szombat, február 27, 2010

Túlvilág

                            Illusztráció : Kristó Robert, Káfé-Képtár

Szakmai képzés a túlvilágon


Valahol itt lakik a közelben egy furcsa ember, akit időnkint látni lehet, amint végigmegy az utcán egy hosszú léniával. Jól ismerjük egymást. Ha találkozunk, nem beszélgetünk. Ez a furcsa ember azért nem szól hozzám, mert néma. Én azért nem szólok hozzá, mert ez a furcsa ember süket. Egészen néma és egészen süket ez a furcsa, léniás ember. Azért jól megértjük egymást. A füle mögött mindig ott van egy lapos plajbász. Zsebében rongyos notesz. Leírja, ha valamit szeretne nékem mondani. Nemrég csak annyit írt a noteszébe : lépcső ? Odaírtam a lépcső alá : perfekt. Ettől a perfekttől kivirult az arca, intett a fejével, hogy jól van és ment is tovább azzal a hosszú léniával. Szóval, megbeszéltünk mindent.
Mesterségét tekintve ács ez a furcsa ember. Jó ács. Azért perfekt a padlásra vezető lépcsőm.
A minap, hogy találkoztunk, intett, hogy valamit szeretne mondani. Azt írta a noteszébe : nemsokára meghalok. Alája odaírtam : én is. Egy lapot fordított, s írta : hallottam, maga már meghalt egyszer. Odatettem : meg. Ő folytatta : van-e szakmai képzés a túlvilágon ? Odaírtam nagy betűkkel : ott minden van. Ennek a furcsa embernek most is kivirult az arca, intett a fejével, hogy akkor jó és ment is tovább azzal a hosszú léniával.
  


csütörtök, február 25, 2010

Tövisek





Másfajta tövisek


Nem járom már a mezőket,
pedig nem születtem úrnak,
messziről elnézem őket,
másfajta tövisek szúrnak:

Nem járom már a mezőket,
kik hitéért parasztot vertek,
most szelídek, mint az őzek,
beálltak sorra presbiternek.



szerda, február 17, 2010

Pohár

                                 Fotó : Nagy P. Zoltán



A rosszul letett pohár


Ketten maradtunk
a kórteremben, én,
s egy rosszul letett pohár,
kinek gazdáját elvitték örökre,
még a hét elején.

A rosszul letett pohár
intett, hogy ég velem,
leszédült a vasszekrényről,
s e  baljós mozdulattól
elért a félelem.


péntek, február 12, 2010

Gyárilag

                               Fotó : Pusztai Péter

Gyárilag


Régen
az utcát, a parkot,
a tereket
úgy tervezték meg
gyárilag,
hogy jövet-menet
kalapját emelje valaki,
s a macskakövek közé
be volt iktatva, hogy, s mint
szolgál az egészséged,
kézcsók a kedves feleségednek,
átadom, persze,
így volt ez gyárilag megcsinálva,
s a háztetőkön a szélkakas
intett gyárilag, hogy merről
fúj a szél,
s ha vonatra szálltál,
szóltak gyárilag,
a lépcsőre szíveskedjél vigyázni,
fahéj illatú táskából
szedett ki néked jó híreket a postás,
gyárilag,
ez jutott eszembe most, hogy
rámszólt a hatóság, egy buszjegyért,
föltétlen
kell még neki
egy kép rólam,
és szürke életemről
két darab
fényes
másolat.


hétfő, február 08, 2010

Bizalom

                               Fotó : Báthori Zsigmond


Bizalom

-Szép napunk van.
-Szép.
-Nem fél tőlem?
-Magának jóságos ábrázata van.
-Nem vagyok szakképzett hóhér.
-Én sem vagyok szakképzett semmiféle mesterségben.
-Valamihez csak ért...
-Fölismerem a jóságos ábrázatú embereket.
-Nem fázik ebben a gyönge zakóban ?
-Fázom, de nekem már mindegy.
-Legalább sapkát tehetett volna.
-Maga is elég vékonyan öltözött.
-Aki dolgozik, nem fázik. De maga csak lógni fog.
-Vigyázzon visszafelé jövet, nem jó egyedül járni.
-Magának a hollók szedik ki a szemét.
-Magát az úton bárki leütheti, sok rossz ember jár mindenfelé.
-Rendre felhúzzuk őket is.
-Ha lesz, aki felhúzza, mert ők többen vannak.
-Magával eggyel kevesebben lesznek.
-Ha minket mind felhúznak, mihez kezdenek ?
-Valaki csak elkövet egy hitványságot. A reményt nem adjuk fel.
-Milyen jóságos tekintete van, s bízik is bennünk...
-Amíg van akasztanivalónk, nem panaszkodunk.
-Mi is örülünk, ha más végzi el a piszkos munkát helyettünk.
-Magának öngyilkosságon jár az esze ?
-Már nem. Bízom a jóságos ábrázatú hóhérokban.


vasárnap, február 07, 2010

Ima







Megnyomott imádság

Csak ezt a telet,
csak ezt az egy telet
bírjuk ki temetés nélkül,
mondja anyám,
apróság, amire kér most,
ne haljak meg tavaszig,
minden el van intézve,
mától fogva nem úgy imádkozik
értem, mint eddig,
halk sóhajtással,
hanem kiáll a lépcsőre naponta,
pont, amikor harangoznak,
megnyomott imádságot
küld a harangszóval,
föl az Úrhoz,
mert bizonyosan
neki is megnőttek az igényei,
azt küld mától fogva,
megnyomott imádságot,
a harangszóval,
csak ezt a telet,
csak ezt az egy telet
bírjam ki,
minden el van intézve.  


szombat, február 06, 2010

Kiderült, hogy király voltam (34) Vége.






