kedd, szeptember 28, 2010




Éjszakai buszmegálló

Hajnali négy óra. Két rendőr áll mellettem, távolsági autóbuszra várva. Az egyik rendőr neve Vasile, a másiké Popica. Ezt onnan tudom, hogy az egyik azt mondta a másiknak, hallgass ide, Vasile. És Vasile azt válaszolta, előbb te hallgass meg engem, Popica. Na, akkor kezd el te, Vasile, mondta Popica.
-Nem az volt a betörő, akit megfogtunk, azért is engedtem el, mondta Vasile.
-Azért jól megszorongattad, mondta Popica.
-Jobban meg kellett volna, hogy szorongassam. Ezeken nem lehet eligazodni, mindenfélét összehazudnak, mondta Vasile.
-Ártatlanul szorongattad ? Az nem törvényes, mondta Popica.
-Semmi szorongatás nem törvényes, mondta Vasile.

Rágyújtottam, s egy szép, szabályos füstkarikát engedtem ki a ködös, hajnali utcára.

-Ilyenkor, reggelizés előtt legártalmasabb a cigaretta, mondta felém fordulva Vasile.
-Tudom. De mindig fölfut a vérnyomásom, ha betörőkről hallok, mondtam, s mélyen leszívtam még egy slukkot. És folytattam:
-Tessék mondani, mégis, az éjszaka melyik órájában szokott lenni a legtöbb betörés ?
-Pont ilyenkor. Hajnali négykor, mondta Popica.
-A szomszédom lakását többször is feltörték már este kilenckor.
-És intézkedtek ?-kérdezte Popica.
-Én hívtam a száztizenkettőt, mert a szomszédom nem volt otthon.
-És megfogták a betörőt ?-kérdezte Vasile.
-A rendőrök szeme előtt ment ki a lakásból, tántorogva. De nem fogták meg.
-Bizonyosan csak részeg volt az a betörő, mondta Popica.
-Úgy tett, mint aki be van rúgva. De én utána szaladtam, nem volt részeg, nyílegyenesen szaladt végig az utcán.
-Rosszul tette, hogy utána szaladt, mert ha az a betörő megbotlott volna valamiben, s betöri a fejét, a törvény előtt maga lett volna a hibás, -mondta Vasile.
-Épp ezzel fogadtak a rendőrök is, amikor hozzájuk visszatértem, a feltört lakás elé. Hogy a törvény előtt én lettem volna a hibás. Az egyik még azt is mondta, mit csodálkozom egy betörésen, az ő saját édesanyját is kirabolták.
-A betörő azért betörő, hogy betörjön, ahová csak lehet, mondta Popica.
-Furcsa időket élünk, mondta Vasile.
-Furcsa időket élünk, de azért a betörőket megfoghatnák, mondtam szemrehányólag.
-Mindig is voltak betörők, mondta Popica.
-Lehet, hogy eddig hozzám is betörtek, azt tetszett mondani, hajnali négykor van a legtöbb betörés...
-Semmi nincs kizárva, mondta Vasile.
-Semmi, de semmi, mondta Popica.
-És én mit tehetek, ha látom, éppen betörtek a lakásomba ?
-Ilyenkor, reggelizés előtt legártalmasabb a cigaretta. Legelőbb azt kell elhagyni, mondta felém fordulva Vasile.


hétfő, szeptember 27, 2010

Rendszerváltás. Pusztai Péter fotója.



Tegyük fel

Tegyük fel, hogy az ön felesége egy nagy kurva. Így kezdte mondanivalóját Lukács Ede, a híres utazó, amikor beléptünk Tudor Vornicu főszerkesztő  irodájába, mely ott volt a Román Televízió épületének valamelyik felső emeletén. A hetvenes években. Vornicu azt mondta Lukács Edének, jaj, ne, ne ezt tegyük fel, hanem inkább azt, hogy az ön felesége az, aminek az enyémet nevezte.
Annak semmi értelme nem lenne, mondta Lukács Ede. Mert az ember teljességgel csak azt érzi át, ami reá vonatkozik, nem másra. Akkor tegyük fel, hogy az ön fia egy nagy utazó, akárcsak ez a fiatalember, akivel jöttem, s reám mutatott. Most épp nagy út előtt állunk és szüksége lenne egy filmező gépre, amivel utazásainkat megörökíthetné. Tudna-e neki egy ilyen filmezőt kölcsön adni az államtól, mert nekünk arra pénzünk nincs.

Nagyon szívesen, mondta Vornicu.

Amikor a filmezővel fölszerelve kiléptünk az épületből, mondom Lukács Edének, miért kellett ezt a Vornicut ilyen kellemetlen helyzetbe hozni a feleségével példálózva? Egyszerűbb lett volna, ha kérsz tőle egy filmező gépet, látod, milyen kedves, készséges ember, még jó utat is kivánt nekünk.
Azért, mert akkor nem adott volna. Mondván, hogy az államé és nagyon drága, sajnos így és sajnos úgy, válaszolta Lukács Ede.

Semmit nem tanultam Lukács Edétől.
Írtam egy könyvet és elküldtem a legközelebbi kiadó igazgatójának, hogy ha lehet, nyomtassa ki. Hát nem nyomtatta ki. Azt üzente, nekem van pénzem, nyomtassam ki én. Az államnak különben sincs pénze ilyesmire. Éppen csak azt nem üzente, hogy ha már megírtam azt a könyvet, s ki találom nyomtatni a saját pénzemen, olvassam is el, amit írtam, mert az olvasó másféle könyvekhez van szokva. Az olvasó olyan könyveket szeret olvasni, mint amilyenek ott porosodanak a kirakatokban. Színüket kivette a nap. Mert ezeket a könyveket állami támogatással nyomtatták ki. És a színüket is állami támogatással vette ki a nap.

Semmit nem tanultam Lukács Edétől. Amikor elküldtem könyvemet a kiadó igazgatójának, néhány sort kellett volna mellékelnem: tegyük fel, hogy ezt a könyvet az ön fia, vagy leánya írta.    

szombat, szeptember 25, 2010

Báthori Zsigmond fotója







Áhitatos vadak



Éppen csak föl nem öklelik a népeket, akikkel találkoznak. A férjnek kidülledt, szőrös melle van, csámpás járása és fölfelé tekintő, ravasz nézése, amivel a háztetőkön kívül semmit nem láthat.
Érdekes, nem botlik meg semmiben. Pedig azt várom, hátha megbotlik mégis valamiben. Hiába várom.

A régi rendszer szabályaiban sem botlott meg. A mostani rendszer szabályait pedig mintha pont neki találták volna ki. Úgy járkál a világban, ahogyan kedve tartja. Most épp a csámpás járást választotta. És a fölfelé tekintő, ravasz nézést. Úgy látszik, a háztetőkön kívül
semmi mást nem akar látni. Mit is nézzen a mellette elhaladó pórnépen ?  Ez a pórnép régen is az volt, ami most. Semmi. Ő viszont tényező volt régen. És most is tényező. Annak született. Tényezőnek.

A feleség szépen kikerekedett fehérnép. A naccságák fajtájából való. Orcája szélességében hosszúkás. Fontos embert rendelt mellé a sors. És ő fölnéz a fontos emberére, pedig meglehet, hogy ő még egy fél arasszal a férjénél is tényezőbb.

Szóval, mennek ketten a járda közepén. Éppen csak föl nem öklelik a népeket, akikkel találkoznak. Olyan a menésük. A járásuk. A tartásuk. Minden mozdulatuk olyan. Fontos. Mintha nem is a földön járnának, hanem egy óriási plakáton. Mintha minden lépésre járdaszéli kövekből lenne a saját nevük kiírva. Úgy járnak.

