péntek, április 30, 2010

Egyszerű történetek (8)






Barátom, Alistar

Nagy és nehéz az íróasztalom. Nagy, nehéz írónak való. Nem nekem. Gondoltam, azért leülök ide, írok valami könnyű, légies történetet. Mondjuk, szájenszfiksönt. Az a divat. A kitalált történet. 
Semmit nem tudok kitalálni. Üres a fejem. Nincs benne gondolat, elképzelés. Bate vüntul, - mondaná ilyenkor a román. Fúj a szél...

Az udvarról besettenkedik a rőt macska. Megáll és néz engem, jöhet-e beljebb. Intek, most hagyjon magamra. Amint megfordul, a sarokban meglebben egy zászló. Egy kicsiny, északír zászló. Ott tartom, évek óta egy vázába téve. A sarokban. Nincs is északír zászló. Egy idő óta. Csak angol zászló van. Nem baj, máris alakul a könnyű, légies történet. Kitaláltam, legyen ez a lakás egy hajó. Egy elsüllyedt hajó. A tenger fenekén. És találgatják a tudós búvárok, miféle hajó lehet ez, tele kacattal, vázákkal cserepekkel. A sarokban megpillantják az északír zászlót. Egy vázába téve. Északír volt ez a hajó, állapítják meg a tudós búvárok a lakásomról. Szépen alakul a légies történet, mely ott kezdődik, a tenger fenekén. Igazi szájenszfiksön.
De okvetlenkedik a rőt macska, újra néz engem, jöhet-e beljebb. És kiejtem a kezemből a könnyű,légies történet fonalát. Maradok az igaz történetnél. Hogy miképpen került a lakásomba egy északír zászló. Ami egy idő óta nincs is. Csak angol zászló van.

Egy napon beállít a kicsi boltba egy férfi, a tizenéves fiával. Kézfogásra nyújtja a kezét, s mondja, az ő neve Alistar. Észak Irországból való. Én is mondom a nevem, s hogy Kelet Siménfalváról való vagyok. Mondom, szíveskedjék leülni abba a bőrfotelbe. Azt mondja, neki a leülés kissé körülményes, mert ő a húgyhólyagját a bokájára kötve hordja, de azért megpróbálja. –És sört, ihat-e, kérdem Alistártól. -Sört, azt igen, akármennyit, elfér a bokájánál, feleli Alistar.
A tizenéves gyermek nézegeti a polcokat. Egyszer azt mondja az apjának, né, milyen gyönyörű kavicsokat, köveket talált ! Ilyenek nincsenek Írországban. Alistár azt mondja a fiának, válasszon ki azokból a kövekből egy párat magának. A gyermek kiválaszt egy párat, s leteszi az asztalra.
-Mennyibe kerülnek ezek a szép kövek ? - kérdi tőlem Alistar. Mondom, semmibe. Ajándék a fiának. – Hogyhogy ajándék ? – kérdi Alistar. Mondom, én imádom az íreket. Különösképpen ezeket az íreket szeretem :

Jonatahan Swift, Bram Stoker, S. O’Casey, G. B. Shaw, W. B. Yeats, Oscar Wilde, Samuel Beckett, James Joyce.
Nézze, az Ulysses most is itt van az asztalomon...
-Akkor legyünk mi ketten barátok, mondta Alistar. – Legyünk, -mondtam Alistarnak.
Amíg sört nyitottam, benézett az ajtón egy asszony, kérdezte, van-e itt fénymásoló ? Mondtam, itt minden van, de fénymásoló, az nincs. És nem is lesz, mert egy ilyen gép drága.

Néhány hónap múlva jön Alistar négy kemény férfivel. Azt kérdi, hová tegyék a fénymásolót, mert amit hozott nekem, jó nagy és nehéz.
Így lett nékem fénymásolom. De zászlóm is lett. Északír zászlóm. Ami nincs. Mert csak angol zászló van. Az északír zászlót Alistar letette a fénymásoló tetejére.
Néhány hónap múlva ismét jön Alistar. Megpillantja az északír zászlót, amit bele állítottam, egy vázába. – Mi csakugyan barátok vagyunk, - mondta Alistar. Én pedig sört töltöttem Alistarnak.

Ezt a zászlót vázástól együtt áthoztam a kicsi boltból a lakásomba. Ahányszor bejön ide a rőt macska, mindig meglebben ez a selyemből való, északír zászló. És eszembejut róla barátom, Alistar.


csütörtök, április 29, 2010

Egyszerű történetek (7)

                              Fotó : Pusztai Péter munkája



Arany mandzsettagomb

Épp azon törtem a fejem, gondokba merülve a kicsi boltban, minek kellett megvennem attól az özvegy úriasszonytól a két aranyból való mandzsettagombot. Olyan drágán ! Mennyi sört vehettem volna azon a pénzen, mennyi sört ! Kinek van szüksége a mai világban arany mandzsettagombra ? Ki is ment rég a divatból a mandzsettagomb. Még egyszerű, gyöngyházból való gomb sem kell senkinek.
Nemrég nézett be hozzám egy amerikai nagykövet, le is könyökölt az asztalomra, jól láttam, neki sincs mandzettagombja. Egyszerű gombok voltak az ingén. Azok is műanyagból.

Amikor megvettem azt a két arany mandzsettagombot, azonnal meg is bántam, hogy ilyen felelőtlenségre vetemedtem. Bedobtam a szerszámos fiókba, a csavarhúzók, bicskák, reszelők közé. Hogy ne is lássam. Mit nézzek én két aranyból való mandzsettagombon ? Azon a pénzen vehettem volna egy szép oroszlánt. Vagy lovat. Porcelánból. Zsolnay, finom porcelánból ! És azt a lovat föltettem volna egy alapzatra. Mert volt itt alapzat is már. Fehér porcelánból. Aztán ahogy telt az idő, ezekről az aranyból való mandzsettagombokról meg is feledkeztem. Begurultak valahová, a fiók ményére.

Egy napon roppant finnyás fiatal úr jött be a kicsi boltba. Fölleltározott minden apró tárgyat, amit a polcokon látott. Miután befejezte a nézelődést, lemondólag intett, nincs itt semmi, ami neki megfelelne. Csak úgy, illendőségből megkérdeztem, mégis, mire lenne szüksége. Azt felelte, neki aranyból való mandzsettagombra lenne a legnagyobb szüksége. Ugyanis ő karmester. Kérdem, hány pár aranyból való mandzsettagombra lenne szüksége. Azt mondja, aranyból bőven elég lenne neki egyetlen egy pár. Bőven elég lenne...
Kihúztam a szerszámos fiókot, a csavarhúzók, bicskák, reszelők közül kivettem azt a két mandzsettagombot és letettem elébe, az asztalra. Mondom, milyen kár, hogy csak egy párra van szüksége. Tele van minden fiókom aranyból való mandzsettagombbal. Az én apám kizárólag aranyból való mandzsettagombokat viselt. Ezek mind reám maradtak. Manapság nem divat az ilyesmi...

- Karmester volt az ön apja ? – kérdi a finnyás fiatalember. – Az volt, - mondtam, -karmester. Egész életében fájtatta a karját a sok kaszálás miatt...Minden lépéskor jó nagyot kellett lendítenie a karján. Csupa ilyen mozdulatból áll a kaszálás...Minden lépéskor jó nagyokat kellett lendíteni. Magának könnyű. Egy helyben állva is lehet vezényelni...
Közömbösen, szó nélkül fizette ki az aranyból való mandzsettagombok árát ez a finnyás fiatalember. Már nem is tudom, köszönt-e elmenéskor, vagy nem.
A porcelán lónak való alapzat most is megvan. Se porcelán ló, sem semmiféle alapzat nem kellett soha senkinek.


szerda, április 28, 2010

Egyszerű történetek (6)

                        Fotó : Erdély B. Előd




Interaktív

Az én falumban óriási hagyományai vannak az interaktív, humán találkozóknak. Amikor például Magyari Pista és az én apám találkoztak, soha nem mentek el egymás mellet szótlanul. Megfigyeltem, Magyari Pista mindig megelőzte az én apámat az interaktív, humán cselekedetével. Már jó messziről megkérdezte apámtól, na, hogy vagy Ferenc ? Amikor közel kerültek egymáshoz, valami régi, megszokott, interaktív és humán mozdulattal kezet is fogtak egymással. És az én apám azt mondta Magyari Pistának, hát megvolnék, te, Pista. Ahogy lehet. Hát te, miképpen vagy, Pista ? Erre Magyari Pista elmondta apámnak, miképpen van. És apám  interaktív és humán módon azt szokta válszolni, hogy ő is olyanformán van, mint Magyari Pista. Valóságos szociálpedagógusok voltak ők ketten. Bátorították, türelemre és kitartásra buzdították egymást. Hogy a reménységet soha föl ne adják. Télen, ha nagy hidegek voltak, azt mondták, egyszer csak vége lesz ezeknek a hitvány, nagy hidegeknek. Nyáron a nagy melegek végét jósolták. Ha sokáig esett az eső, vagy nem akart szűnni a hóhullás, interaktív előrelátással megjósolták, egyszer vége lesz ennek is. Mindig élt bennük valami szép és megtartó reménység.
Megfigyeltem azt is, ezekre az interaktív találkozókra soha nem  hívtak meg senkit. Hogy szavaljon egy verset, vagy eldaloljon egy nótát. Nem voltak meghívott vendégek soha. Sem belföldi, sem külföldi meghívottak nem tébláboltak ezeken az interaktív, humán találkozásokon. Szép csöndben, békességben zajlottak le ezek az interaktív találkozók. És ment tovább, ki-ki a maga dolgára. Főleg a mezőre. Mert főleg a mező volt az ő munkahelyük. A nagy, végtelen mező.