  
Egy tekintet éghajlata

Egy emberi arcot, egy tekintetet úgy is nézhetünk, akár egy tájat. És amiképpen minden tájnak van éghajlata, az emberi tekintetnek is lehet éghajlata. És van is. Csak reá kell nézni valaki orcájára, a nézésére, homlokának redőire. Csak észre kell venni, mi bujkál a szája szögletében, mosoly-e, vagy csüggedés. Csak meg kell figyelni, ástak-e árkokat a könnyek maguknak, s ha igen, mennyire mélyek azok az árkok. Máris láthatjuk annak a tekintetnek az éghajlatát.
A mi Idánk tekintetének éghajlata változó. De nem szeszélyes. Arcának mezején ugyanazon a csapáson jártak a bánat passzát szelei. Suvadásos arc az Idánk arca. Azért a hitvány hangulatok ciklonjai és hurrikánjai nem ástak mély árkokat belé. Mondhatni egykedvű, közömbös tekintet az Idáé. Most, ha szeme sarkában véletlenül egy könnycsepp jelenne meg, semmit sem mondana az a könnycsepp. Csak annyit, amennyit közönséges vízcsepp mondhat egy idegen ablak üvegén. Soha nem láttam sírni a mi Idánkat. Nem tudok elképzelni egy könnynek megfelelő helyet a mi Idánk arcán, mely bánatot fejezne ki. Egyszerűen nincs ott igazi könnynek való hely.  Csak egyszerű, vízcseppnek való hely van.
Kacagni sem láttam soha a mi Idánkat. Csak mosolyogni. Sokféle mosolya volt Idának. Együttérző, örömet sugárzó, kaján, kárörvendő mosolyára is emlékezem. Legtöbbször a bölcs ember visszafogott, sokatmondó mosolyát fedeztem föl rajta. Olyankor valósággal sugárzott a tekintete a vélt, vagy valóságos igazától. Ilyen volt a mi Idánk tekintetének alapvető éghajlata.  Legtöbbször hallgatott. Ha nem kérdezték, nem beszélt. Csak ritkán. Nagyon ritkán. Akkor is rövid mondatokban. És Fedák Sárit nem felejtette el megemlíteni, ha nem akart folytatni egy már elkezdett történetet.
A mi Idánkat soha nem láttam sóhajtani. Panaszkodni sem. Úgy tűnt, számára minden úgy van jól, ahogyan van. A bántások, megaláztatások leperegtek róla. Családunk reánk mért csapásnak tekintette a mi Idánkat. Nem szégyelltük őt, de büszkék sem lehettünk rá. Részvétet valamennyien éreztünk iránta, de ezt egyikünk sem mutatta. Sokszor szerettünk volna az ő  helyében lenni. Nem törődni az olykor megoldhatatlannak tűnő gondokkal. Amikkel a mi Idánk soha nem törődött. De helyzetét mégsem irigyeltük.
Gyermekkoromban keveset beszéltünk a mi Idánkról. Talán azért, hogy ne halmozzuk a családi tragédiákat. Ida egy betegség tünete volt inkább. Egy gyógyíthatatlan, de nem halálos betegségé.
Amint az anyám fennhatósága alá került a mi Idánk, fordulat következett be hangulatában. Mert a mi Idánk ugyan szeretett bolondnak lenni, de tudta, az élet alapja mégiscsak a munka és nem a bolondoskodás. Lehet, anyámnak igaza volt abban, hogy dolgot kell adni Idának, a munka megváltoztatja őt. Lehet. De bizonyos vagyok abban, hogy az én játékos leleplezési kisérleteim jártak nagyobb sikerrel Idánk valódi, s egyben vállalt betegségének gyógyításában. A Churchill-ügyre gondolok. Majd a paszuly válogatására. Főképpen pedig arra, amikor nyiltan megmondtam Idának, hogy ő nem bolond. Hanem színész. Ez volt az ő tehetségének első elismerése, mely kimozdította megátalkodottságából. Sikerélmény volt ez az elismerés. Ez vezetett oda, hogy belementünk egy szép játékba. Amelyben én lettem a király, s Ida a király bolondja. Játéknak fogtuk föl a kitalált királyságot, s ezzel a játékkal egy más birodalomba jutottunk. Abba, amit a mi mindennapi valóságunknak nevezünk.
Nézem a mi Idánk arcát. Úgy vizsgálom az ő tekintetét, amiként egy tájat néz az ember. Otthonos éghajlatú ez a táj. Változó, de nem szeszélyes. Ezen az arcon végigmentek a bánat passzát szelei, de a könnyek nem ástak mély árkokat belé. Mondhatnám, nyugodt, mosolygós ez az arc. Talán csak az bántó, hogy igazi könnynek nincs helye ebben a tájban. Pedig a tekintet éghajlata lakható.   


péntek, február 05, 2010

Kiderült, hogy király voltam (33)





