kedd, március 30, 2010

Fontos (17)

                             Fotó : Székely Sándor, Káfé-Képtár


A nagyon fontos ember

Egy reggel terebélyes termetű takarítónő áll meg a háromágyas kórterem ajtajában. Töri a fejét, látom rajta, nem tudja, mit csináljon, pedig a lába előtt, a földön ott hever egy vattacsomó, s egy törött hőmérő. Azt kérdi tőlem, föl tudnék-e kelni egy pillanatra, mert az ágyamat el kell húzni. Van ott, bent a sarokban valami kis galacsin. Ha azt ő onnan ki nem veszi, baj lesz. Mert mindjárt jön egy nagyon fontos ember, akinek az a szokása, hogy átlépi a kórterem közepén lévő szemetet és kihúz egy ágyat, hátha talál mögötte egy kis szemetet, port, akármit. Mondom, akkor húzzuk ki azt az ágyat, mert ilyenek a nagyon fontos emberek. A részleteket veszik észre, mert szerintük a részletekben van megbújva az ördög. Például abban a galacsinban, az ágyam mögött. Rengeteg ördög lehet még itt, az ágyak mögött...

A hozzám közelebbi szomszéd egyszer azt mondja, na, ezt a galacsin-ügyet is elintézték, az asszony észre sem vette a maga csípős megjegyzését a rengeteg ördögről. Ezek a kórházi fehérnépek be vannak oltva mindenféle csípős megjegyzés ellen. De az is lehet, inkább a nagyon fontos ember jövetelétől fél, a békességet választja, nem vitatkozik senkivel. Meg is dicsérem a hozzám közelebbi szomszédot, mondom, jó megfigyelő képessége van. Azt mondja erre a gyergyói, magának még nagyobb megfigyelő képessége lehet, mert volt akitől tanuljon, ha olyan barátai voltak, mint Kincses Jóska. Bizonyosan jól behintették magát lóporral...
Mondom, be. Jól be vagyok hintve én is lóporral. Most például a nagyon fontos emberek jutottak eszembe. És egy velük kapcsolatos csibészkedésem.

A hatvanas évek végén történt, hogy jön Dali Sándor, a főszerkesztő, mit tudjon csinálni, mert őt eszi meg a felesége. Hogy ilyen magas beosztása mellett sem tud két mozijegyet szerezni a Pátriába, ahol valami nagyon híres filmet vetítenek. Végigtelefonálta már minden ismerősét Bukarestben, de senki nem tud segíteni. Mondom, Sanyi, hívjad a feleségedet, máris indulunk a moziba. Minden el van intézve. Ő ebben kételkedett, de a felesége is. És azt mondták, Frici, mi nem olyan ermberek vagyunk, hogy csak úgy besurranjunk egy moziba, vagy valami ilyesmi. Csakis hivatalos úton vagyunk hajlandók bemenni. Mondom, hivatalosabb út nincs is annál, mint amit én kigondoltam.

A pénztárhoz érve mondom, jöjjetek utánam, ne nézzetek senkire. A jegyszedő emberhez hajoltam és bizalmasan a fülébe súgtam : „ Körünkben tartózkodik Dali elvtárs !” Románul mondtam : „ In mijlocul nostru se afla tovarasul Dali !”
A jegyszedő ember intett egy őrnek, kisérjen fel minket az emeleti páholyba, s hozzon kényelmes foteleket is. Mozijegyről szó nem volt. De arról igen, hogy az emeleti páholyba fölérve azt mondta Dali, ilyen kellemetlen helyzetben soha nem volt még. Sem pedig az ő felesége. De erről a kellemetlen helyzetről nem volt időnk tanakodni. Két markos legény jött, három fotellel. Mondom az egyiknek, a harmadik fotelt vigye vissza, én csupán kisérő vagyok, nekem nem jár. Hogy nézne ki Dali elvtárs és az ő felesége, ha fotelben ülne mellettük a kisérőjük is ? A protokoll, az protokoll, a szabályokat szigorúan be kell tartani...Aztán nekem is hoztak egy kopott, kis pótszéket.

Hazafelé menet azt mondta Dali Sanyi, ő azt nem állíthatja, hogy nem volt moziban, de fogalma sincs arról, milyen filmet látott. Mert az ő gondolatai végig ott jártak az én csibészkedésemen. És mi történt volna, ha valaki megkérdezi tőlem a pénztárnál, vagy fönt, a páholyban, tulajdonképpen ki az a Dali elvtárs ? Mondom, ilyesmit senki nem mer megkérdezni. Mert attól fél, hogy kidederül, nem ismer egy nagyon fontos embert. És akkor az ő jegyszedői állásának is lőttek. Mert egy nagyon fontos embert mindenkinek ismernie kell. Ha soha nem hallott róla, akkor is. Ez lélektan Sanyi, lélektan, nem főszerkesztés. Ennek az egész rendszernek a lélektana. Ha valahol azt mondják, „körünkben tartózkodik” valaki, akkor világos, hogy az a valaki nagyon fontos ember. Az én csibészkedésem pedig nem egyéb, mint ennek a varázslatos kifejezésnek az alkalmazása.  


vasárnap, március 28, 2010

Pele (16)

                               Fotó : Wikimedia Commons




Kérj Pelétől autogramot

A gyergyói ember azt mondta a Kincses Jóska érettségi vizsgájára, hogy abban az időben mindent meg lehetett csinálni, ha valakinek volt megfelelő összeköttetése a felsőbb szerveknél. Még akadémikus is lehetett a fejes emberekből, tudomány nélkül. Ha odafönt úgy akarták. Olyan volt az a rendszer.- Most pedig tudja, mi a megfelelő összeköttetés ? A pénz. És azt tudja, hogy most ki van odafönt ? Ugyancsak a pénz. Mert ilyen a rendszer. Énnekem olyan Jóskás történetet mondjon, amelyben nem számít a rendszer. Csak az számít, hogy volt-e valami  jó ötlete Kincses Jóskának egy föladat kivitelezésére. Mert abból derülne ki az ő tehetsége...

-Ezerkilencszázhetvenegyben, -ha jól emlékszem,- egy napon Kincses Jóska  belenézett a legfrissebb és legnagyobb bukaresti sportújságba és fölkiáltott, szent Isten, itt van Pele. És rohant a főszerkesztőhöz, az újságot lobogtatva, hogy né, itt van Pele ! A főszerkesztő azt mondta Kincses Jóskának, hát ha itt van, akkor menj, kérj Pelétől autogramot. Az Ifjúmunkás olvasói megérdemlik, hogy lássák, milyen a sajátlezű aláírása ennek a Pelének.

Az Ambasador szálló portása jól ismerte Kincses Jóskát. Azt mondta, Jóska, ha te volnál maga a római pápa, s egy dupla lutzot csinálnál a vendéglő kellős közepén, hogy neked autogramot adjon érte Pele, akkor sem adna. Mert megmondta Pele még a röptéren, amikor megérkezett, hogy csak egyet ad, azt is a legnagyobb sportújságnak, s azzal slussz, őt ilyesmivel többé itt senki ne zavarja. Amit ez a Pele megmond, az meg van mondva.
Egy dibdáb újságíró ilyenkor fölhívná a főszerkesztőjét és jelentené, mi a helyzet az autogrammal. Talán még a római pápát is megemlítené, s a dupla lutzot is. De Kincses Jóska nem hívta fel a főszerkesztőjét. Megkereste a főpincért, akivel ugyancsak jó barátságban volt. És megtudta tőle, mikor és melyik szeparéban ebédel Pele az ő válogatott társaságával. Aztán leült egy sarokba, ahonnan jól lehetett látni a szeparé ajtaját. A főpincér megkérdezte, mit hozzon neki, ne üljön üres asztal mellett. Kincses Jóska azt mondta a főpincérnek, egy sört, de legfőképpen egy hírt hozzon. Amikor észreveszi, hogy Pele a székét hátra nyomja, hogy a vécére menjen, azonnal értesítse őt, mert életbevágóan fontos dologról van szó.

Minden úgy történt, ahogyan azt Kincses Jóska eltervezte. Amikor Pele  megállt a vizelde előtt, megjelent Jóska is. Pont mellette. Kincses Jóska olyan mozdulatot tett a saját nyaka körül, amiből Pele annyit értett meg, hogy itt akasztás lesz. Pele magára mutatott, mintha azt kérdezné, reá vonatkozik-e az akasztás. Jóska intett, hogy nem Pelére vonatkozik, őt akasztják, ha nem kap egy autogramot, közben eléje tartott egy fehér papírt, és azt ujjával bökdöste. És Pele aláírta a fehér papírt. Hogy legszemélyesebb dolgát nyugodtan végezhesse. Jóska ezt szépen megköszönte és visszaült az  asztalához, hogy a sörét boldogan elfogyassza.

