meg, ki van írva a neve alá, hogy tradició, 1939. Volt nekünk is itt a főtéren egy hagyományunk, maga kell, hogy tudja, a Bodor Péter kútja. De annak már csak másolata van, s azt is ott tartjuk a Margitszigeten, mert ugye, ott jó árnyékban van a nagy fák alatt ! Se flekken, se kút. Ilyenek vagyunk. Ez a Petru ügyes ember !

Mondom, igaza van. De volt nekünk egy ügyes költőnk, aki azt írta, hogy idővel paloták, házak, erős várak elromolnak. Elromolhat, vagyis megbukhat ez a pereces bolt is, ha egyszer megint rátérnek a népek a flekkenre.
El. Idővel elromolhat, mondja a talpraesett, ügyes, jómodorú bingós ember. De fönnmarad az írás, vagyis az aranybetűs neve. Hogy ide volt fölírva, Petru. A pereces. Ez fönnmarad, mert olyan az írás, fönn szokott maradni. Legalábbis egy jó ideig. Maga hány esztendős ? Mondom, én annyi, hogy 39-ben négy esztendős voltam, tehát én is lehetnék hagyomány, vagyis tradició. Ha jól meggondolom. Hát akkor jól gondolja meg, s írjon valamit, mert ha nem ír semmit, nem marad fönn a neve. Még az sem hogy vett-e perecet Petrunál, vagy nem vett. Mondom köszönöm, hogy figyelmeztetett, elszívom ezt a cigarettát, elmegyek haza és írok valamit. Megírom például, hogy ügyes ember ez a Petru. Mert két legyet üt egyszerre.


Cseke


Nem tartom magam gonosztevőnek

Az este megnéztem egy riportfilmet. Egy krimit. Nem szeretek ilyen filmeket nézni, mert rosszul alszom tőlük.
Ezt a filmet megnéztem, mert Cseke Gáborról készítették, s ő az én barátom.
Ha ezt a filmet olyan ember nézi meg, aki nem tud magyarul, azt hihetné, egy igazi gonosztevőről, vérbeli betörőről van szó, akit valamelyik utca sarkáról figyelnek a fegyveres rendőrök és bármely pillanatban le is lőhetnek.
 Léptek, október esti sötét (Csíkszereda) utcáin. Kopogó lábbeli zaja. Őszhajú, esőkabátos, megereszkedett vállú férfi látszik hátból, amint távolodva lépeget. Mintha magában motyogna...

Mit motyoghat magában ez a gonosztevő,- tehetné föl a kérdést a tájékozatlan néző. Lehet rémhírt akar terjeszteni, vagy valami ilyesmit. Mondjuk, ellenforradalmat akar kirobbantani, amikor már elmúltak a forradalmak. Ki tudja... Énnekem az a híres plakát jut eszembe, a fegyveres katonáról, aki a rémhírterjesztőt, a sötétben bujkálót reszketésre szólítja föl.   



És csakugyan, sötétben bujkál az én barátom ezen a filmen : léptek koppannak, esőkabátos alakom a megyei könyvtár alagsori főlépcsőin ereszkedik az alsó folyosóra, beveszem a kanyart, majd behúzom magam után a deszkafallal leválasztott újságlerakat ajtaját és az egymásra halmozott dobozok között felkapaszkodom a deszkagalériára, ahol a lapokat, folyóiratokat szoktam tanulmányozni. (Snitt)
Persze, valami rémhír után fog kutakodni, ott az alagsorban...
Változik a kép: otthoni dolgozószobámban, hátradőlök a fotelben, s mintha magamnak idézném fel, befelé fordulva mondom: “- Az indíttatása az volt, hogy elmondjam azt, amit a pályámnak a vége felé még elmondhattam és amire még emlékeztem. S amire sokan már nem emlékeznek. Azt, hogy hogyan alakult az életem s ebben melyek voltak azok a pontok, ahol kisiklott bizonyos irányban.”
Nekem könnyű : tudom, hogy Cseke könyvéről van szó, a Jelentésekről. De miért kell “befelé fordulva” mondania az emlékezéseit ? Hát azért, mert senki nem néz rá. A riporter arca alig kivehető, sötét, elmosódott. A kérdező nem hajlandó fölfedni arcát, nem úgy kérdez, mint mondjuk, Veiszer Alinda, aki belenéz annak az embernek a szemébe, akivel beszélget.
És újra következik az alagsor. És újra egy másik színhely, esti fények alatt, a csíkszeredai utcán. Háttal vagyok, távolodom. (Snitt)
Aztán megint ott látjuk Csekét, a fotelben, otthon,  háta mögött a gondosan elrendezett könyvek sora. És beszél. Vall. Szépen, nyugodtan, okosan, mint amiképpen azt már megszoktuk tőle.  “De ettől kezdve, egészen addig, hogy  olyan döntéseket hoztam például mint lapszerkesztő és mint főleg az ifjúsági lapnál, az Ifjúmunkásnál vagy az Előrénél, amik ellenkeztek az én felfogásommal és tudtam, hogy az nem helyes és nem jó, és mégis tudtam, hogy van, amit muszáj megcsinálni.”
Aki nem ismeri Csekét, azt hihetné, ez a bűnöző már lerótta büntetését, azért olyan nyugodt a saját otthonában.
Ismét változik a kép, fordul a krimi felé :  cementlapokon lépdelek az esti téren. Tócsákon, repedéseken, gödrökön keresztül. (Snitt)
De nem, nincs krimi: újra otthon : írógép kattog a csöndben. A könyvből idézett részlet fedi el a gép fémes zaját:” "Idáig jutva azon kapom magam, hogy egyszerűen kételkedem a saját mostani helyzetértékelésemben is. Félek, nehogy olyan látszata legyen a dolognak, hogy azt sugallnám: tulajdonképpen parancsra cselekedtem. Mint annyi arctalan, érzéketlen és kiürült személyisége a történelemnek. Mindig szerettem az értelmes parancsokat teljesíteni.”