Egy jegy sem kelt el

Sétáltam le, s fel a kertben, belerúgtam minden második, utamba eső vakondtúrásba. Majd végigjártam a patakunk partját. Lassan beesteledett. Úgy feküdtem le, szinte szót sem váltottam senkivel. Mint máskor, most is hallottam, miről beszélgetnek a szüleim, lefekvés után. Apám azt mesélte el anyámnak, milyen szokásai vannak a református papnak, aki közeli szomszédunk volt.
Nem lehet normális az az ember, mondta apám, nem lehet normális egészen. Ma szántott éppen a kertben, a lovát egy legényke vezette, ő pedig fogta az eke szarvát. Minden fordulatnál jól összeszidta a legénykét. Hogy nem jól vezeti a lovat. Kérdi a gyermek, mit vétettem, tiszteletes úr. Azt mondja a pap, azt vétetted fiam, hogy amikor azt mondod annak a lónak, hogy hó, akkor álljon is meg az az állat. A legényke azt mondja, hát tiszteletes úr, mindig megállt az a ló, valahányszor rákiáltottam, hogy hó! Én nem mondom, hogy nem állt meg az az állat. Azt mondom, még egyet lépett, miután te rákiáltottál, hogy hó, mondta a pap. A legényke hiába magyarázta, ha nem élőlény, hanem gép lenne az a ló, akkor sem tudna egyből megállani. Mert eltörne benne egy fogaskerék, vagy tengely, akármi. Olyan nincs, hogy azt mondjuk, hó, és még egyet ne lépjen az a ló. Ha meg tudna állani, akkor ez ellentmondana a természet törvényének. Mert még egy földhözvágott kalapács is ugrik egyet, csak azután csendesül el.
Szóval, kár ezért a papért, mondta apám, mert jó gazdaember, rendben tart mindent az udvarán, de nem normális egészen.
Anyám erre azt mondja apámnak, az a pap annyira normális, amennyi normálisságra egy papnak szüksége van. Hagyd, hogy úgy szántson, ahogy neki tetszik. Törődj inkább a mi dolgainkkal. Mert a mi Idánk például ma olyan normálisan viselkedett, mint ahogyan még soha. Kérés nélkül segített mindenben, pontosan úgy látta el az állatokat, mint bárki más, normális ember. Mondtam én neked, hogy a munka a legjobb orvosság. A bolondságra is. Egyedül a munka. Ez az egész esti dolog úgy zajlott le, mintha egy láthatatlan rendező irányította volna a mi Idánk minden mozdulatát. Nem kellett súgni neki, mint ahogyan a színi előadásokon súgnak a színészeknek, akik nem tanulták meg jól a szerepüket, magyarázta részletesen az eseményt anyám. Hogy érthetőbb legyen.
Másnap mondom Idának, ha van kedve, eljöhetne velem, hogy egy kis tavaszi rendet teremtsünk a kicsi házban, mert a tegnapi délutánt elbeszélgettük. A gőtékkel.
Ahogy megyünk egymás mellett végig a kerten, mondom Idának, anyám szerint te az este jól szerepeltél. Nem kellett súgjon néked, mit kell csinálni az állatokkal. Sajnálom, hogy elcsatangoltam a patakunk partján, későre értem haza, nem láthattam a szereplésedet. Erre azt mondja a mi Idánk, kár, hogy nem láttam az anyámmal való közös fellépését. Mert az csakugyan nagy békességben és rendben zajlott le. Azért kár, mert egy jegy sem kelt el. És nincs is nagyobb bánata egy színésznek, mint az, ha üres a nézőtér.
Mondom Idának, te Ida, néked úgy vág az eszed, mint a beretva. És jó a humorod is. De  most gondolj vissza arra a napra, amikor színes ruháidból pántlikákat vágtál, s azokat magadra aggatva táncot lejtettél a hátsó udvaron. Bánod-e, hogy akkor volt nézőközönséged ? Mert ha több nem is, legalább egy jegy elkelt. Meglátta valaki a táncodat és abból lett a közvélemény, hogy nem vagy normális. És erre ment rá eddigi életed. Szomorú, szerencsétlen életed volt néked, Ida... Meglátszik az arcodon. Aki soha, semmit nem hallott felőled, de most megpillantaná a te arcodat, látná rajta, keserű, elrontott életed volt néked, Ida.
Azt mondja a mi Idánk, mi ezt már megbeszéltük. Csak a magány körmeiről nem szóltunk eddig. Pedig a magány körmei csúfították el az ő arcát, nem másfajta szenvedésnek nyomait látni rajta. De most is fönntartja azt a véleményét, mely szerint jó bolondnak lenni. És nem bánja, hogy akkor volt neki nézőközönsége. Csupán azt bánja, hogy engedte nagyon messzire  úszni képzeletének papírhajóját a hírnév csillogó taván. És azt mondja a mi Idánk, azért jó, hogy hóvirágos álmok nélkül is megkerültek  a normális gondolatai. Amelyek elmentek egyszer. Messze. De időnkint azért egy kicsit csakugyan meg kell bolondulni. Ha nem is a szó orvosi értelmében, de legalább annyira, amit a legegyszerűbben bolondozásnak szokás nevezni. Mert bolondozás, művészet, játék nélkül a normális élet sótlan, unalmas és kibírhatatlan.
A kicsi ház előtt mondom Idának, gyere, ülj le ide, szembe vélem, hadd nézzem meg jobban a te arcodat.


Kiderült, hogy király voltam (32)





Hagytam, hogy menjen

Már éppen arra akartam rátérni, hogy megkérdezzem az én udvari bolondomtól, szerinte milyen tulajdonságokat lenne érdemes eltanulnom a tarajos gőtétől. Általában a szalamandráktól. Hogy talpraesett, ügyes, jó király legyen belőlem. Azt mondja a mi Idánk, neki most sürgősen el kell mennie, mert épp megy le a nap.
Mondom, bizonyosan kifárasztottalak ezzel a német költővel, s főleg az élet értelméről való találgatásokkal. Azért akarsz elmenni, nem a lemenő nap miatt. Azt feleli, okosságból is megárt a sok, de most másról van szó. Arról, hogy napnyugta idején segítenie kell anyámnak, ellátni az állatokat, nem lenne szép reáhagyni az esti tennivalókat a tarajos gőte miatt. Elnézést kért, hogy ő most itthagy engem, s elindult az első udvar felé.
Hagytam, hogy menjen.
Soha nem fordult még elő, hogy valami házi munkát fölkérés nélkül végezzen el. Például oda sem figyelt, hogy legalább a megszáradt ruhát beszedje a spárgákról, ha elkezdett az eső cseperészni. Hányszor hallottam anyámtól, te, Ida, hogy nem veszed észre, mit kell tenni, ha látod, közeleg  az eső ? Hát nem kell beszedni a megszáradt ruhát ? Ilyenkor csak annyit mondott a mi Idánk, csakugyan be kell szedni a megszáradt ruhát. Volt úgy, anyám megkérdezte Idától, ha tudod, mit kell tenni, akkor miért nem csinálod ? Ida az ilyen kérdésre röviden válaszolt : ez az, mondta, és folytatta Fedák Sárival. És ezzel minden el volt intézve. Most pedig azt mondja, napnyugta idején segítenie kell anyámnak, nem lenne szép reáhagyni az esti tennivalókat a tarajos gőte miatt. Anélkül, hogy erre bárki is fölszólította volna, elindult az első udvar felé. Anyámhoz, hogy segítsen neki.
Hagytam, hogy menjen. Elnéztem, amint határozott léptekkel  elindul az ösvényen, mint aki tudja, mi a dolga.
Goethe könyvét visszatettem oda, ahol volt. Bezártam a kicsi ház ajtaját. Megálltam a lépcsőn, ahol nem sokkal azelőtt a tarajos gőte a napon sütkérezett. Innen jól lehetett látni az egész kertet, Borbélyéktól a patakunkig, s az első udvarig. Számbavettem sorra mindent. A régi kaput, a rozzant kerítést, a mohás kövekkel befödött kutat, a szilvafákat és kicsi fenyőket. Mint máskor, most is megállapítottam, szép ez a kert. Így, ahogyan van. És szép a kicsi ház is. A régi. Úgy, ahogyan van.
Ida elmenése teljességgel összezavarta a birodalom alapításának különben is csak nagyjából elképzelt terveit. Mi lesz az én királyságommal, ha udvari bolondom nem hallgat reám, oda megy, ahová akar és akkor, amikor kedve tartja ? Kinek parancsolok és kitől kérek majd tanácsot ? Mert minden királyság és hatalom létezése ezen a két pilléren nyugszik. A parancsolás és a tanácskérés oszlopán. 
Ida határozott elmenése újabbnál újabb kérdéseket vetett föl. Legelőször arra gondoltam, bizonyosan hóvirágot látott az éjjel álmában, s ez azt jelenti, meg is érkezett a jó hír. Messziről. Ahonnan várta. Vagyis megkerültek az ő épségben maradt gondolatai és ezután szét tudja választani az összekeveredett dolgokat. Ez volt a legfőbb vágya a mi Idánknak. És nékem is ez volt. Hogy legyen vége az ő bolondságának. Legyen olyan, mint más. Vagyis normális ember. A közvélemény szerint is. De ha így van, miért nem szólt nékem még reggel, hogy hóvirágot látott álmában, mert én tudtam volna, ez mit jelent. Vagy miért nem jelezte, amikor a tarajos gőtéről beszélgettünk, s az emberi élet értelmét is feszegettük. Jól van, tegyük fel, meglepetésnek szánta a hóvirágos álmát. Gondolta, rögtön észreveszem rajta mit álmodott, amikor határozottan bejelenti, neki dolga van, most el kell mennie. És nékem nem lesz más választásom, csak az, hagyom, hogy menjen. És ez így is történt. Hagytam, hogy menjen.
Aztán arra gondoltam, mi lesz azzal a régóta megszokott, bevált életmódjával, s a felfogásával, mely szerint jó bolondnak lenni. Le tudna mondani bolondságáról könnyedén ? És arról is le tudna mondani, hogy többé meg se említse Fedák Sári nevét ? A primadonnáét, akiért rajongott fiatal korában ?
És előjöttek olyan apróságok, hogy mit szól majd a leskelődő, utcán  járkáló asszony a mi Idánkhoz. Ha észreveszi, véle normálisan lehet beszélgetni. Ha elterjed a hír a mi Idánkról, hogy kigyógyult a betegségéből, s a közvélemény is megváltozik róla. Mert én nem felejtettem el, mit mondott nékem, amikor kiderítettem, nem igazi bolond a mi Idánk.
Azt mondta, nem baj, ha csupán egyedül énnekem van tudomásom arról, hogy ő nem bolond. Neki bőven elég, ha legalább egy ember tudja róla az igazságot. Mert minden ember egy világ. És én is egy világ vagyok.
Hagytam, hogy menjen.