Ma már a mezők is interaktívak lettek. Térségnek nevezik a mezőket, ahová nem illik kaszát, kapát vinni az interaktív, humán találkozókra. És a patakok partjai, s a tavak is mind interaktívak már. A bözödi tó például nem is tó, hanem egy interaktív térség, ahová gitárral illik menni. Dobbal és oboával. Manapság a békák is mind egy szálig szociálpedagógusok módjára kuruttyolnak a tó partján. Ha ezt megengedik az interaktív, gitáros, humán házigazdák és meghívottak. Akik verseket szavalnak és nótákat énekelnek a szociálpedagógus, ugyancsak interaktív, humán békáknak. Mert nekik sem könnyű. A békáknak. Mert egymást érik az interaktív, humán találkozók, s már gyülekeznek az etnikumközi fesztiválok neves és közismert vendégei is. Hogy megtárgyalják az érzelmi intelligencia szerepét, az újabb produkciós fellépési lehetőségek széleskörű kiterjesztését a térség legeldugottabb részeiben is. Ahol a népek még  mindig ott tartanak, az elavult, ócska kézfogásnál.    


kedd, április 27, 2010

Egyszerű történetek (5)





Snoblesse oblige

Ezt írtam föl egy hosszú, sárga papírra. Ráragasztottam a mennyezeti neoncsőre, mert csak ott volt hely a kicsi régiségboltban. Kétszemélyes bolt volt az enyém. Két nagy bőrfotel volt benne. Az egyikben én ültem, a másikban a vendég. Vagy a vevő. Legtöbbször egymást fölváltva, sörivó barátaim ültek a másik fotelben. Mindig volt néhány üveg sör az asztalomon. Jó hely volt ez a kicsi bolt. Huzatmentes. Ablak sehol. Előfordult, bejött valaki, s azt  kérdezte, tessék mondani, hol a bolt ? Mondtam, ez a bolt. De volt úgy is, megkérdezték tőlem itt, a keskeny udvar végében, melyik házban székel a kereskedelmi bank. Erre azt mondtam, egy biztos, nem itt székel. Ott székel száz méternyire innen. A főtéren. Föl is van írva rá, hogy kereskedelmi bank. Szóval, jó hely volt ez a kicsi bolt. Barátságos. Itt pihentek meg forró, nyári napokon a piacról hazafelé tartó vénasszonyok. Meg is dicsérték a hatalmas bőrfotel kényelmességét, s a bent lévő, hűvös éghajlatot.

Egyszer egy köpcös katonatiszt állt meg az ajtóban. Szétnézett és azt mondta, ő a tűzoltoságot képviseli és azért jött, hogy ellenőrízze, megvannak-e a szükséges felszerelések tűz esetére. Mondtam, még homok is van az udvaron. A homok nem nyugtatta meg a hatósági embert. Megjegyezte, ő ebben a szűk helyiségben máris talált hibát. Pontosan kettőt. Az egyik az, hogy nincs kifüggesztve a rajz, mely arra hivatott, hogy eligazítsa a népeket, tűzvész esetén merre van a kijárati útvonal. A másik hiba a Snoblesse oblige fölírásban van, de ez nem reá tartozik. Csak éppen megemlítette. Azt feleltem, ha van egy sörivásnyi ideje, én máris megrajzolom és kifüggesztem a kijárati útvonalat. Le is ült a bőrfotelbe, egy üveg sör közelébe.
Vastag, de hegyes nyilat rajzoltam egy papírra és fölragasztottam az egyetlen kijárati ajtó mellé. És rámutattam, íme, itt a kijárati útvonal. Akár van tűzvész, akár nincs, csak itt lehet kimenni. Ez az egyetlen kijárati ajtó ebben a kicsi boltban.

A hatósági közeg elfogadta ezt a rajzot, de a Snoblesse oblige szúrta a szemét. – Minek tette oda az elejére azt az s-betűt ? „Noblesse”, így helyes. Mondtam, igaza van, úgy helyes. De énnekem ezzel a fölírással titokzatos terveim vannak. Ha valaki nem veszi észre azt az s-betűt, arról az emberről azonnal megállapítom, kivel van dolgom. – És rólam mit állapít meg ? – kérdezte sörtől habos szájjal a hatósági közeg. Mondom, magáról azt állapítottam meg, hogy jó a lelke. Nem büntetett meg a kijárati útvonal kifüggesztésének elmulasztása miatt. És azt, hogy olyasmiket is észrevesz, ami nem magára tartozik. És nem hagyja szó nélkül, ha valahol hibát talál a világban. Ezek nemes gesztusok...



hétfő, április 26, 2010

Egyszerű történetek (4)


                  Fotó : Báthori Zsigmond

Rékli

- Milyen szép kicsi gyermeke van abban a fonott kosárban ! Leányka-e, vagy fiúgyermek ? Leányka. Éppen jó, hogy leányka ! Ne nézze, hogy ócskapiacon vagyunk, vegye meg neki ezt a gyönyörű réklit. Ingyen van ! Kicsi még a leányka a réklihez ? Éppen jó, hogy kicsi. Éppen jó ! Belenő...
Aztán ha lesz még egy gyermek, s ezt kinövi ez a szép kicsi leányka, a másik belenő. Tudja, hogy van a réklivel. Nincs kicsi rékli, nincs nagy rékli. Mind jó, ha egyszer rékli. Egyik gyermek kinövi, a másik gyermek belenő...Maga még fiatal asszonyka, lehet még több gyermeke is. Hát legyen több ! Nekem is van elég. Egyik kinő valami gúnyát, a másik belenő. Ahogy mondtam...

-Tiszta igaza van ennek az asszonynak, - mondja egy háromlábú széken ülő asszonyság, - tiszta igaza van. Vegye meg tőle azt a réklit. Tőlem pedig vegyen ennek a leánykának kicsi pampót a lábacskájára ! Nézze, milyen puha pampóim vannak... Mint a pihe, olyan puhák is vannak itt, ne nézze, hogy mekkorák, a gyermek kinövi, vagy belenő. Ilyen a gyermek. Nem számít a méret. A puhaság számít ! Csak a puhaság. Az kell a kicsi lábacskájára, puhaság. Ebben a korban...

Anyacsavart, vasfogót, kilincset árul a réklis asszony mellett egy idősebb férfi. Huncut mosolygással nézi, amint eladó portékája közt válogatok. Egyszer azt mondja:
- Maga tulajdonképpen semmit nem akar venni tőlem. Csak azért állt meg itt, hogy hallja, miket beszélnek ezek az asszonyok. Látom én, hogy reájuk figyel. Tudja meg, hogy én is őket hallgatom. Hogy ezek milyen szépen tudják mondani, „az kell a kicsi lábacskájára, puhaság. Ebben a korban”. Éppen elgondoltam, hát a magamfajta embernek nem kellene egy kis puhaság ? Ebben a korban ? Nem férne ránk is valami jó, nem gondolja ?
-Reánk férne, - mondom röviden, s indulnék is tovább, mert a réklit megvette már a fiatal asszonyka.
-Én azért megmondom magának, miért nem fér reánk  semmi jó ebben az életben ! Azért, mert mi már nem növünk ki semmit és bele sem növünk semmibe. És hiába hangoztatják, átmeneti állapotban vagyunk. Hogy belenövünk ebbe az új rendszerbe. Mi ezt a rendszert már egyszer kinőttük. Hiába hangoztatják, hogy átmeneti állapotban vagyunk. Mi már mindenen átmentünk. Hallotta, hogy mondta ez az asszony ? Nincs kicsi rékli, nincs nagy rékli. Nekünk már minden rendszer csak egy rékli.


