kedd, augusztus 31, 2010

Kényes dallam (7)

Pilzeni sör

-Jól ráijesztettél a követségi titkárnőre, Miroszláv, -mondtam gúnyos hangsúllyal, hazafelé menet. Most rághatja szegény a rózsaszínű körmeit, hogy elszalasztotta a hollywoodi filmrendezőt és nem lesz Ausztráliának jó filmje ebben az életben...
-Hagyd, hogy rágja, mi most szépen elmegyünk sörözni -felelte Miroszláv.

A mi sörözéseink abból álltak, hogy végigjártuk a közeli erdő szélét, a műút martját, s benéztünk a bokrok alá. Ilyen helyken mindig találtunk eldobott sörösüvegeket, azokat összeszedtük, s bevittük a szomszédos kocsmába. Nem is kocsma volt ez, hanem valami panzió, útmenti pihenőhely, bár, ilyesmi.
Adolfék kitapasztalták, hogy hat üres sörösüvegért ott ingyen adnak két sört. Mi is összeszedtünk hat eldobott üveget, s beültünk a kocsmába, sörözni. Jó üzlet volt ez. Egy ideig. Egyszer azt mondja Miroszláv, vigyünk tizenkét üveget, az már négy sör. Vittünk. És azért is két sört kaptunk. Nem értettük a kocsmáros logikáját. És vittünk négy üres üveget. Akkor is két sört kaptunk. Soha nem kérdeztük meg a kocsmárostól, mi ebben a logika, így soha nem is ittunk két sörnél többet. Vittünk néhány útbaeső üveget számolatlanul, s beültünk sörözni.

Egy napon valamivel szomorúbbak lehettünk, mint máskor, én például az otthoniakra gondoltam, úgyhogy nem volt elég a két ingyen sör. Kértem még kettőt. Amikor ki akartam fizetni, a kocsmáros intett, hogy ez is ingyen van, de mi történt velünk, hogy abbahagytuk a szemét összeszedését. Ebben már volt logika. Nem az üres üvegekért kaptuk cserébe a sörünket, hanem a környékben eldobott szemét eltakarításáért.

Azt mondtam Miroszlávnak, rendben van, a sikertelen bécsi út végére tegyünk pontot, tehát sörözzünk, de üres üveget nem viszünk. A vendégem vagy, Miroszláv ! A környékbeli szemét összeszedése nem illik egy hollywoodi filmrendezőhöz, sem pedig hozzád, akinek négy útlevele és három autója van. Hadd rágja a körmeit a mi kocsmárosunk is, ne csak a követségi titkárnő.
Miroszláv erre azt felelte, az én gondolkodásommal nem szabad nekimenni a nagyvilágnak. A menekült ember ne sértődjék meg semmiért és ne legyen büszke semmire. Azért menekült.

Hazaérve átfésültük az erdő szélét, a műút martját és benéztünk a bokrok szoknyája alá. Néhány kólásdobozzal állítottunk be a kocsmároshoz. – Foglaljanak helyet, mondta nyájasan és hozott négy üveg pilzeni sört.
Mondom Miroszlávnak, most már nekivághatunk a világnak, Miroszláv ? – Most már neki, -felelte Miroszláv.



hétfő, augusztus 30, 2010

Kényes dallam (6)

Beszél itt valaki angolul ?


Egy unalmas vasárnap este ausztrál filmet vetítettek az előcsarnokban.  Már az első jeleneteknél megjegyezte Miroszláv, ezek az ausztrálok nem tudnak jó filmet csinálni. Jobban tennők, ha a film helyett elmennénk sétálni. Mondtam, jó, akkor menjünk sétálni.
Egyszer azt kérdi Miroszláv, választottam-e már magamnak országot. Mondom, nem választottam.
-Ez az Ausztrália jó ország. Kár, hogy ezek az ausztrálok nem tudnak jó filmeket csinálni. Miért nem választod Ausztráliát új hazádnak? - kérdezte Miroszláv. –Csinálnál nekik jó filmeket. Legalább egyet. Hogy legyen nekik is egy jó filmjük.
-Nem vagyok én filmrendező, Miroszláv. De Ausztrália csakugyan jó országnak tűnik, Miroszláv...

-Holnap, hajnalban indulunk Bécsbe, -mondta határozottan Miroszláv.- Egyenesen az ausztrál nagykövetségre. A többit majd ott meglátjuk.

Bécs felé menet a legújabb autójáról beszélgettünk. Egy régi, lerobbant Fiatról. Ez a harmadik autója, mióta itt van, a táborban.
-Miért költöd a pénzed ilyen régi autókra, Miroszláv ? 
-Dehogy költöm! Ezt például egy csomag cigarettáért vettem attól a pozsonyi sráctól, akinek az amerikai nagybácsija kezességet vállalt érte, s egy héttel ezelőtt el is ment Amerikába. Láthattad, sokan jönnek autóval, aztán ha megkapják az utazási papírjaikat, ők mennek, az autó marad. Annak, akinek szüksége van rá. Énnekem nincs szükségem három autóra, de majd elajándékozom őket, ha úgy adódik. Nincs nagyobb öröm annál, mint amikor valaki egy autóra vágyik, s én azt mondhatom neki, nesze, adok neked egy autót ! Csak úgy. Én is úgy kaptam. Nincs ennél nagyobb öröm, s a vállamra csapott Miroszláv.
Épp akartam mondani, furcsa ember vagy te, Miroszláv ! De nem mondtam, mert ő megelőzött.
-Ez az ausztrál nagykövetség, - mutatott egy épületre Miroszláv.