A főszerkesztő amikor átvette az autogramos papírt, nyomban el is olvasta. Az volt ráírva : „ Szeretettel üdvözlöm Kincses Jóskát !” Alatta az aláírás : Pele.
 – Mit csináltál ezzel a papírral Jóska, -kérdeze a főszerkesztő,- hát nem az olvasóinkat üdvözli Pele, hanem téged ? Kincses Jóska azt válaszolta, most már írhattok még oda amit akartok, neki ennyi jutott az eszébe...


péntek, március 26, 2010

Bolyai (15)

               Fotó : Máthé Éva, Káfé-Képtár




A harmadik Bolyai


- Szóval, hoppon maradt a sok daliás diplomata, -  szögezi le a történetem egyik tanulságát a hozzám közelebbi szomszéd. -Szép Edithnek egyik sem kellett. Csak ez a Jóska. Milyen kár, hogy később elrészegesedett ez a szép Edith ! Én a maga helyében nem hagynám, hogy megoperáljanak. Egy ilyen történet valóságos gyógyszer. Maga szépen meg fog gyógyulni. Időnkint vessen egy pillantást a nagy, piros ember köpönyegére, idézze fel azokat a furcsa, Jóskás történeteket, s szépen meg fog gyógyulni. Ez százas ! Magának biztosan van még másfajta Jóskás története, azt mondta, barátok voltak. Nem mondana még belőlük, itt az időnkből kitelik...
- Énnekem annyi Jóskás történetem van, hogy ha azokat mind el kellene soroljam, itt  kitavaszodnánk. Mert ez a Kincses Jóska nagyon okos ember volt. Tulajdonképpen ő volt a harmadik Bolyai.
-Már meg ne haragudjék, én egyszerű ács ember vagyok, de annyit tudok, hogy Bolyaiból csak kettő volt. Mármint tudós. Apa és fia. Aki azt állítja, hogy három is volt, nem mond igazat, akárhonnan is nézzük. Maga még tegnap tisztán megmondta, hogy kizárólag igaz történeteket mesél.
-Akkor most elmondok magának egy más és igaz Jóskás történetet. Abból kiderül, hogy Kincses Jóska volt a harmadik Bolyai...

Ez a Kincses Jóska fényes családból származott. Anyja takarítónő volt egy fényes nagyváradi étteremben. Hét elemivel maradt összesen, anyjának pénze nem jutott a fia taníttatására. De ez a Jóska sem tanulni, sem dolgozni nem szeretett soha. Csak a mulatozó vendégek beszédeit hallgatta.Később meccsekre járt, persze jegy nélkül, átugorva a kerítéseket. Egyszer nagyot ugrott. Mégpedig a társadalmi grádicson. Egyenesen Bukarestebe hívták. Az újsághoz. Hogy írjon pletykákat a futballistákról. Ott ismertem meg ezt a Jóskát, az újságnál. Nagyon jó sportújságíró volt ez a Kincses Jóska. Olyan futballmeccsekről is nagy  részletességgel tudott beszámolni, amelyeket meg sem tartottak.
Egyszer jött egy káderes a központból. Azt a szigorú utasítást adta a főszerkesztőnek, hogy az újságnál csak egyetemet végzett emberek dolgozhatnak. Kivétel lehet a sportújságíró. Annak elég, ha van érettségije. A főszerkesztőnk azt mondta Kincses Jóskának, ha nem teszi le gyorsan az érettségit, fájó szívvel, de meg kell tőle válnia. Erre Jóska azt válaszolta, neki egy érettségi semmi, leteszi  a jövő héten, ne fájjon a szíve miatta.

Abban az esztendőben itt voltam éppen, Vásárhelyen. Egy napon hajnalban csöng a telefon. Te vagy, Frici ? Itt Kincses Jóska. Kérdem, mi történt veled, bizonyosan nem tiszta a lelkiismereted, azért nem tudsz aludni ebben az órában... Azt mondja, jól figyeljek, mert fontos dologról van szó. Hét órakor nyomd meg a csengőt ennél és ennél a háznál. Vár téged egy számtan tanár. Ő odaadja neked az érettségi tételt matematikából. Meg van beszélve. Te pedig fél nyolckor fölhívsz engem, s bediktálod a tételt. Hogy a repülőn legyen időm gondolkozni a megoldásán, mert kilenckor indul a gépem Vásárhelyre. Érettségizek.
Fölhívom Jóskát a megbeszélt időben. És diktálom : két iksz a négyzeten, plusz 3 iksz, minusz...Nem tudtam folytatni, mert közbeszólt Jóska.Azt kérdi mi ez, milyen nyelven beszélek ? Mondom, ez egy egyenlet. Az érettségi tételed. Azt feleli, na jól van, ennyi neki bőven elég. Mondom, nem elég Jóska, ez idáig semmi, azt a tételt meg is kell oldani. Azt válaszolja, neki csak átmenő jegy kell, nem igényes az osztályzatra, a diktálást hagyjuk abba. Mert ő siet a röptérre.

Egy közös barátunk mesélte, miképpen vizsgázott számtanból Kincses Jóska. A tanár fölírta a tételt és kihívta Jóskát a táblához. Azt kérdezte, világos-e számára, amit fölírt a táblára. Jóska azt válaszolta, sajnos, a tétel hibásan van fölírva. A hiba ott van a zérónál. Mert azt a zérót úgy kellett volna fölírni, hogy annak a körnek a két vége összeérjen.
A tanár fogta a krétát és szó nélkül megrajzolta a szép, kerek zérót. És azt kérdezte, most tetszik-e, és meg tudja-e oldani az egyenletet. Kincses Jóska azt felelte, most már tetszik neki a zéró, de az egyenletet megoldani sajnos nem tudja, mert összerázta gondolatait a repülőgép. A tanár a legkisebb, de átmenő jegyet adta Jóskának, mondván, ha az egyenletet nem is oldotta meg, legalább volt benne igyekezet...
A sikeres vizsga után Kincses Jóska elment a legközelebbi fotográfushoz. És lefényképeztette magát a két Bolyai szobránál. Úgy, mintha ő is a két nagy matematikus közé tartozna. A fénykép alá oda volt írva : „A három Bolyai.” Ezzel a fényképpel, s az érettségi diplomával Kincses Jóska jelentkezett a főszerkesztőnél. A fényképet egyik munkatársunk kitette a szerkesztőség faliújságjára. Hogy lássa a káderes is, nem akárki ez a Kincses Jóska.


szerda, március 24, 2010

Edith (14)

              Fotó : Görbe György, Káfé-Képtár




A szép Edith

-Magának az a véleménye rólam, hogy rendes ember vagyok. És bátor. Meg merem mondani, amit sokan nem mernek megmondani. Lehet, hogy igaza van. Mert én most meg merem mondani magának, hogy én nem szeretem a léha történeteket. Amiket most szívesen hallgatna, még ebben a kidobott gyomrú, nyomorúságos állapotában is. Valósággal menekülök a léha történetektől. És a léha viccektől is. Mert azokat sem szeretem. A léha vicceket. Tudja, milyen történeteket szeretek én ? Vidám történeteket. És olyanokat, amelyekben van egy kis spiritusz. De nekem most semmiféle vidám történet nem jut eszembe, mert én is nyomorúságos állapotban vagyok. Még az a szerencse, hogy ennek a nagy, piros embernek a házi köpenye ott van az ágyára vetve. Az a virágos köpeny. Amelyről maga azt mondta, ha kölcsön kérné, s végigmenne véle a folyosón, megjegyeznék a nővérek, hogy né, ott megy a koldus, estélyi ruhában. Erről a virágos köpenyről jut most eszembe a szép Edith. Most azt mondom el magának, a szép Edith történetét. Ha akarja...
-Már hogyne akarnám, ha egyszer szép volt az az Edith ? De úgy mondja el a történetét, hogy tegye magasabbra a fejét azzal a kólás üveggel, mert minden szót akarok hallani, - mondja a gyergyói ember.

- Ez a szép Edith a magyar követség titkárnője volt, Bukarestben. Rég, amikor én még ott éltem. Kincses Jóska, az én újságíró barátom udvarolni kezdett ennek a szép Edithnek. De nehezen ment az udvarlás, mert szép Edith állandóan körül volt véve daliás diplomatákkal. Akiknek pénzük is volt bőven. Kincses Jóska csak akkora növésű volt, mint én, s pénze is annyi, amennyit másnapig kért kölcsön valakitől. Egyszer azt mondja Jóska szép Edithnek, hogy eljön hozzá holnap is, de késni fog, mert nehezen szárad meg az inge. Kérdi szép Edith, hogy miért nem vesz más inget magára, mindig ebben a fehérben látja, viselhetne olykor színesebbet is. Mert tavasz van. Erre azt feleli Kincses Jóska, gyere Edith, látogass meg engem. Legalább nézd meg a lakásomat. Azt neked látnod kell. Itt van a központban. És szép Edith elfogadta a meghívást. Azzal a föltétellel, ha Jóska előbb elárulja neki, mi néznivaló van az ő lakásában, hogy azt neki föltétlen látnia kell. Kincses Jóska azt mondta, először is van az ő lakásában egy olyan fogas, amilyent szép Edith soha nem láthatott. Mert olyan fogas még egy nincs ezen a világon. És van néhány értékes szőnyeg. Egy francia, egy német, egy valódi orosz, s néhány olasz. És persze, van ott egy különleges csillár.