szombat, április 24, 2010

Egyszerű történetek (3)



Pusztai Péter grafikusművész, kanadai otthonában


                                 Unicornis. Pusztai Irina munkája




A robbanós ingem

A törékeny kisasszony kihozza a posta raktárából a szépen megalkotott csomagot és leteszi a vámos ember elé. A vámos ember nem csukja be a friss újságot, amit épp olvasott, csak a szemüvegét veszi le.
- Szép csomagja jött ! Egyenesen Kanadából. Mit gondol, mi lehet benne ?
- Pontosan tudom, mi van benne. Egy ing. Fehér ing.
- Egy ing nem lehet három kiló, abban egyéb is kell, hogy legyen.
- Egyéb is lehet benne. Például könyv, fénykép, rajzok, ilyesmi.
- Én ezt a csomagot most, a maga jelenlétében ki fogom bontani. Ez a szabály. Külföldi a csomag. Kényes dolgok a külföldi csomagok... Lépjen közelebb.
- Akkor szíveskedjék kibontani. Soha nem lehet tudni, mi van egy külföldi csomagban. Még fel is robbanhat az az ing. Olyan világot élünk.
- Ez nem vicc ! Ki fogom bontani.

Egy nagy, lapos késsel körbevágja a csomagot a vámos ember.
- Ez csakugyan egy ing. Szép, hehér ing. Ki is van varrva az eleje. De van itt egy papír. Hogy ennek a csomagnak az értéke száz dollár. Maga száz dolláros ingeket visel ?
- Ezután azt fogok viselni. Száz dolláros ingeket.
- Nézze meg a gallérján, hátul azokat a cetliket ! New York, Toronto. Maga onnan hozatja az ingeit ?
- Onnan. Szeretem ezeket a külföldi ingeket. Minél messzibbről jönnek, annál jobban szeretem az ingeket. Tudja, énnekem mindig olyan szedett-vedett ingeim voltak, némelyikről könnyen lepattantak a gombok, s a színük is hamar kifakult. Ez a fehér ing például nem hiszem, hogy kifakulna. És föl sem robban immár...
- Mi az, hogy immár ? Ezt miért mondja ?
- Mert ez az ing egyszer már fölrobbant. A fényképe bele volt téve egy internetes újságba, melynek az volt a címe, hogy Káfé. Hát fölrobbant az az újság. Az ingemmel együtt. Elszállt a levegőben. De ez az ing most már itt van. A kezünkben...
- A maga inge hiába van a kezünkben. Vissza kell küldjük. Oda, ahonnan jött.  Mert az értéke nincs jól megadva. Nincs száz dolláros ing ! Vagy pedig lenne egy másik megoldás. Maga szépen kifizeti a postai költségeket. Nem kevés a postai költség... Ha nem fizeti meg a postai költségeket, vegye úgy, hogy felrobbant az inge. Elszállt a levegőben...És most nézzük, mi van itt még : ez a lovas kép micsoda ? Ilyen ló nincs. Hogy elől szarva legyen. Ki küld magának olyasmit, ami nincs ?
-Egy barátom küldi. Híres ember. Grafikus. Művész. Az a felesége is.
-Bajosan hiszem, hogy egy híres ember ne tudná, mennyit ér egy ing. És azt sem, hogy a lónak nincs szarva...
-Látja, milyenek ezek a mai művészek ? Azért nem tudják, mennyit ér egy ing, mert nincsenek tisztában az evilági dolgokkal. Még a lovakat sem ismerik. Van olyan művész, aki szárnyakat fest a lovaknak. Szárnyakat, uram ! És vannak olyan festmények, amelyeket fordítva is fölakaszthat a falára. Fejjel lefelé. Vagy lehet elől a háta. Mindegy. Ezeken a mai festőkön nem lehet eligazodni.
-Ez a fehér ing is roppant gyanús ! Miért van a cetliken két város is megadva, mit gondol ?
-Én azt gondolom, hogy Torontóban csinálták azt az inget. De nem volt, aki az elejét szépen kivarrja. Ezért elvitték Nevijorkba, hogy ott hímezzék ki. Abban a városban mindent ki tudnak hímezni. Ha jól megfizetik. Ezért is került száz dollárba. A sok hordozás miatt...
-Na, nézze, itt van egy fénykép is. Egy fogason lóg egy fehér ing. Ez repült volna a levegőbe ? Abban a Kávézóban, amit említett ?
-Ez. Egyszerűen fölrobbant, uram. Mármint a fényképe.
-És ez az ember kicsoda ezen a képen ?
-Az az ember maga a művész. A híres. Aki ezt a csomagot küldte.
-Lehetetlen ! Ez az ember mezitláb fényképeztette le magát. Nem látja, úgy van, mezitláb ?
-Látom. Csakugyan úgy van, mezitláb. Tudja mit mondok ? Küldje csak vissza ezt a csomagot neki. Oda, ahonnan jött. Énnekem nem kell olyan ing, amit mezitlábas emberek küldenek. Akármennyire is ki legyen varrva annak az ingnek az eleje. Küldje csak vissza...
-Mondok én is valamit. Ahhoz, hogy ezt a pakkot visszaküldjem, szépen vissza kellene csomagolni. Úgy, ahogyan volt. De kinek van ilyesmire ideje a mai világban ? Még az újságot sem olvastam ki egészen. Ne fizessen semmit. Vigye a csomagját. A  kijárati vasajtót pedig jól tegye be maga után. A huzat miatt.


péntek, április 23, 2010

Egyszerű történetek (2)

                              Fotó : Báthori Zsigmond



Reggelig

Ketten vagyunk a váróteremben. Egy kicsi, ideges ember fogja az állát és sétál erre-arra. Én unottan ülök egy széken és nézem a sáros cipőm orrát.
- Fáj a fogam.
Nem szólok semmit. Az enyém is fáj.
- Nagyon fáj !
Arra gondolok, azért a cipőmről azt a sárt ...
- Nem hallotta, hogy fáj fogam ? Lüktet !
- Nem szeretek ilyenkor beszélgetni.
- Nem szeret beszélgetni. És ha mi ketten ide be lennénk zárva reggelig ?
- Valahogy eltelne reggelig.
- És maga nem szólna semmit reggelig ?
Azért a cipőmről azt a sárt...
- Hát ha nem szólna, akkor én ezzel a barna kályhával beszélgetnék ? Reggelig ? Maga soha, senkivel nem szokott beszélgetni ?
- Keveset.
- Mennyire fáj a foga ?
- Eléggé.
- Azért annyira nem fájhat, mint az enyém...
A cipőmről azt a sárt...
- Mondom, annyira nem fájhat, mint az enyém !
- Lehet.
- A magáé is lüktet, vagy csak olyan tompa fájdalom a magáé ?
- Tompa.
- A tompa fájást sokáig el lehet viselni. Én kibírnám reggelig.
Magának egy cseppet sem lüktet ?
- De.
- Szóval, mégis lüktet... Miért nem mondja, hogy lüktet is ?
Sáros cipővel orvoshoz menni...
- Tudja, hogy én ezt a lükteséses fájást is szívesebben elviselném, mint a maga hallgatását ? El, egészen reggelig...



szerda, április 21, 2010

Egyszerű történetek (1)

                                  Fotó : Pusztai Péter, illusztráció.



Utcánk tekergője

-Ej, Lóri, te Lóri, milyen nagy legény lettél Lóri, -mondom Lorántnak, utcánk tekergőjének.– És milyen erős lettél, Lóri !
- Hálistennek eléggé erősnek érzem magam, Feribácsi...
- Segíthetnél nekem, hogy ezt a nagy követ tovább tegyem az udvaromon, Lóri...
- Én azt a nagy követ máris tovább teszem magának, Feribácsi !
- Jó dolog fiatalnak lenni, te, Lóri...
- Öregnek lenni sem lehet rossz, Feribácsi...
- Mi jót látsz te az öregségben, Lóri ?
- Én azt, hogy maga ezt az egész házat egyedül tovább tudná tenni. Meg tudná mondani, mi volt a helyén száz esztendőkkel ezelőtt. Tovább tudná tenni ezt az egész várost! És meg tudná mondani, mi volt azon a helyen száz esztendőkkel ezelőtt. Képzeletben, persze, ugye, Feribácsi...
- De te valóságosan is föl tudtad emelni ezt a nagy követ, Lóri !
- Én föl, de mit láttunk a nagy kő alatt ? Néhány sápadt gilisztát, Feribácsi.


hétfő, április 19, 2010

pohár (32) Vége.

