Tudományos elit

Pusztai Péter fotója

Tudományos elit

( Gocsovszkyné )

24

Akinek olyan kevés olvasója van, mint nekem, jól teszi, ha megbecsüli azt a kevés olvasóját. Legalább megpróbálja, hogy ne hazudjék és ne vezesse félre azt a kevés olvasóját. Mert ha másképpen cselekszik, akkor teljesen egyedül marad, mint az ujjam. És nézheti magát. Én pedig nem látok nagy gyönyörűséget abban, ha csak önmagamat nézegetem.

Amit eddig leírtam, abban hazugságot, vagy félrevezetést még szúrós nézéssel sem tudnék találni. Legföljebb néhány halovány, ártatlan lódítás ha belékerült halahová. De azok oly jelentéktelenek, hogy megmoccintani sem tudnák az emlékeimből összerakott történetek alapját.

Az viszont megállja a helyét, ha beismerem, sok fontos eseményt kifelejtettem. Például nem szóltam arról, hogy milyen színvonalon van a mi falunkban a tudományos gondolkodás. Nem szóltam a tudományos elitről. Ha nem szólok a tudományos elitről, az a kevés olvasóm azt hiheti, ez a Siménfalva csupán abból a néhány furcsa emberből áll, akiket megemlítettem, az anyám francia tyúkjából, a Porongyokból, holmi orraeső récékből, szürke madarakból, alszegből és felszegből. Vagy mohás kövekből, temetésekből és füstös kocsmákból. Ez pedig nagyon nagy hiba lenne, mert a mi falunkban mindig is létezett tudományos elit, mely megmozgatta az itteni népek képzeletét. Ezek a megmozgatott képzeletű népek pedig reájöttek arra a nagy igazságra, hogy itt érdemes élni. Mert itt szabadon szárnyalhat a képzeletük, alszegtől felszegig. Szerintem ez a szegény Gocsovszkiné is azért nem ment el sehová innen életében, mert ha távolból is, de azért figyelte az itteni tudományos előkelőségek ténykedését, s azt érdekesnek itélte meg.

Azt az eseményt a saját szemével láthatta ez a szegény Gocsovszkiné, amikor a Joó Elek csűrjének a födele fölrepült a levegőbe. Mert ott lakott ez a szegény Gocsovszkyné, majdnem a Joó Elek házával szemben. Srégvizavi. Annak a csűrnek a födele pedig nem véletlenül röpült a levegőbe, mert nem volt sehol semmi robbanás, vagy gyújtogatás. Tudományos kisérlet röpítette föl azt a tetőt, nem valami hitványság. Ez a Joó Elek ugyanis elhatározta, hogy gépeket mozgató energiát csinál a szélből, s azzal végezteti a házkörüli munkát. Mint amilyen a favágás, szecskázás, őrlés. És megépített egy hatalmas szélmalmot, széles lapátokkal. És azt az alkotmányt fölrakta a csűrjének tetejére.

A szomszédok finoman szóltak ennek a Joó Eleknek, hogy igen szélesek azok a lapátok, de ez a Joó Elek azt felelte, gyönge szelek járnak errefelé, kicsi lapátokat meg sem tudnak mozdítani, ő ezt kiszámította egy lapos ceruzával. De ahogy fölrakta azt az alkotmányt, olyan szél kerekedett, hogy még a tyúkok is elmenekültek valahová, az udvar sarkába. Aztán röpült a tető, ennek a Joó Eleknek legnagyobb szomorúságára. Azért sokan azt mondták a faluban, ez a Joó Elek mégiscsak tudományos ember. Legalább megpróbált valamit, nem állt tétlenül az udvarán. Kisérletezett. Volt, aki el is ment hozzá, s azt mondta, ne szomorkodjál ezen, Elek, majd a következő szélmalmod beválik, ha a Fönnvaló is úgy akarja. Lényeg az, hogy ez a Joó Elek a helybéli tudományos elithez tartozott, bár szélmalmot többé nem épített a csűrjének tetejére.

Aztán itt van ez a Kiss Zsiga. A tanár. Ő már képzett tudományossággal rendelkezett, mert volt idő, amikor reábízták a keresztúri tanítóképző igazgatását. Nem kicsi dolog, ha egy siménfalvi embert kérnek föl erre a magasztos posztra, mert az egész városban nem találtak nálanál megfelelőbb embert.

Egy időben engem is tanított ez a Kiss Zsiga. Legjobban azt szerettem, amikor a saját motorbiciklijét darabokra szedte, pedig annak semmi baja nem volt. Úgy szedte darabokra azt a motorbiciklit, hogy minden egyes csavart lerakott egy fehér lemezre, sorjába, s azokat megszámozta. A szétszedés sorrendjében. És fölszólított közülünk valakit, rakja össze azt a gépezetet. A számozás szerint. És a végén még be is indult annak a motorja és mi boldogok voltunk valamennyien. Főleg attól, hogy megtanultuk a rend fontosságát. És a gyakorlat mindenhatóságát . Mert azt mondta nekünk ez a Kiss Zsiga, szép dolog mindenféle elmélet, de ha a gyakorlatnak nem kérjük ki a véleményét, akkor bizony hoppon maradhat az egész elmélet.

Én, a magam részéről csupán a rendcsinálásból maradtam hoppon, a gyakorlat most is nagy becsben áll mindig a szemem előtt.

Ez a Kiss Zsiga roppant érdekes ember volt. Otthagyta a sok iskolai megbizatását, s eljött gazdálkodni a saját kertjében. Emlékszem, egy napon magasrangú miniszterek jöttek egyenesen Bukarestből és megállottak a Kiss Zsiga háza előtt. Őt keresték. A répa miatt. Híre ment a fővárosban, hogy ennek a Kiss Zsigának a kertjében akkora répák teremnek, mint egy vödör. Arról akartak a saját szemükkel meggyőződni. És ez a Kiss Zsiga az egyik miniszter kezébe adott egy ásót, vegyen ki egy répát a fölből, ha tudja. Nem tudta kivenni. Akkora volt az a répa. Pedig pont ő volt a földművelés minisztere ! Amikor ez a Kiss Zsiga kipiszkálta azt a hatalmas répát a földből, a miniszter azt mondta, majd küld ő ide egy bizottságot, s azzal megvizsgáltatja, miféle módszer az, amelyből ilyen répát lehet kihozni. Mert azt el kell terjeszteni az egész országban, hadd lássa Európa, milyen ország ez a miénk.