Amikor nagy nehezen fölgyalogoltak a hetedik emeletre, -úgy emlékszem, a hetedikre, -Kincses Jóska kinyitotta szobája ajtaját és azt mondta szép Edithnek, most pedig vesd le a kabátodat, s csukott szemmel akaszd föl a fogasra. Az ajtó mellett jobbra. Csak tégy úgy, mintha fölakasztanád, s engedd el a kabátodat. Ne törődj azzal, hogy sötét van és nem látsz semmit. Szép Edith nem törődött azzal, hogy sötét volt és nem látott semmit. Úgy tett, mintha fölakasztaná a kabátját és elengedte. Kincses Jóska felgyújtotta a villanyt. Szép Edith egy csöppnyi, koszos szobában találta magát. A mennyezetről két szál dróton lógott a poros villanykörte, s jobbra, a földön hevert szép Edith kabátja. A gondosan vasalt. Szép Edith csak állt ott a nyitott ajtónak támaszkodva, aztán azt mondta Kincses Jóskának, ez a te lakásod ? Jóska azt válaszolta, ez az én lakásom Edith. Amikor belépek ide, levetem a kabátomat, s úgy teszek, mintha fogasra akasztanám. Itt nincs semmiféle fogas. Csak a csupasz fal van. Nem nézek oda, hogy lássam, miképpen hull a földre a kabátom. Jó helyen van ott, ahová esik. És most nézd meg a szőnyegeimet. Ez egy francia újság, egészen friss. Ez német. Ott a Pravda, az orosz. Mellette valami olasz hetilap. Egyik sem régebbi két hónapnál. Énnekem egyetlen ingem van, Edith. Ez a fehér, amit most is viselek. Minden nap kimosom, s csak akkor megyek el hazulról, miután megszáradt. Ez vagyok én, Edith. Gyere hozzám, elvennélek feleségül...

-Na, mit mondott erre az a szép Edith ?- kérdi a gyergyói ember.
-Erre azt mondta szép Edith Kincses Jóskának, hozzád megyek feleségül, Jóska. Mert rajtad legalább el lehet igazodni. És nem vagy részeges.
-És csakugyan nem volt részeges a maga barátja ?- kérdi a gyergyói ember. Mondom, de az volt Kincses Jóska, részeges. De soha nem volt annyi pénze, hogy tisztességesen be tudott volna rúgni.
- És tovább mi lett a sorsa szép Edithnek, s a maga barátjának ?
-Szép Edith és Kincses Jóska összeházasodtak. És miután lejárt szép Edith küldetése, mindketten elköltöztek Budapestre. Végleg. Egyszer az a hír jött felőlük, hogy szép Edithtet sokszor lehet látni a pesti utcán részegen kóborolni.
-És mi köze van a nagy, piros ember színes köpönyegének ehhez a történethez, - kérdi a gyergyói ember. Mondom, csak annyi, hogy ebben a háromágyas kórteremben sincs fogas. Mint ahogyan a Kincses Jóska lakásában sem volt. Ha én kérném kölcsön azt a színes köpenyt a nagy, piros embertől, akkor én nem vetném oda az ágyamra, hanem fölakasztanám a nemlétező fogasra. Hogy nyugodtan essék le a földre. Ahová éppen akar.


kedd, március 23, 2010

Léha (13)



            Fotó : Pusztai Péter, Káfé-Képtár

Léha történetek


Maga rendes ember,- mondja a gyergyói. Ezt vegye dicséretnek. Azt is, hogy elismerem, a hanyag természetét  szépen kiszínezve adta elő nekem. De mi már tisztáztuk, hogy én ács vagyok és megtanultam, ha valamiért megdicsérnek, utána azonnal hibát is találnak bennem. Olyan nincs, hogy egészen megdicsérje valaki a munkámat és azzal kész. Olyan nincs. Már előre tudom, mi következik. Az, hogy azért egy gerendát tehettem volna  kicsit beljebb. Vagy akárhová, csak éppen nem oda, ahová tettem.
Magát én most megdicsértem azzal, hogy azt mondtam, rendes ember.  Ahogy elnézem magát, az is. Rendes. Erre már akkor rájöttem, amikor Bara doktor leült az ágya szélére és ketten beszélgettek. Arról, hogy milyen az élet. Maga azt mondta Bara doktornak, szíveskedjék ránézni arra a kanálra, amely ott van az éjjeli szekrénye tetején. A doktor úr ránézett a kanálra és megkérdezte magától, mit nézzen rajta, az egy egyszerű, kórházi kanál. Maga azt válaszolta, na, látja doktor úr, egy kórházban annyit ér az ember élete, mint az az egyszerű, kórházi kanál. Ennyit ér a világ minden kórházában. Ha maghalok, nagy tudományossággal azt mondják, exitáltam, elvisznek és kész.
A doktor úr nem tiltakozott. Egy szóval sem cáfolta a kemény állítását, hogy magának nincs igaza. Mert az orvosok mindent megtesznek az emberek életének megmentéséért. Csak annyit mondott, szerdán a műtőben találkozunk. Ha addig nem tűnnek el azok a csíkok a hasában.

Akkor jöttem rá, hogy maga rendes ember. És bátor is. Meg meri mondani, mennyit ér itt egy ember élete. Most pedig az következik, amit én megtanultam az ácsmesterségemből kifolyólag. Maga csakugyan rendes ember, de amit arról a zsebében lévő, régi levélről mesélt nekem, az nem egy beteg ácsnak való történet. Mert engem például egy csöppet sem érdekel, hogy ki volt az a Cini, s hogy hívták az anyját. Böhöm nagy asszony volt-e vagy pedig vézna és sovány. Az egésznek az volt a lényege, hogy maga nem adott át egy svédországi valakinek egy levelet. Mert el sem ment Svédországba. Miért nem tette postára azt a levelet, ha már nem ment el Svédországba ? Ezt a hibát találtam én magában. Ez pont olyan, mint amikor azt mondják nekem, jó ács vagyok, de azt a gerendát azért tehettem volna beljebb...Szóval, maga a levelet azért utólag elküldhette volna...

Mondom a gyergyóinak, sok igazság van a birálatában. De a pirulák miatt valószínűleg nem figyelt eléggé arra, amit mondtam. Mert ennek a Cini nevű írónak az anyja nem böhöm nagy fehérnép volt, hanem a neve volt Böhm. Pontosabban, Böhm Aranka. És nem volt szó semmiféle böhömségről.  Látja, milyen az élet ? Nem kell ahhoz ácsnak lenni, hogy megtanulja az ember, ha megdicsérik valamiért, azért dicsérik meg, hogy hibát is találjanak benne. Azt mondtam az imént, sok igazság van a birálatában. Utána pedig azt, hogy nem figyelt eléggé oda. Vagyis megdicsértem magát, azután megtaláltam a hibáját. Hogy nem figyelt oda. Most pedig azt mondja meg nekem, milyen történeteket mondjak magának, míg lecsepeg a perfúzió ? Mert azért valamiről mégis jó, ha beszélgetünk ebben a háromágyas kórteremben...

Tudja, milyen történetek érdekelnének most engem, ebben a nyomorúságos helyzetemben ? Ácsokról szóló történetek. Hogy értsem őket. Vannak magának ácsokról szóló történetei ? Ha nincsenek, nem baj. Érdekelnének még engem egészen léha történetek is. Remélem érti, milyenek a léha történetek. Mert maga rendes ember...


hétfő, március 22, 2010

Stockholmi levél (12)





Zsebemben stockholmi levél


Ha engem elvisznek ebből a kórteremből valami újabb vizsgálatra, magára bízom a mobilomat, ne vesszen el, s tudjon beszámolni a feleségemnek. Ha hív. Erre kér a mellettem lévő szomszéd. Mondom, én megbízhatatlan, hanyag ember vagyok. Bízza egy nővérre, vagy a vöröshajú doktorra, csak reám ne, mert erre én teljeséggel alkalmatlan vagyok. Higyjen nekem. Mondok egy példát a hanyagságomra :

Most is itt van a zsebemben egy stockholmi levél. Ezerkilencszázhetvenegy október tizennegyedikén bízta reám azt a levelet Fábián Zoltán, a magyar írószövetség akkori titkára, hogy másnap vigyem magammal Stockholmba, s adjam át Thinsz Gézának, a költőnek. Én is  költő voltam abban az időben. Másnap azt mondja nekem Karinthy Ferenc, akit különben Cininek hívtak, menjek el véle Csepelre,  olvassunk verseket az ottani munkás embereknek, mert neki most írni nincs semmi kedve. Mondom neki, Cini drága én egész életemben Svédországba szerettem volna menni. Mégpedig véglegesen. Épp oda indulok, s most menjek véled Csepelre ? Azt mondja, igen, menjünk Csepelre.
Útközben anyjáról beszélt, kit Böhm Arankának hívtak, s arról, hogy a sport a legszebb dolog a világon. Mondom, na és a te apád, Karinthy Frigyes nem érdemelne meg néhány szót, mert én éppen azért megyek most véled Csepelre, hogy róla is halljak valamit tőled... Cini hallgatott.
Csepelen egy nagy, piros asztal mögül elmondtam én is néhányat a verseimből, amelyekre emlékeztem. Bodzaillat volt ezekben a versekben, galagonyák színe, s talán a kökény természete. Megtapsoltak érte e csepeli munkás emberek.

Hazafelé menet azt kérdi Cini: te csakugyan svéd akarsz lenni, azért indulsz most oda? Svéd akarsz lenni véglegesen ? Mondom, az, svéd akarok lenni. Majd szőkére festetem a hajam és megtanulok svédül és egész nap svédül beszélek. És lehet, verseket is írok svédül. Te majd szépen lefordítod őket...
  