Véletlenül tudom, hová mennek. Gyónni mennek. Nem templomba, hanem oda, ahol verseket olvasnak. Szelíd, szomorú költők, szelíd, szomorú verseket olvasnak. Ahol hárfák és lantok zengenek. Ők ketten pedig leülnek a szelíd, szomorú költők elé, az első padsorba.
Lehajtott fővel gyónnak az áhitatos vadak. 

péntek, szeptember 24, 2010




Fölösleges fölfedezések

Ha most leírom azt a szót, hogy buckminsterfullerene, C60, akkor csak a kémiában jártas szakemberek kapják föl a fejüket. Márpedig ők fölkapják, azt remélve, hogy valami gyakorlati dolgot találtam föl a fullerénekről. Régóta törik a fejüket a kémiai tudományokban jártas emberek, mondhatnám azt is, éjjeleken át nem alusznak a fullerének miatt. A futballisták például nyugodtan alusznak. Nem kapják föl a fejüket, ha ezt a szót meglátják valahol. Pedig lenne okuk rá. Mert az a labda, amibe belefejelnek, amelyet ott rugdosnak százezrek szeme láttára,- bekiabálások közepette,- formáját tekintve világra olyan, mint az a molekula, amit fullerénnek nevez a kémiai tudomány. Öt és hatszögű lapocskákból van összerakva. Ráadásul a belseje is üres, akárcsak a futballabdának. (Az európainak, hogy pontos legyek.) Szeretnék pontosan fogalmazni, ezért nem állítom, hogy a futballisták feje üres. Mert abban azért kell lennie valaminek, különben a labdát sem találnák el. Csak a levegőt.

Immáron hetek óta ezt a szép molekulát tanulmányozom, pedig nem vagyok kémikus. Nincs ilyen végzettségem. Miért ne tanulmányoznám ? Fuller úrnak sem volt felsőfokú végzettsége, amikor tanulányozta, a múlt század közepén. Ő csupán költő volt, író, építész, látnok, ilyesmi. Egész életét az emberiség fönnmaradásának, jólétének kutatására rendezte be. Róla is nevezték el azt a szép molekulát. Nobel-díjat ugyan nem ő kapott érte, de ez már más lapra tartozik. Hogy én mi módon tanulmányozom a fulleréneket, amikor nincs hozzá semmiféle felszerelésem ?  Megmondom. Egyszerűen. Kiállok este és nézem a csillagokat. Elképzelem a csillagok közötti tért. És azt találgatom, hová lesz a csillagok füstje ? Mert annyit már tudok, hogy a csillagok is füstölnek, nem csak a kéményeink, s abban a füstben is vannak ilyen molekulák. Máskor meg elnézek egy szenes favéget az udvaron. Kormos. Abban a koromban is ilyen molekulák vannak. Aztán előfordul, hogy másképpen tanulányozom a fulleréneket. Behunyom a szemem, s arra gondolok, vajjon a régi kínaiak, mondjuk, a Ming dinasztia idején miképpen tudták megszerkeszteni azt az alakzatot, mely olyan, mint a mai futballabda, vagy a fullerén molekula ? Mert megszerkesztették. Én nem láttam, de leírták mások, hogy egy óriási oroszlán- szobor talapzata olyan alakú. Öt és hatszögű lapokból van összerakva. A művészek erről többet tudnak, mint én.

Abból indulok ki, hogy ha az ember töri a fejét valamin, legalább nem a más fejét töri. Mert erre is van példa. Szinte naponta. Persze, jól tudom, ha véletlenül fölfedeznék valamit, teljesen fölöslegesen fedezném föl. Már kétszer is megjártam. Van ugyanis két fölfedezésem, de az emberiség eleddig reá sem hederített. Fölfedeztem például azt, hogy mikor lesz jó világ ezen a földön. Mert én is állandóan a világ dolgaival foglalkozom. Mint Fuller úr. Kijelentettem, sőt, írásban is leszögeztem: akkor lesz jó világ ezen a földön, ha letöröljük a lábunk, mielőtt házainkból a lábunkat az utcára kitennők. Az emberiség még ma is másképpen gondolkodik. Akkor törli le a lábát, amikor be akar lépni saját otthonába. Nem fordítva. Ezért nincs jó világ. Sőt, folytathatnám, miért nincs jó világ, a lábtörlésről nem is beszélve. Mert van, aki akkor sem törli le a lábát, amikor belép otthonába. Ha van otthona. És van, aki a nyílt utcán, fényes nappal például pökdösik. Ha épp a fejét nem töri be valakinek. Ezért volt teljességgel fölösleges ez a fölfedezésem.

Azért megemlítem a másik fölfedezésemet is, bár annak jelentősége szinte semmi. Csupán számomra érdekes. Megfejtettem, mi a különbség falu és város között. Függetlenül attól, hogy miképpen könyvelnek el a hatóságok  egy települést. Fölfedezésem ennyi : a város ott kezdődik, ahol idegennek már nem köszönnek. Ezt is kijelentettem már régen és írásban is rögzítettem. Soha, senki nem hivatkozott rám, midőn valamely települést várossá nyilvánítottak. Ez a téma föl sem merült. Ez is egy fölösleges fölfedezés volt. Most nézhetem tovább a csillagos eget...

hétfő, szeptember 13, 2010

Kényes dallam (20)

Éden Bádenben


Egy reggel azt mondja nekem Miroszláv:
-Bárhová vigyen a sorsod, előbb nézz szét Bádenben. Ott van az éden, Bádenben. Ilyenkor, szőlőérés idején minden nap ünnep van Bádenben. Állj meg a központban, a szobor mellett, hallgasd a rezesbandát. Vagy ülj le egy utcai padra, s nézd a sétáló embereket. Béke és nyugalom van Bádenben.

-Sok helyet ismerek, Miroszláv, ahol béke és nyugalom van, akárcsak Bábenben.

-Nincs a világon még egy város, ahol boldogabb a nép, mint Bádenben.

Még aznap elmentem Bádenbe. Megálltam a központban, a szobor mellett, hallgattam a rezesbandát Bádenben. És leültem egy utcai padra, néztem a sétáló embereket Bádenben. Béke és nyugalom volt Bádenben.

Este, villanyoltás után, mint máskor, beszélgettünk. Egyszer azt kérdi Miroszláv :
-Na, milyen az élet Bádenben ?

-Nincs a világon még egy város, ahol boldogabb a nép, mint Bádenben, Miroszláv.
-Mégis, mit csináltál egész nap Bádenben ?-kérdezte Miroszláv.
-Egy ideig a bádeni édent csodáltam. Belefáradtam, s leültem egy utcai padra, a buszmegállóban. Ott töltöttem a legtöbb időmet, Miroszláv.
-Egy buszmegállóban ? – kérdezte Miroszláv.
-Ott, egy buszmegállóban, Bádenben.
-Mi szépet láttál ott ?-kérdezte Miroszláv.

-A cipőm orrát, s a járdaszéli köveket néztem, közben egy idős ember történetét hallgattam, ki mellettem ült az utcai padon, Bádenben..
-És érdekes történetet mesélt az idős ember ?-kérdezte Miroszláv.
-Azt mesélt, érdekes történetet, Miroszláv.
-És mi volt érdekes abban a történetben ?  -kérdezte Miroszláv.
-Rólam szólt a a történet. Számomra ez volt benne érdekes, Miroszláv.
-Mit mesélt rólad az az idős ember ?-kérdezte Miroszláv.

-Azt mesélte, úgy járok, mint ő. Ha itt maradok Bádenben, s egészen megöregszem. Mint ő. Ezt mondta az idős ember, Miroszláv.
-És hogy járt az az idős ember ? –kérdezte Miroszláv.
-Bolodogan élt egy ideig Bádenben. Szőlőérés idején minden nap ünnep van Bádenben. Hallgatta a rezesbandát. Nézte a sétáló embereket Bádenben.
Egyszer megúnta a népek nyugalmát és boldogságát Bádenben. Gondolta, elutazik innen valahová, nem neki való ez a világ Badenben. Vett is magának buszjegyet. Leült egy padra a buszmegállóban és újjai közt lassan elmorzsolta azt a buszjegyet. Megvett és elmorzsolt újjai közt minden nap egy buszjegyet. Utazni nem utazott sehová.
Most már itt is marad örökre, Bádenben.
Ennyi a történet, Miroszláv. Így telt a napom Bádenben.