Sajnos, a falunkat kifelejtette ez a miniszter. Hogy milyen falu ez a mi falunk...

Azt talán mondanom sem kell, hogy az a bizottság a mai napig hozzánk meg nem érkezett. Azóta sok víz lefolyt a kicsi patakunkon, s közben ez a szegény Gocsovszkyné is elúszott örökre az idők hullámain.

Nem lennék igazságos, ha most szerénységi meggondolásból kihagynám a helybéli tudományos elitből a saját szüleimet. Mondjuk, apámat kihagyhatom nyugodtan, mert az ő tudományossága átnyúlik a határokon túlra. Jól ismerik a világban. Egyszer azt találtam írni, hogy az én apám nem volt híres semmiről. Erre kaptam egy ádáz levelet öcsémtől, hogy miképpen írhatok effélét, amikor a mi apánk nemzetközileg is elismert tudományos ember volt ? „ Aranykezű Ferenc „, így emlegették őt, még a szibériai fogságban is. Én azzal védekeztem, hogy az én apám soha, semmiféle kitüntetést nem kapott a tudományos munkásságáért, arra céloztam, amikor olyan meggondolatlanságot írtam róla, hogy nem volt ő híres semmiről.

Anyámat viszont most nem hagyhatom ki semmiképpen. Mert az én anyám tudományos megfigyelése nélkül a mi falunkban például férjhez sem mehetne egy leány. Akármilyen szép legyen. Férjhez nem mehet, ha nem tud egy nagyon fontos dolgot a világról. Amit az én anyám tud. Mert ha én most egy világkonferencián a tudományos világelitnek föltennék egy szimpla kérdést, nem biztos, hogy valaki töprengés nélkül tudna felelni rá. Azt a kérdést tenném föl a siménfalvi tudományos elit, s egyben az anyám nevében, hogy szíveskedjenek megmondani, milyen módszerrel lehet reátalálni arra a helyre, ahová félretojik egy tyúk ? Mert előfordul, elcsámborog a kertben egy tyúk, nem oda tojik meg, ahová szokott. Volt olyan eset, minálunk egy háznál, úgy félretojott a tyúk, hogy egy sereg csirkével jött elő egy idő után. Ott is költötte ki a csirkéket, ahová félretojt ! Ez pedig nagy szégyen egy rendes háznál. Egy rendes háznál tudják, milyen módszerrel lehet megtalálni azt a helyet. Különösen, ha férjhezmenendő leány is van annál a háznál. Ez a módszer pedig roppant egyszerű. Mielőtt kotolni kezdene, meg kell fogni azt a félretojó tyúkot és a fenekét be kell szórni egy csipetnyi konyhasóval. Amint elengedjük, megfutamodik az a tyúk és egyenesen oda megy, ahová félre szokott tojni. Mert csípi a fenekét a só és úgy érzi, neki tojnia kell.

Kiváncsi lennék, hányan ismerik ezt a módszert a mai, sokat emlegetett tudományos világban...

Keletsiménfalva

Pusztai Péter fotója

Keletsiménfalva

( Gocsovszkyné )

23.

Sokszor úgy elszáll a képzeletem, hogy alig tudom visszahozni. Ebben a visszahozásban legtöbbször ez a szegény Gocsovszkyné szokott segíteni nekem. Azzal, hogy eszembe jut az ő alakja.

Egyszer Hamburgban sétáltam egymagamban, éjszaka volt, s nagy fényesség mindenfelé. Főleg ott, a kikötő közelében. Megállít engem egy föltűrt gallérú fiatalember, hogy adjak neki cigarettát. Adtam. Tüzet is kért. Azt is adtam. És miután jó adag füstöt beszívott, nem hagyott ott engem, hanem kérdőrevont. Hogy miféle ember vagyok én, hogy a cigarettás dobozomban csupán egyetlen szál maradt. Hogy is merek elindulni, bele a hamburgi éjszakába két szál cigarettával ? Mert egy tisztességes csavargónak legalább két doboz cigarettára van szüksége egy hamburgi éjszakához. És még föl is szólított, hogy vegyek két doboz cigarettát, egy neki is jusson. Mert ha nem, akkor baj lesz. Nagy baj. Mondom, jó, s elindultam két doboz cigarettáért. Úgy elindultam, hogy elhatároztam, meg sem állok Siménfalváig.

Akkor még nem ismertem ennek a szegény Gocsovszkynének az igazságkereső szellemét, de szomszédok voltunk, s valami ragadhatott reám belőle, mert éreztem, nem igazság, hogy én ennek az embernek cigarettát vegyek éjnek idején. És azt sem tartottam helyénvalónak, hogy engem csavargónak nevezett. Ami még igaz ezen felül, hogy féltem is tőle.

Otthagytam ezt a fényes Hamburgot, elindultam kelet felé.

Olyan történelmi éjszakában indultam el kelet felé, amikor minden épkézláb ember nyugat felé tartott.

A keletnémet határnál megállít egy keletnémet, derék rendőr, nézi a paírjaimat, kérdi, hová akarok menni. Mondom, Siménfalvára. Ezt ő láthatóan nem értette, gondolhatta azt is, hogy az egy gyarmat lehet valahol, Afrikában, de nem vallotta be a tudatlanságát. Elhallgatta, hogy nem tudja, hol van ez a Siménfalva. És olyasmit kérdezett tőlem, mint az a hamburgi cigarettás, hogy miféle ember vagyok én, hogy nyugatról megyek keletre, amikor annak semmi értelme nincsen. De ő ezzel a véleményével nem ment tovább, hanem fölhívta a figyelmemet, be ne tegyem a lábam Nyugatberlinbe. Kerüljem el, mert az is nyugathoz tartozik, s aki egyszer kijön nyugatról, az legyen kijőve véglegesen. Intettem neki hogy jó, megértettem, nem teszem be oda a lábam. Közben arra gondoltam, na hadd el, te sem teszed be a lábad Keletsiménfalvára, ha a történelem szekere egyszer arrafelé találja fordítani a rúdját, hogy nem kerülheted el az én falumat.

Ez a Keletsiménfalva azóta is gyakran foglalkoztat engem. Pedig mi soha nem laktunk abban a fertályban, hanem a falu kellős közepében. Nem is tudom, hol lehet ez a Keletsiménfalva. Ezt a mi falunkban még soha nem hallottam. Csak felszeget és alszeget volt szokás emlegetni. Pedig kell lennie a földrajzban Keletsiménfalva is, ha már annyi városnak van keleti és nyugati része. És sokszor fölmerült bennem az a kérdés is, miért nem hívták Felszegberlinnek és Alszegberlinnek, vagy egyszerűen csak Berlinnek azt a várost, amelynek nyugati felébe nekem nem volt szabad belépnem.