Másnap már Hamburgban voltam. Elindultam a kikötő felé, hogy megnézzem a tengert. Látni akartam a nagy vizet, amelyen hamarosan átkelek és svéd leszek végérvényesen.
Részeg, bozontos fickók állítottak meg az éjszakában. Cigarettát kértek. Az egyiknek odaadtam az egész dobozt. Megnézte és azt mondta, hogy merészelek elindulni néhány szál cigarettával, bele ebbe a hamburgi éjszakába, mert abban amennyi van, az kevés. És meg is fenyegetett. Azt mondta, azonnal menjek, s vegyek neki is cigarettát, mert különben baj lesz. Én akkor úgy elindultam cigarettáért, hogy a hazafelé vezető útra tértem és hajtottam veszettül, délre. A birodalmi úton. Svédország mögöttem maradt. Véglegesen.
Soha nem jártam Svédországban. És nem festettem szőkére a hajam. És verseket sem írtam soha svédül. Zsebemben  stockholmi levél. És most kinek adhatnám át ezt a levelet ? Aki küldte meghalt, s az is, akinek címezte...


szombat, március 20, 2010

Fehér (11)

                 Fotó : Szőcs István, Káfé-Képtár


Fehér formák hava

Ez a gyergyói ember, akinek az ágya közelebb van hozzám, azt mondja a nagy, piros embernek, hogy ő nagyon furcsállja, ha valaki két műtét között, itt, ebben a kórházban is azon töri a fejét, hogy milyen testalkattal vezényelje utcára a beosztottjait. Szerinte egy betegnek itt az a dolga, hogy szó szerint betartsa az orvosok utasításait. Még az sem jó, mondjuk lelkileg, ha sebeit tapogatja és hibát keres a doktorok munkájában. Az viszont jó, ha eltereli figyelmét a betegségéről, mert azzal segíti a gyógyulását. Ő például azzal tereli el a saját figyelmét, hogy időnkint kinéz az ablakon. Illetve kinézne, ha az az ablak nem lenne befagyva. De így is jó neki az a jégvirágos ablak, mert meg tudja saccolni, odakint hány fok hideg van. Ez a hónap a fehér formák hava.  Különösen Gyergyóban. A fehér, gyergyói formák között ott van az ő asszonya is.
- Szegény asszony !- sóhajtja a gyergyói ember. Ma reggel megtelefonáltam neki, induljon el, keressen valahol egy lovasszekeret és vigyen ki a kertbe néhány szekér lóganét. És hintse rá a házunkhoz vezető vízvezetékre, mert ha  nem, víz nélkül marad az egész gazdaság. Megfagy a víz a csőben, ha nem így cselekszik. De lehet, megfagy ő is, amíg lovasszekeret kap, s azt is, amit elteríthessen, mert súrolja a hideg a húsz fokot. Én innen, ebből az ágyból most odalátok. Gyergyóba. Egy fehér formát látok, amint megy ki a hegyoldalon. Ő a feleségem.

A nagy, piros ember eltűnődik ezen a szomorúan megrajzolt gyergyói télen és azt mondja : - Szervezés kérdése minden. Ha maga jól szervezte volna meg az életét, most nem fagyna meg az a szegény asszony. Ő például mindent úgy szervezett meg, hogy bundában jár a felesége és taxival hozza neki az ételeket a hegyen túlról. Taxival. És nem fagy meg az ő asszonya. Úgy szervezett meg mindent.

Érzem a feszültséget a háromágyas szoba gyógyszerszagú levegőjében. Magasabbra állítom párnám alatt a kólásüveget. Azon töprengek, szóljak-e bele ebbe a feszültégbe. Mert szívem szerint beleszólnék. Olyanformán, hogy megvédjem a gyergyóit, de a nagy, piros embert se sértsem meg. Talán azzal kellene kezdenem, hogy az ember nem tudja megszervezni, milyen lyukak keletkezzenek a gyomrán, jófélék-e, vagy erőszakosak. És nem mi döntjük el, hogy kihajítanak-e, vagy nem hajítanak ki belőlünk valamit a doktorok.
Nem szólok bele. Fölösleges. A folyosón most gördítenek végig egy ágyat. Egy nővér azt mondja a másiknak, exitált ez a szegény asszony. Nem látszott semmi rajta.
A háromágyas kórteremben csönd lesz. Vagy valami másféle feszültség költözik közénk. A gyergyói azt mondja a nagy, piros embernek, bocsásson meg, hogy az életvitelébe beleszóltam. A nagy, piros ember lehajtja fejét és így válaszol :- Ezeket a dolgokat valahol fönt szervezik meg, mi előre egy lépésünket sem tudjuk kiszámítani. Nem bántott meg semmivel.

Magunkra hajtjuk takaróinkat. Azt hiszem, mindhárman azt halljuk csupán :
nem látszott semmi rajta. Fehér formák hava...


péntek, március 19, 2010

Mérleg (10)

                                Fotó : Pusztai Péter, Káfé-Képtár




A huncut mérleg

Fölébredt a nagy, piros ember, szeméből kidörzsölte álmai maradványait és sorba rakta ételekkel megtöltött üvegeit az éjjeliszekrénye mögött. Nagyság és fontosság szerint. Leült az ágya szélére és lógatta a lábát. Mintha egy fürdőmedence szélén ülne, valahol a Riviérán. Egyszer megszólalt, nekem címezve szavait : - Hallottam, amikor a sápítozó nővér azt mondta magának, félkézzel fölkaphatta volna, úgy lesoványodott a sok műtét miatt. Jó lenne most nekem is megméretkeznem valahol, ne érjen meglepetés a második műtétem után...
Mondom, ha kisétál, jobbra a folyosó végében van egy szép, fehér mérleg, az oszlop mellett. Direkt a betegek számára van odatéve. Az jó lesz, mondta a nagy, piros ember. Fölvette cifra köpönyegét, s a lábára bojtos papucsot húzott. Annak a talpán még ott volt felragasztva egy fehér papírdarab, a bolti árral.
Amíg méretkezett a nagy, piros ember, mondom a hozzám közelebbi szomszédomnak, a gyergyóinak : - Én azt a szép, fehér mérleget nagyon jól ismerem. Huncut mérleg. Pontosan tíz kilóval többet mér esztendők óta. Ha valaki méretkezik rajta, s egy nővér észrveszi, figyelmezteti a beteget a mérleg szokására. Ha úgy értékeli, hogy ezt a figyelmeztetést a beteg megérdemli. Ha pedig másként értékeli, nem szól semmit, megy tovább, a dolgára, hadd méretkezzék...
A hozzám közelebbi szomszédom azt mondja, nagyon kiváncsi arra, szól-e valaki ennek a nagy, piros embernek. Mert ő bizonyosan nem szólna.

Jön a nagy, piros ember, fogja a hasát és azt mondja : -Itt, ebben a tétlenségben valósággal meghízik az ember. Tíz kilóval vagyok súlyosabb, mint otthon. Tíz kilóval ! És hogyan fogok én az embereim elé állani, amikor kivezényelem őket sztrájkolni ? Mert ki kell vezényelnem. A legújabb törvények bevezetése ellen. Aki nagy hassal panaszkodik a szűkített bérezés ellen, arra nem figyelnek oda. A sztrájkolás csak sovány embereknek áll jól, nem a nagyhasúaknak. Ez így van az egész világon. Nem csak nálunk. Minden országban, minden kontinensen így van. És ő most milyen módszerrel tudná a hasát laposabbá tenni ? Mert azokról a jó ételekről lemondani nem tud.

Mondom a nagy, piros embernek, én ismerem a módszert, miképpen tudja a hasát laposabbá tenni. Úgy, hogy nem szabad hinni a mérlegnek. Sétáljon ki ismét, menjen tovább, forduljon balra és a másik folyosó végében is van egy mérleg. Próbálja ki.
A nagy, piros ember kissé kételkedve, de elindul a bolytos papucsában a másik mérleg felé.
A hozzám közelebbi szomszéd gyanúsan néz rám : - Maga annak a másik mérlegnek is ismeri a szokásait ? Mondom, persze, hogy ismerem. Pontosan tíz kilóval mér kevesebbet az ember valóságos súlyánál. Kipróbáltam. Többször.
Jön a nagy, piros ember, most már vidámabb ábrázattal : - Ez már más ! Igy ki lehet állani az emberekkel a hatóság elé. Miért nem mondta nekem már az elején, hogy ez a jó mérleg ?

Mondom a nagy, piros embernek, szerintem sehol a világon nincs jó mérleg. Minden országban, minden kontinensen huncut mérlegek vannak. Úgy mérnek, ahogyan akarnak. Ez nem csak a kórházakban van így, hanem az egész társadalmi berendezkedésben így van. Én egyszer megméretkeztem egy vidéki társadalmi mérlegen és az olyan eredményt mutatott, mely szerint roppant fontos és tehetséges ember vagyok. Aztán a sors fölkényszerített egy másik mérlegre. Ott mindenben híjával találtattam.


csütörtök, március 18, 2010

Estélyi ruha (9)

                                    Fotó : Pusztai Péter, Káfé-Képtár




A koldus estélyi ruhája

Mintha álmában beszélgetne a hozzám közelebbi ágyban lévő szomszéd. A gyergyói. Lapos párnám alatt megigazítom a kólásüveget, hogy magasabbról lássam, nincs-e valami baj a perfúziójával. Nincs. Csöpög szépen, mint   idő a történelemben. Látom, nem alszik, tehát nem álmában beszél. Mondom, erősítse fel a beszélgetését, mert nem tudom kivenni halk szavainak értelmét.
-Nagyon nem merem fölerősíteni, mert alszik a piros ember. Akinek vöröshajú orvosa van. Mélyen alszik. Nem akarom fölébreszteni. Ha megébred, azonnal nekifog az evésnek, s nekem most nem hiányzik, ha látom, eszik valaki a közelemben. Maga emlékszik, mit mondott nekem Bara doktor a gyomromról ? Mert én azt már pontosan nem tudnám fölidézni. A pirulák miatt.
-Bara doktor azt mondta, jó orvos az a csíkszeredai, aki magát ide irányította. Mert tele volt lyukakkal a gyomra. Mégpedig egészen furcsa lyukakkal. Szóval ripityára volt menve, valahogy így fejezte ki magát. Maga pedig azt kérdezte Bara doktortól, hogy akkor most már jól befoldozta azokat a lyukakat a doktor úr, s ép gyomorral mehet haza  ? Bara doktor erre azt válaszolta magának, hogy felejtse el a gyomrát, mert ő azt kidobta. Úgy, ahogy van. Maga kissé ijedten nézett a doktor úrra. És megkérdezte, most már akkor mi lesz, ha magának nincs gyomra. A doktor úr azt felelte, csinált mást helyette. A beleiből. Maradjon nyugodtan. Gondolom, eléggé hűségesen idéztem föl, mi a helyzet a gyomrával...