-Érdekes történet, - mondta Miroszláv.

-Mondok neked most valamit, Miroszláv ! Ez volt az én utolsó napom Bádenben. És ebből a táborból is elmegyek. Örökre. Elmegyek haza, Miroszláv.
-Jól tetted, hogy így döntöttél. Jól tetted. Isten veled, -mondta lehajtott fővel Miroszláv.




vasárnap, szeptember 12, 2010

Kényes dallam (19)

 Legyen világosság

A benzinkúttal majdnem szemben állt egy régi, rozoga ház. Kicsiny udvara volt a rozoga háznak, az utcáról jól be lehetett látni. Valahányszor erre jártunk, kijött a kapuba egy ember, a ház tulajdonosa, föl-fölnézett a hiányzó kupáscserépre, s reánk is vetett néhány pillantást.

Egy napon Miroszláv megszólította a fölfelé nézegető embert :
-Ha megengedi, mi teszünk oda ép kupáscserepet, jönnek a hitvány őszi esők...
Létrát hozott az ember, Miroszláv pedig sajátkezűleg cserélte ki a kupáscserepet.

-Sok baj van ezekkel a házakkal, - mondta az ember. Az enyémmel főleg az a baj, hogy nem jó helyre építették. Nappal be lehet látni az udvarra, éjjel sötét van, kimenni sem merek. Gyanús egyének is járnak errefelé. Még leütik az embert...
-Jó lenne ide egy villanypózna, a kapu elé, hogy legyen világosság - mondta Miroszláv.
-Oda pénz kell, - mondta az ember.
-Oda nem kell pénz. Út van a kapu előtt, s az út közterület, a hatóság dolga a közvilágítás. -mondta Miroszláv.
-Akkor is pénz kell, - mondta az ember.

Átmentünk a benzinkúthoz. Mint régi barátját, úgy üdvözölte Miroszláv a benzinkutast. Mi ezen nem csodálkoztunk, mert ugye, akinek három autója van a körzetben, azokat ismeri a benzinkutas. Miroszlávot pedig mindenfelé ismerik, ahol egyszer megfordult.

-Kellene oda egy villanyoszlop, sötét van a kicsi ház előtt, fél az ott lakó ember. Gyanús egyének is járnak errefelé.  - mondta Miroszláv és a régi ház felé mutatott.
-Kicsi vagyok én ahhoz, - mondta a benzinkutas.
-Nem vagy kicsi, gyere, hívjuk fel a hatóságot,- mondta Miroszláv.

Másnap jött egy hatósági közeg. Hanyag öltözetű, pökhendi ember, hóna alatt iratokkal tömött táskát hordott.
-Szóval maga kér ide egy villanypóznát ?- kérdezte a hatósági közeg.
-Szeretném, ha világosabb lenne a házam előtt, félek a sötétben és ki is rabolhatnak, gyanús egyének  járnak errefelé, -mondta az ember.

-Minek kell ide nagyobb világosság ? Éjjel alszik az ember. És ha nagy a világosság, a tolvaj is könnyebben megtalál minden ellopni valót. Még az autó kerekeit is könnyebb fényességben leszerelni, mint sötétségben. A közelben menekültek tanyáznak, az  is kitelik tőlük, hogy egy napon az autóját viszik el, nem a kerekét. Nem jó a nagy világosság és sok pénzbe is kerül az államnak, - mondta a hatósági közeg.

Azt vártuk, hogy Miroszláv megsértődik, s jól leteremti a hatósági közeget, amiért tolvajlással gyanúsította meg a menekülteket. De Miroszláv nem sértődött meg. Oda állt a ház tulajdonosa elé és a hatósági közegre mutatva ezt mondta :

-Tessék jól megnézni ezt a hatósági közeget : jól látszik rajta, művelt és jóságos ember. Ausztria, ez a művelt, rendezett ország meg sem tűrné, hogy ügyeit a sötétség pártján álló, oktalanok intézzék. Nem üres kézzel jött ide, táskája tömve van hivatalos iratokkal. Azokat nem véletlenül hozta magával, hanem azért, hogy intézkedjen a villanypózna fölállításának dolgában. Meg vagyok győződve, ez az ember  jól ismeri a görög bölcsekkel megesett történeteket is. Például azt a gyönyörű esetet, mely szerint  amikor a makedón hódító, Nagy Sándor bevonult Görögországba, hírét vette a különc bölcsnek, és meglátogatta Diogenészt, aki épp egy hordó előtt sütkérezett. "Nagy Sándor vagyok, a Világ ura" - szólt a makedón hadvezér. "Én meg Diogenész, a kutya" - válaszolta a bölcs. „Kérj tőlem bármit, teljesítem” - mondta a hódító. „Ne takard el előlem a Napot!” - felelte erre Diogenész.

-Te nem a menekültek közül való vagy ? – kérdezte Miroszlávtól a hatósági ember.
-De. A menekültek közül való vagyok, - felelte Miroszláv.
-Ha megmondod, mit válaszolt Nagy Sándor a görög bölcs szemtelen megjegyzésére, akkor lesz itt villanyoszlop és lesz világosság, - mondta a hatósági közeg.
Ha nem ő lenne Nagy Sándor, akkor leginkább Diogenész szeretne lenni.” -Ezt válaszolta Nagy Sándor, -felelte Miroszláv.

Másnap nagy fényességet láttunk  a régi ház kapuja előtt.



szombat, szeptember 11, 2010

Kényes dallam (18)


 Haramiák

Emeletes, komor alkotmány a központi tábor épülete. Olyan, mint amilyeneket régi metszeteken lehet  látni porosz laktanyákról. Előtte hektárnyi kert, vastagtörzsű, odvas fákkal, csoportosan tanyázó, sötét tollazatú madarakkal. Itt-ott szögesdrótok is megcsillannak a napsütésben, de értelmüket nehéz kivenni. Békés kert ez, a bejárat mellett fegyveres őr, tovább hírdető oszlopok, táblák, tele ragasztva papírokkal.

Aki valamilyen ügyben eligazodni akart, jobban tette, ha a hirdetéseket, a friss felszólításokat, közleményeket futotta át, s nem az őrt faggata. Még az információs irodában sem volt értelme a kérdezősködésnek. Ha nem volt kedve egy hivatalnoknak, a kiváncsiskodónak azt felelte, az udvaron ki van függesztve, olvassa el.
Akik régebben jöttek, s már kint laktak valamelyik átalakított kastélyban, szállodában, bejártak ide, hogy megtudják a fejleményeket, főleg a sorsuk alakulását.
Bejártunk mi is, hetente legalább kétszer.

Déltájt érkezett a Miroszláv-csoport, ki-ki a maga reményével, hogy megtud valamit a befogadásokról.
Már a kapuban kiabálást hallottunk. Belépve csődület fogadott. Miroszláv egyenesen feléjük tartott, hallván, hogy szerbül vitatkoznak.

-Ne közeledjen senki ! Csak az jöjjön ide, aki jól tud szerbül, - parancsolta egy őr.
-Hát nem ismer meg ? – kérdezte Miroszláv.
-Ki maga ?- kérdezte az őr.
-Még érdeklődtem is a múltkor a családja felől, van-e egészség otthon,  éppen a térképet nézegettük.
-Beszél maga szerbül ?
-Persze, Miroszláv vagyok.