csütörtök, február 04, 2010

Kiderült, hogy király voltam (31)





Tarajos gőte


Jól benne voltunk már a tavaszban, amikor egy napfényes délután elsétáltam a hátsó udvarunkba, hogy lássam milyen állapotban van a kicsi ház, meg vannak-e még azok a lelógó légyfogó pántlikák, vagy megették őket az egerek. Egér is járt ott bőven. Szép, régi, kőből faragott lépcsők voltak a kicsi ház előtt. Amikor odaértem, megpillantottam egy gyönyörű tarajos gőtét. Sütkérezett a napon. De amint észrevett engem, sietve húzódott be egy ház alatti repedésbe. Gyermekkoromban mindig féltünk mindenféle gyíktól, tarajos gőtétől.  A kígyótól különösképpen. Ez a szép tarajos gőte most nem ijesztett meg engem. Inkább ő ijedet meg tőlem. El is szaladt, pedig szerettem volna közelebbről is megfigyelni ezt a tarka, értelmes állatot, akiről sokat olvastam a Bréhm könyvéből. Főleg azt, hogy okos ügyes és nem kell félni tőle. Mondogattam is magamban rímelni való szavakat, valahogy ilyenformán, ej, gőte, gőte, csak egy ember, aki itt jár, miért félsz te tőle, mégcsak nem is király...
Én ezeket a rímelő szavakat addig forgattam, nyújtottam, kurtítottam, szinte vers lett belőlük. El is tűnődtem azon, vajjon volt-e még olyan király ezen a földön, aki versfaragással kezdte volna a királykodását...
Bent, a belső szobában minden úgy volt, amiképpen hagytuk. Békésen  lógtak a légyfogó pántlikák, s a könyvek is szorgalmasan nyomták egymást a kicsi szekrény tetején. Gondoltam, lagalább letörlöm róluk a port. Ha már itt vagyok. És kezembe kerül egy vaskos könyv, melyen ott az írás : Goethe. Nézegetem a szép fedőlapot, s mondom, ej, gőte, gőte... Kinyitom, valahol látok benne egy verset. Báthori Csaba fordítása. Olvasom :
“Hogy megül a remény egy-egy kobakban, /Mely firtat, de csak csip-csup dolgokat /S mohón kincsek után kutat, /És boldog, ha a sárból egy kukac kipattan!”
A Faustból valók. Pont engem talál el ez a kicsi vers. És benne minden mondat. Mint megannyi hegyes nyíl. Mert csakugyan megült a remény a kobakomban. És semmi, kis dolgokat firtattam. Kincsek után is kutattam, de nem ott, ahol kincsek vannak. És ha nem is a sárból kipattanó kukacoktól lettem boldog, hanem a tarajos gőténk láttán, mégis jól írja a költő, amit ír. Ilyen az ember, állapítom meg, fontoskodva.
És látom, jő a mi Idánk. Mondom, elkéstél Ida. Itt sütkérezett a lépcsőn egy szépséges tarajos gőte, de megijedt tőlem és elfutott. Azt te ma már meg nem láthatod. De itt van a kezemben ez a könyv. Aki írta, az is gőte. Csak úgy írják, Goethe. Ilyenek ezek a németek. Leírnak egy szót, s másképpen olvassák, mint ahogyan leírták. Hallottál te erről a német költőről valamit ? Mert te sokféle könyvet olvastál. Azt mondja Ida, erről a német költőről keveset hallott. Csak annyit, hogy nagyon szerette a színházi dolgokat. És szépen is rajzolt. De a tarajos gőtéről sokat mesélhetne. Pedig a tarajos gőtéről mondhatni semmit nem olvasott. Volt ideje megfigyelni viselkedését, szokásait, hosszú, magányos napokon.
Mondom Idának, én éppen eleget olvastam a tarajos gőtéről, s általában a szalamandrákról. És csodálkozom is sokszor, milyen érdekes tulajdonságaik vannak. A barlangi vakgőtének nincs szeme, mert ahol él ott örökös sötétség van és ahol amúgy sem lehet látni, fölösleges szemet is növeszteni. Ez nagy okosság a részéről. És ahhoz is nagy okosság kellett, amivel kitalálta ez a barlangi vakgőte, miképpen lehet megélni tíz évig is élelem nélkül. Ezek az állatok olyan dolgokra képesek, amelyeket emberi ésszel föl sem lehet érni. Teljességgel érthetetlen, miért vannak úgy oda az emberek az emberi ésszel. Annyit sem lehet fölfogni véle, miért pont olyan egy kecskebéka, mint amilyen. De még amit emberi ésszel föl lehet fogni, abból is kevesen veszik ki maguknak a tanulságot.
Ez a híres német költő, például egész életét arra áldozta, hogy megfejtse, mi az emberi élet célja és értelme. Hosszú éveken át írta fő művét, a Faustot. Abban arra a következtetésre jutott, hogy életünk értelme szabad földön, szabad néppel, munkával alakítani a valóságot. Szépen megfogalmazta. De azt nem lehet előre látni, hogy jó irányba alakul-e a világ. Nem lehet látni, Ida.
Te azt mondtad nékem, jobb bolondnak lenni. Ez a te tapasztalatod. Nálunknál híresebb emberek szerint a szabadság mindennél előrébbvaló. Van, aki azt mondja, azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne. Aztán valaki szerint úgy kell cselekednünk, hogy megmaradjunk. Mi is kitaláltunk valamit Ida, míg beszélgettünk ketten  normális emberekről,   bolondságokról, színészetről, az élet furcsaságairól. Azt mondtuk, az élet értelme, hogy csodálatos dolgokat hozzunk elő az emberi lélek mélységeiből. Ez is valami, Ida ! Nem sok. De legalább szépen hangzik.
Még a tarajos gőtétől is lehet tanulni, ha valaki akar. Főleg egy királynak van a legtöbb tanulnivalója a szalamandráktól. Mert egyes fajták képesek saját színük és egész kinézetük megváltoztatására. Ilyen tulajdonságokra nagy szüksége lehet egy királynak. Legalábbis amiképpen azt a történelem mutatja.