Itt azért érdemes lenne megállani egy pillanatra: nincs értelmes parancs, Gábor ! Egyszerűen nincs. Mert a parancs, az parancs ! Azon nem lehet és nem szabad gondolkodni. Márpedig amin nem lehet és nem szabad gondolkodni, teljesíteni sem érdemes ! De ez már elvinne a tárgytól, nagyon messzire.
Hanem azért volt itt egy mondat, ami elhangzott a filmben : "Ennek ellenére nem tartom magam gonosztevőnek, se besúgónak. Hogy a világ hogyan ítél meg, ebben nem kívánom őt befolyásolni.


Nos, az a helyzet, hogy ebben a filmben (biztosan nem rosszindulatból, hanem az érdekes felvételek kedvéért !) úgy mutatnak be téged, mint valami gonosztevőt. Ezért nem szeretem én ezt a filmet !
A fizikában, a kémiában, mindenütt, ahol finom mérésekre van szükség, a tudományos emberek mindig kételkednek a mérések eredményében. Mert maga a mérés befolyásolhatja azt, amit megmérni szeretnének. Van-e kényesebb, finomabb mérés annál, mint amikor az ember lelkiismeretét mérik ? Valami ilyesmit fedezek föl ebben a filmben: úgy mutatnak be téged, mint aki sötét dolgokon töri a fejét ! Márpedig te világosságot akartál teremteni magad körül azzal a vallomással, nem pedig homályosságot !
 De amiképpen te is azon kapod magad, hogy egyszerűen kételkedsz a saját mostani helyzetértékelésében, hát tudd meg, én is kételkedem olykor a magaméban. Lehet, igazságtalan vagyok ebben a rövidke írásomban, nem jól fogom föl ezt a rólad készült filmet. De hogy el vagy maszatolva benne, az nyilvánvaló. Készítőinek arctalansága a bizonyság erre: nem vállalták az arcukat ! Nem állt senki eléd tiszta tekintettel, hogy megkérdezze tőled: te, Gábor, most már tisztább-e a te lelkiismereted, hogy ezt a hatalmas könyvedet megírtad ? Magadra hagytak, hogy gyónjál, magadnak. Énnekem ez a véleményem erről a filmről. És miért ne írhatnám meg a saját blogomba ? Nem közösségi lapba írtam, nem is kerül oda. A Káféba bizonyosan nem. Mert te tapintatos vagy, nem szeretnél senkit megbántani. Ha csak egy mód van reá. Énnekem eléggé kötekedő természetem van, jól tudod. De most nem kötekedni akarok, hanem egyszerűen kimondani azt, amit látok, s gondolok. És én sem tartom magam gonosztevőnek, Gáborom !


szerda, november 03, 2010

Kellett nekünk

                  

                                                                            





Kövek

Hazajött az én testvérem, hazajött Pestről a világításra, virágot ültetett apánk sírjára, meg is öntözte, aztán elmentünk szépen haza, anyánkkal együtt. Békesség volt közöttünk. De nem sokáig. Vitatkozni kezdtünk. A kövek miatt.
Ezek a kövek nem akármilyen kövek. Ott vannak az elmúlásra ítélt, kirekesztett kapu előtt, a betonkerítésen belül. De széthányva, fölforgatva, mintha nem kellenének már többé soha, senkinek.
Anyánk szerint nem is kellenek. Szerintünk kellenek. Hogy mire, azt mi sem tudjuk pontosan, de kellenek. Szerintünk talán azért kellenek, mert azok a kövek hasonlatosak Brancusi alkotásához, melynek címe A hallgatás asztala. Sokat hallgattunk mi is ezeken a mohás köveken, a lehajló almafa árnyékában, miután jól kibeszéltük magunkat a világ folyásáról. Középen volt a legnagyobb kő, vagyis az asztal. Körben négy kisebb, a székek. Volt úgy, apánk nova bort tett a kőasztalra, s elmesélt valami régi történetet Brassóról, vagy a szibériai hadifogságról. Míg élt apánk, legtöbbet Brassóról beszélt, s a szibériai hadifogságról. Most már mindegy, hogy miért, de a kövek kellenek. Ezt leszögeztük.
Másnap kötelet, láncot, autógumit, nem tudom, még miket vett elő az én testvérem, hogy azokat a köveket biztonságosabb helyre elhuzassa az autójával. Föl is gurította az egyik szék-követ az autógumira, ekkor jött a baj. Keze a kövek közé került és egyik ujját szétroncsolta. Keresztúron összevarrták, s azt mondták, meg kell műteni.
Amikor e sorokat írom, az én testvérem ott van egy budapesti sürgősségi sebészeten.
Kellettek nekünk azok a kövek ! És kell nekünk az a kőkapu ! Az a kirekesztett ! Még az is megtörténhet, hogy egy napon maga alá temet minket az a kapu !