-Nagy szerencsém, hogy magát ide helyezték, ebbe a kórterembe, a háromágyasba, -mondta a gyergyói ember. Nagy szerencsém van magával. Olyan történeteket mesél  az orvosoknak, hogy teljesen megfeledkeztem a gyomromról. Csak ezzel a Los Angelesszel nem vagyok tisztában. Mert én úgy tudom, ott kizárólag gyönyörű filmszínésznők sétálgatnak. Cifra ruhákban. 
Nézzen csak oda a piros ember ágyára. Ott hever az ő  virágdíszes házi köpönyege. Abban szokott végigmenni itt, előttem. Ez a cifra köpönyeg eddig nem is zavart engem, csak miután előhozatódott Los Angeles. Mert én ha véletlenül annyira helyrejövök, hogy fölkelhetek az ágyból, az sem lesz, amit magamra vegyek. Énnekem minden ruházatomat elvitték valahová, hogy megőrízzék, mialatt a műtőben voltam. Mert állandóan csörgött valamelyik zsebemben a mobiltelefonom. Hiába keresett a feleségem, nem volt aki válaszoljon. Mint egy koldus, úgy érzem magam. Gondoltam arra is, kölcsönkérem a piros ember köpönyegét, ha csakugyan föl tudok egyszer kelni innen. De hogy fogok én abban kinézni ? Azt  mondják majd a nővérek, né, itt ez a koldus, estélyi ruhában ! Azt fogják mondani. Mit szól hozzá ?
Mondom a gyergyói embernek, ez nem az a hely, ahol az ember kinézetével foglalkoznak. Nem látja, hogy nekem sincs semmi kórházba való ruházatom és minden vagyonom ez az kólásüveg ? És az én történeteimben nem csak Los Angeles szerepelt eddig, hanem futkosó patkányok is ? Azokat a gyönyörű filmszinésznőket pedig nyugodtan elfelejtheti. A kidobott gyomrával együtt. Mi csak maradjunk meg ameddig lehet a futkosó patkányoknál...Emlékszik arra a fényes patkányra, amelyiket a szinész nem engedett bántalmazni a részeg barátai által ? Mert az nem volt az övé ? Ezt most csak azért hozom fel, hogy tudja: ezen a világon semmi fényes dolog reánk már nem tartozik...


Los Angeles (8)

                                 Fotó : Báthori Zsigmond



Los Angeles grádicsai


A délutáni viszonylagos csöndességben besettenkedik a kórterembe egy sztetoszkópos fiatalember. Messziről látszik rajta, orvosnövendék. Lelógó végű, széles papírcsíkokat tart a kezében. Ezekről a papírcsíkokról azok a tésztalapok jutnak eszembe, amelyeket anyám készített a konyhai úthengerrel. Vagyis a laskanyújtóval, hogy majd hosszú szálakat vágjon belőlük az ünnepi levesbe.
-Azt hiszem, maga az újságredaktor, az ágya szemben van a bejárati ajtóval. Így mondták, újságredaktor. Nem én találtam ki.  Magáról itt most sokat beszélnek. Megengedi, hogy leüljek az ágya szélére, ide, a lábához ?  Mondom, van ott hely bőven, a lábam nincs begipszelve. – Miért lenne a lába begipszelve, nem az ortopédián vagyunk...
Mondom neki, magából jó orvos még válhat, de kémnek teljességgel alkalmatlan lenne. – Miért éppen kémnek nem lennék jó, ezt hogy érti ? Mondom úgy, hogy tudomásom szerint a bőbeszédű emberek kémnek nem valók. Saját magukat leplezik le, nem azokat, akiket megfigyelnek. Most egyetlen mondatával elárulta, hogy nem Vásárhelyen nőtt fel. – Melyik mondatomra gondol ? – Arra, hogy azt mondta, miért lenne az én lábam begipszelve, nem az ortopédián vagyunk. Ebből látszik, hogy maga nem vásárhelyi. A begipszelt lábról egy igazi vásárhelyinek nem az ortopédia jut eszébe, hanem Kiss Laci.
 – Én még ilyet nem hallottam...

-Minden idevalósi ember tudja, miképpen vigyázott Kiss Laci, a mi nagy színészünk a begipszelt lábára. Egy forgó csigát szereltetett szobájának mennyezetére, s ha csöngettek ajtaján a részeg barátai, hogy meglátogassák, ő megragadta a csigáról lelógó kötelet, s azzal a begipszelt lábát tovább tette. Mert nehéz a begipszelt láb, kötél nélkül nem tudta volna tovább tenni. Amikor megkérdezte tőlem, leülhet-e az ágyam szélére, ide a lábamhoz, ha csak annyit mondott volna, hogy én nem vagyok Kiss Laci ,  azonnal tudtam volna,  maga vásárhelyi .
Erre azt mondja ez az orvosnövendék, igazam van, ő csakugyan nem idevalósi, annak a színésznek viselt dolgait nem ismerheti. De az én dolgaimra roppant kiváncsi. Különösen a betegségem lényege érdekli őt, s az a stádium, amelyben most vagyok. Az újabb műtétem előtt.

Mondom, nem tehetem meg, hogy kérdéseire tisztességesen ne válaszoljak, mert amikor engem ide beutaltak, aláirattak velem egy papírt, mely szerint alávetem magam az orvosok utasításainak, s az egész kórházi személyzet akaratának.
Az én betegségem roppant egyszerű betegség. Az a neve, hogy adenokarcinóma. A stádium pedig Los Angeles, 4. Lenne még egy grádics, az ötös számú, de azzal vége. Mármint az én életemnek. Mit mondjak még ?
-Azt mesélje el, ez a betegsége miképpen kezdődött ...Hogy ezekre a papírokra följegyezzem az anamnézist. Remélem, tetszik tudni, mi az az anamnézis... Mondom, sajnos, tudom. Bár ne tudnám. Az egész úgy kezdődött, hogy sétáltam a főtéren. Mint más. És egyszer csak valami furcsa, kis mozgolódást éreztem a köldököm táján. A többit tudja...
 – A többit tudom, de mit érzett még a főtéren ?
Mondom, a főtérnek nagy jelentősége van az én életemben. Mert műtét után találkoztam egy barátommal. Alig ismert rám. Azt kérdi, mi bajom, mert úgy nézek ki, mint aki kifelé igyekszik ebből a világból. Mondom neki, mi az én betegségem. Erre azt feleli az én barátom, semmi okom a búslakodásra. Mert az ő apját pont azzal a betegséggel műtötték meg, amivel engem. És olyan kitűnően sikerült az a műtét, hogy még élt utána két hónapig. 
Gondolhatja, mit éreztem akkor a főtéren...

Az orvosnövendék fészkelődni kezdett az ágyam szélén. Összehajtogatta papírjait és azt mondta, ebből sem lesz ma anamnézis...Tudja mit ? Hagyjuk máskorra Los Angeles grádicsait. Mondjon nekem még valamit Kiss Laciról. Szeretnék én is vásárhelyi lenni.
-Erről a Kiss Laciról vastag regényt lehetne írni. De a regények azért vastagok, mert írójuk megtölti a könyvét kitalált történetekkel. Énnekem olyan szegényes a képzeletem, nem tudnék semmit kitalálni. Kizárólag a valóságot szoktam néha papírra tenni. Úgy, ahogy. Minden esetre, ha lenne még időm erre a Kiss Lacira, a patkányait nem hagynám ki.
Bohém ember volt ez a Kiss Laci. Egyedül élt. Ritkán járt haza, mint általában a bohém emberek. Valahányszor belépett a szobájába, valósággal megrohanták a patkányai. Nem bántani akarták őt, azt lesték, hozott-e nekik valami ennivalót. Egy napon, amikor begipszelt lábbal feküdt otthonában, meglátogattam én is Kiss Lacit. Éppen a patkányokat kergették a részeg barátai. Seprűvel csapkodták a patkányokat, némelyik befutott az ágy alá. Egyszer rászólt Kiss Laci az egyik csapkodó barátjára, te, azt a fényesebbik patkányt ne bántsd, mert az nem az egyém. Ilyen ember volt ez a Kiss Laci...


szerda, március 17, 2010

A harmadik (7)

                   Fotó : Máthé Éva, Káfé-Képtár




A harmadik szomszéd

Szerencsétlen ember a harmadik szobatársunk. Semmi betegsége nincs, amit fölmutathatna. Egy foga, egy szál haja nem hiányzik. Csupa erő ez a nagy, piros ember. Valami kis sérv miatt jött ide a hegyeken túlról. Hogy földije műtse meg. A rőthajú orvos. Benne van minden bizodalma.
Ez a szerencsétlen, makkegészséges ember egész nap eszik és iszik. A drága büféből hozat ételeket és italokat. Minden bio. Jó helyen van az ágya, ott a sarokban. Az éjjeliszekrénye mögötti hely valóságos éléskamra.  Egyfolytában hallgatja a rádiót. Sztereóban. Egyszer megkérdeztem tőle, ugye, jól szól az a sztereó ?... Azt mondta, ő csak híreket hallgat. De mind a két fülével hallgatja, mert ha az egyik fülében nincs hangszóró, zavarja őt a környezeti zaj, nem tud odafigyelni a legfrissebb politikai eseményekre. Márpedig a legfrissebb politikai események most a legfontosabbak...
  