                           Fotó : Báthori Zsigmond




A rosszul letett pohár


Most, így utólag elgondolom, milyen jó karikatúrát csinálhatott volna a háromágyas kórteremről kora reggel  egy művész. Ha mondjuk,  elrejtőzött volna a nagy, piros ember éjjeliszekrénye mögé, hogy onnan figyelje az eseményeket. Amikor belépett a terebélyes takarítónő, én épp be voltam bújva az ágyam alá, ő csak a fenekemet láthatta.
 – Maga mit keres az ágy alatt,- kérdezte csodálkozva a szigorú asszonyság, kezében egy seprűt tartva.- Beesett oda valami ?
- Éppen azt nézem, beesett-e ide valami,-válaszoltam, s a rák mozdulataival igyekeztem onnan kijönni. -A minap is tele volt ez a kórterem mindenféle papírgalacsinnal, érthetetlen, maguk itt mit művelnek...
-Azonnal megmagyarázom, csak éppen kerüljek ki innen, - mondtam, illedelmesen. Itt jegyzem meg, hogy a kórházi ágyak alól olykor nehéz kibújni a régi, agyonhasznált ágybetétek lelógó rugói miatt. Ezt én már rég tapasztaltam a kórházakban.

– Nézze, kedves asszonyom, mi itt nem művelünk semmit. Mert amint látja, egyedül maradtam. A szobatársaimat már egy órája elvitték valahová, tolószekérrel. Egyedül vagyok, teljesen egyedül. Még az az ócska, rosszul letett pohár is eltörött, valószínűleg leszédült az asztalról, vigyázzon a lépéseire, tele van ez a kórterem üvegszilánkkal. És ha lehet, legyen hozzám türelmesebb. Én is türelmes voltam ahhoz az ócska pohárhoz. Verset írtam róla, verset, asszonyom ! Ha akarja, fejből elmondom magának :

„Ketten maradtunk a kórteremben, én, s egy rosszul letett pohár, kinek gazdáját elvitték örökre, még a hét elején. A rosszul letett pohár intett, hogy ég velem, leszédült a vasszekrényről, s e baljós mozdulattól elért a félelem.”

Ezt a verset írtam. De egy szó nem tetszett nekem ebben a versben, összegyűrtem, s elpöccintettem valahová. Gondoltam, írok helyette mást. 

- A papírgalacsinok sokszor nagyon fontos titkokat rejtenek, mondta a terebélyes asszony. Megmondom magának tisztán, én gyűjteni szoktam a papírgalacsinokat. Nem dobom őket a szemétkosárba, hátha jók lesznek még valamire...
- Volt itt egy költő az ötvenkettes kórteremben. A sokágyasban. Azt beszélték róla, kiveszik a máját, s azt, hogy ő ezzel men törődött. Csak egy mondatot keresett. Legalábbis így mondta a felesége. Mit tud erről a költőről, mi lett a sorsa ?
-Ameddig itt volt, annak a költőnek állandóan fogta a kezét a felesége. Ott ült az ágy szélén és nem nézett semerre. Csak a férje szemébe. Hallgattak. És néztek egymás szemébe. Nem is zavarta őket soha, senki. Ameddig itt volt az a költő. De az ő ágya körül soha nem láttam eldobott papirosokat.
- Köszönöm, hogy türelmes volt hozzám, - mondtam a terebélyes asszonynak. -És azt is értékelem, hogy nem dobja el a papírgalacsinokat. Még jók lehetnek valamire. Amit én az imént az ágyam alatt kerestem, az  egy vers volt. Eldobott vers. Ennek a szegény költőnek a feleségéről írtam. Aki fogta a férje kezét és a szemébe nézett. Rövid ez a vers. Ennyi :

„ Vetkőztess meztelenre,
minthogy szó nélkül nézz a szemembe.”

Ha véletlenül talál itt egy összegyűrt, eldobott papírt, amelyen ez a két sor olvasható, kérem, ne dobja el. Hátha jó lesz még valamire...
-  


szombat, április 17, 2010

Ki betege (31)





Ki betege vagyok én ?


A kínos beszélgetés után szomorúan sétáltam ki a háromágyas kórteremből. Mintha valami szégyenletes dolgott követtem volna el. Pedig hallgattam, nem szóltam bele semmibe. Ott ért az éjfél is, a folyosón. Sétáltam egyik saroktól a másik sarokig. És vissza. Minden fordulónál föltettem magamnak a kérdést, csakugyan, mennyit ér egy ló ? Annyit-e, amennyire a gazdája szereti a lovát, vagy annál kevesebbet ? Vagy többet ?
Egy szolgálatos nővér sejthet valamit a hitvány állapotomról. Úgy elmenőben megjegyzi, az úr nem tud aludni ? Mondom, nem, nem tud az úr aludni. -Meg tudná mondani nekem, mennyit érhet egy ló ? Azt feleli, hagyjam most a lovakat, hoz nekem egy altatót.

Egy számozott szobából kilép a görbehátú, idős orvos, aki azt üzente volt egy bizonyos Monikának, hogy csókolja meg az ő fenekét. Azóta ki nem állhatom ezt az embert. Lehet, azért, mert sokkal csúnyább szavakkal üzente. Most pedig megállít a folyosón és azt kérdi tőlem, ki betege vagyok én ?  Mondom, én a saját, önpusztító szokásaimnak vagyok a betege. Még cigarettázom is. – Ebben az órában magának ágyban kell lennie ! És én nem azt kérdeztem, milyen szokásai vannak. Azt kérdeztem, ki az ön orvosa...

Nem akartam megmondani, ki az én orvosom. Föltettem neki is azt a kérdést, amit a nővérnek tettem föl :  -Véletlenül nem tetszik tudni, mennyit ér manapság egy ló ?
-   Egy ló ? –kérdezte csodálkozva.- Egy ló, - mondtam.
 – Magának nem a sebészeten, hanem a pszihiátrián lenne a helye, -jegyezte meg és legyintve ment tovább. De úgy, hogy megismételte a kérdésemet: - Mennyit ér manapság egy ló...És tőlem kérdi...

Lefeküdtem. De úgy, hogy én is megismételtem ennek a görbehátú, Monikás embernek a kérdését. Ki betege vagyok én ? Csakugyan, most én kizárólagosan a Bara professzor betege vagyok ? Nem az édesanyám betege  is? Nem a feleségemé ? Vagy a gyermekem betege ? Nem azoké, akik engem szeretnek ? Mert ugye, a ló is annyit ér, amennyire a gazdája szereti a lovát, nem annyit, amennyit valaki adna érte. Ezt a lovas embertől tudom, aki összefirkálta a hasát azokon a helyeken, ahol a vöröshajú doktor  végighúzta a körmeit. Hogy hányszor kell őt megműteni. Ő csak tud valamit a lovakról, azért lovas ember. Hogy a fehérnépek természetéről kevés az ismerete, azt megmondta a hozzám közelebbi szomszéd. A gyergyói. Szerinte a fehérnépeken nem lehet eligazodni. De a nagy, piros ember is pontosan megjelölte, hol kell keresni a fehérnépek titkát. Például abban a levélben, amit képes volt elküldeni ide, a beteg férjének. Hogy ő el akar válni. Nem számítanak a lovak. Sem pedig az együtt eltöltött hosszú évek nem számítanak. Nem lehet tudni, mi számít, ha egyszer egy asszony el akar válni.

Hogy ki betege vagyok én ? Ilyen kérdést föl sem szabadna tenni,- morfondíroztam, a mennyezetet nézve. Ha azt a bizonyos mondatot kereső költőt kérdezték volna meg, kié lesz az a mondat, ha megtalálja, mit felelt volna ? Hogy kizárólag az övé lesz az a mondat ?  Senki másé ? Mit kezdett volna egyedül azzal a mondattal ? Azt is megkérdezhetnék bárkitől, kié a virágok illata ? Kié a felhő ?  Kinek a tulajdonában vannak az ég madarai ? Kié a klorofill a zsenge fűben ?  Kié a hajnal és az alkonyat ? Kié az eső, kié a hó ? Kiért kél föl a Nap és kiért tér nyugovóra ? Vagy ezen a földön minden valakié ? Mi az, hogy ki betege vagyok én ? Még a betegségem sem az enyém. Amilyen betegségem van, másnak is lehet olyan betegsége. Mindenki betegsége lehet mindenkié. Ki betege vagyok én ? Mennyit ér manapság egy ló ? Ilyen kérdéseket föl sem szabadna tenni.
Fölkelek és végignézek a folyosón, hozzák-e már azt az altatót...  


Levél (30)

                            Fotó : Báthori Zsigmond



Mennyit ér egy ló ?