Kiderült, hogy király voltam (30)





Jó hír messziről


Másnap szebben sütött a nap. És bennem is kezdett szépen nyiladozni a remény. Hogy most már csak lesz valami abból a mi királyságunkból. Mondom Idának, mi tegnap átestünk a nagy próbán. Anyám füvet evett. Azt mondja a mi Idánk, azért ezen a próbán nem úgy estünk át, ahogyan ő gondolta. Mert anyám orvosság gyanánt rágta azt a néhány zsenge fűszálat, s ki is köpte hamar. Ő, amikor füvet szokott rágni eső után, soha nem gondol arra, hogy az a fű orvosság. Csak rágja, minden cél és meggondolás nélkül. És közben elmélázik az idő múlásán. Ilyenformán van ez a szerelemmel is. Nem jó jel, ha az ember nagyon megfontolja, miért szereti azt, akit szeret. Vannak dolgok, amiket jó megfontolni, s vannak, amiket nem kell. Anyám még meg is magyarázta, hogy tavasszal majdnem minden orvosság, ami a földből kinő.
Ez a próba szerinte sokat nem ér. Ha pedig nagy fontosságot tulajdonítunk ennek az anyámféle fűevésnek, csak magunkat csapjuk be. Kérdem Idától, mit tudsz te a szerelemről, amikor abba még jóformán bele sem tudtál kóstolni. Hát nem otthagyott Jóska már az elején ? Azt mondja Ida, a szerelem a bolondságnál is bolondabb tünemény. Olyan, mint a nagyon ritka madár. Elég, ha csak egyszer megpillantja az ember és soha többé nem felejti el szárnyának villanását. De ő a szerelemről nem szívesen beszél. Az ő szerelmének ritka madara régen be van zárva egy kalitkába, s annak a kulcsa elveszett. Már csak álmodozni szokott ő a szerelemről.
Semmi kedevem nem volt ahhoz, hogy szerelmi dolgairól faggassam a mi Idánkat. Azt kérdeztem tőle, mikről szoktál te álmodozni, Ida ? Azt mondja, sok minden furcsaságról szokott álmodozni. De azokat el is felejti. Csak hóvirágról nem álmodott soha. Pedig az első hóvirágot minden tavasszal föl szokta tűzni a hajába. Az lenne az ő boldogsága, ha egyszer hóvirágról is álmodna. Mondom, miért lenne az olyan nagy boldogság, hiszen az idei hóvirágok még nem hervadtak el, ott vannak a kerítés tövében, magad is láthatod. Azt mondja Ida, azért szeretne hóvirágról álmodni legalább egyszer, mert az álmoskönyvek szerint a hóvirág azt jelenti, jó hír jön messziről. És ideje lenne már, hogy ő jó hírt kapjon. Messziről. Kérdem, nagyon messziről várod a jó hírt, Ida ? Azt mondja, nagyon messziről. Onnan várja, ahol az ő épségben megmaradt gondolatai vannak. Azokat várja. Az épségben megmaradt gondolatait. Mert amik most vannak a fejében, nem mind ép gondolatok. Bolondságokkal vannak összekeveredve. És a legnagyobb baj, hogy ezeket az összekeveredett gondolatokat nem mindig tudja egymástól szétválasztani.
Mondom Idának, nagyon jó jel, ha valaki képes fölfedezni, mit tud és mi az, amit nem tud. Te azt fedezted föl, hogy nem tudod szétválasztani az összekeveredett dolgokat. A régi bölcsek is följegyezték, a bölcsesség azzal kezdődik, hogy fölismeri az ember, mi az, amit nem tud. Te pedig bölcs vagy, Ida. És eljő az idő, hogy szét tudod választani az összekeveredett dolgokat.


szerda, február 03, 2010

Kiderült, hogy király voltam (29)