-Haramiák. Azok jöttek az éjjel Koszovóból, haramiák. Még ablakot is betörtek a cigarettáért. És isznak. Nem lehet velük szót érteni. Mit mondott, hogy hívják, Miroszláv ?
-Miroszláv, persze, hogy Miroszláv, engem mindenki ismer...
-Menjen közéjük, ha van bátorsága, és csináljon rendet, Miroszláv. Haramiák ! Maguk pedig húzódjanak félre, nehogy valami bajuk essék.- figyelmezetett bennünket az őr.

Messziről figyeltük a lázongó csoportot. Csakhamar középre került Miroszláv és mint valami átszellemült, nyugodt karmester, karjával gesztikulált. Szavaiból semmit nem értettünk.

-Ezek még itt nekünk agyonverik a mi Miroszlávunkat, -mondta Adolf.
-Agyon, amilyen a kinézetelük, - mondta Zoli.
-Azt nehezen, s még itt vagyunk mi is, - mondta Lóri, a favágó.

Még el sem szívtuk a cigarettánkat, a lázongó csoport lecsöndesült. Láttuk, amint Miroszláv kifordítja a kabátját és mutatja, hogy az milyen gondosan van kibélelve. És láttuk, amint Miroszláv után a társaság lassan elindul a ruhás raktár felé.

Két borzas idegen nem követte Miroszlávot, jött egyenesen felénk.

-Most mondja ez a spicli, hogy ti magyarok vagytok, -szólal meg magyarul  az egyik.
-Adtok egy cigarettát ?
-Hát persze, -mondja Lóri. Adott neki cigarettát és tüzet is.
-Miért nevezed spiclinek a mi barátunkat, amikor nem spicli, -kérdi a kissé részeg  idegentől Adolf.
-Hát mi legyen az ilyen, akire az őr is reábízza sorsunkat ?-mondja az idegen. És folytatja, a füstöt jó mélyen tüdőre szíva:

-Tudjátok, miket mondott nekünk az a spicli ? Mert látszik rajta, hogy spicli. Azt mondta, itt minden hozzá tartozik. Hogy ő a raktár felelőse.  Jó gúnyák vannak az ő raktárában, mindenkit felöltöztet. Hogy baráti viszonyban van az őrrel, s annak családjával. És olyanokat mondott, hogy ő fontos tényező volt Koszovóban és ismeri az ottaniak természetét. Hogy az ő vallása olyan, mint a koszovóiak vallása. Hogy ők három dolgot imádnak, a cigarettát, a pálinkát és Istent. De az Isten ott kuporog megszeppenve a lelkük fenekén, s jól tennék, ha beszélgetnének  véle, ne unatkozzék. Mert ő templomjáró ember és orgonán játszik a templomokban és zsoltárokat énekel és könyveket olvas. Most kérdem én, nem spicli az ilyen ? Hogy lehet valakinek három olyan vallása, amelyben az egyik csak Isten, a többi cigaretta és pálinka ? Ugye, hogy nem lehet ? Csak ha spicli. És még azt is mondta, kastélyban lakik és három autója van. És hogy őt mindenki ismeri.

-Igazat mondott ez az ember, a mi barátunk, Miroszláv,- lépett kettőt előre Lóri. 
-Annyira igazat mondott, hogy csakugyan kastélyban lakik. Még Sziciliában is kastélyban lakott. Három nagy kapun lehetett bejutni arra a birtokra, ahol a kastélya állt. Ott is mindenki ismerte. Sziciliában ! És ő templomjáró ember. És orgonán muzsikál a templomban és zsoltárokat énekel és könyveket olvas és nagy tisztelője a harangozó, s maga a pap is. És ha akarod tudni, Miroszláv bejáratos a zsidók központjába, az ausztrál nagykövetségre, továbbá osztrák családokhoz, akiknek nagy földjeik vannak a hegyoldalakban, s Miroszlávnak köszönhetik, hogy van kerítésük, nem járnak be a vadállatok a birtokukra. És jól vigyázz, mert Miroszláv, a mi barátunk nem csak Koszovóban volt tényező, hanem Prágában is az volt. Egyszer majdnem kitüntették. Mégpedig  Lenin renddel akarták kitüntetni, de hűtlen volt hozzá a szeretője, Olga, s ő mérgében nem fogadta el a kitüntetést. Mindenki ismeri őt Prágában, s Bécsben is. Majd, ha szerencséd lesz, te is megismered és akkor másképpen beszélsz róla.

-Hagyd már abba, haver, tudjuk mi jól, hogy tele van spiclivel az egész tábor, köszi a cigarettát, -mondta az idegen és sietett a ruhás raktár felé.

Otthon, villanyoltás után azt kérdeztem Miroszlávtól:
-Miféle népek voltak azok a hangoskodók, akiket az őr nem tudott békességre bírni, de a te szavaidtól mégis megszelídültek, Miroszláv ?
-Rendes, jóféle népek, -felelte Miroszláv.


péntek, szeptember 10, 2010

Kényes dallam (17)




Kedves Polixénia

Keskeny, de aszfaltozott úton gyalogoltunk a régi kastélytól jó messzire. Céltalanul. Csak ritkán járt arra jármű. Ha jött, mi félre álltunk, találgattuk, miféle emberek ülhetnek benne. Az egyik fényes autó ablakából nagyobbacska gyermek könyökölt ki, haja lobogott a szélben. Mondom Miroszlávnak, jó helyre született ez a gyermek, Miroszláv...
-Hadd szülessenek jó helyre is, - mondta Miroszláv.
-Milyen volt a te gyermekkorod, -Miroszláv ? –szép, vagy nyomorúságos ?

-Szép gyermekkorom volt, néha nyomorúságos. De szép. Sokat utaztam. Örökké vittek valahová. Állítólag anyám eldobott az olasz csizma valamelyik zugában, ma sem tudom, miképpen maradtam életben.  Anyámat, apámat nem ismertem. Egyik árvaházból ki, a másikba be. Ezek voltak az én utazásaim. Hordoztak mindenfelé, országról országra, városról városra. Nevem is sok volt, akárcsak most, amikor három útlevelem van.
-Neked tetszik az a név, hogy Miroszláv ?-kérdezte kissé megállva, Miroszláv.
-Énnekem nagyon tetszik az a név, hogy Miroszláv. Békesség van benne...És te békességes ember vagy, Miroszláv...
-Ettél te fagylaltot gyermekkorodban ?-kérdezte Miroszláv. 
-Lehet, hogy ettem, de azt anyám csinálta, házilag. Igazit nem ettem.
-Pedig az volt az igazi, amit anyád csinált, házilag, - mondta Miroszláv.
-Te milyen fagylaltot ettél gyermekkorodban, Miroszláv ?

- Úgy volt, hogy örökbe fogad egy asszony, Polixénia. Jó asszony volt ez a Polixénia. Testes, sporlós asszony. Egyszer elébe álltam és azt mondtam, legyen szíves adjon egy kis aprópénzt fagylaltra, azt esznek lent a többiek.
-Mi ütött beléd, Mirkócska ? –kérdezte Polixénia.
Valahányszor engem Mirkócskának feltitulált, abból soha jó nem lett, ezt csak úgy megjegyzem. 
-Belém semmi nem ütött, -mondtam- csak megkívántam a fagylaltot, kedves Polixénia.
-Pénzért diftériát ? Azt akarsz venni magadnak, Mirkócska ?
-Hátha nem lesz benne diftéria, kedves Polixénia...
-A fagylalt hidegségében lakozik a diftéria, te butus Mirkócska ! Én pedig diftériára neked pénzt nem adok, -mondta Polixénia.

Kár, hogy nem rúgtam bokán akkor ezt a Polixéniát. De lehet, hogy nem kár. Mert azért jó asszony volt ez a Polixénia... Jó asszony volt,  sok  étellel fölcsomagolva vitt vissza engem az árvaházba. Jó kellett, hogy legyen...