Portás, köszönés, okmányok, erre tessék...
Hatalmas szobába értünk, ahol az íróasztalok mellett ifú hölgyek ültek, halk zene volt a levegőben, bennem pedig valami érthetetlen idegesség és szégyenkezés. Miroszláv néhányat lépett előre és azt kérdezte az ifjú hölgyektől :
-Beszél itt valaki angolul ?
A hozzánk közelebbi hölgy levette a vékonykeretes szemüvegét és azt válaszolta, kérem, itt mindenki beszél angolul.
-Mi a jövetelük célja ?
Miroszláv reám mutatott.
-Ez az úr Ausztráliában szeretne letelepedni.
-Ennek mi nagyon örülünk, mondta a titkárnő és föltette a vékonykeretes szemüvegét.
-Sajnos, az ügy nem egyszerű. Követségünk illetékese ráadásul jelenleg szabadságát tölti, nincs akivel érdemben lehetne beszélni. Esetleg egy hónap múlva szívesen látjuk az urat. Mást nem tudok mondani.
-Kár, nagy kár, - mondta Miroszláv.
-Egy hónap múlva ! Ki tudja, hol lesz ez az úr egy hónap múlva ? Lehet, épp Hollywoodban ! Ha ez így megy, ebben az életben nem is lesz Ausztráliának soha egy jó filmje.

Tisztességesen elköszöntünk és mintha mindent elintéztünk volna, beültünk az ócska Fiatba.



vasárnap, augusztus 29, 2010

Kényes dallam (5)

Nem valódi

Kis tér van a nagy ház előtt. A kis téren sok galamb. Üde öltözetű, kialvatlan szemű öregek dobálnak magvakat a galamboknak. Ahogy az egy igazi városhoz illik.
Adolf megigazítja ingének gallérját, hogy rendesebb kinézete legyen, ha a bizottság elé kerül a zsidók központjában. Látni rajta, nyugtalan. Miroszláv azt mondja, gyere utánam. És mennek ketten a bizottság elé. A nagy házba. Megyek én is. Egy idős, hajlotthátú, szemüveges férfi a bizottság. Azt kérdi Miroszlávtól, miben segíthetne. Miroszláv Adolfra mutat és előadja jövetelünk célját :
-Ez a fiatalember menekült, akárcsak mi. Itt vagyunk a táborban. De neki Adolf a neve és ezzel a névvel nehezen boldogul, ha valamelyik ország őt befogadja. Ezen a néven kellene valamit fényesíteni. Én javasoltam, hogy eljöjjünk ide és adjuk elő, hogy Adolf édesanyja üldözött zsidókat mentett meg az éhenhalástól annak idején. Azt reméljük, ha ezt az emberséges tettet Adolf nevéhez csatolnák, bármelyik ország könnyebben befogadná a barátunkat...

-Rendben van, -mondja az egyszemélyes bizottság.
-És kit mentett meg az édesanyja, név szerint ? És hol ? És mikor ? Ezeket írja le erre a papírra.
Adolf hallgat és töri a fejét, mit írjon. Miroszláv segít a helyzeten :
-Nem tudhatja, rég volt, de biztosan így történt, ezt szíveskedjék elhinni.
-Elhiszem, -mondja a szemüveges férfi.
-Adolf, ön írja meg az édesanyjának, hogy derék asszony. Mást nem tehetek. Sok szerencsét kívánok ott, ahová befogadják. Kérem a következőt...

Kint, a nagy ház előtt megpillantjuk a kutyás fiatalembert. Velünk lakott, mielőtt átrendezték volna a hálószobánkat. Nem telt el úgy nap, hogy ne hozta volna  szóba a zsidóságát. Kutyákat idomított Pesten. Fölsorolta, milyen fajta kutyákat és milyen módszerekkel idomított. Megrendelésre. És hogy azt szeretné folytatni az új hazájában is, ahová befogadják. A táborban tudta meg, állítólag hamarabb intézik a kivándorlási papírjait, ha zsidó mivoltát igazolni tudja. Azért jött most ide, hogy ezt bejelentse.
Miroszláv annyit mondott a kutyás fiatalembernek, menjen, jelentse be, mi őt itt megvárjuk.

Egy órányi időt várakoztunk a kutyás fiúra. És jött szomorúan, teljesen lelombozódva.
-Képzeljétek el, milyen kérdéseket tett föl nekem ez a szigorú  ember ! Hogy melyik zsinagógába szoktam járni ? Mondom, a Dob utcaiba. Jól van, mondta. Akkor mondjam meg, hol van abban a Dob utcai zsinagógában a Frigyszekrény ? És milyen anyagból van  előtte a függöny ? És milyen jelképek vannak a kárpiton? És hol ég az örökmécses ? És mi van a zsinagóga kertjében ? Én csakugyan jártam ott, de nem jegyeztem meg ezeket a részleteket. És tudjátok, mit mondott nekem a végén ez a szigorú ember ? Azt mondta, nem vagyok valódi. Finomabban mondta, de ez volt az értelme. Márpedig én valódi vagyok. Mint maga, Jézus.

