szombat, január 02, 2010

Belehalt egy pattanásba (Bözödi napjaim, 29)



                   Fotó : Székely Sándor, Káfé-Képtár


Belehalt egy pattanásba



Igaza lett annak az embernek, aki azt mondta, előbb lesz Jakab úrnak szobra Bözödön, mint új út Gagyon át, Keresztúrra. Most már Bözödi György nevét viseli a bözödi iskola is, ahol én a magasugrást, s a nagyszünetet tanítottam. Régen nem jártam Bözödön. Nem tudom, énekelnek-e még szolokmai nótákat a helybéli kocsmában. Nem is sejtem, mi lett Terézzel, Dániellel, s az elrajzolt angyallal. Soha nem horgásztam abban a tóban, amelynek fodrai szeles időben ott hullámzanak a szombatos népek szép, kicsi házainak helyén. Bözödújfaluban. Csupán a tóban tükröződő templomot látja messziről, ki arra jár. Olyan, mint egy nagy, szigorú felkiáltójel. Amire néha azért odafigyel a világ. A bukaresti sajtóház tizedik emeletén már régen nem sakkozik a jó Lazics. És közülünk már senki nincs a tizedik emeleten. Szétszóródott a kicsiny sereg, az elágazó utak törvényei szerint. És én húsz éven át nem írtam semmit. Nemrég megállított az úton valaki és számonkérte a hosszú hallgatásomat. Így szólt: „kérem, nálunk, a kicsi konyhában fel van ragasztva a falra magának egy cikke. Illusztrációval. Festés volt nálunk, harminc esztendőn át azt nem lehet megcsinálni, hogy az ember ne festesse ki a lakását. Azt mondta a feleségem a szobafestőnek, a maga cikkét kerülje ki, be ne spriccelje. Mert az marad. Már be van füstölődve, be van sárgulva az az újság, de olyan szépen van összehozva rajta az írás, hogy az marad. Na, ezért szégyellheti magát. Miért nem ír mostanában olyan jól összehozott cikkeket, mint régen ?” Engem ez az utcai számomkérés elgondolkoztatott, de legyintve mentem tovább. Egy napon kórházba kerültem. Mint más beteg ember. Egy ápolónő jött be a kórterembe, aki rőt volt, nagy kiterjedésű és jóságos tekintetű. Mintha valami sűrű ködböl bukkant volna elő, úgy lépett be az ajtón. Maga előtt hatalmas fecskendőt tartott, s a hóna alatt akkora vattacsomót hozott, mint egy kisded gomolyfelhő. Pont az ágyam előtt állt meg. Félrehajtotta a pokróc sarkát és leült. Azt mondta nekem, tudja, hogy én magát most meg fogom szúrni ? Mondom, tudom. Már akkor tudtam, amikor az ajtón belépett. Aztán arra ébredtem, hogy meg vagyok halva. Majdnem. Az életemet egy kiváló ember, Bara Tivadar sebészprofesszor mentette meg. Otthon, gyógyulásra várva, sokáig szomorkodtam, elfecsérelt éveimre emlékezve. És eszembe jutott egy régi munkatársam, Cseke Gábor. Fölhívtam telefonon, hogy tudassam véle, még élek. Ő pedig föltette a kérdést, hogy miért nem írok, ha élek ? És én két év alatt megírtam három könyvet. Ezt, az Elrajzolt angyalok-címűt, amelynek végét a fenti sorokkal éppen most fejezem be, majdnem egy hónapon át írtam. Bözödi napjaimra emlékezve. Úgy érzem, ennyivel tartozom Bözödnek. Könyveimet nem adja ki senki. Mert ma már csak kizárólag nagyon szép és jól megírt könyveket adnak ki. Én pedig nem vagyok képes kizárólag nagyon szép és jól megírt könyveket fogalmazni.  Ha lesz fejfám valahol, ne azt írják reá, hogy ki voltam, s miért éltem, hanem csak ennyit : „Belehalt egy pattanásba.” Hadd törjék a fejüket e rövid mondat jelentésén a majd újra felbukkanó, elrajzolt angyalok.


Marosvásárhely, 2010, január 2.