Ezt a nehéz kérdést azóta rendezte a történelem az ő fordulásával, de Keletsiménfalva ügye még nincs elintézve. És előreláthatólag nem is lesz, mert ma már nincs senki a faluban, aki egyet is lépne a teljes igazságért. Elment ez a szegény Gocsovszkyné. El, nyomtalanul.

Említettem, hogy az a keletnémet, derék rendőr afrikai gyarmatnak is hihette Siménfalvát, csak szégyellte bevallani tudatlanságát. Ha nem éppen éjnek idején találkozunk, s kedvem is lett volna hozzá, elmagyaráztam volna neki, hogy az a Siménfalva valójában csakugyan egy gyarmat. Nem ott van Afrikában, ez igaz, de az én saját gyarmatom. Persze, nem az egész falu, mert azért az egész falu túlságosan nagy kiterjedésű lenne ahhoz, hogy egyedül én igazgassam. Annak csupán egy része az én gyarmatom. Az a bokros rész, a patakunk mellett, a kertünk aljában. Az a neve most is az én gyarmatomnak, hogy Porongyok. Milyen szép neve van az én gyarmatomnak ! Porongyok. Ez a név nyilván a madárfiókát jelenti, mert azt nevezik porontynak, de a falumbéli emberek úgy látszik, kihajították azt a ty-betűt belőle, a gy-betűt szebbnek itélték, így lett az én gyarmatomból Porongyok.

Soha eszembe nem jutott volna, hogy én gyarmatnak nevezzem a Porongyokat. Csak hát ennek a németnek miképpen magyaráztam volna meg, hogy ez a bokros hely az én fennhatóságom alá tartozik ? Esetleg a Magyari Feri és a Bálint Domi fennhatósága alá ?

Istenem, micsoda szép hely volt ez a Porongyok ! Egyszerű madarak éltek itt, cinegék, sármányok, sárgarigók, kis légykapók, verebek, pintyek, harkályok, vörösbegyek, vércsék ! Lúdak és kacsák jártak itt nagy békességben. Igaz, flamingó nem volt a Porongyok egész területén. Se sirály, se pelikán, se hattyú, se papagály. Ha jól emlékszem, kolibri sem volt. Kizárólag idevalósi madarak és apró állatok jártak itt, a Porongyokban. Ez volt a mi kis Disneylandunk.

Még hintát is szerkesztettünk két szomorúfűzfára, hogy lássuk, melyikünk tudja azt jobban kilendíteni. A Nyikó partján tanultunk meg sízni. Pedig annak a partnak csak akkora lejtése volt, hogy neki kellett futamodnia annak, aki öt métert akart haladni. A patakunk jegén tanultunk korcsolyázni. Fából való korcsolyán, amit magunk faragtunk, hársfából, vagy abból, amit kaptunk. Az úszási sportokat is mind itt sajátítottuk el. Én például ezt a sportot úgy elsajátítottam, hogy később, a tengeren nyaralván szinte átúsztam a Krim-félszigetre. Kiváncsi voltam az ottani időjárásra. A hajózás a kisujjunkban volt ! Teknőkben tanultunk meg hajózi. Fateknőkben, amelyekben anyáink mosták a sáros nadrágjainkat.

Hányszor mondta nekünk ez a szegény Gocsovszkyné, ne öljük belé a sárba a nadrájainkat, nehezen mossa ki anyánk ! De mi nem hallgattunk reá. Ez a szegény Gocsovszkyné hiába volt a szomszédunk. Kissé keletre volt az ő süppedő háza. Magyariéktól számítva. Lehet, ő keletsiménfalvát tartotta igazi otthonának. Pedig nem is volt neki sehol ezen a világon igazi otthona.

Az utolsó sárgadinnye

Az utolsó sárgadinnye

Kisétáltam a napipiacra. Idegességemben. Nem aludtam az éjjel. Ismerek ott a napipiacon egy zugot, ahol van egy patika. Gondoltam, hátha adnak egy nyugtatót abban a félreeső patikában. Nincs a világ szeme előtt, a központban, ahol azt is ellenőrzik, tiszta-e a cipőm. Még jártam régebben is ebben a patikában. Zsíroskalapú, vásottcipős, borostás emberek vásároltak ezt- azt, főleg főfájásra. S valami vitamint a sápadt gyermeküknek. Nem kértek itt receptet, semmit nem kértek, esetleg ottfelejtett egy pár murkot valami aszott, szerencsétlen öregasszony, hálaképpen.

Megvártam, hogy egyedül maradjak a patikus asszonnyal, ne hallja senki, mit kérek, mert tudom jól, tilos nyugtatót adni az ideges embereknek. Ahhoz recept kell, pecsétes, színes recept, meg minden. Odasúgom a patikus asszonynak, hogy én itt, helyben megbolondulok, ha nem ad nekem egy szem nyugtatót. Olyan ideges vagyok. Nem aludtam az éjjel. És idegességemben kopogtattam is ujjaimmal a tölgyfa asztal sarkán. Hogy lássa, mennyire ideges vagyok, nem viccelek. Azt mondja a patikus asszony, az a világ elmult, hogy adhassak magának egy szem nyugtatót, hiába kopogtatok a tölfa asztal sarkán. Tessék csak nyugodtan megbolondulni. Amint már említette. Akkor esetleg beviszik és ott adnak magának nyugtatót, amennyi kell.

Kisomfordáltam ebből az eldugott patikából. Úgy döntöttem, elhalasztom a megbolondulást. Veszek inkább egy sárgadinnyét. Ősz van, ökörnyál imbolyog a levegőben. Amiket látok, azok már az utolsó sárgadinnyék...

Ott ül a láda sarkán egy szomorú, távolbanéző, kicsi ember. Kérdem tőle, hol termettek ezek a dinnyék ? Olyan furcsa a színük...Ezek ? Ne is kérdezze. Hitványak mind ezek a dinnyék, nem érdemes egyet se megvenni. Kérdem, akkor miért árulja őket... Hát tudom én ? Valamit kell csinálni. Inkább megmondom magának, hol termettek ezek a hitvány dinnyék. Pontosan Valea Calugareascan. Ott termettek. A prahovai földeken.Tudja, hogy az hol van ? Mondom, hát éppen én ne tudnám ? Én annyi jó bort ittam ott, fiatal koromban, hogy ha ide azt most kiöntenék, elsodorná az egész piacot... Hát terem ott dinnye is ? Még terem ott ez-az, de ezek mindent tönkretettek, mondja a kicsi, szomorú ember. Mindent az égvilágon. Magának fogalma sincs, mennyire tönkretettek mindent. Engem is. Nézzen reám, egy roncs vagyok magam is. Egy roncs uram. Ezek engem is tönkretettek...