Miroszláv csöppet sem csodálkozott a történteken. Azt mondta, Jézusnak sem volt könnyű zsidónak lenni.



szombat, augusztus 28, 2010

Kényes dallam (4)


Adolf


Estefelé valamiért átrendezték a hálószobákat. Miroszláv szerint a vezetőséget az a szempont vezérelte, hogy egy szobában ne csak egészen fiatalok legyenek, hanem idősebbek is. A mi hálónkba három Erdélyből való fiatal került. Miroszláv és én voltunk az idősebbek. Lefekvés előtt Miroszláv egy kis előadást tartott a fiataloknak arról, miképpen vigyázzanak a pénzükre, ha van pénzük. És az irataikra, mert azok most már kezdtek szaporodni. Hordják a pénüzket mindig magukkal, mélyen zsebre rakva, éjjelre pedig tegyék a párnájuk alá. Az egyik beszédesebb fiú azt mondta Miroszlávnak, olyant csak az utálatos, bizalmatlan vénasszonyok csinálnak egy családban, hogy éjjelre párnájuk alá teszik a pénzüket. Ő nem fél attól, hogy valaki éjjel elveszi a másik pénzét ebben a szobában. Mert mi itt egy család vagyunk, egy a sorsa mind az ötünknek, ő nem teszi azt a kevés vagyonát a párnája alá. Ha valamelyik mégis elcsenné a kicsi pénzét, akkor csak vigye, jól megveri miatta őt a fönnvaló.

– Hogy hívnak téged, öcsém, kérdezte ettől a legénykétől Miroszláv. -Az én nevem Adolf, válaszolta a legényke. –Adolf. Szóval Adolf a te neved, -mondta Miroszláv fontoskodva. -Az, -mondta Adolf. Az a nevem. -Tudod mit mondok neked, Adolf ?  Szerencsétlen neved van neked, Adolf. – Miért mondod, talán az ember neve hordozza a szerencséjét ? – Az is hordozza, -válaszolta Miroszláv. És megszólalt valaki Adolf barátai közül :
-Hogy neked milyen egy tapló fejed van, Adolf ! Hát nem beszéltük meg többször is ezt a témát még mielőtt elszöktünk volna hazulról ? Hát még mindig nem jegyezted meg eléggé hogy Hitlernek is Adolf volt a neve ? Hát nem tisztáztuk végérvényesen, hogy ezt a nevet a világon sehol nem kedvelik ? Pedig le is leszögeztük. Hányszor szögezzük még le, Adolf ?
–Nem felejtettem el, hogy ezt már leszögeztük, -mondta Adolf. De azt sem felejtem el, amit anyám mondott a régi időkről. Azt mondta, hogy ő kényszermunkára ítélt zsidókat mentett meg a pusztulástól. És anyám még azt is mondta, ne törődjek a nevemmel, amit cselekszem, azzal törődjek egész életemben. Nem tehetek arról, hogy erre a névre kereszteltek. Adolf vagyok immár, kinek mi köze van hozzá ?

Miroszláv ekkor megszólalt: nekem. Nekem van közöm. Több közöm van, mint annak a tábori őrnek a családjához, akinek az imént köszöntem. Ezt az Adolf-ügyet így nem hagyjuk. Holnap hajnalban indulunk Bécsbe. Aki velünk akar jönni, jöhet. Nagy házba viszlek téged, Adolf. A zsidók központjába.
– És azt akarod, hogy ott, abban a nagy házban engem újra megkereszteljenek ? Hogy zsidó nevet adjanak nekem, mert az Adolf nem jó név? –kérdezte Adolf. – Olyan nincs, hogy téged valaki újra megkereszteljen, -mondta Miroszláv. -De olyan van, hogy abban a központban, aki akarja, elmondhatja, segített-e üldözött embereken valaki az ő családjából. Te szépen elmondod, amit anyádtól hallottál. Ezt a történetet ott följegyzik és csatolják a nevedhez, Adolfhoz. Hogy bármikor megnézhessék, ha úgy adódik, miféle emberek vannak a te családodban. Ez egy olyan pont, ami elkisér a világban a te útjaidon.
-Te ezt így gondolod, Miroszláv, -kérdezte Adolf. –Én ezt így gondolom, felelte határozottan Miroszláv.


péntek, augusztus 27, 2010

Kényes dallam (3)