4 megjegyzés:

Bölöni írta...

Állítólag Brahms mondta Strauss Szép, kék Dunájáról: ennek a műnek egyetenegy hibája van: hogy nem én írtam.
Mármint Brahms.)

Érdemes volt húsz évet hallgatni, ha ilyenekre képes a tollad, Frici.

Üsse meg a lopás!

Gratula.

Domi

Elekes Ferenc írta...

Köszönöm,
Domi.

A svéd borod még itt van egy nájlon zacskóban. Ha még meg nem itta az a sok barát, aki állandóan döngeti a pléhból való kaput.Ha nem jössz te is, akkor annak kaput !

Várlak,
frici

tarcsi írta...

Mondtad, vagy csak gondoltam, hogy a jó könyvet a szerzőn kivül legalább még egy valaki elolvassa. Olvasom - a baj az, hogy nem vagyok valaki. De annyit tudok, hogy minden könyved, ha regény is, alapja a jegyzet, mégpedig az az erdélyi újságírásban kimunkált féle, amit valamikor hírfejnek neveztünk, s amit az egyetlen és feledhetetlen romániai magyar ifjúsági lapban, a Ifjúmunkásban, többnyire magad műveltél Frici. S mert lapunk belehalt a régóta szükségszerű változásba, nem volt hova írnod heti jegyzeteidet. Ezért hallgattál.Ezért is. Azért is... Szerencsére volt főszerkesztőd kitalálta neked a blog-ot, így nem hetenként, hanem naponként gyakorolhatod testhezálló műfajodban az írást. Vannak, vagyunk még ilyenek néhányan. Magunknak írunk? Egymásnak? Írásainkat majd kivágja, hideg ecetes ollóval, valamely nyájas olvasónk és felragasztja az évtizedekig festetlen konyhafalra? Ennél többet érdemeltünk és kaptunk az ingyenes világháló végtelenségétől.
Szövegeink, ha sorba rakjuk betüinket, a Holdig érnek. A világhálón halhatatlanok.
Él a svédországi Lundban (Liget)egy kolozsvári műbútorasztalos, nemrég töltötte kilencvenkettedik évét. Minden szombaton kisétál a város ószerére, vásárol néhány nemes fából faragott tárgyat, hazacipeli, és szerszámait reszkető kezekkel forgatva, felújítja, újra lakkozza. Hát nem gyönyörű? - kérdezi, és sietek igenelni, mert valóban az. Nemcsak a keze alól kikerülő tárgy, hanem emberi tette - az. Kitartása, ahogyan megkeresi és élteti a szépet. Sejtem, hogy Dezsőt, aki kenyere javát megette, ez élteti.
Nem erőszakolnám a hasonlóságot, szerintem magától értődő: éltessen az írás Frici! Meggyőződésem, hogy akadnak majd szép számmal olyanok, akik veszik a lapot. A magad szerkesztette virtuális, örökifjúsági lap halhatatlan. A pattanásokba pedig nem szép, nem is érdemes belehalni.
tarcsi

Elekes Ferenc írta...

Minden mesterségben vannak műfajok. Az asztalosságban például legalább annyi, mint az irodalomban. A én apám asztalos volt, de Brassóban, egy szász ember műhelyében angyalokat faragott a gyászkocsikra. Van, aki hokkedlit tud csinálni, van, aki kalapácsnyelet. Vagy egy behemót szekrényt. Ez ilyenformán van a madaraknál is. Mindenik úgy énekel, ahogyan áll a csőre. Van politikai irodalom is. De abban csőre töltik tollnak álcázott fegyvereiket az írók és lőnek véle. Én nem szeretek lövöldözni. Ami az Ifjúmunkást illeti, az bizony jó lap volt. Egyszer azért, mert fiatalok voltunk és lelkesek, másodszor pedig azért, mert kedvünket leltük az igazság keresésében. És akik ma azt mondják, hogy a mi lapunk is csak egy kis kommunista szócső volt, azok tévelyegnek. Ebben a nagy szabadságban. Na, hagyjuk őket, hogy csak tévelyegjenek. Soraidat köszönöm.

Ölel: frici