Mondom ennek a szomorú embernek, nézzen reám, én nem vagyok eléggé tönkremenve ? Annyira nem, mint én, mert annyira nem is lehet már tönkremenni, próbál vigasztalni ez a szomorú ember.

Nézem a dinnyéket. Van szép is közöttük. Mondom, akkor nekem nem adna egyet ? Magának ne adnék, aki annyi bort ivott mifelénk ? Pont magának ne adnék ? Adok, de tudja meg, ezek ott mindent tönkretettek...Tessék. Adok hozzá nájlonzacskót is. Ha akarja kettőt, mert könnyen leszakadhat a fogantyúja, s akkor nézheti magát. Lespriccolja a szép, fehér nadrágját. Mert ebben a dinnyében csak lé van, sárga lé, más semmi. Kár lenne a szép, fehér nadrágjáért...Nem éri meg a dinnye.

Kettőbe vágom otthon az utolsó sárgadinnyét. Azt mondja a feleségem, miután megkóstolta, ez igen ! Jól eltaláltad. Ilyen finom sárgadinnyét rég nem ettem...Mondom, akkor együk is meg az egészet, nehogy elromoljék. Hát öcsédnek nem hagysz belőle ? Mert ugye, mindjárt megérkezik Pestről, egyék ő is ebből a finomságból, mert ilyen jót még ott sem igen lehet találni...

Aztán meghagytam két cikket az öcsémnek, s a kicsi, piros fényképezőgépemmel le is vettem. Hogy megmaradjon örökre ez az utolsó sárgadinnye. Mintha már nem is lennék ideges. Meggyógyított engem ez a kicsi, tönkrement, szomorú ember...

Pontos idő

Ifj. Elekes Ferenc fotója

Pontos idő

Nincs semmi dolgom ezen a földön, nem vagyok otthon sehol e világban, nem sietek, nem érdekel, hogy mennyi a pontos idő, de azért megmondom nektek, megmondom bármely pillanatban, hol, mennyi éppen a pontos idő, persze, ha kérdezitek, akkor mondom meg, de ti nem kérdezitek, mert ti is pontosan tudjátok, mennyi a pontos idő, megmondom azt is, jól vagyok, mondhatnám, ragyogóan, nincs már, ami elromolhatna bennem, kivettek mindent belőlem, fájt, amikor kivettek mindent, de jobban fájt, amikor fölhívták a figyelmem, idő kell csupán a gyógyuláshoz, az én esetemben sok idő kell, mert tetszik tudni, az én esetemben, tudtam, persze, hogy tudtam, nekem a koromnál fogva sincs már semmire időm, még jó, hogy kézenfogva jár a két kicsi unokám, Dorka és ez a csöppség, a Panna, jó, hogy él még anyám, ott a száz tövében, ottfelejti a botját valahol mindig, de ebéddel vár szombatonkint, mondja, siessek, kihül a leves, nyomában jár az a francia tyúk, el se hessenti immár, minek, alig él ez a francia tyúk, én is elhessentem magam körül az apró gondokat, mégis, azért szeretném, ha megerősítenétek, ha megmondom, mennyi a pontos idő, úgy, amiként a titkos jelszavakat szokták megerősíteni, legalább szóljatok egyszer, Frici, igazad van, pontosan annyi a pontos idő szerintünk is pontosan annyi, keveset tévedtél, egy-két másodpercet, én ezt előre beismerem, beismerek mindent, csak szóljatok egyszer, tudjátok jól, mindig aprósággal szerettem foglalkozni, mint amilyen mondjuk, az élet, a halál, a szerelem, a világ, az emberiség, valahogy kifelejtettem a fontos dolgokat a számításaimból, például a szürke galambokat, akik ide leszállnak előmbe, vagy azt a szorgos pókot az ágyam fölött, s a cinegéket, már most határozottan leszögezem, nem fogok doktorálni a bürök illatából, ha lehet nem eszem le magam a piros szederrel és kiviszem szépen a szemetet, mint más, estefelé.

Hazahozó hallgatások

Ifj. Elekes Ferenc felvétele

Hazahozó hallgatások

( Gocsovszkyné )

22.

Azok is tévednek, akik a szavak jelentését szokták magyarázni. Mert szerintem a ceremónia szót direkt arra találták fel, hogy a levélírás körülményességét fölfoghassák a népek. Nem is létezett körülményesebb föladat, mint megalkotni egy tisztességes levelet. Régen. Amikor még petroleumlámpával világítottak, s a párás konyhákban főtt a puliszka. Mert ott írták régen a tisztességes leveleket. Párás konyhákban. Tintaceruzával. Anyám is ott írta a tisztességes leveleit. Úgy kezdődött minden levele, hogy édes fiam, Feri. Csak végigfutott a szemem a papiron, s már tudtam, ki halt meg a faluban, melyik állatunknak törött el a lába, s milyen az időjárás nálunkfelé. Időjárás nélkül el sem tudok képzelni egy tisztességes levelet.

Ez a szegény Gocsovszkyné tudomásom szerint soha nem írt semmiféle levelet. Nem volt kinek írjon. Messze elkerülte ezt a szegény Gocsovszkynét a levélírással járó körülményesség. Nem csak az, hogy egy levelet meg kell írni. Arra bélyeget is szoktak ragasztani. Mégpedig a hátulját megpökve, mert másképpen lehullottak volna útközben azok a bélyegek a nagy viszontagságban. Voltak olyan idők a történelmünkben, amikor a bélyegek reá sem fértek a borítékra, annyit kellett venni belőlük. Mert úgy határoztak az ország kormányzói, vegyünk sok bélyeget. Az ország kormányzói sokszor csak azon gondolkodtak, miképpen tudnának eljutni odáig, hogy minden pénzüket levélbélyegek vásárlására költsék a népek, nem pedig vízzel vegyített hitvány borokra, s pálinkára. Röviden szólva, nagy gondjuk volt a mi egészségünkre.