Amikor engem ide hoztak, ő már itt volt. Ma, a reggeli vizit után halkan azt mondta neki az orvosa, holnap megműti újra. Mert valamit még helyre akar tenni. Úgy jó, legyen e helyén minden...
Az orvosokat kisérő nővér visszajött a vizit után és azt mondta ennek a szerencsétlen, nagy, piros embernek : - Nem tudom felfogni, mit lehet magán még operálni. Én ilyent még nem láttam. Fáj valahol, húzódik, mi a panasza ? Semmi ? Nem tudom felfogni...
A nővér legyintve ment ki a kórteremből, de én hallottam, elmenőben odatette a legyintése mellé : - nem szóltam semmit...
A hozzám közelebbi szomszéd nagy nehezen a piros ember felé fordította a fejét: - Mondtam én magának, hogy nem jól választott orvost. Ezek a vöröshajú emberek nem jófélék. Benne van a bibliában. A skótoknál is sok a vöröshajú, egy sem jóféle. Mondtam én magának...
A nagy, piros ember azt mondta a hozzám közelebbi betegnek, az ő orvosa nem vöröshajú. Csak a hajának a töve vörös, egyebütt normális a színe. A hozzám közelebbi azt mondta : - Pont erről van szó ! A haja tövéről. Mert ha a haja töve vörös, akkor festi a haját. Márpedig amelyik férfi festi a haját, azzal valami baj van.

Déltájban dühös asszonyság lépett a kórterembe és bundás kabátjával reáborult a nagy, piros emberre. Körbecsókolta a nagy, piros ember orcáját és sóhajtva mondta : - Átkozott ez a város... Taxit fogadtam. Könnyedén, baj nélkül jöttünk át a hegyen, s itt belénk hajtott egy autó. Nem város az ilyen, ahol felelőtlen sofőrök száguldoznak. Veled mi van ? Miért nem jössz már haza ? Hogy újra ? Milyen hibát talált még benned ? Benned nincs semmi hiba ! Átkozott ez a város...
A nagy, piros ember felesége lerakta az ételekkel tele csomagját, s azzal a meghagyással távozott, lelkem, jól vigyázz magadra, várunk haza.
A nagy, piros ember sokáig ült az ágya szélén, magába roskadva. Egyszer azt mondta csak úgy, magának, bizonytalanul:  lehet, hogy csakugyan vörös a haja...


kedd, március 16, 2010

Angyalok (6)

                       Fotó : Pusztai Péter, Káfé-Képtár



Ismernek engem az angyalok

Reggel megébred a közelebbi szomszéd, azt kérdi, elmonhatja-é, mit álmodott, mert ő gyorsan el szokta felejteni az álmait. Mondom, szívesebben hallgatom az álmokat, mint a kórházi jajgatásokat...
- Ez a háromágyas szoba nem itt volt, hanem valahol fönt, a házak fölött, a levegőben. Az ágyak úszkáltak a szép, gomolygó felhők tetején, olyanformán, mint a sárga zsírcseppek szoktak a vasárnapi levesben. Persze, nem sárgák voltak az ágyak, hanem hófehérek. Akárcsak a valóságban. És fehérek voltak a körötte szálldosó angyalok is. Ezek az angyalok játszadoztak a mi ágyainkkal, egyik lökte őket a másik felé, az pedig vissza. A maga párnája alól többször kiesett a kólásüveg. A szorgalmasabb angyal mindig elkapta, s viszatette a helyére. Egyszer nem tudta elkapni, elszállt messzire, a magasabb felhők közé. Mondtam neki, ebből baj lesz, mert az az ágy az újságredaktor ágya, s ő nagyon félti a kólásüvegét. A szorgalmas angyal azt felelte, mi jól ismerjük azt az embert. Amikor kedve van, velünk is szokott játszadozni. Ezt álmondtam. Lehet, ezektől az újfajta piruláktól.

Mondom a közelebbi szomszédnak, szép magától, hogy álmában is vigyáz reám, még a kólásüvegemre is gondja van. Furcsa találmány ez az élet, látja, ismernek engem az angyalok...
- Nem árulná el nekem, miféle mesterség az újságredaktorság, mert annak nevezte magát az a sápítozó nővér, amikor bejött hozzánk...
Mondom, az pont olyan, mint a kólásüveg. Nincs üvegből, mégis annak látszik. Olyan a formája. Az én mesterségem hasonlatos a maga álmaihoz is. Legtöbbször ott vagyok valahol fönt, a levegőben, a házak fölött és felhőkkel játszadozom. Előfordul, hogy angyalokkal találkozom. De az angyalok ügyet sem vetnek reám, és én ide suppanok vissza az emberek közé. Bele a valóságba. Látja, most is itt vagyok, ebben a háromágyas szobában, s hallgatom más mit álmodott. Ilyen az én mesterségem...Ennél jobban megmagyarázni nem tudom. És időm sem lenne reá, mert itt van a reggeli vizit órája, bármely pillanatban beléphetnek ide a professzorok.

Már jön is az esti nővér, a takarítónő társaságában. – Ezt ide kell tenni, amazt oda, igazítsa meg az ágyakat. Mi ez a vatta az ágy alatt ? Azt a nyavalyás kólásüveget pedig el kell rejteni. Ha már ez a kényes beteg annyira ragaszkodik hozzá. A lapos párnája miatt. Ragyogjon minden. A doktor úr ki nem állhatja a rendetlenséget. Tessék ! Húzza végig az ujját ezen az asztalon ! Megszáradt foltok vannak a tetején. Tegnapi foltok! A tegnapi foltok mutatják meg legjobban, mi a helyzet egy klinikán. Ez nem olyan hely, hogy eltűrjük a tegnapi foltokat. A fél ország betege jár ide, hányszor kell mondjam, ez nem olyan hely, hogy megtűrjük a tegnapi foltokat ? Ugye, megértettük egymást...
Elviharzik a szigorú nővér, szomszédom átszól hozzám, halkan mondja, ugye, ott fönt játékosabb kedvűek az angyalok...


hétfő, március 15, 2010

Párna (5)

                          Fotó : Báthori Zsigmond



Lapos párna


Tele vannak hatással ezek az újfajta altatók. Picik, fehérek, könnyen bevehetők. Be is vették könnyedén a szobatársaim. Horkolnak versenyezve, gyönyörűen. Dicséret illeti a lapos párnámat is. Kivettem alóla a kólás üveget, a derengő fényben nyugodtan nézhetem a mennyezetet reggelig. Csönd van. Jó ez a csönd is. És szép, mondhatni hatalmas ez a vöröstéglás kórház. Olykor behunyom a szemem, s az egész épületet oda képzelem a mennyezetre. Akár egy festményt. Minden emeletet. Minden kórtermet. Minden beteget. A régieket is. Akik félig gyógyultan mentek haza innen, s azokat is, akiket elvittek véglegesen. Jó ez a lapos párna. Legalkalmasabb a tűnődésre. Jobb karom kinyújtva, vénámba csöpög az élet reménysége.

Nyílik az ajtó. Az álmos nővér megáll az ágyam előtt. – Maga miért nem alszik ? Vagy ha már nem alszik, miért nem tekint a perfúzióra is ? Üres. Ki tudja, mikor fogyott ki. Éjfél rég elmúlt, most cseréljek üveget, vagy ne cseréljek ?
Mondom, cseréljen, aludni nincs kedvem, lecsepeg reggelig. S hogy mégis legyen valami fölemelő a közömbösségemben, úgy döntök hirtelen, odateszek a lecsepegéshez egy mondatot : szép ez az éjszaka...
Lapos párna. Gyönyörűek a kórházi bűneim is : hát nem én vettem észre egyedül, hogy a másik kórházban túlságosan kövér a liftes asszony ? Hát nem én tettem szóvá, hogy a kövér liftes asszony miatt legalább két beteggel kevesebb fér be abba a felvonóba ? Pedig tapintatosan szóltam. Azt mondtam, nem találtak ebben a városban ennél a vastag asszonynál egy vékonyabbat ? Azt válaszolták, ez a vastag asszony sem idevalósi, úgy jár be ide naponta egy faluból. És mit szólnék ahhoz, ha ez a vastag aszony az én közeli rokonom lenne ? Akkor is kifogásolnám a vastagságát ? És mit szólnék akkor, ha azt is tudnám erről a vastag asszonyról, hogy négy gyermeke van, s azt a négy gyermeket abból tartja el, hogy nyolc órát itt tölt el, ebben a bezártságban ?