Térkép a füvön


Ültünk a hatalmas fák alatt, a levélhullásos őszi délutánban. Nyolcan, vagy tízen. Előttünk, az elvékonyodott pázsitfüvön nagy térkép volt kiterítve. Az egész világ. Mindenki rámutattott arra a földrészre, országra, városra, ahová innen eljutni akart. Volt, aki három, vagy négy országot is megjelölt,  találgatta, melyik lenne jobb. Tekintetbe véve az időjárást, az ottani népek állítólagos természetét, de főleg azt, hol lehetne könnyebben megélni. Volt, aki nem törődött az időjárással, az idegen népek állítólagos természetével, sem a megélhetési lehetőségekkel. Csak azzal, hogy hol fogadják be. És mennyit kell várni a befogadásra. A fiatalabbak finnyásak voltak, távoli országokra mutattak, főleg Amerikát jelölték meg, vagy Ausztráliát. És vitáztak szenvedélyesen, hol a legjobb.
Miroszláv reá sem nézett a térképre. Egy tőlünk nem messze elhaladó őrnek nagyot köszönt és megkérdezte,  uram, hogy van, miképpen szolgál a kedves egészsége. Az őr azt válaszolta elmenőben, köszöni, jól van. – És a család ? –érdeklődött tovább Miroszláv. – A család is jól van, felelte az őr, pedig már messzire eltávolodott. –Az a fontos, hogy jól legyen az egész család, mondta eléggé  hangosan Miroszláv. A kis csoportból egy fiatalabb azt kérdezte Miroszlávtól, mi baja van azzal az őrrel, mit törődik véle, miért nem hagyja, hogy menjen a maga útján. Ő csak egy őr, tőle nem függ semmi. Ma itt van, holnap nincs itt. Ilyen az őrök élete. Miroszláv jól megnézte magának ezt a fiatalt és azt válaszolta, az őr élete is élet. Mindenkivel törődni kell. Azzal is akitől semmi nem függ. Csönd lett.

Már a térképet kezdték összehajtogatni, amikor Miroszláv felé fordulva azt a megjegyzést tettem, furcsa ember vagy te, Miroszláv...Miért lennék én furcsa ember, kérdezte Miroszláv. Mondom, azért vagy te furcsa ember, mert ebbe a táborba a menekültek többsége szökve jött, tiltott határokon át, útlevele sincs, neked pedig négy is van. És furcsa vagy azért is, mert a kiterített térképre reá sem néztél, nem mondtad, hová szeretnél innen eljutni. És azt is furcsának tekintem, hogy ilyen nagy buzgalommal érdeklődsz egy idegen tábori őr családja iránt.
Miroszláv ujjaival dobolni kezdett a saját térdén, úgy, mint aki zongorázik, és azt mondta, hát akkor az ő furcsaságait vegyük sorra. A négy útlevele közül egy sem ér semmit. Mindenik elfuserált hamisítvány. Nem ő hamisította, hanem a jóakarói. A térkép. Őt nem érdekli semmiféle térkép, mert már néhányszor bejárta a világot a hamis olasz útlevelével. Ebből a táborból pedig nem akar elmenni sehová, jól érzi itt magát, és addig marad, ameddig innen erőszakkal el nem kergetik. Az idegen tábori őrről csak annyi a mondanivalója, hogy nincs kizárva, egyszer ők ketten barátok lesznek. Ha minden jól megy,- nyomta meg utolsó mondatát Miroszláv. De hogy a kissé feszült beszélgetést ne ilyen hirtelen fejezzük be, azt mondtam, mindenre tisztességesen válaszoltál, Miroszláv. Ráadásul még hihetők is a szavaid. Azért mégis azt mondom, furcsa ember vagy te, Miroszláv.



csütörtök, augusztus 26, 2010

Kényes dallam (2)

  A bölcs bitang

Mielőtt elszántam volna magam, hogy visszakérjem az útlevelem, azon az éjjelen jobbnak láttam, ha előbb megkérdezem Miroszlávtól, az én helyemben ő melyik utat választaná. El, vagy haza ? Miroszláv azt felelte, attól függ, mit hagytam ott, ahonnan eljöttem. Ez a kérdés kulcsa. 

Másnap jelentkeztem annál az ajtónál, ahol az útlevelet vissza lehet kérni. Kopogtam, nem nyitottak ajtót. De kinyílt egy közeli, bedeszkázott ablak, s azon kinézett egy jókedvű, borotvált arcú férfi. Azt kérdi, mit óhajtok. Mondom, az útlevelem szeretném visszakapni, meggondoltam magam, mennék haza. Egy pillanat, mondta, s becsukta a bedeszkázott ablakot. Vártam. A bedeszkázott ablak mögött a vidám, borotvált arcú férfi halkan fütyörészett valami számomra ismert dallamot. Kényes kis dallam, mondtam magamban, nincs benne semmi, esetleg annyi, hogy az élet úgyis tovaszáll... Úgy általában, tehát az enyém is. Azt fütyöli el most, az életemet, míg megtalálja az útlevelem. Bár ne találná meg. Legalább holnapig. Hátha meggondolom még magam holnapig. És nem megyek a te tanácsod után, Miroszláv. De megtalálta. Meg. Megtalálta a bölcs bitang. Mert bölcs volt ez a vidám, borotvált arcú ember: elnézett hosszan, azt mondta, menni haza,  Téka Teleki, Kulturpalast, Bolyai. Ragyogó ötlet, hercig gondolat, gratulálok. Itt az útlevele. Jó utat, vigyázzon magára ! És becsukta az ablakot. Még álltam ott egy keveset, azon tűnődve, milyen egyszerű az élet: kinyitnak, vagy becsuknak előttünk valahol egy ablakot.