Még abban az időben is körülményes volt levelet írni, amikor én ennek a Miklósnak írtam San Farnciscoba, hogy hívjon meg oda engem, s reáragasztottam a borítékra azt a szép kicsi papírt, amelyre gyárilag írták reá, Air mail. Nem is hittem, hogy elmegy odáig az a levél, nem vész el már itt valahol a mi tájainkon. Mert olyanok voltak akkor az idők minálunk, hogy senki nem lehett biztos abban, elmegy a levele valahová, vagy nem megy el. Én ezt a dolgot most nem firtatom, mert nem akarok politizálni. Még ha tudom, most már lehet, akkor sem politizálok. Ezt a körülményes levélírást is csak azért említem meg, mert valahányszor levelet kaptam anyámtól, azt gondosan elolvastam, képzeletben megfuttattam az otthoni helyzetet, s mint ha mi sem történt volna, mentem tovább, végeztem a magam dolgát. Vagyis rendben volt minden, valahányszor levelet kaptam anyámtól.

De ha egy jó ideig nem írt anyám, ha hallgatott, akkor én fogtam magam s elmentem haza, mert tudtam, valami baj van otthon. Úgy is volt mindig, ha anyám hallgatott, előjöttek az otthoni bajok. És én mentem hívás nélkül haza. Vagyis a falumba. Hazahozó hallgatásnak neveztem el egyszer anyám hallgatásait. Még csodálkoztam is olykor magamon, hogy tudtam én, a saját fejemtől ilyen szépen megfogalmazni az anyám hallgatásait. Hazahozó hallgatásoknak neveztem.

Egyszer mondtam is anyámnak, amint hazaértem, s számbavettem az otthoni bajokat, hát mama, miért nem írta meg ezt nekem ? Jól hazahozott a hallgatásával ! Mi lesz, ha egyszer nem lehet papírt, ceruzát kapni ? Amikor nem tud levelet írni ? Akkor én mindegyre futhatok haza, lám, mi baj van megint ? Erre olyasmit mondott anyám, hogy nem kell annyit bolyongani a világban. Mindenütt csak házak vannak és emberek. Az lehet, hogy nagyobb házak is vannak valahol, messze, mint amilyenek Udvarhelyen, vagy Keresztúron vannak, de azok is csak házak, akármilyen magasak. És az emberek más tájakon is csak emberek. Az utakat kihagyta. Nem szerette az utakat emlegetni se. Rosszak voltak nálunkfelé az utak.

Most már könnyű levelet írni. Semmiség. Most már nem is érdemes levelet írni. Ott a mobil. Mama minden nap megnyom rajta egy gombot, s máris beszélgetünk. Akkor is, ha csak osztjuk a semmit. Vagy ott van ez a világháló. A laptop. Amin most éppen írok. Egy óra alatt húsz levelet is meg lehet írni rajta, ha nem többet. Ma már olyan semmi kis levelet is elküldenek ezen a hálón, amelyben csak annyi van, hogy szia.

Az viszont nem biztos, hogy az emberek ma jobban meg is értik egymást a sok okos találmány által. Mert egy rettentően okos ember egyszer azt mondta volt, hogy nagy dolog, ha dróton keresztül tudnak társalogni egymással az emberek. Az is nagy dolog, ha drótok nélkül is tudnak. De a legnagyobb dolog, ha a puszta szó által megértik egymást a népek.

Szerintem nem értik meg egymást soha a puszta szó által az emberek. Hányszor tapasztaljuk, hogy a szavakkal úgy összegabalyítanak mindent, hogy még össze is vesznek !

Szoktam hallgatni a rádiót. Ma reggel jó sokáig beszélt magyarul egy fontos ember. Kifejtette a véleményét. Részletesen. És miután kifejtette, azt mondja, magyarul mondva... És hallom, hogy megint fejti ki a véleményét. Most már magyarul. Ha módomban állana, ilyenkor megkérdezném, hát maga eddig milyen nyelven beszélt, amikor először fejtette ki a véleményét ? Nem magyarul ?

Ezek teljességgel érthetetlen dolgok. Az én falumban, ha valaki elmond valamit magyarul, akkor nem kezdi újra, hogy most elmondja azt magyarul is. Nincs a világon olyan Gocsovszkyné, vagy még nálanál is eldugottabban élő ember, aki ezt föl tudná fogni.

Szóval, baj van a szavakkal. A hallgatás, az más. Azzal nincs annyi baj. Éppen annyi nem szokott lenni.

Legjobban az ember a saját mozdulataival tudja kifejezni, mit akar mondani. Ezt még egy szimpla, kifestett énekesnő is tudja. Mert miután őt a közönség megtapsolja, mondjuk a siménfalvi kultúrban, akkor csókot lehel a saját tenyerébe, kinyújtja a karját és csücsörített ajkaival belefúj a markába. Így adja a közönség tudtára, hogy mindenkit csókol szeretettel és köszöni a tapsot. Ebben hibát találni nehéz. Ha szóval köszöni meg, sejpíthet is, s az nagy baj, ha sejpít !

Nem tudom megállani, hogy el ne mondjam a Bán Sándor esetét, ami itt történt éppen, ebben a siménfalvi kultúrházban. Ügyes ember volt ez a Bán Sándor, Isten nyugosztalja. Kőműves volt. Mégpediglen jó kőműves. Valami nagy, fényes ünnepség volt a kultúrban, azt mondja Bán Sándor felesége, Ida, hogy most pedig fölmész a színpadra Sándor és szépen megköszönöd a vendégeknek, hogy eljöttek ide. De nekem szépen köszönd meg, ne olyan egyszerű, idevalósi szavakkal, hanem úri módon, mert ezek mind urak ! Föl is ment a színpadra ez a Bán Sándor és így köszönte meg a vendégeknek, hogy jelenlétükkel megtisztelték a falunkat : Keszenem, keszenem !

Olyan urasan megköszönte, hogy azt a falu soha el nem felejti. Kár, hogy ez a szegény Gocsovszkyné még ezt sem hallhatta. Legalább egyszer életében lett volna oka a mosolygásra...

Rendcsinálás

Pusztai Péter fotója

Rendcsinálás

Olvastam, hogy vannak tudósok, akik hirtelen fölpattannak onnan, ahol éppen vannak, otthagyják a második fogást a legyeknek, elszöknek a mézeshetek napjaiban, félbeszakítják saját beszédüket, és rohannak, papírt, ceruzát keresnek, leírják azonnal amit kitaláltak, másnap pedig unottan elballagnak a Nobel-díjért, hogy mégis legyen amiből kikérjenek egy féldeci pálinkát.