- Most is azt mondom, a fehérnépeken nem lehet eligazodni. Sokféle válás van a világon. Ahány, annyiféle. De minden válás  indul ki, a fehérnépektől, - szögezte le fontoskodva a hozzám közelebbi szomszéd. – És kérdek én valamit. Miért van az, hogy férfiak visznek virágot a nőknek? És nem fordítva ? Hát nem mi hordjuk nekik a virágokat, ha úgy adódik ? Olyan ez, mint utakon az egyirányú közlekedés. A válások  onnan jőnek, a fehérnépek felől. Mi pedig nézzük a hasunkat, hibát keresünk magunkban. A válás okát keressük magunkban. Mint maga most, az összefirkált hasával...És közben a lovakat hibáztatja. Hogy nem bír a lovaival a felesége. Jövő nyárig. Ha nem akarna elválni a maga felesége, eladná a lovakat és ejönne ide a hegyen túlról. Legalább meglátogatná. De meg sem látogatja. Volt itt a felesége, mióta itt várja, hogy megműtse az a vöröshajú orvos ? Ugye, nem volt...Na látja ? Mennyit ér ma egy ló ?-tette föl a kérdést a hozzám közelebbi szomszéd a lovas embernek.

A lovas ember leült a sírkőfaragó ágyára és gondokba merülve nézett ki az ablakon. Egyszer azt mondta : -Mennyit ér ma egy ló ? Ilyent csak olyan ember kérdezhet, akinek soha nem volt lova. Egy ló mindig annyit ér, amennyire szereti lovát a gazdája. Annyit ér. A ló nem léc, vagy gerenda, hogy meg lehessen mondani, mennyi annak métere...
Ezt az utóbbi mondatot a lovas ember egyenesen a hozzám közelebbi szomszédnak címezte. A gyergyói  ácsnak. Hogy értsen belőle. És folytatta :
-Tudja, mi a helyzet a lovaimmal ? Semmi baj nincs a lovaimmal. Majd meglesznek valahogy az én lovaim. Amíg a dolgok rendeződnek. Mert rendeződnek...
- Nem a lovakkal van baj, - mondta a nagy, piros ember. – A legnagyobb baj, hogy a maga felesége ide küldte a levelét. A kórházba. Beteg férjének. Hogy a műtéte előtt vegye tudomosul a férje, válni akar tőle a felesége. Ide küldte a levelét. A kórházba. És maguk a lovakról beszélnek ! Hogy mennyit ér ma egy ló... Egy ilyen levél többet tud ártani a beteg embernek, mint egy elfuserált műtét. Egy félrekezelés.
Rossz kérdésre nem lehet jó választ adni. Ezt tanítja a politika. Ezért ártottam magam bele a politikába. Hogy ha fölteszek egy kérdést, akkor legalább jó kérdést tegyek föl.
Azt mondja, amíg a dolgok rendeződnek... Hát tudja meg, a dolgok soha nem rendeződnek. Csak átrendeződnek a dolgok a világban, de soha nem rendeződnek. Magának jó vagyona van. A lovai. Lehetne háromszor annyi lova is, mint amennyi most van. A felesége akkor is elválna magától. És ha magát most az akasztófára vinnék, akkor oda írná a levelét felesége.. Az akasztófa alá. Hogy tudja meg, még akasztása előtt, el akar válni magától. Mennyit ér egy ló ? Én nem tudom, mennyit ér. Nincs lovam. De ha  ilyen levelet kapnék a feleségemtől, akkor azt tudnám meg, mennyit érek én. Azt tudnám meg.

A lovas ember jól begyűrte ingét csíkos pizsamájának nadrágjába és úgy ment ki a háromágyas kórteremből, köszönés nélkül.
A hozzám közelebbi szomszéd azt mondta a nagy, piros embernek : - Maga jól föladta a leckét a barátjának. Lehettem volna én is kíméletesebb...Nem elég nekem az én bajom ? Gyomrom sincs és az érdekel, hogy mennyit ér egy ló...



péntek, április 16, 2010

Dolgok (29)

                                       Báthori Zsigmond felvétele




A dolgok odáig fajultak


Már úgy tűnt, megbeszéltünk mindent. Nem lesz egyéb dolgunk a minél hamarabbi gyógyulásnál. A hozzám közelebbi szomszéd fal felé fordulva próbált elaludni. A nagy, piros ember zavartalanul hallgatta a legfrissebb híreket. Én pedig a holnapi napra gondoltam, amikor nagy valószínűséggel  kiderül, megműtenek-e harmadszor is, vagy nem.

Feldúlt ábrázattal lépett be a lovas ember. Aki onnan jött át, abból a kórteremből, ahonnan visszahozták a sírkőfaragót. Egy levelet lobogtatott a nagy, piros ember előtt, aki kivette füléből a hangszórókat és azt kérdezte,-mi az a levél, kinek van címezve ? A lovas ember elébe dobta a levelet, nyakáig fölhúzta ingét  és a hasára mutatott. –Látod ezeket a stráfokat ? –kérdezte. –Látom. Miért firkáltad össze a hasadat ? - kérdezte a nagy, piros ember. – Én nem firkáltam össze a hasamat. Csak megjelöltem azokat a helyeket, ahol végighúzta körmeit a vöröshajú doktor. Fehér csíkok maradtak a körmei után. Én pedig egy kék ceruzával végigmentem azokon a fehér csíkokon. Hogy lássam, hány műtétem lesz még. –Ahány csík, annyi műtét, - ezt mondta a vöröshajú doktor. Egyszerre nem lehet sok helyen műteni. Csak egy helyen. És ennek vége nem lesz egyhamar. Itt fogok feküdni jövő nyáron is. Ezt én megüzentem a feleségemnek, a hegyen túlra. Hogy ne számítson rám egyelőre, mert itt fogok feküdni sokáig. Erre írta ő ezt a levelet. Tudod, mi van abban a levélben ? Válni akar a feleségem. Minél hamarabb.
Csönd lett a háromágyas kórteremben. A lovas ember az ingét fogta, a másik az ágyán lévő levelet pöcögtette ujjaival. – És mit ír a feleséged, mivel indokolja, hogy válni akar ? – kérdezte a nagy, piros ember.

-A dolgok odáig fajultak, hogy semmivel. Szerintem arról van szó, hogy nem bír a lovakkal jövő nyárig. Sok baj van a lovakkal. A feleségem azt írja, csak annyit fog mondani a törvényszéken, jellembeli eltérések vannak közöttünk, - felelte a lovas ember. – Miért nem talál ki valami nyomósabb okot ? Hallgass oda, most veszi észre, negyven évi házasság után, hogy közöttünk jellembeli eltérések vannak ? -Maguk mit szólnak ehhez, kérdezte felénk fordulva a lovas ember, ingét szép lassan leengedve.
A hozzám közelebbi szomszéd sietett a válasszal : -Egy dolgot le lehet szögezni : a fehérnépeken nem lehet eligazodni...

-És magának mi a véleménye,- kérdezte tőlem a lovas ember.
-Nekem az, hogy sokszor rajtunk sem lehet eligazodni. Van nekem egy jó barátom. Színész. Úgy hívják, Tarr Laci. Volt neki szép, fiatal felesége, úgy hívták, Kakucs Klári. Egyszer azt mondja nekem Tarr Laci, ő el akar válni Kláritól. Kérdem, miért akarsz te elválni Kláritól. Azt feleli, csak. De mit mondjon ő a törvényszéken, amikor megkérdezik tőle, miért akar elválni a feleségétől ? Mondom, hát azt, amit nekem mondtál. Hogy csak.

Így is történt a törvényszéken. Semmi más okot nem hozott fel ez a színész a válásra. Pedig faggatták. Kérték, mondjon valami elfogadható indokot. Ő mindenre azt felelte, csak. És hogy mit képzelnek róla ? Egy igazi férfi soha rosszat nem mond a saját feleségéről.
-És elválasztották őket ? –kérdezte a lovas ember. Mondom el. De sok idő múlva. Amikor már a barátom is megbánta, hogy beadta a válópert.  Azon is töprengett, melyik nyomós okot hozza fel. Mert a nyomós okok kezdtek szaporodni. A dolgok odáig fajultak.