                                  Fotó : Báthorí Zsigmond



Az első fűszál

Elment a hó. Ahogyan elment máskor is. A tavasz pedig úgy született meg, ahogyan falun szokott megszületni a tavasz. Mint a gyermek. Mocskosan.  A macskák egy ideig kerülgették a pocsolyákat, aztán átugorták és megrázták magukat. A napsütésben párolgó kerítések tövében kibújt az első hóvirág. A mi Idánk is szétnézett az udvaron. Azt vártam, meglátja az első hóvirágot, leszakítja és föltűzi a hajába. Mint minden esztendőben. Meglátta. Nézte is hosszan. De nem szakította le.
Mint általában minden érdekesnek tűnő apróságból, ebből is következtetést vontam le magamnak. Ez nekem régi mániám. Hiszem, hogy minden apróságnak jelentősége van. Ennek az, hogy ezen a hosszú télen Ida is megváltozott. Legalábbis annyira, hogy a hóvirágos szokását elhagyta. Örültem is, hogy ezt a szokását elhagyta a mi Idánk. Közelebb álltam hozzá,  mondom neki, látod Ida, nincs szél, ami ne jól fújna. Szépen elfújta ezt a telet a szél. És hamarosan madárfüttyöt is hallunk. Ida erre azt mondja, kihagytam azt a sort, hogy nincs rossz fű. És jobban is összerakhattam volna azt a japán találmányt. A haikut. Mert nem pontosan úgy van az leírva. Mondom, nagyon örvendek annak, hogy te ezt észrevetted és nem felejtetted el, miképpen hívják azt a rövid verset. Mert nem sokan tudják a falunkban, mi az a haiku. Talán senki sem tudja. Csak mi ketten tudjuk.
Azt mondja a mi Idánk, lenne még valami, amit csak mi ketten tudunk. Mondom, van. A birodalom. És én most nagy gondban vagyok. Már le is akartam mondani róla. Nem tudom eldönteni, normális emberek birodalmát alapítsuk-e meg, vagy pedig bolondok birodalmát. A mi kertünkben, s az udvarunkon.
Ne legyek olyan nagy gondban, mondja Ida. Mert ez az egész csak játék. De hogy a mi játékunkat eltűrje anyám, s elnézze nekünk, ha bolondozunk, ahhoz előbb őt próbára kell tenni. Ha eljutunk odáig, hogy anyám is egyszer füvet egyék, akkor hozzá  is foghatunk a birodalomhoz. Mégpedig egy olyan birodalomhoz, melyben jól érzik magukat a normális emberek és a bolond emberek is. Mondom, én tökéletesen értem, mire gondolsz, Ida. Akkor jó, mondta  a mi Idánk.
A tavasz nem sokat teketóriázott, mint én a birodalmammal. Amint ereje nőtt a napnak, azonnal nekifogott a saját királyságának. Az utolsó jégdarabokat is eltakarította udvarunk árnyékos zugaiból, langyos szelek suhogó seprűivel végigfutott a kertünkön, s a hó alatt megfáradt fák ágaira is itt-ott reácsapott. Szálltak a rozsdás levelek mindenfelé. Még a Borbélyék kertje mellől is elhordta mind az ottfelejtett kórót és mindenféle szemetet. Amint annyira fölszáradt a föld, mondom Idának, gyere velem, sétáljunk egyet a birodalmunkban, séta közben az embernek sok minden  eszébe juthat. Márpedig nekünk most sok jó ötletre lenne szükségünk. Ha példát akarunk venni a tavasztól, s mi is nekifogunk a mi elképzelt királyságunknak. Azt kérdi Ida, hát csakugyan nekifogunk ? Mert az a szép, ha nem hagyja félbe az ember, amit eltervezett. És jó, hogy hosszú telünk volt. Mert kicsi tervekhez elég a kicsi idő, de nagy tervekhez nagyobb idő kell. Mondom Idának viccesen, magamtól reá sem jöttem volna, hogy kicsi dolgokhoz kicsi idő, nagyobbakhoz nagyobb idő kell. Ezért van szüksége egy királynak okos udvari bolondra. Mert mindent egy király sem tudhat.
Sétálunk Idával a kertben, s hát jő anyám is. Azt mondja, azért mindent ne járjunk össze, mert itt-ott már nő a fű, kár lenne letaposni. Mondom, igaza van magának mama, ilyenkor kell legjobban vigyázni a fűre. Még gyöngék a zsenge fűszálak, épp, hogy csak kibújtak a földből, s ha ilyenkor letapossák, még meggondolják magukat, s nem nőnek tovább. Lehajoltam, s letéptem pár fűszálat. Mondom anyámnak, emlékszik, amikor még voltak pipéink, hogy szerették csipdesni ezeket a zsenge fűszálakat ? Azok a pipék is tudták, mi a jó nekik. De lehet, embernek sem árt meg egy pár fűszál, mondtam, és néhányat magam is rágni kezdtem. Anyám letépett kis csokornyit egy vakondtúrás mellől és megkóstolta ő is. Azt mondja, így, tavasszal, majdnem mindenféle növény orvosság. Ez a fű is. És anyám jóízűen rágta a zsenge füvet. Mi pedig csak néztünk egymásra Idával. A győztesek tekintetével.


Kiderült, hogy király voltam (28)

