szombat, május 15, 2010

Egyszerű történetek (16)

                          Kilátás a pajtánkból



Maga törődik, bátyám ?


Az én falumban nem élnek meg a barackfák. Se a citrom, se a pálma. Mégis, vannak udvarok és kertek, ahová barackfákat ültetnek. Próbából. És kiváncsiságból. És vannak házak, ahol citromfa zöldell. És pálmafa is zöldell. Egy ideig. Ezekről a furcsa növényekről senki nem beszél. Ma vannak, holnap nincsenek. Elviszi őket a huzat, a téli hideg. Nincs egy lélek a falumban, aki a barackfákkal, a citrommal, vagy a pálmákkal különösképpen törődne. Minek ? Ma vannak, holnap nincsenek.

Az örökké bogra kötött cipőfűzőjű Jakab Jóska tudálékos ember volt, ezért nem szívesen kérdeztem meg tőle komoly dolgokat. Csak semmiségeket. Egyszer csak oda vetettem neki egy semmiségnek tűnő kérdést. Hogy miképpen állunk a barackfákkal, a citrommal,  a pálmákkal. És a kommunistákkal. Mert szerintem ezek mifelénk nem maradnak meg. Ma vannak, holnap nincsenek. Az örökké bogra kötött cipőfűzőjű Jakab Jóska azt mondta, a szél hozza valahonnan a barack, a citrom, s a pálma magját. A levegővel jönnek, mint a pitypang. És úgy is mennek el. A levegővel. De a kommunistákat az orosz katonák mahorka-dohányával szippantották föl az idevalósi népek. És nézzek széjjel a faluban. Rengeteg kommunista van már a faluban. Négyen is vannak ! Például a szomszédunk, Fenyédi, a suszter is az. És ott  a másik, Sántha Gábor, az a merő ember. Alszegben pedig Marosi Dénes, a patkókovács. A negyedik, valami Szűcs nevű, az a cingár, aki a térdén szokott uzsonnázni, mert az agitátorságtól enni sincs ideje. Csak nézzek szét. Kérdem Jakab Jóskától, hát magának sok az a négy ember ? Azt mondja Jakab Jóska, sok. Kommunistából négy ember különösképpen sok. Kettő is sok ! Még egyetlen egy ember is számít. Nem ismerem a Marosi Gergő történetét ? Mert ha nem ismerem, ő elmondja.

-Egy napon roppant fontos rajoni elvtársak álltak meg az alszegi patkókovács, Marosi Dénes udvarán. Hívták Marosi elvtársat, hogy beszéljenek véle. Az inas azt mondta, most izzik éppen a patkó, várjanak egy kicsit. Csak tegye félre Marosi elvtárs azt az izzó patkót, mert nekik várakozásra idejük nincs, mondták a roppant fontos rajoni elvtársak.
Marosi Dénes félretette az izzó patkót, a pörölyt leverte a nadrágjáról és megállt a vendégek előtt. Mi a helyzet, kérdezte Marosi Dénes. A helyzet az, mondta az egyik rajoni ember, hogy a faluban kevés a párttag. Ez a legizzóbb kérdés ebben a mostani nemzetközi helyzetben. Nem a patkó. Legalább egy taggal több kell legyen. De már holnap. És szerezzen holnapig egy derék embert, aki vállalja a tagságot. Ezzel a derék emberrel pedig holnap reggel jelentkezzék a rajonnál. De vigyázzon, kit választ, mert vizsgáznia is kell annak a derék embernek. Politikából. Kommunizmusból. Már amit kérdeznek.