hétfő, november 01, 2010

Kapu







Kedves Borboly Csaba !

Kihez fordulhatnék, ha nem a megye első emberéhez ? Esetleg Károly herceghez folyamodhatnék, akinek ük-ük-üknagyanyja magyar grófnő volt, s aki mostanában szívén viseli több erdélyi helység omladozó félben lévő tárgyi emlékének ápolását. Várakét, kastélyokét. Én most egyelőre Önhöz fordulok, holott nincs se váram, se kastélyom. Mégpedig egy látszólag semmiséggel zavarom Önt : kérem, mentsen meg egy kaput !
Ez a kőből épített kapu még ott van, a Hargita megyei Siménfalván, Elekes Ferenc kertjének hátsó végében, a Nyikó pataka mellett. Ez a kapu az én kapum. És testvéremé, Elekes Károlyé. Ükapánk építette, 1800 elején, a falu egyetlen vízimalmának bejáratához. Nincs a főút mellett. Eldugott helyen van, s ez azért fontos, mert azt bizonyítja, abban az időben eldugott, félreeső helyeken is építettek szép portákat a népek. Nem kirakatnak, hanem a saját lelkük gyönyörűségére. Kevés hasonló kőkapu áll még a falunkban, több megsemmisült már. Ez, a miénk, most nagy veszélyben van ! Árvízvédelmi szempontok szerint egy hatalmas betonkerítést öntöttek a patakunk mentén, jókora részt levágtak a kertünkből, s ez a kőkapu a kertünkön kívül rekedt.
Nem is a kertünk elcsatolt földje fáj nekünk, nem is az, hogy ezen a kapun többé se ki, se bemenni nem lehet, hanem az, hogy elvész, megsemmisül egészen. Hogy nem marad emléke sem őseink munkájának, ízlésének, szorgalmának. Annak a székely hagyománynak, mely megérdemelné, őrízzük meg és adjuk tovább a következő nemzedékeknek. A látványát legalább, azt őrízzük meg, ha már semmire nem használható. Most hozzam föl a bözödújfalusi torony példáját ? A falurombolás kiáltó jelét ? Nem hozom föl. Mindenki jól ismeri, akinek van egy csöppnyi érzékenysége múltunk tárgyi örökségei iránt ezen a világon.
Kedves Borboly Csaba ! Nem kerültem meg falunk polgármesterét, Péter Zoltánt ebben az ügyben. Telefonon kérte beleegyezésemet a betonfal megépítéséhez. Beleegyeztem, mert valóban szükség van az árvíz elleni védelemre. Azt kérdeztem, mi lesz a kapu sorsa ? Azt felelte, a kapu megmarad. És csakugyan, megvan még a kőkapu. Tegnap sírtunk öcsémmel a tövében ! De a cserepes födelének egy részéről a cserepet leverték már, amikor kivágtak mellőle egy hatalmas hársfát. A polgármester sem lehet ott minden pillanatban, amikor az építők dolgoznak. De nem nyugtatott meg, hogy mi lesz a kapu további sorsa. Most pedig jönnek a hitvány idők, összeomlik a kőkapu fedél nélkül.
Bárki föltehetné a kérdést, miért kell megőrízni egy kőkaput a patak új medrében, ha már semmire sem jó ? Erre azt mondom, akkor sem kell hagyni, hogy elvesszen. Ha minden kötél szakad, be lehet költöztetni a betonfalon belülre. Úgy ahogy volt. Ha már ott, kint nem maradhat meg. Bár megmaradhatna ! Ugyanabból a kőből, eredeti formájában. A látványért, amint már említettem. A látványért. És cserép is van a tető pótlására. Jóindulat kellene csupán. Ezt kérem Öntől, kedves Borboly Csaba. Még akkor is, ha ez a kapu esetleg nem szerepelne a megyei műemlékvédelmi listán. Oda lehet tenni. Még nem késő. Talán.

Tisztelettel,
Elekes Ferenc,
Marosvásárhely, 2010 november 1.