-Nem került helyette más, aki örökbe fogadjon, Miroszláv ?
-Került. Egy gyermektelen család. Mániájuk volt a káposzta. Ősszel nem  este, lefekvés előtt mostam lábat, mint szokás, hanem reggel. Nekem kellett megtaposni a káposztát a hatalmas csebrekben. Sokszor estig tapostam, a só kirágta a talpamat. De azért szerettem ezt a taposást. Vicces volt és tele reménységgel. Hogy tavaszra csinálhatok magamnak egy kicsi szekeret. A káposztát ugyanis golyóscsapágyakkal nyomtatták meg, egészen új csapágyakkal. Polixénia férje megengedte, hogy három csapágyat tegyek félre, mert golyóscsapágyon könnyen gurulnak a kerekek. Hármat adott, pedig több is volt félretéve a káposztákhoz, de azt mondta, jó nekem a háromkerekű szekér, játék azt kormányozni. És különben is, minek egy gyermeknek négykerekű szekér ?

Lejárt a káposzta eltevése és én nekiláttam a kicsi szekér összeszerelésének. Csudálatos volt az a szekér. Az én elképzelésem szerint való alkotmány.
Ejött március és én gondoltam, ideje, hogy kipróbáljam a szekeret. Volt ott, a ház előtt egy dombocska, oda fölvittem és elindultam véle lefelé a lejtőn. A golyóscsapágyas kerekek éktelenül felmorajlottak.  Mire leértem, megteltek a házak ablakai ordibáló népekkel.
-Mit csinálsz, te, nyavalyás gyermek ? Pont most kell neked ekkora zajt csapni ? Pont most, amikor megállt a világ ? Hát te nem tudod, hogy meghalt a nagy Sztálin ?
-Verjék jól meg azt a hitvány gyermeket, a nagy Sztálinhoz illően !
-Agyon kell ütni azt a gyermeket, a nagy Sztálinhoz illően !

Ezeket kiabálták az ablakokból a népek.
Aztán jött egy pártos ember és elvette tőlem a szekeret. Véglegesen.

Két  örömem lett volna gyermekkoromban. Egyik a fagylalt, a másik a kicsi szekér. Az elsőt elvitte a diftéria, a másikat Sztálin.
Mindenben nem lehet az embernek szerencséje...



csütörtök, szeptember 09, 2010

Kényes dallam (16)

A fekete notesz

Még most is megvan az a fekete, vinilin-födelű noteszem, amelybe a legfontosabb címeket jegyeztem föl, nagy csavargásaim idején. Csak akkora ez a notesz, hogy két normális méretű levélbélyeg ha elférne rajta egymás mellett. Borítójára az van írva : Student. Made in china. A lapok szépen beosztva. Felül: Name, Address, Telephone.

Ezt a gyűrött, pecsétes noteszt olyan napokon vettem elő, amikor szükségét éreztem, hogy lássam, ha minden kötél szakad, kit hívhatnék segítségül. Legalább telefonon.
Épp ezt a noteszt tanulmányoztam, amikor leült mellém Miroszláv, s megkérdezte, min töröm a fejem. Mert ő látja, hogy töröm a fejem.

-Ebben a noteszben vannak azok a címek és telefonszámok, amelyekbe vészes helyzetben bele tudnék kapaszkodni. Még maga, Tom Lantos is benne van, Miroszláv !
-Ha neked olyan barátaid vannak a világban, mint Tom Lantos, akkor mit keresel itt ? -kérdezte Miroszláv.
-Sajnos, nem barátom nekem Tom Lantos, soha nem láttam őt, a telefonszáma sincs fölírva. Csak annyit tudok, hol lehet őt megtalálni. Eddig még nem szorultam rá.
-Énnekem az a tapasztalatom, hogy szegény emberen, ha bajban van, csak szegény ember segít, - mondta Miroszláv és magamra hagyott, hogy nyugodtan tanulmányozzam a fekete noteszt.

Miroszláv megjegyzése után alaposan megrostáltam a följegyzett címeket. Áthúztam minden olyan ismerős, vagy vélt barát nevét, akiről tudtam, gazdagon él valahol a nagyvilágban. Még azt is áthúztam, hogy Beverly Hills.
Nagy urat csináltak egyszer belőlem ott, de csupán egyetlen napra, egyetlen éjszakára. Többé nem megyek oda, abba a fényes palotába nem ! Lenéztem vásott cipőmre is, eszembe jutott Tiborc panasza, a Bánk bán-ból : ...” hisz öszvekarmolázná a szegénynek patkója a szép síma padlatot!” 

Igaz, cipőmön patkó nem volt, de én csak mondtam magamban, többé nem megyek oda. Mintha hívott volna valaki. És jöttek még elő Tiborctól hasonló mondatok: “- Ó, a magyar se gondol már oly sokat velünk, ha zsebe tele van”.

Eldöntöttem, csupa szegény embert hagyok áthuzatlanul abban a fekete noteszben.
Itt van például egy igazi szegény ember : Paroska Lajos, az Ohió mellől.
Szóltam Miroszlávnak, jöjjön közelebb.

-Nézz ide, Miroszláv ! Énnekem barátom volt ez a szegény ember, az Ohió mellől. Félkarú volt és félkarral egyedül építgette házát. Mint egy félszárnyú madár, rakosgatta, amit föl tudott emelni.  Segítettem neki maltert kavarni, téglát hordani. Úgy döntöttem, kizárólag szegény embert tűrök meg a noteszemben, mégpedig a te tapasztalatod szellemében...

-Ha úgy döntöttél, akkor nagy hasznodra lesz az a fekete notesz,- mondta határozottan Miroszláv.
-Neked milyen barátaid vannak, Miroszláv ?
-Énnekem kizárólag szegény barátaim vannak,-mondta Miroszláv.
-Furcsa ember vagy te, Miroszláv !



szerda, szeptember 08, 2010

Kényes dallam (15)

Minden időben

A fiatalok minden nap elővettek egy-egy fehér borítékot, pöcögtették az asztalon, de nem címezték meg.
-Ez menne Julisnak, -mondta Jenő.
-Ez menne a szomszédunk leánykájának, s a szüleinek, - mondta Lóri.
-Majd küldesz nekik a kanadai erdőkből,-mondta Adolf.
-Ha nem tanácsos innen levelet írni, hát akkar ne írjunk innen levelet. Bírják ki levél nélkül, -mondta Jenő.
-Mi is kibírjuk levélírás nélkül, - mondta Adolf.
-Valahogy csak kibírjuk, - mondta Lóri.  

-Szép szeretődre, Olgára szoktál-e emlékezni, Miroszláv ? –kérdeztem egyszer Miroszlávtól, amikor láttam rajta, borús a tekintete és nincs kedve semmihez.
-Szoktam. A könyvtárban szoktam emlékezni rá, -felelte Miroszláv.
-Te itt jársz könyvtárba is, Miroszláv ?
-Járok. És koncertre is járok, -mondta Miroszláv.
-Furcsa ember vagy te, Miroszláv ! Olyant én még nem hallottam, hogy a menekültek könyvtárba, vagy koncertre járnának...
-Együtt van itt a könyvtár és a koncert. Mindkettő egy helyen fungál. Régi, kopott, kicsi templomban, ahol olvasni és énekelni szoktam. Ideje is, hogy elmenjünk oda. Mondjuk, épp vasárnap.

Eljött a vasárnap. Miroszláv szépen megborotválkozott, lakkcipőt húzott, sötét ruhát vett magára és bejelentette, aki akar, mehet véle a templomba.
Induláskor Miroszláv a zsebeit megtapogatta és csöndesen annyit szólt, akinek aprópénze van, hozza magával.