A patkókovács Marosi Dénes Marosi Gergőt szemelte ki. Mert ő volt a legközelebbi szomszédja. Benne százszázalékban meg lehetett bízni minden vonatkozásban.
Lószekérrel indultak ketten Udvarhelyre. A rajonhoz. Marosi Dénes és Marosi Gergő. Pirkadatkor. A vizsgáztató bizottság ott ült a hosszú, piros asztal mellett. Fejük fölött bekeretezett fényképek. Lenin, Sztálin, s a többiek. – Az elvtárs neve Marosi Gergely ? –Az, Marosi Gergely a nevem, mondta Marosi Gergő. – Meg tudná mondani, kit ábrázol ez a fénykép ?- kérdezte a vizsgáztató és Leninre mutatott egy pálcával. Marosi Gergő azt felelte, valami fejes lehet. Ha már ott van. – És ez a fénykép kit ábrázol ? –kérdezte a vizsgáztató, Sztálinra mutatva. – Az is valami fejes lehet. Ha már ott van, felelte Marosi Gergő. – Ezt az embert vigye ki innen, mondta a patkókovácsnak a vizsgáztató. Az ajtóban azt súgta valaki a patkókovács Marosi Dénesnek, szégyellje magát Marosi elvtárs, hogy ilyen embert hozott magával. Szégyellje magát.

Beültek ketten egy udvarhelyi kocsmába. Egész nap egy árva szót nem szóltak egymáshoz.  Csak az éhes és szomjas lovak patkójának koccanásakor emelte föl fejét a búbánatos patkókovács, Marosi Dénes. Mert aznap a lovai nem ettek, nem ittak.
Zárás után fölültek a szekérre. Szép, holdvilágos éjszaka volt, kocogott velük a szekér a szép, holdvilágos éjszakában. Hazafelé. Egy árva szót nem szóltak egymáshoz. A faluba érve azt mondta Marosi Dénes Marosi Gergőnek, nagy szégyent hoztál reám, Gergő ! Nagy szégyent. Marosi Gergő csodálkozva kérdezte Marosi Dénestől, maga törődik, bátyám ?
Ennyi a történet, mondta az örökké bogra kötött cipőfűzőjű Jakab Jóska. Ha akarok, tanuljak belőle, ha akarok, ne tanuljak. Ő elmondta.
Lehet, hogy valamit tanultam belőle. Nincs egy lélek a falumban, aki a barackfákkal, a citrommal, vagy a pálmákkal különösképpen törődne. Minek törődne ? Ma vannak, holnap nincsenek.


6 megjegyzés:

Bölöni írta...

Ferenc, ez egy cigányokról kreált párt-anekdota.
Sokszor hallottam, elvtársaktól és prímásoktól.
– Maguk a maguk bandájával, én meg a magam bandájával.

Ezt nem érdemes irodami rangra szekereztetni.

Domi

Elekes Ferenc írta...

“– Maguk a maguk bandájával, én meg a magam bandájával.”

Ezt valamennyien sokszor hallottuk. De itt erről szó sincs. Sem pedig „kreált” anekdotáról nincs szó. Igaz történet ez, nálunk mindenki ismeri.
Ez a Marosi Gergő most is él és most sem törődik semmiféle rendszerrel és változással. Csak csudálkozik, hogy vannak emberek, akiktől nem függ semmi és mégis mindennel törődnek és eszik magukat a világ sorsáért. És eszik mások életét is a „törődésükkel” !
Nézd meg ezt a mostani, tekervényes, reánk csavarodó rengeteg kultúrális nyüsgést. Mindenki valamiképpen ki szeretné fejezni magát. Pedig még a tejfoga sem nőtt ki.
Az én falumban most is nagy a nyüsgés : fényes, fedett lelátót építenek éppen a falu közepébe, uniós pénzen, hogy legyen ahonnan lelássanak az idegenből oda került vezetők. Mindenki vezetni akar valamit. Lelátni akarnak a vezetők és mindent megszervezni, holott maholnap az sem marad a faluban, akire le lehetne látni. Maholnap fiatalok sem lesznek a falumban. Csak a kiöregedett, megsértett társadalom. Néhány magatehetetlen vén személyében.
„Maga törődik, bátyám ?” Ezt kérdezte Marosi Gergő. És nem arról beszélt, hogy ki milyen bandába tartozik. A törődésről szólott !
Roppant fényesek a te gondolataid, Domikám ! Roppant fényesek. De egyszersmind duplafedelűek is.
Azért mégis értékelem a bejegyzésedet. Mert van benne egy jó kép : „irodami rangra szekereztetni.” Persze, a túlzást leszámítva. Mert hol van ebben a csöpp bejegyzésben irodalmi rang ?
Ölellek,
frici.