És ott van a közös véce lehúzója ! Ami nem nikkelezett láncból van, se nem drótból, hanem egy közönséges, vékony spárgából. Ami többször elszakadhatott már, mert rövid és a beteg csak úgy éri el, ha keres egy hokkedlit és fölmászik reá. De hol talál egy hokkedlit ebben a fényes kórházban ? Különösen ebben a frissen műtött, gyönge állapotában. Amikor nyújtózni sem szabad. Szerencse, hogy valaki egy kisded bogot kötött a spárga végére, különben kicsúszna a beteg kezéből. Ezeket mind én vettem észre. Akárcsak azt, hogy a folyosót felmosó asszony csak akkor taszigálja a felmosó rongyot, ha őt valaki látja. Mert amikor nem látja senki, reátámaszkodik a piros bot végére és elnéz valahová, a semmibe. Akárcsak én most. De én legalább a mennyezetet nézem. A lapos párnáról.
Tele vannak hatással ezek az újfajta altatók. Most legalább kettőt kellene bevennem, hogy elaludjak és ne gondoljak a további gyönyörű bűneimre. Már késő. Hajnalodik. Nemsokára tehetem vissza a kólás üveget a lapos párna alá. Hogy lássam a sorstársaimat. Ránézek a perfúzióra. Üres a tartály, lehullott belőle az utolsó csepp is.


vasárnap, március 14, 2010

Káromkodás (4)




               Fotó : Pusztai Péter, Káfé-Képtár


Bizonytalan káromkodás

Egy nővér jelenik meg a kórterem ajtajában, összecsapja a tenyerét és majdnem kiáltva mondja, szent Isten, itt van az újságredaktor ! Hát maga mit keres itt, az egész kórház meg van győződve arról, hogy meghalt még a múltkor...
Ez az utóbbi mondat úgy futott végig a frissen felmosott kórházi folyosón, mint valami bizonytalan káromkodás. – Hogy maradt meg jóember, hogy tudott megmaradni ? Félkézzel föl tudtam volna kapni, amikor innen kivitték, s né, él az újságredaktor...Tudja, mit mondtak maga után azok a régi betegtársai ? Azt mondták, belehalt egy pattanásba...Amint  látom  él, mondja, mi baja már megint ? Maga mindig kiszúrja a hitvány időjárást, akkor negyven fok is volt, most pedig legalább tizenöt mínuszban ! És micsoda rendetlenség megint az ágya körül ! Mi van a feje alatt, kólásüveg ?
Mondom, víz van a kólás üvegben, a hasamra hozták a görcsök miatt, forró volt, de kihült, itt tartom a fejem alatt, mert lapos a párnám és látni szeretném a szobatársakat. – Hogy maga milyen  jól meg tudja indokolni a rendetlenségét ! Jól emlékszem, a múltkor azt mondta, azért nem hozott eszcájgot, mert magának csak ezüstből való kanalai vannak, s azok megfeketednének a kórházi ételektől.
Mondom,  én ezt az észjárást egy falumbéli szegény embertől tanultam, még gyermekkoromban. – Bizonyosan annak a szegény embernek is ezüst eszcájgjai voltak, akitől tanulta... - Annak a falumbéli szegény embernek nem az eszcájga volt ezüstből, hanem minden gondolata abból volt, de az is lehet, hogy tiszta aranyból,- mondtam újságredaktori fogalmazással. – Ezt hogy érti, ha lenne szíves jobban megvilágítani, kérdezte nagy érdeklődést mutatva a sápítozó nővér. – Azt úgy, hogy valaki megkérdezte, ha nincs mit egyék, miért nem tart magának disznót, mint más. Erre azt felelte , azért nem tart disznót, mert nem állhatja a sikoltását.
Válaszom nagyon nem lelkesíthette a sápítozó nővért, szólt az ajtóban kiváncsiskodó, lábadozó betegeknek, sétáljanak tovább, mert a séta kötelező. Épp csak azt nem mondta, ami ebben a kórteremben történik, abból semmi jót nem tanulhatnak. A közelebbi szomszédom figyelmeztetett, máskor ne nagyon villogtassam a példálózásaimat, mert a visszafojtott röhögéstől kicsúszott a hasából egy műanyag cső, szólni sem mer, hogy valaki visszategye. 


Eltérítés (2)


         Fotó :  Pusztai Péter, Káfé-Képtár


Az eltérített felvonó


Mint álmos mozdony a kocsárdi állomáson, kit most ébresztettek föl egy félreeső vakvágányon, úgy gördül be tolókocsim a tágas, kórházi felvonóba. Komótosan. Szemüvege fölött reámnéz a liftkezelő asszony.  Szorgos teremtés, egyszerre három gombot is megnyom, s míg egyik emeletről a másikig érnénk, néhány öltéssel megtoldja a készülő piciny sapkát. Ma sem értem, hogy tudtam beleszólni a munkájába. Megjegyeztem halkan, egy síma, egy nádli. Erre azt mondja, majdnem suttogón, s bizalmasan, az unokámnak lesz, a szép, kicsi unokámnak...

Istenem, milyen jó helyen vagyok, gondolom magamban, nem is lehet jobb hely a világon annál, mint ahol épp most kötnek hófehér sapkát egy szép, kicsi unokának. Semmi görcs a gyomrom táján, semmi idegesség. Kisérőm ismerős zenei taktust kopogtat a nikkeles fogantyún. Suhanunk az ismeretlen magasságba, ahol bizonyosan tárt karokkal várnak. Néhány másodperc telik így el, képzeletemben végigpereg életem talán legszebb kalandja. Izland fölött repülök épp, szikrázón süt a nap, alattam gomolygó felhők, bárányok frissen világló gyapja. Konyakot kérek a légikisasszonytól, s míg azt ringó lépésekkel hozza, jószagú, pufók párnák jutnak eszembe, amelyeket lefekvésem előtt, finom női kezek alaposan megpaskoltak.

Durván csapkodják kivülről a lift ajtaját. Megremeg a tolószék alattam, villan a sapkát kötő asszony szemüvege is.  Cérnát újjai  köz tartva megnyom egy lentebb világító gombot, azt mondja, vissza kell mennie néhány emeletet, különben is üres ez a lift, egy beteg az semmi, hát mi egy beteg, nem igaz ? Szó nélkül ezt sem tudom megállani, mondom, persze, hogy egy beteg, az semmi, mennyire igaza van. Különben manapság hozzá kell szokni, hogy mindent eltérítenek. Még a liftet is.  Én például valósággal imádom, ha eltérítenek...Kisérőm abbahagyja az ismerős zenei taktus dobogtatását, megjegyzi, magának ma jó hangulata van. Lehet, eléggé nem is beteg...

Erre már nem szólok semmit. Egy most születő görcs  fészkelődik a köldököm táján, próbálok nem figyelni oda. Frissen műtött  asszonyt tolnak be egy gördülő ágyon, fölötte palackot tartanak. Valósággal nekinyomnak a felvonó falának. A tolókocsim vezetője azt próbálgatja, miképpen tudna minél kisebb helyet elfoglalni, valósággal fölém hajol, érzem a szuszogását. Ezt éreztem akkor is, amikor legutóbbi műtétem előtt borotváltak. Megszökni szerettem volna, jól emlékszem, megszökni, félig borotváltan.


szombat, március 13, 2010

Zsák (1)