                                            Elekes Károly felvétele


Hosszú tél

Nem akart ez a tél elmenni. Mindenki megunta. Egyedül nekem kedvezett a hosszú tél. Jó volt legalább töprengésre. Képzeletben naponta alakítottam valamit az én birodalmam beosztásán. Olvastam valahol, hogy minden birodalom alapja a gazdaság. Amiből él az ember. Azután jönnek a cifraságok. Mint amilyen a kultúra, a turizmus, iskolák, sport, tűzoltóság, satöbbi. Elő is vettem a legfontosabb gazdasági tennivalókat, de beláttam, ez az apám és anyám dolga. Ők döntik el, mit termesszenek a kertben, s mi legyen a termény sorsa. Még játékból sem ültethetnék el sehová egy kisebb cseresznyefát. Mert ha el is ültetnék egy kisebb cseresznyefát, azonnal kérdőre vonna anyám, miért tettem pont oda, ahová tettem. Mert annak nem ott a helye. Ilyesmivel már sokszor próbálkoztam. Fölöslegesen. Aztán ott volt a mi Idánk. Aki a gazdasági ügyekben nem volt járatos. Az Ida kedvenc területe a filozófiai kérdések napirenden való tartása volt. És mindenféle művészet ápolása. Legelől a színház, utána az irodalom, majd a divat. Rábízhattam volna a környezetvédelmi minisztériumot is, mert szerette a fákat, füveket, madarakat. A bogarak, lepkék, méhek és darazsak világában is otthonos volt a mi Idánk. Ami engem illet, a szavak egymáshoz való rakosgatását tartottam a legüdítőbb foglalatosságnak, ami nem érdekelt senkit. Mondjuk, Idán kivül.
Játék az egész birodalom, mondtam magamban és egy napon magamhoz ragadtam a művelődési tárcát. Gondolatban.
Nem volt nehéz. Ennek a tárcának nem volt gazdája a mi birodalmunkban. Kivéve öcsémet. Mert ő azért megtöltötte a hátsó udvarunkban lévő kicsi házat, amelyben születtem, mindenféle művészi rajzzal, festménnyel. Még szobrok is voltak benne, faragott kövek és furcsa növésű fagyökerek. Főként a saját műveivel töltötte meg. És megtöltött még egy szép kicsi pálinkás üveget. Pálinkával. Ráírta a dátumot, s meghagyta, senki ne nyúljon hozzá, hogy legyen belőle régi pálinka. Sokáig ott állt az a kicsi üveg a falba mélyesztett polcon. Amelyek még ajtaja is volt.
Ezen a kicsi üvegen egyszer egy cédulát találtam, melyre az volt írva, hogy itt járt és megkóstolta a pálinkát Farkas Árpád. És néhány barátja. Így költözött be az irodalom  a kicsi házba. Lassan könyvek is kerültek egy apró szekrényre. Kevesen jártak ide, de aki belépett, azt hihette, ez egy házi múzeum. És az is volt, egy házi múzeum. Öcsém egy nyáron kinevezte műteremnek. De nem sokat művészkedett benne.
A nyitott ajtón bejöttek a szemtelen házi legyek, s nem lehetett bírni ezekkel a szemtelen házi legyekkel. Direkt Pestről hozott öcsém ragacsos, papírból való légyfogót s fölszegezte a gerendákra. Én ezeket a lelógó, ragacsos légyfogó pántlikákat ki nem állhattam. Amikor huzat jött be a házba, csak lengedeztek, néha a homlokunkra ragadtak. A legyek ügyetlenebb fajtáit megfogta, az ügyesebbeket nem. Mondtam is öcsémnek, nincs a világon hitványabb találmány ezeknél a rusnya légyfogóknál. Anyám szerint a régi, békebeli időkben azért tudtak jó légyfogókat csinálni. Ma már azt sem tudnak, jó légyfogót csinálni. Ida szerint nem is akarnak. Mert elromlott minden. A világ is elromlott egészen.
Ezeken a hosszú, téli napokon képzeletben átszerveztem a kicsi ház teljes berendezését. Megtehettem. Enyém volt a művelődési tárca.
Ebben a nagy átszervezésben eszembe jutott, amit Ida mondott a túlélésről. Mert ezt a hosszú telet is ki kellett bírni. Úgy mondta Ida, időnkint egy kicsit meg kell bolondulni. Jókor jutott eszembe, mert a gerendákról még lógtak a tavalyi légyfogók. Gondoltam, valahonnan fehér papírdarabokat tépek ki és írok rájuk egy csomó haikut. És fölragasztom a ragacsos légyfogókra. Hadd fújja a szél, amikor huzat van és csak lengedezzenek ezek a versikék a huzatban. Szándékomat közöltem Idával, de ő azt mondta, nem tudja, mi az a haiku. De akármik is legyenek, ha nem libegnek szépen a légyfogókon, akkor inkább ne is ragasszak reájuk semmit. Maradjon ott az a néhány, odaragadt, tavalyi légy. Mondom Idának, az a haiku japán találmány. Kicsi vers a haiku, három sor az egész. Nézd, itt van egy haiku:

Nincs rossz fű. Nincs szél,
ami ne jól fújna. Nincs
hamis madárfütty.

Ezt a kicsi verset egy Fodor Ákos nevű költő írta. Tetszik neked  ez a vers, Ida ? Azt mondja a mi Idánk, neki nagyon tetszik. Mert igaz. És ragasszuk tele ilyen versikékkel az egész házat. És azt a hátsó udvart is. Egyik fától a másik fáig. Egy ilyen vers megér egy egész birodalmat. Pedig csakugyan kicsi. Szinte semmi.


kedd, február 02, 2010

Kiderült, hogy király voltam (27)



27. Isten is fázhat tavaszig

A világban járva sokszor lát az ember félbehagyott házat. Talán nincs is szomorúbb látvány egy félbehagyott háznál. Cserepek helyett többnyire műanyagból való lepedőkkel vannak befödve  a félbehagyott házak. Ha fúj a szél, a lepedők lobognak a szélben. Madarak sem szállanak oda, mert a lobogásoktól félnek a madarak. Gondolom én. És azt is elgondolom, miért is maradhattak félbe ezek a házak. Persze, csak találgatom. Elfogyott a pénz. Itt hagyta ezt a földi világot a gazda. Vagy csak összeveszett a feleségével. Például egy semmiségen. Hogy milyen legyen majd a szélkakas a ház tetején. Kicsiny csőre legyen-é neki, vagy jó nagy. Aztán belenyugszom valamelyik lehetőségbe. Mindegy. Nem az én dolgom.
De ez az én birodalmam az én dolgom. Amibe játékból belekezdtem. Mégis olyan, akár egy félbehagyott ház.
Szerencsére eljött a tél,  a nagy fehérség. Kertünk szép havát nem akartam lábnyomaim éktelen foltjaival telerakni. Ezért ki sem nyitottam a kert kapuját. Havat takarítottam az udvarunkon, fát vágtam, vagy bent ültünk a házban és fejtettük a kukoricát. Idát is beköltöztette anyám a nyárikonyhából. Jó fekvőhelye volt neki egy heverőn. Napközben annak szélén üldögélt, vagy segített a fejtésben. Lassan, komótosan.
Egyszer, amint fejtjük a kukoricát, mondom anyámnak, milyen szomorúak a félbehagyott házak. Nincs, aki ezeket befejezze. Anyám azt mondja, majd valaki azokat csak befejezi. De vannak félbehagyott templomok is. Födelük sincs.  Isten is fázhat tavaszig.
Erre megszólal a mi Idánk, halkan és tétován. Azt mondja, lassan tönkremegy minden. A világ így van elrendezve.
Ha nem kérdezték, ritkán szólalt meg a mi Idánk. Ezért ezen az önkéntes megjegyzésén csodálkoztam is. De úgy látszik, anyám nem csodálkozott, hanem azt mondta, tönkrement a Fedák Sári élete is. Vénségére. És nagy nyomorúságban élte öreg napjait. Te, Ida, mitől is ment úgy tönkre a Fedák Sári élete, hogy nagy nyomorúságban töltötte öreg napjait ? Te ezt jobban tudod, mint én...
A mi házunkban soha nem fordult elő, hogy anyám elismerje, más jobban tud valamit, mint ő. És az sem fordult elő, hogy Fedák Sárit éppen ő hozza elő. Ne a mi Idánk. Azt vártam, hogy Ida most már részletesen elmeséli Fedák Sári egész életét. Mert azt számtalanszor elkezdte és mindig leintették, ne mondja tovább, azzal csak az ő bolondsága jő elő.
Ida könnyedén összecsapta Fedák Sári életét. Mint aki már elmesélni sem szeretné. Azt mondta, olyan volt, mint egy fénylő csillag. Nő létére még János vitézt is eljátszotta. Bő gatyában állt ki a színpadra, s kezében ostort  suhogtatott. Röhögtek rajta. Ez bolondságnak számított, de a közönség nagyon megtapsolta. És sokáig emlegették a színházba járó népek, hogy bolondsága által lett nagy és elismert színész Fedák Sári.
Sok pénzt keresett. Neki volt a városban a legelső urak közt autója. És nagy vacsorákat adott és drága prémeket vett magára. Molnár Ferenc íróval élt sokáig, de egy Darvas Lili nevezetű leányzó, a szép színi növendék elvette tőle Molnár Ferencet. Aztán Fedák Sárinak nem volt elég a hírnév, beleártotta magát a politikába is. Bécsbe menekült. Ott sem volt nyugta. Még tömlöcbe is zárták. Volt neki  szép háza, azt elvették tőle, mert kellett a kollektív gazdaságnak, s  adtak helyette egy egyszobást. Abban tengette életét. Barátai adományából. Valami betegségben halt meg 54-ben, de csak néhány sort írtak róla az újságok. Hogy meghalt Fedák Sári. Sok híres ember tanulhatna az ő sorsából. Főleg azt, hogy nem kell a hírnév kalapjába a politika virágait is odatűzni. Mert abból csak baj szokott lenni.
Anyám erre valami olyasmit mondott, hogy Ida, olyan szépen mondtad el a Fedák Sári életét, hogy Isten is ideállhatna most közénk, melegedni.