-Mit hagytam ott ? Azt mondtad, ez a kérdés kulcsa. És én válaszoltam neked, Miroszláv. Csupán az otthonom hagytam ott, Miroszláv. A családomat, s a szüleimet. Egy szép falut hagytam ott és egy szép várost. A szép faluban kicsiny, szeszélyes hangulatú patakot hagytam, fűzfákat, rigókat és sármányokat. A szép városban festett födelű házakat, csöpögő vízcsapot. Egy- két barátot is talán, vagyis csapot-papot.
Erre te azt felelted, szép a világ, s jó nagy is, de te azt keresnéd, benne hol lehetne otthonod. Ezt felelted, világos beszéd volt ez, Miroszláv.

Most itthon vagyok, Miroszláv ! A kérdés kulcsa rég elveszett, Miroszláv. Bölcs bitang vagy te is ! Hol csavarogsz ilyenkor, Miroszláv ? És tulajdonképpen ki vagy te, hogy kikértem a tanácsodat ?




szerda, augusztus 25, 2010

Kényes dallam (1)

Miroszláv


Egy napon azt kérdeztem Miroszlávtól, mégis, mi a te igazi neved, Miroszláv ? Úgy vettem észre, téged itt többféle néven szólítanak. Miroszláv erre azt felelte, ha már Miroszlávnak szólítottam, akkor számomra legyen az ő neve Miroszláv. Neki teljesen mindegy. Ha pedig más hangzású néven szeretném őt megszólítani, akkor válasszak neki más hangzású nevet. Van időnk rá, úgy sincs semmi dolgunk, míg itt vagyunk, a menekültek táborában.
Miroszláv minden zsebéből kivett egy útlevelet, azokat sorra a térdére rakta és azt mondta, válasszak, melyik név tetszik nekem jobban.
Miroszlávnak négy zsebe volt, tehát útlevele is négy. Egyenként kinyitotta az okmányait és mindenikhez rövid magyarázatot fűzött.

–Ez az olasz passzusom. Ebben olasz vagyok. Jó olasznak lenni. Az olasz  embernek melegebb a vére, mint egy svédnek, a természete trehányabb, mint egy dánnak, de családjázhoz jobban ragaszkodik, mint bármely más nemzet fia. Lehet, hogy ez lenne az én igazi passzusom, mert állítólag ott dobott el anyám, olasz földön. De énnekem nincs családom, nem is volt soha, csak a meleg vérem van, s a trehány természetem.
Tessék, itt a magyar passzusom. Ebben magyar vagyok. Jó magyarnak lenni. Ha nincs barátja az embernek, legalább könnyen talál magának ellenséget. Jártam magyar földön, ott minden zöldre van festve. És mindenki költő. A mozdonyvezető, a miniszter is. Lehet, hogy ez lenne az én igazi passzusom, mert mindenik közül ezért fizettem legtöbbet. A tiltott határátlépést ebben az országban büntetik legsúlyosabban. Ha rádkiált a határőr, hogy állj, vagy lövök, akkor meg kell állni. Mert ha nem állsz meg, csakugyan lő. Ott nincs olyan, hogy csak kiáltja, de nem lő.
Ez a jugoszláv passzusom. Ebben jugoszláv vagyok. Jó jugoszlávnak lenni. Nem tudom, miért jó, talán azért, mert ott a népek szlávabbak a szlávoknál. Ha valahol kérdik mi vagy, csak azt mondod jugó és minden világos. Több kérdést nem tesznek föl.
Végül itt a csehszlovák passzusom. Jó csehszlováknak lenni. Akár csehnek, akár szlováknak. A csehszlovák ember fél lábbal nyugaton áll, fél lábbal keleten. Éltem ebben az országban. Félúton mindég. Itt soha, semmi nincs elintézve. Az élet tele van izgalommal. Melyik nevem tetszik neked legjobban ? Az olasz, a magyar, a jugoszláv, vagy a csehszlovák ? Lehet válsztani. Amelyik neked jobban tetszik, legyen az az igazi nevem. Legalább addig, ameddig itt vagyunk, ebben a táborban.
Mondom Miroszlávnak, tudod mire jutottam ezzel a sok névvel, Miroszláv ? Legyen a te neved Miroszláv. Legalább addig, ameddig itt vagyunk, ebben a táborban.



hétfő, augusztus 16, 2010

                          Az árnyék sem hajol föléje...



Frissen, vagy aszalva ?

Blogjában panaszkodik egy pesti hölgy, hogy nem tudja, mit kezdjen a fölhalmozódott könyveivel. Takarítónőt hívott, aki meglátván a mennyezetig érő könyvespolcokat, fölsóhajtott és jajgatott, Istenem, ezeket mind le kell porolni ? A morcos hangulatú férj rászólt a takarítónőre, hogy nem jajgatni hívták, hanem takarítani.