Mindannyian ki vagyunk téve annak, hogy valami eszünkbe jut.

Énnekem éjféltájban jutott eszembe egy roppant jelentős fölfedezés, gondoltam, követem a tudósok példáját, kiugrottam az ágyból, hogy papírt, ceruzát keressek, de sötét volt, fölpattintottam a villanyt, szúrta a szemem a nagy világosság, valami orvosi dolgot csöppentettem a szemembe, amitől aztán nem láttam semmit, csak kotorásztam a fiókban, kapnék írószert, kaptam, fűzetet is, megigazítottam a széket magam alatt, kicsi piros párnát tettem a fenekem alá, hátha úgy jobban le tudom írni azt a roppant jelentős fölfedezést, nem fogott a pix, ki volt száradva, kerestem másikat, na, az fogott, el is gondoltam, rendet kell teremtenem magam körül, külön fiókban kell tartani a jó pixeket, a rosszakat pedig egyenesen bele a szemétkosárba, mikor csinálok rendet magam körül, ha nem éppen most, amikor figyelmeztetett a kifogyott pix, szépen elraktam mindent az asztalomról, kivéve a hamutartót, s a holnapra esedékes fölszólítást, mely szerint elzárják a gázt, ha ki nem fizetem, nem tetszik nekem ez a fűzet, amit találtam a fiókban, gyűrött a sarka, az a roppant jelentős fölfedezésem megérdemli, új fűzetbe írjam, legelől, hol van egy új fűzet, hová tettem, tegnap még láttam itt valahol azt a teljesen új fűzetet, nincs rend, nem baj, most azonnal rendet csinálok, rakosgatom a dolgaim, átrendezem az összes fiókot, ide jönnek a régi följegyzések, oda a naplók, mit keres itt egy tízéves meghívó, eldobom, oda a ház közepébe, majd összeszedem, aztán fölveszem mégis, mert ha ez így megy, csak hajladozom itt a fölösleges dolgok után, ilyen hitvány derékkal nem jó hajladozni, mit is kell bevennem derékfájásra, megnézem egy félreeső könyvben, írja tisztán, mit kell bevenni, majd előkerítem azt is, csak előbb rendet csinálok, megfőzöm a kávém, teszek cukrot belé, jól világít az asztali lámpa, kipróbálom a pixet, fog a pix, szép az új fűzet, kemény a táblája, milyen gyönyörűen fog kinézni a fölfedezésem, előbb címet kellene adni neki, cím nélkül nem lehet csak úgy odavetni egy fontos fölfedezést, töröm a fejem a címen, már fáj is a fejem, beveszek egy rózsaszínű pirulát, épp, hogy ki nem esik a kezemből a nagy izgalomtól, minek is kell címet adni, mi a lényege annak a fontos fölfedezésnek, kiment a fejemből a lényege, hogy adjak címet annak, amire már nem is emlékezem, teszem föl magamnak a kérdést, odalett a fontos fölfedezésem, odalett, míg rendet csináltam magam körül, kellett nekem ez a rend, most nézhetem a rendet, bezzeg más, okosabb emberek hirtelen fölpattannak onnan, ahol éppen vannak, otthagyják a második fogást a legyeknek...

Tapasztalatom a kultúráról

Báthori Zsigmond felvétele

Tapasztalatom a kultúráról

Kultúra nélkül az ember

állítólag hitvány, durva és

faragatlan.

Nem hiszek én semmi fényes

vakolatban.

Olvastam halomnyi

sok szép könyvet,

mondták, általuk lesz a lelkem

tisztább, könnyebb.

Vagyok úgy,

sírni is tudnék egy verstől,

befelé, persze, ha

lenne könnyem.

Ravaszabb, az lettem a

kultúrától,

csak a közeli almát szakítom

le a fáról.

És ott van a tegnapi eset :

le nem hajoltam volna, nem én,

hogy fölvegyek a földről egy sebzett,

kis cinegét.

Air mail

Pusztai Péter fotója

Air mail

( Gocsovszkyné )

21.

Ennek az ellőtt ujjú Miklósanak, vagyis az én nagybátyámnak az életében volt még egy kanyar, amit ugyancsak szívesen elmesélnék Gocsovszkynének. Nevezetesen azt, hogy elekessége ellenére nem volt ő hitvány ember. Inkább kényes ember volt. Nem pedig hitvány. Amikor már jól kitanulta a borbélyságot Honoluluban, ezek a bitleszek a félújjú kezére koppintottak. Mégpedig azzal, hogy elterjesztették a világban a hosszú haj divatját. Egy napon odaállt eléje a szálloda egyik vezetője, széttárta a karját és azt mondta ennek a Miklósnak, baj van. Nagy baj. Mert ő néhány borbélyt onnan ki kell rúgjon. A legtöbb férfiú megnöveszti a haját, olyan bitlesz módra. Maholnap nincs akit nyírni Honoluluban. Szóval, vegye a cókmókját, s menjen el onnan, úgy ahogyan jött. Nincs szükség borbélyra. Még siménfalvi borbélyra sincs szükség abban a szállodában.

Ez a Miklós könnyen fogta föl az életet, nem csinált nagy dolgot belőle. Épp szedelőzködni kezdett, amikor azt mondta neki az a felelős ember, hogy azért lenne egy megoldás. Menjen el szépen Vietnámba. Mehet egyenesen kelet felé, arra talán még rövidebb is az út. Legalább nem fogja el a siménfalvi honvágy, ha el talál szállani a faluja fölött. Az igaz, hogy Vietnámban éppen háborúznak, de ennek a borbélyságot tekintve óriási előnye is van. Mert ott a katonai szigor előírja a rendszeres hajvágást. Ott nem lehet bitleszeskedni. Ráadásul jobban megfizetik. Mindent jól meg szoktak fizetni ott, ahol háború van. A borbélyokat is. Na, mit szól hozzá, kérdezte ettől a Miklóstól az a felelős ember. Miklós azt felelte, hogy annyit neki nem tudnának fizetni, hogy ő oda menjen jószántából, ahol háborúznak. Ha neki adnák az egész óceánt, szigetestől, akkor sem menne oda, de azért köszöni szépen, hogy gondolt reá az a felelős ember.

Nem lehet hitvány ember, aki ha csak teheti, elkerüli a háborús helyeket. Ezt talán ez a Gocsovszkyné is értékelné, ha hallaná.