Nem volt messze a régi, kicsi templom. Lejött a csökött toronyból a harangozó, megállt Miroszláv előtt és azt mondta :
-Isten hozott, Miroszláv !
Kezet ráztak. És mi is kezet fogtunk a harangozóval.
-Mindjárt itt lesz a pap is, - mondta a harangozó.
-Addig talán a könyveket...-mondta Miroszláv.
-Persze, a könyveket meg kell nézni, mondta a harangozó.

A karzat alatt hoszú polcokon régi könyvek sorakoztak. Főleg gótbetűs, egyházi könyvek. Adolf fölemel egyet és azt mondja :
-Kár, hogy az ember nem tud németül. Ilyenkor jön rá az ember, jó lenne tudni németül...
-Vannak itt magyar könyvek is, a hátsó sorokban- mondta Miroszláv.
A hátsó sorból kivettem egy szépen bekötött könyvet. Az volt a címe : A szombatosok. A cím alatt, apróbb betükkel ezt írta : Különös tekintettel Péchi Simon Főkanczellár életére és munkáira. Írta Dr. Kohn Sámuel. 1889.
Mondom Miroszlávnak, nézz ide Miroszláv, mit találtam. Hallottál te a szombatosokról ?
-Nem sokat. Bizonyosan szent népek lehettek, -felelte Miroszláv.

Kinyitom a könyvet, találomra. Egy helyen ezt olvasom : „Akkori napokban-úgymond- hallottál volna egész Erdélyben minden helyeken a köznéptől sok esztelen disputációt és pántolódást : falun, városon, étel-ital között, estve-reggel, éjjel és nappal praedikátoroktól a praedicáló székből sok káromlásokat és módnélkül való kárpálódásokat a két religio, úgymint a calvinista és ariana ( értsd:unitárius) religión valóktól disputálást hallottál volna!”
Mutatom Miroszlávnak, milyen érdekes könyvet találtam találomra, ezt a néhány sort fölolvastam belőle és s megjegyeztem : 
-Nem volt békesség soha a földön, Miroszláv ! Még a prédikáló székből is káromkodtak.
-Nem is lesz békesség soha ezen a földön, -mondta Miroszláv. És megkérdezte :
-Te milyen vallású vagy ?
-Unitárius religión volnék, Miroszláv. Épp azért mutattam neked ezeket a sorokat. Erdélyi unitárius. Mégpedig a bigott fajtából. Tíz évben egyszer elmegyek a templomba.
-És ott, Erdélyben a szószékről káromkodnak a papok ?-kérdezte Miroszláv.
-Még nem hallottam, hogy onnan káromkodtak volna, Miroszláv. Hát te milyen religión vagy, Miroszláv ?
-Semmilyen religión nem vagyok, - felelte Miroszláv.
-Akkor miért jársz templomba, Miroszláv ?
-A templom nekem arra való, hogy magamba szálljak, mit tettem jól és mit nem. És arra, hogy elénekeljem a legszebb zsoltárt.
-Melyik a legszebb zsoltár, Miroszláv ?
-Te benned bíztunk, - felelte Miroszláv.
-Honnan ismered te ezt a zsoltárt, Miroszláv ?
-A Szőcs-brigádtól tanultam,-mondta Miroszláv.

Megérkezik a pap, köszönti azt a négy-öt hívét, aki rajtunk kivül eljött a templomba és azt mondja Miroszlávnak:
-Mehetünk Miroszláv !

És ment Miroszláv a pap után, föl, az orgonához. És leült Miroszláv az orgona elé és megtelt hangjával a kicsi templom : ...mikor még sem ég sem föld nem volt formálva...
Befejezéskor pedig lenézett reánk, és fölemelte a hangját : ...és te megmaradsz minden időben...
Hazafelé menet annyit mondtam Miroszlávnak :
-Azért furcsa ember vagy te, Miroszláv...


kedd, szeptember 07, 2010

Kényes dallam (14)

A kitüntetés


Valamikor kastélynak épülhetett az a ház, amelybe ideiglenesen bekovártélyoztak. Lovagterem  is volt benne, amelyet most átalakítottak ebédlőnek. Egyszerűen. Hosszú asztalokkal, puritán székekkel. Az épületbe széles, terméskőből kiképzett lépcsőn lehetett fölmenni. Ezen a lépcsőn gyülekeztek a menekültek étkezések előtt.
Álltunk éppen, a lépcső korlátjának támaszkodva, amikor a tetőn sétáló galambok lepöttyintették Miroszláv nemrég, a raktárban szerzett, szép kabátját. A mellén és a vállán fehérlett rajta egy-egy piciny folt. Miroszláv nem vette észre, oly hevesen magyarázott valamit valakinek.

-Voltál-te már kitüntetve, Miroszláv ? Mert most ki vagy tüntetve, Miroszláv, - mondtam, s pettyekre mutattam. – Kár ezért a szép kabátért...

-Duplán vagyok kitüntetve, -felelte Miroszláv. –Ami a vállamon van, az hadi rendjel. Az mutatja a rangomat. A mellemen lévőt pedig a civil érdemeimért kaptam.
Ebédeltünk. Mielőtt sziesztázni lefeküdtünk volna, Miroszláv egy szék karjára tette a  kabátját, s úgy helyezte el, hogy rásüssön a nap, száradjanak rajta a frissen kapott kitüntetései.

-Csakugyan, voltál te már kitüntetve, Miroszláv ? Sokfelé megfordultál a világban és sok jót is cselekedtél, Miroszláv...

-Kitüntetve ?- kérdezte Miroszláv. –Nem is lett volna szép, hogy önmagamat tüntessem ki. Mert például Prágában én osztogattam a kitüntetéseket. Jobban mondva, tőlem is függött, milyenek lesznek a kitüntetések. Tőlem is függött...

Az pedig úgy történt, hogy volt nékem szép szeretőm Prágában, úgy hívták, Olga. Ez az Olga ott dolgozott az országos könyvelosztó irodában, a központban. Egyszer azt mondja nekem Olga, nagy bajban vagyok, Miroszláv. Kérdem, miféle nagy bajban vagy Olga ?
-Az a nagy baj, hogy Lenin nem kell senkinek, könyveit nem lehet eladni. Teljes sorozatok hevernek a raktárban, díszkötésben. Empiriokriticizmus, minden. Itt járt egy fontos, politikai ember, aki azt mondta, két út áll előttem, egyéb semmi : vagy eladom Lenin összes műveit, s akkor engem kitüntetnek, vagy nem adom el és akkor kirúgnak a könyvelosztó központból. Mit tennél az én helyemben, Miroszláv,- kérdezte vállamra borulva az én Olgám. Mondom, én eladnám Lenin összes műveit, Olga. A kitüntetés valamivel jobb, mint az elbocsájtás. Milyen jól nézne ki a te világos, selyem blúzodon egy kitüntetés ! Mégpedig kékes alapszínnel...

Bejártam a prágai halász-vadász üzleteket, néztem a jelvényeket. Egy régiség boltban kitüntetéseket, réz és ezüst plecsniket találtam, még a monarchia idejéből, s amelyik tetszett, meg is vettem.  A három legszebbet kiválasztottam és elvittem egy idős ékszerészhez. Mutattam, mind a háromban vannak szép részletek. Az egyiken olajág, a másikon régi könyvek lapjai, a harmadikon bagoly, s egy zöld posztón fekvő csóré asszony.  Ezeket szíveskedjék összepászítani, hogy legyen belőlük egy kitüntetés. Felülre vésse ezt a fölírást : „Mindent a könyvért”. És vigyázzon, az egésznek legyen kékes alapszíne. Ehhez ragaszkodom legjobban !