A pesti hölgy blogjában fölteszi a kérdést olvasóinak, mi tévő legyen a könyvek sorsát illetően, mert útban vannak, takarítani sem lehet miattuk. És jönnek a válaszok. Valaki azt tanácsolja, ládákba, nagy kartondobozokba kell becsomagolni őket és eltenni valahová, ne porosodjanak a polcokon. Be kell szépen rakni a könyveket a  garázsba, ha van garázs, padlásra hordani, ha van padlás. Vagy a kamrába tenni, ha van kamra és még elférnek az aszaltszilvák mellett. Más megoldás nincs. Mert elégetni a könyveket nem művelt emberhez illő cselekedet és különben is az égő könyv füsttel tölti be az egész fertályt.
Azt is tanácsolják, most már ha sikerül leporolni a polcokat és a molyokat is elűzni, a pesti hölgy ne vegyen többé könyveket, hanem olvassa újra a meglévőket. Az is előfordulhat, olyat is talál, amit még ki sem nyitott.  Ez a megoldás nagyon célszerű, mert manapság az új könyv roppant drága, nem fontos frissen megvásárolni, majd ha áll egy ideig, olycsóbb lesz.  Ez sok mindenre érvényes, például házra, autóra, aszaltszilvára.
Egy politikai tudományokban magát kellemesen érző illető kifejti, hogy ez a sok fölhalmozódott könyv a szocializmusnak köszönhető, mert abban a rendszerben olcsón hozzá lehetett jutni a kultúrához. Most pedig nézhetik magukat a kiadók, miképpen adják el azt a rengeteg drága könyvet, amit kiadnak.
Valaki erre azt válaszolja, a kiadók nem kell, hogy nézzék magukat, mert nem az ő pénzükön adják ki azt a rengeteg könyvet, hanem főleg  az állam pénzén, alapítványok pénzén, vagyis az adófizetők pénzén. Tehát csak nézze magát az állam, a sok alapítvány és az adófizető.
Van, aki az írókat sajnálja. Hogy mi lesz az írókkal, ha a könyveket ingyen föl lehet rakni a világhálóra és bárki elolvashatja, amelyiket akarja, nem kell megvásárolni őket. És mi lesz a kiadókkal, ha ez így megy tovább. Csak nő emiatt a munkanélküliség. Szóval, beláthatatlan következményei lehetnek az eladatlan könyveknek.
Van megoldás, javasolja egy blogger. A fölöslegessé vált könyveket el kell küldeni Erdélybe, Kárpátaljára, akárhová, ahol még tudnak magyarul. Vannak eldugott helyek, kicsiny falvak, tanyák, ahol kevés a világhálós lehetőség. Ez a kevés lehetőség menti meg a kultúrát. Ezt nem szabad elszalasztani. El kell küldeni hazulról a könyveket, járják meg magukat a világban, ne unatkozzanak az otthoni molyos polcokon.

Az elmúlt vasárnapon, mint máskor, meggondolatlanul kimentem az ócskapiacra. Nagy volt a hőség. A Maros partján, a töltésen ott hevert egy nagy rakás könyv. Mellette, a földön ült a bőbeszédű, kalapos cigány ember, akit már régóta ismerek, szoktunk beszélgetni az élet furcsaságairól, a világ folyásáról. Most éppen a tűző napsütést vettem célba. Mondom neki, nem fogynak az eladó könyvei. Ebben a nagy melegben. Azt mondja, nem hogy nem fogynak, hanem egyetlen könyv sem kell senkinek. Akár forróság van, akár nincs forróság. Az itt elhaladó népek árnyéka sem hajol a könyvek fölé. Nem hogy ők, maguk. Az árnyékuk sem. Erre azt feleltem, persze, hogy nem hajolnak a portékái fölé, a tűző nap kivette már a könyvek címét, nem lehet elolvasni, mit árul. Erre azt mondja, vannak itt állami díjakkal kitüntetett könyvek is, de azok sem kellenek senkinek. Úgy látszik, a régi állami díjak is kementek a divatból. A dedikált könyvek  sem kellenek. Pedig bennük van, hogy milyen nagy szeretettel ajánlotta őket valakinek, maga a szerző. És azt mondja még, egész könyvtárakat lehetne megvenni már bagóért. De ő nem veszi meg az eladó könyvtárakat. Mert cipekedni kell. És többé ki sem hozza ide ezt a sok könyvet. Vigye el őket az árvíz. Ha kell neki.

Ezekkel a szomorúságos sorokkal nem szeretném bemaszatolni a pesti hölgy blogját. Azért írom ide, a saját blogomba a mondanivalómat. De mit mondjak még ? A régi állami díjak nagyjából kimentek a divatból. Igaz. Sok könyv csakugyan nem kell senkinek. Nekem se. Pedig tudom, nincs haszontalan könyv. És azt is tudom, legjobban az idő forogja ki, melyik az igazán jó könyv, nem a kiadók dicsérő harangozása. Amire a legnagyobb szükség lenne, az nem más, mint a hozzáértő, elfogulatlan könyvismertetés. Mert minden könyvről nem tudhatunk, ami valahol megjelenik.  Mindenkinek van valamennyi igazsága arról a kérdésről, mi legyen a fölöslegessé vált könyvek sorsa. Talán ez a mostani helyzet is változhat. Mint minden ezen a világon. Ki kell várni. Van, ami nem olyan jó frissen, mint aszalva.




vasárnap, augusztus 15, 2010




 Kikapcsolom a naplementét

Milánóban egyszer vettem egy újságot. Nem az újságért, hanem azért a rágógumiért, ami oda volt ragasztva az újság felső sarkába. Szépen becsomagolva. Éppen megkívántam a rágógumit. És csodálkozva, éppen eltűnődtem, milyen kedvesek ezek az olaszok. Gondolnak arra is, hátha valaki újságolvasás közben megkívánja a rágógumit. Az újságárús észrevette csodálkozásomat és azt mondta, ingyen van. Mármint a rágógumi.
Évek óta nem olvasok zizegő újságot. Minden újság ott van a világhálón. Még zizegő újságot is lehet találni a világhálón. A zizegést zeneileg ragasztják az internetes újság mellé. Hogy zizegjen, amikor lapozgatom.  Olyant viszont nem lehet találni, amelynek sarkába oda lenne ragasztva egy valóságos, szépen becsomagolt rágógumi. Hogy legyen, amit rágjak olvasás közben.
Most éppen elgondolom, milyen nagyot szökött előre a műszaki tudomány. Ezernyi újságot olvashatok a világhálón. És ingyen van, mint az a milánói rágógumi.