És van még egy sokatmondó apróság, amiből ugyancsak kiderül, nem volt hitvány ember ez a Miklós.

Békességben eljött onnan, s San Franciscoban megállott egy kellemes külsejű ház előtt. A fényes táblára föl volt írva, hogy Bush street, 125. Becsöngetett oda és mondta, hogy munkát keres. Föl is vették azonnal, házmesternek. Lerakta a podgyászát, számbavette a tennivalókat, s örömében eljött haza Siménfalvára. Hogy beszámoljon, mennyire fölvitte Isten az ő dolgát.

Itthon azt mondja nekem ez a Miklós, hogy Pesten ki kellett szállani a repülőből, mert csak addig ment, s ha már ott volt, gondolta, megnézi, elég szép-e az amerikai nagykövetség. Bemenni oda nem volt miért, de nem is tudott volna, mert egy csomó ember éppen érett paradicsommal dobálta a követség bejáratát. S az épületet is. És ordítottak, hogy el a kezekkel Vietnámból. Még az amerikai elnök fényképét is odállították a követség kerítéséhez és az elnököt is dobálták. Érett paradicsommal. És ordítoztak. Ezt látván, egyenesen eljött haza, Siménfalvára.

És kérdi tőlem ez a Miklós, te, itt is dobálják az amerikai elnököt érett paradicsommal ? Mert nem szép dolog idegen ország elnökét dobálni. Minden ország dobálja a saját elnökét. Azt, amelyiket megválasztott. Ő ugyan nem igazi amerikai, de az az ország befogadta és annyi tisztességgel tartozik, hogy legalább elmenjen onnan, ahol az ő elnökét dobálják. Érett paradicsommal. Mondtam ennek a Miklósnak, nincs tudomásom arról, hogy itt is dobálnák az ő elnökét. Érett paradicsommal. Ezért aztán maradt itthon néhány napig. Két ok miatt maradt csupán néhány napig. Az egyik az volt, hogy virágott vitt az anyja sírjára, a másik pedig, hogy kényelmetlenül érezte magát az új cipőjében. És vett itt egy másikat. Egy kényelmesebbet. De azt nehéz volt befűzni, mert akik azt a cipőt csinálták, kifelejtették a ringlit. Ez a ringli-ügy annyira fölidegesítette ezt a Miklóst, hogy mérgében vissza is repült San Franciscoba. Ebből is látszik mennyire kényes ember volt ez a békeszerető Miklós.

Sok évvel később, egyszer írtam egy csinos levelet ennek a Miklósnak. A boríték is szép volt és kecses. A bélyegre gyárilag volt fölírva, hogy Air mail.

Hosszú levelet kaptam reá. Írta, az nem úgy van, hogy csak beállít valaki Amerikába. Hivatlanul. Előbb lepecsételt levelet kell nekem küldenie, s a biztosításomat is ki kell fizetnie az életem szempontjából. Mert ha nem, akkor neki kell kifizetnie minden betegségemet, ami ott érhet engem. Le egy utolsó vakbélgyulladásig. És az a biztosítás nem kevés összeg. Nagy és roppant erős ország Amerika. Gazdaságilag pedig olyan erős lábakon áll, hogy azt mi fölfogni sem tudjuk. Ott kicsi összegekkel nem bajlódnak. A bankok is akkorák, hogy az embernek eláll a nyaka, ha sokáig néz föl reájuk. A lényege az volt a levélnek, hogy nem szívesen küld nekem meghívót, mert sokba kerül az én életem biztonságba való helyezése. Aztán megbánhatta ez a Miklós, amit írt és küldött meghívot nekem. Szabályosat. Mert azért nem volt rossz lelke ennek a Miklósnak. Én pedig elröpültem San Franciscoba. Erről még egy kurta fogalmazást is írtam utólag. Cseke Gábor barátomnak írtam, mert ő valósággal imádja az úti beszámolókat. Ide is teszem most azt a fogalmazást :

San Franciscoba amikor megérkeztem, fújt a szél, nem nagy szél fújt Friscoban, csak épp akkora, hogy fáztam, mert a legjobb kabátomat New Yorban hajnalban a szeméttel együtt elsöpörte a szemetes. Még oda se figyelt, mit seper a szeméttel, csak fütyörészett és inkább a csomagjaikon alvó lányokat nézegette, a kabátomat észre se vette. Fáztam. Pedig ez nem is igazi szél volt, csak amolyan ósenbríz, amint nagybátyámtól megtudtam még azon a hajnalon, amikor az ő meghívására megérkeztem, s csak úgy megemlítettem neki, hogy fázom. Nem panasz volt ez, vagy valami kényeskedés, egyszerűen megállapítottam, hogy fázom. Valami hamutartót kerestem, hogy rágyújthassak, de csak egy kis tányért találtam a konyhában, kérdeztem, hamuzhatok- e belé, hát persze, miért ne, mondta a nagybátyám, de amikor már félig megtelt a tányér, s a szobában gomolygott fínom cigarettám füstje, azt mondta nekem a nagybátyám, nem lenne nékem kedvem elmenni egy hétre legalább a Hawaii szigetekre, nagyon szép hely az, ott dolgozott borbélyként több éven át egy szállodában, ő aztán tudja, hogy nagyon szép hely.

Mondom, Miklós drága, hát nem vagyok eléggé messze az otthonomtól ? Miért mennék én még tovább, mégpedig ellenkező irányba, ez talán túlzás, erre nyomatékosan és hangosan szólt rám, nem ez a túlzás, az a túlzás, hogy te ennyit cigarettázol. Ha én ezt tudtam volna, nem hívtalak volna meg, még a biztosítást is kifizettem, itt, énnálam nem cigarettázhatsz, a füst beivódik a ruháimba, a függönyökbe, énnekem ez nem hiányzik, utazz el egy hétre legalább, fizetem a legjobb szállodát Honoluluban, csak itt, énnálam ne cigarettázz, mert ezt én nem tudom elviselni. Ha pediglen nem tudod megállani füstölés nélkül, menj át egy földidhez, Szőcs Gyurihoz. Nála szívtatod, ő is ezt csinálja egész nap, sőt iszik is, gondolom, te is szereted az italt, itt Friscoban is sok a részeges, én ki nem állhatom őket, szóval így fogadott az én nagybátyám Friscoban. Nekem adta volna a Hawaii szigeteket is, ha az övé lett volna, csak épp ne szívjam az ő otthonában azt a büdös cigarettát. Ilyen jólelkű ember volt ez a Miklós. Pedig ő is Elekes volt, akárcsak én. Úgy jöttem onnan haza, hogy meg se néztem, milyen szép az a Honolulu. A büszkeségem hozott haza. Mit tetszik ehhez szólni, kedves Gocsovszkyné ? Ezt kérdezném most, ha lenne kitől.