-A válás is nagy cirkusszal jár. Különösen, ha van vagyon, amit el kell osztani. Márpedig nálatok is van vagyon, - mondta a nagy, piros ember. –Van. Az van. Különösen a lovak, - felelte a lovas ember.
Ekkor jutott eszembe Kincses Jóska válási története.
 – Volt nekem egy barátom, akiről már többször beszéltem. Kincses Jóska. Szép Edith előtt volt neki felesége. Szép Edithnél is szebb. Ez a Jóska a friss feleségét üres lakásba vitte. Nem volt semmije. A szép feleség egy napon azt mondta Jóskának, váljanak el, ha már úgy sincs semmijük. Váljanek el barátsággal. Mert a barátság többet ér a házasságnál. És tanakodni kezdtek, milyen okot hozhatnának föl a válásra. Éppen egy fehér, papír tányérból olajos halkonzervet ettek, szobájuk padlóján. Kényelmetlenül. Az asszonyka fölkapta a tányért, a padlóra csapta, s azt mondta, te, Jóska, még arra sem vagy képes, hogy kitalálj egy rendes válóokot. Tőled csak egy teljesen hülye nő nem válna el. Jóska erre azt válszolta, már meg is van egy rendes válóok. Azt mondom majd a törvényszéken, nem tudom elviselni a te mániádat. Mert neked az a mániád, hogy minden nap földhöz vágsz egy porcelán  tányért. –Jól van,- mondta az asszonyka,- én szépen beismerem a törvényszéken, hogy ez az én mániám. Hogy minden nap földhöz vágjak egy tányért. És hallgatok arról, hogy nekünk tulajdonképpen egyetlen porcelán tányérunk sincs.
  


szerda, április 14, 2010

Méltóság (28)

                          Fotó : Báthori Zsigmond
                                



Lassú méltóság


-El szoktam menni a búsba, kifelé, amerre a szemem lát. Vagy behúzok egy decit. Mikor hogy...- Ezt mondta nekem a barátom, amikor megkérdeztem tőle, mit szokott csinálni, ha nagyon nyugtalan. De én most hogy menjek el a búsba ? Kifelé ? Amerre a szemem lát ? Egy decit sem szabad nekem behúzni. És nem is reggeliztem. Egy elrontott mondat miatt. Nem vettem elő egy csöppnyi kedveskedést. Még annyit sem, hogy kezét csókolom. Annyit sem mondtam annak a konyhai asszonynak. Nem lennék jó politikus...

Ezeket a szavakat a nagy, piros embernek címeztem, de a közelebbi szomszéd szólalt meg. A gyergyói. Azt mondta, ne törődjek semmivel. Ha nyugtalan vagyok, az elmaradt reggeli helyett mondjak még egy történetet. Mindegy, hogy miről.

-A második műtétem utáni napokat egy különös természetű ember társaságában töltöttem. Ott feküdt a mellettem lévő ágyban. Ez az ember beszélni egyáltalán nem tudott. Csak integetni. Minden kis mozdulata tulajdonképpen egy mondat volt. Én minden mondatát megértettem. A szemével is segített nekem, hogy életben maradjak.  Rokonaitól tudtam meg, egy közeli, kicsi falu tiszteletben álló öregje az én szomszédom. Ha nem mondják, viselkedéséből ítélve hihettem volna azt is, püspök, vagy egyetemi tanár. Bölcsesség és méltóság sugárzott róla.
Egy vasárnap, látogatási időben sokan vették körül az ágyát. Jöttek szépen öltözött, külföldi rokonai, unokái is. És kérdezték tőlem, hogyan bírja nehéz műtéte utáni napjait az öreg. És én beszámoltam nekik mindenről, részletesen.

Ekkor történt, hogy engem is meglátogatott valaki. Ferhér köpenyben. Egy barátom. Orvos. Agysebész itt, ebben a kórházban. Épp erre járt és barátilag érdeklődött, hogy érzem magam. Elmondtam, hogy érzem magam. Részletesen. Amit mondtam, hallották a szomszédom látogatói is. Amikor a beszélgetést befejeztük, s a barátom kilépett az ajtón, a látogatók közül valaki megkérdezte a nővért, ki volt ez az orvos ? A nővér mondta az orvos nevét és azt is, hogy agysebész. Egy látogató felsóhajtott, s reám mutatva, csodálkozva szólott a többiekhez : - Nézzétek meg ezt az embert ! Ahhoz képest, hogy megműtötték az agyát, egészen normálisan beszél...Hát nem csoda ? Egészen normálisan beszél ! Ahhoz képest ! Ez az orvos nagyon jó agysebész...

Vihették magukkal a nagy hírt Vásárhelyről a látogatók, át a határokon, hogy él itt egy híres agysebész. Nem tudhatták, hogy énnekem nem az agyamat műtötték meg. És nem ez az orvos műtött, hanem Bara professzor. Nem bántott, hogy tévedés történt. Az sem, hogy  a látogatók szerint „ahhoz képest” beszéltem normálisan. Hogy átestem egy agyműtéten.
Amikor magunkra maradtunk, mondom a szomszédomnak, látja, milyen furcsa az élet. Tévedésből is lehet híres  valaki. Ő intett, hogy nem baj, hadd legyen híres...Méltóságteljes volt a tekintete.

A történet után sokáig hallgatott a hozzám közelebbi szomszéd.A gyergyói. Egyszer azt mondja :
 - Rajtunk nem segít semmi. Csak a lassú méltóság. Úgy kell leélnünk további életünket, lassú méltósággal. Nem panaszkodva, nem háborogva. Nem megnyomorítva a hozzánk tartozókat. Ha föl tudunk kelni az ágyból, akkor keljünk föl. Ha lehet, ne segítsen nekünk senki. És ne foglalkozzunk politikával. Amúgy sem nekünk való a politika. Ulysses legyei csak röpködjenek. Vagy nézzék a saját árnyékukat. És az a Sekszpír ha csakugyan olyan nagyot alkotott, akkor ezért tiszteljük őt. Egyszerű ács vagyok. Akárcsak Jézus apja, József. Ha kinyitjuk a bibliát, azt látjuk, tele van szép történetekkel. A szép történetek éltetik az emberiséget. Engem ezekben a nehéz napokban az itt hallott, szép történetek éltettek. A maga történetei.



kedd, április 13, 2010

Légy (27)

                         Báthori Zsigmond fotója




A légy árnyéka


-Sok igazság van abban, hogy mindent meg kell szervezni, - mondtam jóváhagyólag a nagy, piros embernek. -Mert ha jobban megszervezem a nikkeles ételhordó kocsi  szemlélését, nem maradok reggeli nélkül.  Már az elején mindent elrontottam..
- Csókolom a bársonyos kezét, milyen jól tetszik kinézni ezen a reggelen is, - efféle szavakkal kellett volna fölszereljem magam, amikor elindultam a konyhai asszony felé. Ezzel kellett volna kezdenem a kannák közötti kutakodást. Nem azzal, hogy nem látom, van-e valami könnyű étel, mondjuk aludttej, kis méz, ilyesmi. Mit gondol erről, persze, politikailag, kérdem a nagy, piros embertől.
- Erről azt gondolom, valahogy így kellett volna kezdeni. De a „bársonyos” szó nélkül. Mert maga nem láthatta, milyen keze van a konyhai asszonynak, bársonyos-e, vagy repedezett. A fehérnépek szeretnek mindent másképpen értelmezni. Most már teljesen mindegy. Gyakorlatilag. Az a jó politika, ami beválik gyakorlatilag . Ha csak annyit mond, csókolom a kezét, ennyi bőven elég. Az a „bársonyos” dolog olyan nüanszot vitt volna bele a kézcsókba, ami nem illik egy beteg emberhez. Ugye, érti, miről beszélek ? A nüanszról...Az a legfontosabb a politikában. Az árnyalat.

A nagy, piros ember az órájára pillantott és azt mondta, lekéste a legfrissebb híreket. Félretette a mobiltelefonját, fölült az ágyában és előre hajolva folytatta :- Olvasta maga azt a könyvet, hogy Ulysses ? Mondom, olvastam. Nem is egyszer. Mert azt a könyvet nem elég egyszer elolvasni. Nehezen érthető.
 – Ha azt a könyvet többször is elolvasta, akkor mondja meg nekem, van abban  olyan mondat, hogy egy légy nézi a saját árnyékát a falon ?
- Ilyen mondatra nem emlékszem. Maga olvasott benne ilyen mondatot ?-kérdeztem, minden tapintat nélkül.  Mintha vizsgáztatni akarnám az Ulyssesből.
-Én azt nem tudhatom,  van-e benne ilyen mondat, mert nem olvastam. Csak a födelére emlékszem. Nagy, sárga betükkel volt ráírva a címe, hogy Ulysses. Egy nyáron ott vagyunk a feleségemmel a görög tengerparton. Oda szeret járni a feleségem. A görög tengerpartra. Sétálunk ketten a parti homokban. És milyen a véletlen..., ott fekszik a feleségem barátnője, a tanárnő, a parti homokban. Sütteti a hátát a görög nappal. És látom, hogy ezt a könyvet olvassa.