                   Fotó : Balási Csaba, Káfé-Képtár

A fekete zsák

Éjjeli három. 112. Neve ? Mondom. Panasz ? Mondom. Címe ?- Eldugott helyen lakom. A főtéren. A Kultúrpalota mögött. Ahol a szilvafák összehajolnak. Ott kell bemenni. Pont a pléhkapu mögött. –Hogyhogy P-kapu ? Olyan sok kapu van ott, mint betű az ábécében ? – Egy kapu van. A pléhkapu. Rajta a nevem. –Ez komplikált. Az imént azt mondta, P-kapu. Ki tud jönni a főútra ? - Ki. -Na, akkor három perc, ott vagyunk.
Kivánszorgok a főútra. A görcsök hullámosan jönnek. Mint a tenger hullámai. Félórát állok a főúton. Sehol egy mentő. Kétpercenkint leteper a görcs. Minusz 15. Fázom. Papucs a lábamon, fejemen odavetett sapka.
A távolban egy nagyobbacska autó lámpái világítanak. Onnan integet valaki. Indulok arrafelé. Nincs vörös kereszt festve az autóra. Megállok. Ez nem mentő. – Miért nem jön ? –kiáltja valaki. Odaérek. – Mi vagyunk a mentősök. Rossz címet adtak meg. Már minden háznál megnyomtuk a csengőt, álmukból zavartuk fel az utca lakóit. Fel tud ide mászni ? – Megpróbálom, éppen szünetel a görcsöm.
- Volt magának hasmenése ? – Már nem emlékszem, néhányszor összeestem, lehet hogy valami volt.
- Haver, a járványkórházba megyünk ! – szól a sofőrnek a mentős ember. Mondom, én oda nem megyek, csak a sürgősségire. – Mit szeret maga a sürgősségin ? – Én semmit nem szeretek a sürgősségin, de van ott egy jólelkű orvos. – Kicsoda ? – Arafat. – Arafat ? Ő már nincs ott. Felvitték Bukarestbe, majdnem miniszter. Vagy annál is nagyobb. – Ismer valaki mást a sürgősségin ? – Nem. -Szóval nem ismer...
Megérkezünk. – Be tud jönni a saját lábán, vagy hozzunk tolókocsit ? Mondom, megpróbálok bemenne a saját lábamon. Karonfogva vezetnek be és átadnak egy nővérnek. – Üljön ide. Neve ? Mondom. Panasz ? Mondom.
A nővér pötyögteti a sürgősségi számológépet. – Maga nem új beteg nálunk, műtve is volt, feküdjön arra az ágyra.
Jóvágású, fehérköpenyes fiatalember áll meg mellettem, nyakában sztetoszkóp. – Na, meséljen... 
Elmondok néhány epizódot az életemből. – Engem nem ezek érdekelnek, hanem az, hogy miért hozták be magát éjjeli háromkor a sürgősségire. Mondom, a görcsök miatt. Int egy nővérnek, vegyenek vért és állítsák be a perfúziót. Épp el akar menni, finoman szólok, nem tetszik megtapogatni, hol vannak azok a hitvány görcsök ? Mert még voltam ilyen helyzetben és megtapogatták...- Egyelőre én vagyok az orvos és maga a beteg, mindenki maradjon meg a saját beosztásában ! Mondom jó, de azért megtapogathatná, nehogy véletlenül bélcsavarodásom legyen, mert én nem szeretem a bélcsavarodást... – Még hogy nem szereti a bélcsavarodást! Jó vicc !
És jönnek a görcsök. – Adjatok már valami injekciót ennek a szerencsétlennek, nagyon szenved, - hallom valahonnan.
Tű, szúrás, csepeg a perfúzió, görcsszünet. Szétnézek magam körül. Mellettem egy ágyon derékig meztelen, hatalmas termetű férfi, tetovált a melle, fogát csikorgatja. Arca csupa friss seb, mindkét keze ökölbeszorítva. – Érthetetlen, hogy is tudták ezt a kemény embert így elverni, erősebb lehet egy bikánál,-  mondja egy fürge ápolőnő, úgy elmenőben.
Jön az én sztetoszkópos orvosom. – Húzza fel az ingét, hogy tudjam megtapogatni. Itt fáj ? Mondom, vándorol a fájás. – Nem azt kérdeztem, vándorol-e, hanem azt, hogy most hol fáj. – Mindenütt fáj. – Szóval mindenütt... Magát még a mai napon megoperálják. Csak jöjjenek azok a laboreredmények. Azok majd megmondják, kibírja-e, vagy nem bírja ki a szervezete...
Egy mosolygós, sztetoszkópos orvosnő siet felém az eredményekkel, megáll előttem. – Magának eléggé komplikált a helyzete. Mert maga már nagyon össze van aprítva. De lehet, kibír még egy műtétet. Az is lehet, meg sem műtik. Hajnalodik, nemsokára minden kiderül. Addig is, most szépen elviszik magát, hogy átvilágítsák. Mondom, köszönöm a kedvességét.
Veszettül ráz a tolókocsi, míg átrobogunk a jeges udvaron. A hosszú folyosón lök egyet rajtam a kormányos, magától gurul velem a jármű, aztán megáll egy fehér, számozott ajtó előtt. – Én most megkeresem a szolgálatos röntgenest, várjon türelemmel.
Olvasom a sokféle fölírást, nézem a festett halálfejeket. Itt az égvilágon minden életveszélyes.
- Nyomja neki a hátát. Egy kicsit balra. Most jobbra. Kész.
Megyünk vissza a sürgősségire. Az átvilágítási papírral jön a mosolygós orvosnő. – Itt az eredmény : nyolc sávja van magának, az ilyeneket meg szokták műteni. Föl a fejjel !
„Ruhamegőrzési hely.” – Magának hol van a ruhája ? Mondom, otthon. – És maga így indul el egy műtétre ? Csak egy papucs, sapka, s egy lenge kabát ebben a veszett hidegben ? Azokat is mind egy szálig itt kell hagyni. Itt ez a fekete nájlon zsák, rakja bele. Kap egy papírt róla, azon van egy szám. Őrízze meg. Ez a legfontosabb. A mi klinikánkon semmi, de semmi nem vész el. Ezt jól jegyezze meg. Mi azért vagyunk itt, hogy semmi, de semmi ne vesszen el. Ha pedig véletlenül valami történne magával, a hozzátartozói ezzel a papírral a fekete zsákot átvehetik. Vannak magának hozzátartozói ? Mert volt már olyan, hogy a betegnek a sapkáján kívül az égvilágon más hozzátartozója nem volt. De az a sapka nem veszett el. Mert mi azért vagyunk itt !



Rovásírás

                                  Fotó : Kucsera Jenő, Káfé-Képtár


Rovásírás


Pasimmal
vacsiztam, látom,
jön az a csaj,
a szingli,
egyébként
nyugis napunk
volt, a bölcsis
tesóm
szurit kapott ma,
mondtam, légyszi...


csütörtök, március 11, 2010

Kórterem (3)


                Fotó : Marx József, Káfé Képtrár

Háromágyas kórterem

Háromágyas kórházi szobába kaptam kinevezést. Szóbelileg. A szigorú, nyugodt kinézésű nővér bizalmasan közölte a tolószékemet irányító, dohányszagú emberrel, hogy ez a beteg a háromágyasba megy. Oda, ahonnan  most vittek el valakit. Véglegesen. A nikkeles jármű ott állt meg velem a háromágyas kórterem közepén. A dohányszagú ember csípőre tette kezét és előmbe állt. Azt mondta, ez jó lesz magának. Ott, az ablak alatt. Legalább beszivárog valami friss levegő. Mondtam, ez csakugyan jó lesz, reámfér a friss levegő, eleget cigarettáztam életemben. Ebből a bőbeszédű megjegyzésemből azt vette ki a dohányszagú ember, ami elég egy kis sértődéshez. Végigmért a tekintetével és azt válaszolta, majd átrakják magát az ágyba, miután kicserélik a párnát és lepedőt. És elment.
Mint trónjáról a király, székemből körülnéztem a kórteremben. Megállapítottam, jó hely ez a háromágyas kórterem. Az egyágyas szobákat  soha nem tudtam elviselni. Nincs akivel szót váltson az ember. A sokágyas kórtermek az egyágyasoknál is rosszabbak. Nem szeretem a jajgatásokat, a horkolást, az állandó jövésmenést, a furcsa szagokat. Nincs is jobb hely a világon, mint egy háromágyas kórterem. Három ember, három ágy, három sors. Ennyi bőven elég.
Estére megébredtek a műtéten átesett szomszédaim. A hozzám közelebbi szerint az én ágyam van a legjobb helyen. A távolabbi azt mondta, az ő helye nem huzatos, sarokban van, nem császkálnak előtte a nővérek fölöslegesen, de mégis az a legjobb ágy, amelyikben én fekszem. Legalább beszivárog oda valami friss levegő.
Másnapra már nekem is elkészült a véleményem erről a háromágyas kórteremről. Az én ágyam van a legrosszabb helyen. Szemben fekszem a bejárattal. Pont énhozzám hallatszik be a folyósóról minden csoszogás, látom a sok injekciós felszerelést, vattát, tőlem kérdezik meg, láttam-e a borotváló embert elmenni itt a pamacsával, járt-e errefelé a vöröshajú doktor. Mintha én lennék a kórház eligazító csomóponjának felelőse. Milyen jó sorsom lenne nékem a túlsó sarokban, gondoltam, de jobb lenne a közelebbi szomszédom ágya is. Ott van a fűtőtest, megszáríthatnám rajta a törölközőmet.
A harmadik napon már mindent tudtunk egymásról a háromágyas kórteremben. Megtudtuk, ki miért élt eddig, s még miért szeretne élni egy keveset, hacsak lehetséges. A háromágyas kórteremben én voltam a legidősebb. Épp ezért, a jövendőbeli terveimről én beszéltem a legkevesebbet. Múltamból is alig hoztam elő valamit. Semmit nem tartottam fontosnak, hogy azt fölidézzem.
Egy éjjel, elalvás előtt arra gondoltam, az egész élet tulajdonképpen olyan, mint ez a háromágyas kórterem : mindig az a hely a jobb, ahol mások vannak.


kedd, március 09, 2010

Magyari



Nyikorgás

Mondtam már nektek, mire volt képes Magyari Feri ? Kellett, hogy mondjam, mert roppant furcsa dolgokat művelt Magyari Feri. Először is képes volt semmivel nem törődve, suttyomban felnőni Magyari Feri. Nem szólt senkinek, csak felnőtt, önfejűleg. És akkor szépen otthagyta a falunkat. Elment Etédre Magyari Feri. De ez még semmi ahhoz képest, hogy Etéden megházasodott, házat épített, családot alapított, gyermeket nevelt. És többé nem jött haza Magyari Feri. Mintha néki nem is lett volna faluja.  Mintha őt valaki nem szerette volna eléggé a mi falunkban. Mintha nem is ő énekelt volna legszebben minálunk holdas éjjelen. Mintha nem tetszett volna az ő fülének a hazai csűrkapu nyikorgása. Mintha Etéden szebben nyikorognának a csűrkapuk.
Mert ha nem Etédre, hanem egy nagy városba költözött volna Magyari Feri, hogy megváltsa a világot, nem szólnék semmit. Egy nagy városban magas házak vannak, széles utak és sok ember. Azt mondanám most, jól tetted, hogy elmentél. Jól tetted. Legalább megpróbáltad te is, Feri. Mert látod, megpróbáltam én is. Képes voltam valamennyire felnőni és otthagyni a falunkat. Hogy megváltsam a világot. Most pedig belátom, a világot nem lehet megváltani. Még a szeme se rebbent a világnak. Pedig láthatta volna, miért hagytam el a falumat. Azt sem vette észre, hogy megházasodtam, gyermeket neveltem, még valami házat is építettem. Semmit nem vett észre. Pedig én is képes voltam otthagyni a hazai kapuk nyikorgását, hogy mást ne is említsek. Akkor  mire volt jó ez a mi nagy elmenésünk? De az sincs már, akitől valamit megkérdezni érdemes. Erre most jöttem rá, hogy otthon jártam, s kinyitottam a csűrkapunk nyikorgó ajtaját. Most jöttem rá, Magyari Feri.