Jól sikerült a jelvény. És volt neki kékes alapszíne. Az öreg ékszerész megdicsért az ötletemért, hogy a háromból csináljunk egyet, mert mind a háromban voltak szép részletek és nem kellett tervezéssel töltenie az idejét.
Ezzel az új jelvénnyel végigjártam a könyvesboltokat. Nem csak Prágában, hanem vidéki városokban is. Mindenütt a főnököt kerestem és fölmutattam a legújabb kitüntetést.
-Ez még csak mintapéldány. Mondhatnám úgy is, titok. Vegye úgy, nem is látta.  Nemsokára egy szigorú bizottság fog kiszállni minden könyvesboltba. Ez a bizottság megnézi, hol rendelték meg Lenin összes műveit. Ahol megrendelték, s kirakták a polcokra legelől, ott kitüntetik a könyvesbolt vezetőjét. A többit tetszik tudni...-mondtam kellő titokzatosággal, mert tapasztaltam már, milyen nagy hatalma van annak a két szónak, hogy bizottság és kitüntetés. Tulajdonképpen annak a rendszernek ez a két szó volt az alappillére : bizottság és kitüntetés.

Egy hónap leforgása alatt a könyveloszó központban elfogytak a Lenin-könyvek. Egyre-másra jöttek a megrendelések. Csak vékony, semmi kis brosúrák maradtak.
Én pedig egy napon föltűztem Olga világos blúzára az egyetlen példányban készült kitüntetést. Kékes alapszínben.

Sajnos, egy másik hónap sem telt belé, az én Olgámat Lenin elrabolta tőlem, mert feleségül vette a fontos, politikai ember. Így jártam  a kékes alapszínű kitüntetéssel, -mondta gondolataiba merülve Miroszláv.



hétfő, szeptember 06, 2010

Kényes dallam (13)



Helyi véletlen



Egyszer azt kérdeztem Miroszlávtól, neked van honvágyad, Miroszláv ? Mert nekem van. Állandóan honvágyam van, Miroszláv...
-Ha volna hazám, lehet, volna honvágyam is. Mindig ott vagyok otthon, ahol éppen vagyok. Most ez a tábor az otthonom. Mondtam már, hogy nem is készülök elmenni innen. Menekültek pedig mindig lesznek. Ahol két ember van, onnan az egyik egyszer elmenekül. Ilyenek vagyunk. 
-És ebben az életeben van neked valami célod, Miroszláv ?
-Mindenkinek van valamilyen célja. Nekem is. Csakhogy én nem tűzöm magam elé a céljaimat. Minden nap kitűzi célomat a helyi véletlen.
-Mi az a helyi véletlen, Miroszláv ?

-Például megláttuk azt a kerítést csináló embert a kopár hegyoldalban. És segítettünk neki. Itt volt helyben a tennivaló, a véletlen hozta, hogy észrevettük. És ott volt az a raktár, mondhatni helyben, ahonnan munkaruhát szereztünk. A véletlen hozta, hogy tudtam, hol van az a raktár. Itt, helyben derült ki, hogy az egyik szobatársunk neve Adolf. És elvittük Bécsbe, ha lehet, valamit fényesítsünk a nevén. Bécsben, ott helyben derült ki, hogy a kutyákat idomító fiú zsidó akar lenni. Tanácsot adtunk neki, megvártuk. Véletlen volt az is. Helyi véletlen. Soha nem mentem sehová azzal a szándékkal, hogy autót vegyek magamnak. Itt, helyben találtam hármat is. Véletlenül. És szinte ingyen. Amikor kiderült, hogy elmennél Ausztráliába, másnap már ott voltunk az ausztrál nagykövetségen, hogy ezt a dolgot elintézzük. Véletlenül nem sikerült. De azt tettük, amit éppen akkor kellett.

-És te így éltél eddig, Miroszláv ? Mindig rábíztad magad az éppen adódó, helyi véletlenekre ?
-Így éltem. Rábíztam magam a helyi véletlenekre.

-Egyszer Milánó felé utaztam vonattal. Utitársam, egy helyes modorú úr elmesélte, milyen nagy bajban van a sziciliai birtokával. Maholnap mindent széthordanak onnan a tolvajok, nem talál sehol egy negbízható embert, aki gondozná azt a birtokot. Mondtam, bízza rám. És én másnap ott voltam a milánói úr sziciliai birtokán. Két évet töltöttem ott. Megjavítottam a kapukat, falakat, ablakokat, bezsíroztam a kicsi traktorokat, öntöztem, szép lett az egész birtok. Havonta eljött az az úr, megnézte, mit műveltem, azt mondta, soha ilyen szép nem volt az a kert, a kastély, addig lakjam benne, ameddig kedvem tartja. Aztán egy napon bejelentette, eladta a birtokot. Nehéz szívvel jöttem el onnan, de legalább elmondhatom magamról, laktam már kastélyban is, nem csak kovártélyban. Ilyen a helyi véletlen. Van úgy, az embert fölkarolja, máskor útszélen hagyja.

-Akinek szerencséje van, útszélen is megél, -folytatta később Miroszláv-. Nekem volt szerencsém. Épp az út szélén mentem Bécsben, ahol a Szőcs- brigád dolgozott. Valaki szólt, vigyázzak, mély az árok alattam, nézzek a lábam elé. Megigazítottam az elcsúszott deszkát. Szó szót hozott, s én néhány évig ott maradtam a Szőcs-brigádban. Feketén dolgoztam. Jó volt a társaság. Elmondhatom, ismerem Bécs közepét alulról is, nem csak felülről. Nem mindenki számára adódik ilyen alkalom. Annak a bizonyos helyi véletlennek köszönhetem, hogy láttam a fővárost, alulnézetből is. De ez még semmi. Fegyverraktárat őríztem jugóban, voltam dunai hajós, szállodai portás, önkéntes rendőr, kántor és utcaseprő. Ahogy előírta nekem a helyi véletlen.



vasárnap, szeptember 05, 2010

Kényes dallam (12)


Kellő komolyság

-Miért nem írt maga is egy levelet a családjának, Mester ?- kérdezte tőlem másnap Lóri. -Legalább olyan megíratlant, mint amilyent mi fogalmaztunk, s fel lehet olvasni. Az is valami. Én például kiváncsian vártam, mit ír rólunk, s az itteni helyzetről. Magának nincs otthon családja, akinek írjon ?
-Van, akinek írjak, Lóri. De én már írtam, tudják hol vagyok. Nem keletről, nyugatról jövök. Egy kicsit nyugatabbról, mint ahol most vagyunk.
- Maga járt nyugatabbra, s most mégis itt van ? Ez hogy néz ki ?

- Láttál te már apró gyermeket, aki futballozni tanul ? Az apró gyermek jó messzire elmegy, onnan fut neki a labdának, hogy erősebb legyen a rúgása. Neki szalad, s mielőtt a labdáig érne, megáll, még lép vagy kettőt hátrafelé, azután rúg bele, amekkorát tud. Valahogy így voltam én is, amikor elmentem jó messzire. Neki is futottam nyugatnak, majd megálltam, s léptem néhányat visszafelé. Most ebben a helyzetben vagyok, Lóri. Úgy nézek ki, mint az apró gyermek. Nagyot akartam az elmenéssel, de megtorpantam. Még most sem tudom, akarjak-e nagyot, vagy ne akarjak. Talán már késő, Lóri.

-Ez azért van, mert maga mindennek kellő komolysággal megy neki. Megfigyeltem magát. Nem biztos, hogy mindig jó a kellő komolyság. Mert például ha mi is jó alaposan meggondoljuk, miért vesszük nyakunkba a nagyvilágot, lehet, a nagyvilág nem is engedi, hogy a nyakunkba vegyük.
Vagy leszökik onnan, s az elmenésünkből nem lesz semmi. Senki nem szereti a komplikált dolgokat.  Ahogy elnézem, maga egy napon szépen lelép innen és meg sem áll hazáig. Aztán nézheti otthon a kellő komolyságát, Mester ! – mondta jövendőmet jósolva Lóri.

Miroszláv végighallgatta, miért nem írok én levelet a családomnak, nem szólt semmit, úgy tett, mintha belemélyedt volna egy földről fölvett, német nyelvű újság olvasásába.