Csak úgy, megkérdeztem tőle, miről szól az a  könyv, amit olvas ? Izgalmas dolgok lehetnek benne, gondoltam, ha magával hozta, a görög tengerpartra. Azt felelte ez a tanárnő, most éppen ott tart az olvasásban, hogy a saját árnyékát nézi egy légy a falon. Erre én megjegyeztem, jó kis könyv lehet az... Amit magával hozott, ha benne egy légy nézi a saját árnyékát a falon... Na, ebben a megjegyzésemben ott volt egy végzetes nüansz. „Jó kis könyv lehet az”, így mondtam. Az a „kis”-szó volt a végzetes nüansz. Mert ez a tanárnő azóta nem áll szóba velünk. Úgy fogta föl a megjegyzésemet, hogy becsmérlem azt a könyvet, amit ő nagyra tart. Ha csak annyit mondtam volna, hogy jó könyv lehet, amit olvas, akkor lettem volna én jó politikus. De nem vettem figyelembe egy árnyalatot.
Ezt most csak azért hoztam föl, hogy lássa, miért nem tartom helyesnek, ha a „bársonyos kezét” említi a konyhai asszonynak. Csak azért hoztam föl.
De ha már idáig jutottunk, azt mondja meg nekem, miért tartja olyan nagyra  az Ulyssest ez a tanárnő ? Hogy nem áll szóba velünk ? Mert én nagy hülyeségnek tartom, ha egy író azzal foglalkozik, hogy a saját árnyékát nézi egy légy a falon...  Hát kit érdekel a légy árnyéka ?

- Azt én sem tudom megmondani, kit érdekel a légy árnyéka. Azért mégis érdekes megfigyelésnek tartom, ha valaki észreveszi, hogy egy légy nézi a saját árnyékát a falon.  Mondtam magának, azt a könyvet én már többször elolvastam. De ezt a legyet nem vettem észre benne. Pedig bizonyosan ott van, ha már az a tanárnő említette. Ki sem találhatta volna ott, a görög tengerparton a saját árnyékát néző legyet. Mert ez roppant éles megfigyelésre vall. Tudja, milyen részletre emlékszem abból a könyvből legjobban ?  Valaki azt állítja benne, hogy az Úristenen kivül legtöbbet egy Sekszpír nevű író alkotott.


hétfő, április 12, 2010

Más világ (26)

                       Fotó : Hegedűs Zsolt, Káfé-Képtár

Ez egy más világ

- Szóval, magát az emberi butaság jobban érdekli, mint a mestersége, vagyis a sírkőfaragás. Ezért lépett rá a politikai pályára, -mondta a nagy, piros embernek a hozzám közelebbi szomszéd. A gyergyói. Úgy mondta, mint akin látszik, nagyot lépett a gyógyulás útján. Mert eddig, ha csak tehette, még a tőlem hallott történetekhez sem fűzött semmit. Legföntebb annyit szólt, na, ez érdekes... Most pedig már úgy érzi, bele kell szólnia mások dolgaiba, nem elég neki a saját betegsége.
A nagy, piros ember azt válaszolta, amire számítottam : - A sírkőfaragást nem szabad összekeverni a politikai pályára való lépésemmel. Ez két, külön tészta. Mindent meg kell szervezni. A maga helyére kell tenni. A kőfaragásra találok segítséget. Fölvettem például egy inast, akit megtanítok a mesterségre.  És ő elvégzi helyettem, amit eddig én végeztem. Legalábbis a nagyolást. De a politikát senkire nem lehet rábízni. A politika mindenkinek a legszemélyesebb dolga. Mindenki a saját fejével kell, hogy fölfogja, végiggondolja, mit és miképpen kell csinálni. Ez a lényege a politikának. Hogy a világot úgy alakítsuk, amiképpen a legjobbnak tartjuk. A kőfaragás a megrendelő elgondolásához igazodik. Mindent meg kell szervezni. Ez a lényeg. Különben, hagyjuk most ezt a témát. Elég, ha magunkkal törődünk. Ameddig a betegek társadalmához tartozunk...

- Magából jó politikus lesz, szépen ki tudja fejezni a gondolatait, - mondta a hozzám közelebbi szomszéd. – És sokra is viheti még az életben. Ha nem betegeskedik és mindent meg tud szervezni. Lehet például miniszter...Csak azt nem értem, hogy lehet egyetlen egy embert kivezényelni. Hogy sztrájkoljon a szűkített bérezés  ellen. Az imént mondta, egy inast vett föl a kőfaragáshoz. Néhány nappal ezelőtt, amikor méretkezni ment ki a folyosóra, azzal jött visza, nem lehet nagy hassal a sokaság elé állani. Hogy a sztrájkolás csak sovány embereknek áll jól és ezért akarja a hasát laposabbá tenni. Most akkor hány embere van magának ? Egy-e, vagy pedig sok ?
-Nekem egyszer van egy emberem. Az inas, akit a sírkőfaragáshoz felvettem. És van még sok emberem. A kőkitermelő vállalatnál. Mert én ott is dolgozom. A vállalatnál. Minden meg van szervezve. Most érthető ?
-Most már igen. Érthető, - mondta a hozzám közelebbi szomszéd és magára húzta a takarót, mintha aludni készülne.

Mondom a nagy, piros embernek, még mielőtt a legfrissebb hírek meghallgatásához fogna, mint ahogyan szokott, kérdeznék én is valamit.  Azt, hogy mit tett volna az én helyemben. Mint jó politikus. Mert velem ma reggel különös dolog történt. Az orvos meghagyta, hogy csak egészen könnyű ételt fogyasszak. Kérdem, mégis, mi legyen az az egészen könnyű étel. Azt monja, például aludttej, pici mézzel, langyos tea, ilyesmi.
Jön a konyhai asszony, a zörgő, nikkeles kocsival. Megáll az ajtóban, kérdi, mit adjon reggelire, mi az előírás a betegségem alapján. Én csak nagy kannákat látok a kocsi tetején. Mondom, valami egészen könnyű étel. De  innen, az ágyból nem tudom kivenni, miből választhatnék. A nagy kannák miatt. - Akkor jöjjön ide és nézze meg, szólít föl a konyhai asszony. Kissé körülményesen, de fölkelek, s mert nem látok jól szemüveg nélkül, a nikkeles kocsi fölé hajolok, lássam, van- e rajta könnyű étel. Rámförmed a konyhai asszony, hogy mit képzelek, azért nem kell ráfeküdni arra a szekérre. „Ráfeküdni”. Így mondta, gúnyos hangsúllyal. Meg sem mondtam neki, nem látok jól szemüveg nélkül. Bántott az a gúnyos hanghordozása. Semmit nem válaszoltam, visszafeküdtem az ágyamba és a halántékomra tettem a kezem. Így szoktam ellenőrízni, mennyire megy föl a vérnyomásom. A konyhai asszony pedig legyintve vitte tovább a nikkeles kocsit a zörgő kannákkal. Annyit sem szólt, hogy azért mégis adna valami könnyű ételt, ne maradjak reggeli nélkül.

-Nem szabad ilyen érzékenynek lenni. Ilyen sértődősnek. – mondta a nagy, piros ember. A beteg húzza meg magát, míg itt van, a fehérköpenyesek között. Ez egy más világ. Én például egy szót sem szóltam a vöröshajú orvosnak, nem kérdeztem, miért  kell engem kétszer is megműteni. Nem szabad ilyen érzékenynek lenni. Ez egy más világ. Aztán ha kijutunk innen, el ne felejtse, mindent meg kell szervezni...


vasárnap, április 11, 2010

Belső elválasztású (25)