Hanem azért ravasz és tolakodó módon szökdösik ez a műszaki tudomány. Rákattintok például egy világhálós újságra, hogy elolvassam, mit írnak benne és a második sorig sem jutok el, ütik a dobot és csattogtatják a réztányért. Oda van ragasztva az újsághoz egy egész zenekar. Hogy hallgassam meg. Ingyen zenél nekem egy egész zenekar. Igaz, rákattinthatok egy gombra és akkor nem vagyok kénytelen a zenekart hallgatni. Tehát ki is kapcsolhatom. De ez a kikapcsolás zavar és elvonja a figyelmemet attól, amiért ezt az újságot megkerestem. Van úgy, nem egy zenekart mellékelnek az újsághoz, hanem valamilyen filmet, jútubos mutatványt, cirkuszt, vízesést, vagy naplementét. Hogy nézzem meg. Ingyen van. Igaz, ki lehet kapcsolni a vízesést, a naplementét, ha nem akarom nézni. De ez a kikapcsolás ismét elvonja a figyelmemet, másfelé. Ingyen vonja el, de elvonja. És megtölti a drága időmet olyan dolgokkal, amikre éppen nincs szükségem.
A műszaki tudomány azt hiszi, mindenre szükségem lehet, ami neki tetszik. De téved a műszaki tudomány, ha ezt hiszi. Mert ha zenekarra van szükségem, keresek magamnak zenekart. És keresek magamnak vízesést. Vagy naplementét. A milánói újságot sem az újságért vettem meg, hanem a rágógumiért. Ha nem lett volna ingyen, akkor is azért vettem volna meg.


szombat, augusztus 14, 2010




 Aranyhegyű Parker

Nincs a világon tökéletesebb műszaki alkotás, mint egy aranyhegyű Parker. Talán nem is töltőtollnak tervezték, amivel írni lehet, mert ha ír vele az ember, az aranyból való hegye elkopik. Hiába van iridiumból a hegyének hegye. Elkopik az iridium is, akárcsak minden ezen a világon. És ha sokat fogdossuk elkopik ennek a tollnak a teste is. Mert ezüstből való. Színezüstből. Reá van írva a karcsú ezüst-testére, hogy Made in USA. Diszkréten persze, amiként illik. Mert amikor ezt a tollat csinálták, Amerika még Amerika volt. Maga a tökéletesség. És a remény.
Ezt a tökéletes tollat egy szép, öblös korondi edényben tartom. Magam előtt, az asztalon, hogy lássam. Mert reánézni is gyönyörűség.

Van olyan nap, amikor azt mondom, büszke lehet az öblös korondi edény, hogy ilyen tökéletes alkotás van benne. Olyan, mint egy kis tengeralattjáró. Egy valamirevaló tengeralattjáróban sem lehetne kivetnivalót találni, mert ha lehetne, kivetné a tenger.

Van olyan nap, amikor azt mondom, büszke lehet ez az aranyhegyű Parker, hogy éppen egy szép, öblös korondi edénybe került. Mert kerülhetett volna  hóhányó, milliomos ember parfümös lajbizsebébe is. Ahol senki sem látná. Soha. Mert a parfümös milliomos ember lehet akármilyen híres hóhányó, nem szokott nyilvános helyeken havat hányni.

Esztendők óta nézem ezt az aranyhegyű Parkert és a szép, öblös korondi edényt. Eddig nem tudtam eldönteni, melyik, mire lehetne büszke, ha már együtt vannak, ebben a nagy békességben .
Ma sejteni kezdtem. Az aranyhegyű Parker arra lehetne büszke, hogy akkor csinálták, amikor Amerika még Amerika volt. Maga a tökéletesség. És a remény. A szép, öblös korondi edény is arra lehetne büszke, hogy ilyent ma nem csinálnak. Mert már Korond sem Korond, s az idevaló edény sem tökéletes. Csak azt nem tudom még, hogy van-e remény.