Kiderült, hogy király voltam (26)




26. Meg kell bolondulni

Látod-e Ida, mondtam Idának, látod-e, miket beszélsz. Nem te mondtad, mekkora ereje van annak a szónak, hogy bolond ? És hogy azt nem szabad kiejteni, még akkor sem, ha úgy érezzük, csakugyan megbolondulunk. És nem te hoztad fel azokat a kimoshatatlan foltokat, amelyek előjönnek a ruhákból száradás után ? Ebben a faluban a népek többször ejtették ki a szájukon azt, hogy meg kell bolondulni, mint ahányszor a Miatyánkot. Egyebet sem hallottam anyámtól, ha valamibe belebotlott az életünk, csak azt, hogy meg kell bolondulni. Én most ebbe a játékból kitalált királyságomba botlottam bele, s te azt mondod, ismered a járást. Hogy kiutat találsz a reménytelen helyzetből. Miféle járást ismersz Ida, amikor te évtizedeken át ki sem tetted a lábad a kapunkon ? Csak sétáltál a kertben , az udvaron, s lehajoltál a fűszálakért és virágokkal foglalatoskodtál. A túlélés szépségéről beszélsz, amikor néked csupán a bolond életed leélése volt az egyetlen és mindennapi dolgod. Azt sem tudod, mi a munka. Arról pedig fogalmad sincs, mit jelent a hiába való munka. Amikor semmi nem sikerül és mindent újra kell kezdeni.
Mit tudhatsz te azokról az időkről, amikor anyám gyönge, beteges asszony létére füstös vonatok tetején utazott Bukarestbe, kölcsönkért pénzen vett disznólábat vitt , hogy azt eladja ott és kenyeret vegyen nekünk ? Hogy éhen ne haljunk. Mert nehéz idők jártak akkor. És mit tudsz arról, hogy a Férde nevű dűlőben gyermeki erőmmel szedtem össze és hordtam el onnan a nehéz és nagy kövek sokaságát. Hogy teremjen ott valami. És mit tudsz Középlábról, ahol csak sás volt azelőtt és azt apámmal termővé tettük. És nem tudhatod, hogy őszök idején bejártuk a mezei utakat mind és azoknak köves martjairól lekaszáltuk az otthagyott, megvénült füveket. Amiket levágni is nehezen lehet. Hát arról, hogy cséplések idején házról házra jártunk kalákába és mi, gyermekek cipeltük a nehéz zsákokat. És amikor örülnünk kellett volna a termésnek, akkor jött a hatóság és elvette tőlünk a termést.
De a hatóság a kezét sem tette rá a zsákokra. Nekünk kellett azokat cipelnünk a kijelölt helyekre is. És amikor termővé tettük földjeinket, elvették a földjeinket. Mit tudsz te ezekről a dolgokról, hogy azt mered mondani, ismered a járást ? És miféle beszéd az, hogy időnkint egy kicsit meg kell bolondulni ? Mert szerinted ez a kiút, az egyetlen megoldás. Énnekem nem kellett sokat forgatnom a történelmi könyvek lapjait ahhoz, hogy tudjam, mi az a túlélés. És itt vannak a véletlenül életben maradt, örökké üldözöttek. Akik a saját bőrükön tanulták meg a túlélést. Nem a könyvekből.
Nekik is azt a tanácsot adnád, hogy időnkint egy kicsit bolonduljanak meg ? Hogy a véletlenül megmaradt életüket vidámabbá tegyék ? Hát tudd meg, nem fognak megbolondulni. Egy kicsit sem. Látom őket, nyugodtak és bölcsek lettek. Megtapasztalták a túlélés módozatait.  De ezt most ne vegyük elő. Mert ezt a témát ezer esztendőkön át tárgyalhatnók, végére soha nem jutnánk.
Azt mondod, nem vagy hozzászokva az egyszerű élethez és az egyszerű élet nem is tetszik néked. Mit gondolsz, ki van itt ebben a kitalált birodalmunkban hozzászokva az egyszerű élethez ? Senki. Sokszor még arra sem volt időnk, hogy megnőtt körmeinket levágjuk a lábujjainkról. Igaz, erre nem is volt szükség. Mert drága zoknijainkat nem lyukasztották volna ki a megnőtt körmeink.
Emlékezz arra, mit mondtál, amikor nehéz kérdéseket tettem föl néked a normális és a bolond emberekről. Azt mondtad, a bolond ember  a valóságról sokkal többet tud, mint amennyit a normális emberek tudnak. Mert a normális emberek egymásnak mindent nem mondanak el. Ezt akkor én igaz beszédnek ismertem el. De te azt is mondtad, hogy jó bolondnak lenni. Mert a normális emberek többet ártottak a világon, mint a bolond emberek. Akkor most arra felelj, te milyen birodalmat képzeltél el magunknak, hogy arra felé menjünk. Ha már ismered a járást. Amiképpen magad mondtad. Normális emberek birodalmát hozzuk-e tető alá, vagy pedig bolond emberek birodalmát ? Mert én azon nem tudok eligazodni, hogy éljünk is túl mindent, de időnkint egy kicsit bolondok is legyünk. Még akkor sem tudok ezen eligazodni, ha arra gondolok, ezt a birodalmat most játékból találtuk ki.