-Neked mi a véleményed erről a kellő komolyságról, Miroszláv, -kérdeztem hirtelen és feléje fordultam,  lássa, érdekel a véleménye.

-Volt itt a táborban két idősebb férfi. Az egyiket állandóan rágta a lelkiismerete, hogy elhagyta a szülőföldjét, pedig őt már kicsiny gyermekkorában jó hazafinak nevelték. Sokszor meg sem kóstolta az ebédjét, étvágya nem volt, csak piszkálta a tányért, s amikor más végig aludta a délutánt, ő gondokba merülve járkált fel, s alá az udvaron. Beszélt magában. És beszélt hangosan is. Egyedül, mint akinek hiányzik egy kereke, vagy eggyel több kereke van. Valaki hallotta, mindegyre azt hajtogatta, nem lesz egy sótartóm, az sem lesz,egy árva sótartóm, kezdhetem előlről az életemet. Aztán belebolondult a gondjaiba. Úgy vitték haza innen, betegen.

A másik valósággal elmerült a szabadság gondolatában, nagyokat röhögött, hogy ő most már mehet, amerre akar, neki nem parancsol senki, előtte a világ.
Hagyta, hogy megverjék sakkban, pedig ő volt a jobb. Ha elment a bécsi busz az orra előtt, legyintett, jön majd másik. Ez az ember nem fogott semmihez „kellő komolysággal”,- ahogyan Lóri fejezte ki magát. Egy napon elsőként szólították, hol van az a sokat röhincselő ember, mert megkapta a befogadó papírokat Kanadába. Nem tudom, mit jelent az a kellő komolyság. Gondolom azt, hogy annyi kell belőle, amennyi éppen szükséges. Semmivel se több.


szombat, szeptember 04, 2010

Kényes dallam (11)



Megíratlan levelek

Egy késő délután jó paksaméta levélborítékkal, bélyeggel fölszerelve tért haza a három fiatal. Körbe ülték az asztalt és nekifogtak a levélírásnak. Adolf gyöngybetűkkel írta a megszólítást: Drága jó szüleim ! És alá is húzta.

Miroszláv azt monda, ő más dolgába nem szeret beleavatkozni, de nem tanácsos innen levelet írni. Minden olyan levelet fölbontanak valahol, amit a tábor körzetében adtak fel. Ez az ő tapasztalata. Legjobb, ha képeslapot küldenek, s azt Bécsben dobják be egy postaládába. Feladó nélkül. Ameddig nincs végleges letelepedési okmány, addig el kell halasztani a levélírást. Sőt, egészen el kell halasztani. Nemrég történt, megállt egy autó a tábor előtt és gépfegyerrel lőttek az udvaron sétáló menekültek közé. Talán épp azon a részen, ahol a fűre kiterített térképet nézegették.

-De mi senkinek nem vétettünk, - mondta Adolf.

-Lehet, hogy azok sem vétettek senkinek, akikre rálőttek, - felelte Miroszláv.
-Sokféle menekült van a világon. Van, akit hazájában üldöznek, mert olyan a rendszer. Van, aki a szerencséjét szeretné kipróbálni. Vannak bűnözők, akik valahol valami rosszat követtek el és elszöktek a törvény szigora elől. Ez a tábor egy olyan rosta, ahol megnézik, kinek mi oka volt a menekülésre. A bűnözőket például sehol nem fogadják be. Tíz napig zárt osztályon tartanak mindenkit. Ti is csak azután jöhettetek ki. Nem akadtatok fönn a rostán, nem toloncoltak ki az országból. Most már választhattok magatoknak országot. Ameddig itt vagytok, ha szabadon is, de állandó megfigyelés alatt tartanak. Az a lövöldözés állítólag azért történt, mert valaki le akart számolni valakivel. Én például nem szeretném, ha összetévesztenének egy bűnözővel. Tévedésből sem szeretnék meghalni. Nem mondom, hogy kellemetlen következményei lesznek, ha innen levelet írtok haza. De az biztos, hogy nem jó leveleket irogatni. A megíratlan levelek nem bonyolítják az ember életét.

-Pedig én csak azt akartam megírni a szüleimnek, hogy milyen emberek között élek, s hogyan, ne szomorkodjanak miattam- mondta Lóri, akinek az volt az álma, hogy favágó legyen Kanadában. – Megíratlan levelek... Milyenek azok a megíratlan levelek ? –kérdezte Lóri.

-A megíratlan leveleket például szépen el lehet mondani. Majd mondd el nekünk, hogy milyen emberek között élsz, s hogyan, - mondta Miroszláv, aki ezt a megoldást valószínűleg most találta ki.

Villanyoltás után el is kezdte olvasni megíratlan levelét Lóri :

-Tudatom magukkal, hogy mi már munkába állottunk. Még vasárnap is dolgozunk, mégpedig keményen. Igaz, nem a favágási szakmában, mert itt a kerítést cementből való oszlopokra szerelik, de hát az is kerítés. Pénzt még nem kaptunk, de az osztrák tulajdonos meg sem igérte. Legalább éberen tartom a karjaimat, hogy el ne aludjanak Kanadában. Mi hárman ismerjük egymást, erről nincs mit írjak. De van itt még két idősebb ember, akikkel egy szobában unatkozunk. Az egyiket úgy hívják, hogy Miroszláv. Ő szerezte a munkát, olyan ügyes és három autója is van már. Igaz, hogy azok rozogák. A másik, a legidősebb, ő a mester. Nem tudom, milyen szakmában mester, de az örökös töprengéséből és a kopaszságából ezt vettem ki magamnak. Megvagyunk, ne búsuljanak. Aztán még írok Kanadából, innen nem merek, mert van úgy, hogy éppen lőnek.

-Ez az én megíratlan levelem,- mondta Lóri.

 Adolf, és barátja, Jenő vihogva hallgatták a Lóri fogalmazását, Miroszláv azt mondta :
-Szép levelet írtál, Lóri. Van- e még valakinek megíratlan levele ?
-Lenne,- mondta Adolf .

-Drága jó szüleim ! Jól volnék. De szinte név nélkül maradtam, mert az Adolfot itt nem szeretik. Kár is volt, hogy magammal hoztam. Anyám, magáról jó hírek terjengenek a fővárosban, vagyis Bécsben. Azt mondták, írjam meg magának, hogy maga derék asszony. Hát most megírtam magának. Hogy tudja. Aztán valahogy csak lesz. Csók, Adolf.

-Ez az én megíratlan levelem,-mondta Adolf.

-Szép levelet írtál, Adolf. Van-e még megíratlan levél, -kérdezte Miroszláv.

-Van, -mondta Jenő :
-Drága szüleim, ide jól bevágott az ősz. Állandóan esik. Annyi finom gúnyát tudnék maguknak hazavinni, hogy még a csűrben sem férne el. Legalább nem fázunk meg, ha jő a tél. Mert jő. Az idevalósi népek csak egyszer vesznek föl magukra egy ruhát, másnap már dobják is el.  Hátra se néznek, hogy hová esik. Jó világ van. Éppen olyan, mint ahogy Amerikából írta a szomszéd, aki megtollasodott. Maguk is meg tudnának itt tollasodni, mert még pihepaplanból is hegyek vannak a raktárban. Ha legközelebb megyek haza, viszek apámnak birgerli csizmát, zöld kalapot, zerge tollakkal a tetején. Fájinul néz ki. Ne törjék rajtam a fejüket, jó emberekkel vagyunk körülvéve, már nincs kerítés, azt átléptük. A következő levelem Amerikából megy haza. Csak egyszer érjek én is oda. Öleli magukat fiuk, Jenő, a messzi távolból.

-Ez lenne az én levelem,- mondta Jenő.
-Jó ez a levél, - mondta Miroszláv.