péntek, augusztus 13, 2010




Helyzet

Sokan szeretnének kijutni valamilyen lehetetlen helyzetből. Egyszerűen azért, mert lehetetlen helyzetben az ember nem érzi jól magát.
A lehetséges helyzetek bonyolultabbak és félelmetesebbek. A lehetetlen helyzetet tudomásul veszem. Nincs mit tennem az ellen, ami lehetetlen. A lehetséges helyzet bizonytalanná tesz, riaszt, aggodalommal tölt el. Mi jöhet még ? Mert minden jöhet. Akármi. Ami rossz. Lehetséges, hogy valami jó jön. Attól is lehet félni. Nagy árat fizethetünk érte. Bűnhődni kell, megvárni a végét. A jó dolgoknak is megvan a rossz oldaluk. Ezek beláthatatlanok. Sok a következmény, az ismeretlen. Épp ettől lehet legjobban félni. Az ismeretlentől. Ami ismert, azon el lehet igazodni.
Könnyű volt annak, aki a világot teremtette. Nem volt helyzet. Sem lehetetlen, sem pedig lehetséges. Ilyen helyzetben egyetlen dolgot tehetett a teremtő : rögtönzött. Van, amikor egy rögtönzés eredménye érdekesebb, izgalmasabb, mint ami az átgondolt, megtervezett igyekezetből jön ki. Ilyenkor a rögtönzést úgy kell hagyni, ahogyan van. Azt hiszem, a teremtő is így cselkedett. Mert a világ érdekes és izgalmas. Olyan, amilyen. Így van jól. Legalább van benne helyzet.



hétfő, augusztus 02, 2010

Egyszerű történetek (42)

                         Fotó : Báthori Zsigmond



Egy magakorú ember

Pont ide állt be az eső elől tegnap is egy magakorú ember. Pont ide. Hát nem leszarták a kalapját a galambok ? Van fogalma, mennyi galamb sétál a tetőkön ?  Nem azért mondom, hogy ne álljon ide, csak figyelmeztetem, vegye számításba a galambokat is. Énnekem sokszor eláll a nyakam, annyit nézek fölfelé, pedig nekem nem az a dolgom, hogy fölfelé nézzek. Engem nem azért fizetnek, hogy a galambokat lessem. Meg is volt mondva, az őrnek a gyanús személyeket kell figyelni, mert azok is vannak, gyanús személyek. Nem mondom, hogy maga gyanús személy, ezt nem mondom. Egy magakorú ember nem azért áll be ide az eső elől, hogy kirabolja a bankot. Siet valahová ? Szerintem egy magakorú ember ne siessen sohová. Észrevettem, már kétszer is ránézett az órájára. Kétszer is. Milyen órája van ? Elemes, vagy olyan régi fajta ? Látja, én a régi fajta órákat szeretem. Ezeket úgy hívják, hogy mechanikus órák. Csak a mechanikus órák érnek valamit. Ezt egy magakorú embertől tudom, akihez be vagyok állva segédnek. Oda járok hozzá, amikor van rá időm.  Jó órás az öreg. Csak már gyöngén lát. Van magának véletlenül kiszuperált, eldobnivaló mechanikus órája ? Mert ha van, ne dobja el. Megvenném. Olcsón, persze. De a mai világban minden kicsi pénzt meg kell becsülni. Ezt egy magakorú embernek nem is kell mondani. Ezeknek a mai fiataloknak teljesen hiába beszél az ember. Ott van például a fiam. Hányszor mondtam neki, ne küldjön nekem elemes órát, mégis azt küld. Elemes órát. Kint van németben. Volt Svájcban is. De ott nagyon unalmas az élet. A fiam például nem szereti Svájcot. Azt mondja, németben más. De van baj ott is elég. Nagy a szigorúság. És nagy a spórlás. Én tudom, hogy ezek a dolgok egy magakorú embert nem érdeklik. Csak mondom. Hogy ne álljunk itt csak úgy, szótalanul. Van, aki beáll ide az eső elől, a tűző nap elől, mindegy, megkínálom cigarettával, tüzet is adok, nem szól egy árva szót sem. Csak áll és elnéz innen a semmibe. Mind nézhet akármerre. Egy magakorú embernek ma már semmi sem jó. Még nekem se. Pedig én jóval fiatalabb vagyok, mint maga. Megúntam én is már mindent. Elmennék innen. Akárhová. Csak lennék valamivel fiatalabb. Most mondja meg, milyen élet az enyém ? Állok egy bank előtt és nézem, mikor szarnak le a galambok. Egy magakorú ember már nem vágyódik el innen. Minek ? Mondja, maga elvágyódik ? Ugye, hogy nem vágyódik el. Bennem még volna vágyakozás, de lebeszélem magam az elmenésről. Ott van a fiam, akit már említettem. Jól van. De hiába van jól. Valami nem stimmel az életében. Elvágyik mindenünnen, akárhol is van. Egy magakorú ember akárhogy van, örüljön annak, ahogyan van. Csak egészség legyen. Ha nem sértem meg egy kérdéssel, hogy áll egészségileg ? Vegyesen. Szóval nem valami fényesen. Még jó, hogy nem rosszul áll, hanem vegyesen. Mert ez azt jelenti, vannak még tűrhető napjai is. Nagy dolog, ha egy magakorú embernek vannak tűrhető napjai. Tudja, hogy van ! Ez az egész élet egy nagy semmi. Most voltunk fiatalok, s már itt a vénség. Minden részembe beleköltözött a vénség. Itt fáj, ott fáj, ehhez nincs kedvem, ahhoz nincs kedvem. Hát akkor mit szóljon egy magakorú ember ? Jól mondom ?  Potty. Na, nem megmondtam, hogy a végén magát is leszarja egy galamb ? Le, ha nem figyelmes. Megmondtam, pedig nem az én föladatom, hogy mindenkit figyelmeztessek. Csodálkozom, hogy egyszer sem nézett föl a galambokra. Egy magakorú ember nézzen fölfelé is...