                       Fotó : Daczó Dénes, Káfé-Képtár



Belső elválasztású 
irigyek



Láthatóan ideges a terebélyes takarítónő. Rábízták a nagy, piros ember visszaköltöztetését ide, a háromágyas kórterembe. Hordja ismét a sok ennivalót, amit már egyszer elcipelt innen. Az éjjeliszekrény mögül. Még a hóna alatt is van egy befőttes üveg. Azt mondja, mindjárt jön a régi beteg. Meg sem kérdem, mi az oka ennek a hurcolkodásnak. Elmondja ő, amit el akar mondani.
- El kell jönnie néki onnan, abból a kórteremből. A lovas ember sok, hangos beszéde miatt. Nincs nyugodalmuk az ottani betegeknek. Bizonyosan erre panaszkodtak a főnővérnek. Tudják, mi van a dolgok hátterében ? Az van a dolgok hátterében, az irigység. Mert ennek a két betegnek rengeteg a közös megbeszélnivalója. Ismerik egymást a hegyen túlról. Állítólag szomszédok is. Az irigység. Hogy ezeknek miért van annyi közös intéznivalójuk, nekik pedig nincs akivel valamit megbeszéljenek. Az irigység. És mi most hozzuk vissza, hogy a lovas embernek ne legyen akivel egyfolytában társalogjon. Irigyek az emberek. A betegnél nincs irigyebb és panaszkodóbb teremtés a világon. A betegnek semmi nem tetszik soha. Képzeljék, abban a kórteremben titokban belső választásokat csináltak a betegek. Arról, hogy mi lenne  jobb nekik. Az-e, hogy a lovas ember maradjon velük továbbra is, vagy ez a barátja jöjjön el, akit innen vittek oda. A második műtéte után. Belső választásokat voltak képesek csinálni arra a rövid időre vonatkozólag, amíg itt vannak a kórházban. Mindenképpen el akarták választani egymástól a két barátot. És ez sikerült is nekik. Ezért jön most vissza a maguk volt szobatársa. Az irigység miatt. Manapság mindenfelé belső választásokat csinálnak. Ez a divat. Benne van a demokráciában. Maguk itt ketten mikor csinálnak belső választásokat ? Például arról, hogy melyikük ágya legyen közelebb a kaloriferhez ? Kemény ez az idei tél...

Mint egy örökre helyére tett mestergerenda, úgy fekszik ágyában a hozzám közelebbi szomszéd.  A gyergyói ács. Szótlanul nézi a nagy költözködést. Csak akkor fordítja kissé másfelé a fejét, amikor megpillantja a nagy, piros ember virágos köpenyét. Azt ki nem állhatja.
Engem már nem zavar ez a virágos köpeny. Amióta tudom, hogy foglalkozására nézve egyszerű, kőfaragó a nagy, piros ember.
Miután szépen elhelyezkedik a régi ágyában, megkérdem tőle, hogy érzi magát a második műtéte után. Mert én nemrég éppen a második műtétem miatt haltam volt meg. Nagy csoda, hogy nem egészen...
Azt mondja a nagy, piros ember, hogy valami egészen új betegségét fedezték föl, mióta nem láttuk egymást. Endokrin betegség. Idegen szóval ez a neve. Megtámadta a belső elválasztású mirigyeit ez a betegség. Kérdem, fölvilágosították-e arról, mi ennek a betegségnek a lényege, mert szerintem ez roppant komplikált dolog. Azt mondja, a hátsó kórteremben majdnem mindenki ismeri ezt a komplikált betegséget. Csak ő nem. Pedig eléggé megmagyarázták.  Egész nap arról volt szó, a belső elválasztású mirigyekről.

Aztán egy kis idő múlva megkérdem, jelen volt-e a terebélyes takarítónő, amikor a belső elválasztású mirigyekről beszélgettek. Mert nekünk azt mondta ez az asszony, abban a kórteremben belső választásokat rendeztek a betegek. Valahogy úgy fejezte ki magát, belső választás volt, irigység miatt. Hogy magával túl sokat és hangosan társalgott a lovas barátja. Azért is költöztették most vissza...
- Na, látja, pont ezért ártottam bele magam a politikába is. A butaság miatt. Összevissza beszélnek az emberek. Senki nem tudja, mi a globalizáció, mégis csak róla beszélnek. Arról, amiről fogalmuk sincs. Mifelénk sokan azt állítják, az a globalizáció, hogy mindent ki kell dobni. Mások azt, hogy az a globalizáció, ahonnan minket fognak kidobni. Ez a takarítónő belső választásról beszél. Hogy úgy döntöttek abban a  kórteremben, zavarja a betegeket a mi társalgásunk. Most már ülhetnek ott, abban a kínos csöndben, miután onnan eljöttem. Tudja, miért kellett nekem eljönnöm abból a kórteremből ? Mert a fogarasi havasokban egy szikláról lezuhant néhány hegymászó. Hajnalban hozta őket ide a helikopter. Ott volt több hely. És kellett az én ágyam is. Én javasoltam, hozzanak vissza engem ide, különben is nekem itt az ágyam.
Ezért ártottam bele magam a politikába. A butaság ellen. Még hogy belső választásokat csináltak azok a szerencsétlen betegek...A sok buta beszéd miatt nem értik meg egymást az emberek ezen a jó, nagy, kerek földön...


szombat, április 10, 2010

Folyosó (24)



            Báthori Zsigmond fotója

Felborult folyosó

Épp ennek a letagadott tűjét kereső embernek a kérdésére akartam volna válaszolni. Hogy van nekem egy kicsi udvarom. De azt a számításaiból hagyja ki, mert árnyékos az az udvar, csak hitvány fű terem  rajta, virágokról szó sem lehet. Se szép, kerek gruppokról. De karon fogott ez az ember, hogy menjünk tovább innen, de gyorsan.
- Látja azt a görbe hátú, idős orvost, ott a folyosó végében ? Amikor én őt megpillantom, azonnal fölfut a vérnyomásom. Anélkül, hogy a bennem felejtett tűre gondolnék. Tegnap itt álltam az egyágyas kórterem ajtajában. Gondokba merülve ment el mellettem ez az orvos, nem vett észre engem. Pár lépésnyire tőlem magához intett egy formás, kis nővért. Azt mondja neki jó hangosan, hallgass ide, te leányka ! Mondd meg Monikának, hogy csókolja meg a fenekemet ! De nem pont ezt a szót használta arra, hogy mit csókoljon meg Monika, hanem azt a csúnyát, amelyben két gé betű van. Így nem beszéhet orvos egy kórházi folyosón. Nem lehet azon csodálkozni, ha bennünk felejtik a tűt. És azon se, ha letagadják. Ha így beszélnek egy kórházi folyosón. Ilyenkor fölfut a vérnyomásom. Magának mitől szokott fölfutni a vérnyomása ?
-Énnekem a nagy, piros emberektől szokott felmenni a vérnyomásom. Ezen kívül a kövér liftkezelőktől, az ágyamat huzogató takarítónőktől. Hirtelenjében ezek jutnak most eszembe...

-Tuja, mire jöttem  rá ebben az egyágyas kórteremben ? Arra, hogy az olyan, mint egy kis tömlöc. Akármilyen szépen is legyen berendezve. Nem  jó az embernek az egyágyas kórterem. Ott meg lehet bolondulni. Ma is olyasmik futottak át a fejemben, amikre normális ember nem is gondolhat. Például az futott át, ha tehetném, fölemelném ennek az épületnek az egyik sarkát, hogy erről a folyosóról lecsússzon minden, ami itt van. Ez a görbe hátú doktor kigurulna a kórház elé, egyenesen ott állana meg a bokrok tövében. Jönnének utána az ágyak  a betegekkel és perfúziókkal, a tolókocsik, minden. Himbálózva és csörömpölve. Ott lenne egymás hegyén-hátán  a sok beteg, a nővérek, a jókedvű borbély a pamacsával, legfelül ez az imádságos ember kérné valamire az Istent. Monika pedig azt kiabálná, márpedig ő meg nem csókolja annak a vén doktornak a fenekét, neki ne üzenjen effélét. Üzenje annak, akit ő nevelt föl. Ilyen dolgok futottak át a fejemben. Mondom, itt meg lehet bolondulni. És ne csodálkozzék senki, ha a kórházon kívüli világban is olyan nagy a rendetlenség. Mert ha egy ilyen fényes és fontos helyen le lehet tagadni egy ott felejtett tűt, hogyan várhatnók el a bankrablótól, hagyja abba a bankrablást ? Hogyan várhatnók el a házak és utcák népétől, éljen tisztességes életet ? Meg vagyok győződve, nem csak a kórházak vannak tele beteg emberekkel. Beteg az egész társadalom. Mintha mindenki egyágyas szobában élne. Bezárva az ő privát gondjával és kilátástalanságával. Vagy sokágyas szobában. Ahol csak jajgatnak és imádkoznak valamiért. Nem így gondolja ?

De. Így gondolom én is. Mintha mindenkinek meg volna üzenve, mit csókoljon meg. Mintha csakugyan lázas lenne a világ. Mintha mindenkiben benne felejtettek volna valahol  egy tűt. És azt letagadnák. Így gondolom én is.
Tegnap még itt volt az ötvenkettes kórteremben egy fiatalember. Egy költő.
Azt mondják, nem törődött a saját életével. Csak valami papírokat rakosgatott a térdén, hallgatott és keresett egy mondatot. Jött valami hír erről a költőről azóta?
-Semmit nem tudok róla. Lehet, véle csakugyan felborult a folyosó...