Bölöni írta...

Van irodalmi rang. Minthogy eddigi írásaid a szépirodalom kategóriájába tartoznak, bármiként is lepedőznéd erre vagy amarra őket, ennek a "törődiknek" is megemelődne a durumója, ha egy kicsit alátennél. De te csökönyös emger vagy, nem nyúlsz alá a feleidnek, és ott maradnak a szerencsétlenek néha a Farkas Árpi kötele végén, Farkaslaka fölött...
Az meg, hogy valaki valamit valaminek tart, biztosan az, de nem biztos, hogy ugyanaz.
Eléggé világtalan voltam?
Domi

Elekes Ferenc írta...

Eléggé világos. Csökönyös ember vagyok. Az. Csökönyös. Ezzel a durumóval pedig az a helyzet, hogy volt úgy is : egy kicsit alátettem. De büllögött. És kivettem alóla azt a kitalált pockot. És akkor nem büllögött annyira. Nem tudok semmit kitalálni. És rájöttem arra is, nem érdemes semmit kitalálni. A valóság sokkal izgalmasabb, mint az, amit ki lehet találni.

A Gocsovszkynében például kitaláltam, hogy ezt az ismeretlen asszonyt egy ismeretlen katona hozza a falunkba, a segesvári állomásról. Aki ott aludt a sarokban. Anyám erre azt mondta, ennek nincs semmi alapja. Mert kitalált tojáson meg nem ül a tyúk. Aztán el is hajítottam, amit kitaláltam.

Boldog lehet az az író, akinek van fantáziája. Sok jó írónak volt ebbéli tehetsége. És van is.
A Farkas Árpi kötele végén most nem tudom, mekkora bog van. Mert hallgat. Bizonyosan rájött valamire ő is.

Hanem ez a durumós dolog most már izgatni kezdett. Mert valami ormója csak kellene, hogy legyen egy írásnak. Ahol meg lehet jobban fogni. A túlságosan síma dolgok könnyen kicsúsznak a kezünkből.
Még jó, hogy odakint hitvány idő van.Kuglizgatunk, behúzódva. Egyikünk átgurítja véleményének golyóját, a másik visszagurítja...
Frici.

Bölöni írta...

Van itt egy csepp durumós realizmus.

Na most, egy kicsit elaludtam. Két napig.

Élt vagy halt is, Siménfalván egy Mészáros Tibor nevű történelemtanár, nem ismerted-é véletlenül?
Ezzel én csoporttárs voltam anno magyar-történelem szakon, Vásárhelyen. Dankanits Ádám foglalkozott velünk egyetemes történelemből. Világtörcsinek mondanák a mai diákok. Fiatalon nem élveztem, mert mindenáron költő szerettem volna lenni, de akkor sem kellettem senkinek.
Ez a Mészáros Tibi viszont minden szemináriumra képes volt tudni (nem: megtanulni!) legalább húsz eseményt, a pontos dátummal és a háttérinfókkal.
Mit mondjak, utálkozva csodáltam.
Mert verset nem tudott írni, le is néztem.
Igaz, én sem, de akkor még hittem a semmiben.
Tibort aztán kultúrigazgatóként láttam viszont Siménfalván. Kicsi lett, sovány, egyik cigit a másikról gyújtotta.
Ivott, mint a kefekötő.
Mint magam.
De ha kiböktem egy évszámot, köréje kerekítette a többi 19-et, és mindenik kapcsán elmesélte, hogy akkor itt-ott éppen mi volt.
Nem tudom, él-e még. Kis- vagy nagykendi születésű vagy illetőségű lehetett.

Most bogra kötöttem neked valamit.
Se füle, se farka, csak Mészáros Tibi.

Elekes Ferenc írta...

Ezt a Tibit nem ismertem.Nem is hallottam róla.