Nyitott ablakok szemszögéből

Fotó : Báthori Zsigmond

Nyitott ablakok szemszögéből

Nézem az elmenő nyárt

nyitott ablakok szemszögéből,

hajnaltájt ellibben itt

valami friss levegő,

vissza nem tekint, úgy megy el,

nézem az elmenő nyárt

tetők, kupáscserepek, kémények

felől, a ház ki se hűlt reggelig,

a csigák szerint fényes

az út, amerre jártak,

füvek hajladoztak

teljesen hiábavalóan,

senki észre sem vette,

a létrák belefáradtak

az álldogálásba, ezért

támaszkodtak neki a falaknak,

víz locsogott, volt úgy,

spriccelt is, mert

látta, valaki kedvét

leli benne,

időnkint egykedvűen

szél fújdogált valamerről,

inget, hófehér blúzokat

nem lobogtatott csak

ottfelejtett, tépett plakátot,

a bogarak ki sem fogynak

a panaszkodásból, sokan

nem néznek a lábuk elé,

akár a ludak nyaka, megnyúlt

a pertli a hozentrágban,

földig hajoltak termő

ágak az utak martjain, por

lepte be az érett szilvát,

hiába koppant az alma, dió, majd

hoznak mást helyettük

messziről,

lesz minden

a nikkeles kosárban tél idején is,

mikor egy sárga

kicsi pénzért tied lehet

a romlott erkölcsű tolókocsi,

nézem az elmenő nyárt

a magam szemszögéből,

sárga levelek hullanak

cipőmre, jönnek a sívó,

nyugtalan szelek, de

nem látni sehol egy árva

szélkakast a házak

tetején.

A sápadt ember napjai

Vérnyomás, illusztráció.

A sápadt ember napjai

Szerintem a sápadt ember napjai meg vannak számlálva. Jön ez a sápadt ember, jön a házak mellett, tapogatózva, meg-megáll, pihen egy szusszanásnyit, elindul megint, de visszanéz, nem hagyott-e el valamit ott, ahol megállott, mit is hagyott volna el nincs semmije, csak az a régi sétabotja van, anélkül tovább se tudna menni, szétnéz maga körül, bele ne ütközzék valakibe, találkozunk, köszönünk egymásnak halkan, mondja, hogy mennyiféle baj van, a közköltségtől jön, még kifizetni is nehéz a közköltséget, ráadásul az a miniszter csak úgy szórja az állam pénzét, pedig szép asszony és szőke, mennyire szerette ő a szép, szőke asszonyokat, most már mindegy, idegalapon van neki annyi baja, minden nap megmérik a vérnyomását, most is felugrott egészen a plafonig, máskor meg lesuppan a sárga földre, kérdi, velem mi a helyzet, eléggé sápadt vagyok én is, kár magáért, még fiatal, gondolom, válaszolok, beszélek véle, legalább elterelem a figyelmét a sokféle bajáról, mondom, Gergely úr, persze, hogy én is sápadt vagyok, ez azért van, mert ma nem ittam eleget, az ember ha nem iszik eleget, fölgyűl benne az idegesség, manapság minden idegalapon van, nem kell sokat inni, csak egy kis köményest reggelenkint, mint anyám, aki kilencvenhat éves és minden hajnalon megiszik egy kis köményest, a múltkor szeszt vittem neki, síma szeszt, abból csinálja ő sajátkezüleg a köményest, fodormentával, úgy fogta azt a a palackot, mintha egy serleg lett volna a kezében, tiszta aranyból, s maga Obama adta volna neki kitüntetés gyanánt, úgy vigyázott reá, nehogy baja essék, míg elviszi az almáriumig, nehogy eltörjék az az üveg, mondtam neki, ne féljen mama, műanyagból van, ha ki is találna esni a kezéből, semmi baja nem lesz néki, még visszapattan a padlóról, tiszta igaz, nyomkodja az üveg oldalát mama, jaj, s még csavaros is a teteje, az olyan palackokat szereti ő, amelyeknek csavaros a teteje, jó, hogy hoztad éppen elfogyóban vannak az italok, maholnap sehol semmi, szóval meg kell inni egy kis köményest, Gergely úr és hagyja a francba azt a vérnyomást, énnekem is mérték elégszer, nem használtak a mérések, a pulzus sem szereti, ha állandóan piszkálják, ha maga pulzus lenne, hogy esne magának, ha állandóan nyomogatnák a csuklóját, mert ugye, ott lakik a pulzus a csuklónkban, az idegesség pedig a fejünkben lakik, nem kell idegeskedni, magamról tudom, én is állandóan idegalapon élek, de csak alig, el is döntöttem, többé nem foglalkozom komoly dolgokkal, mert a komoly dolgok tudják az embert fölkavarni idegalapon, régen reájöttem, csak léha dolgokkal kell foglalkozni, kerülöm is a normális embereket, azoknak van tele a fejük komolysággal, tele vannak a temetők is komoly emberekkel, ők a temetők elején laknak, a komolytalanok pedig hátul, valahol a temetők szélén szoktak lenni, ott igaz, huzatosabb a hely és a havat is odahányják, de azért mégis jobb ott hátul, nem olyan unalmas a társaság, sajnos, ahogy elnézem, maga túlságosan normálisan gondolkozik, de ez csak megszokás, le kell szokni erről a nagy komolyságról, egyéb sem jár a maga fejében drága Gergely úr, csak a vérnyomása, a közköltség, s a miniszterek, nem olvasta, hogy sokkal egészségesebbek a nem normális emberek, jó színben vannak a szellemileg fogyatékosak, csupa vidámság a bolondok háza, kár, hogy nem olvasta, nekem most ne jöjjön azzal, hogy mit tiltott meg az orvos, az orvosok maholnap mindent megtiltanak, a szervezetünk jobban tudja, mit kell csinálni, ezért tanulmányozzák a szervezetünket, mert tudja, a szervezetünk otthon van és az ember otthon jobban el tud igazodni, nem kell mindenről lemondani, sokat tanulhatnánk például a lozinplikktől, a sorsjegytől, mert a sorsjegy azt mondja nekünk, hogy ne mondjunk le könnyen, húzzunk még egyet, én holnaptól kezdve minden nap húzni fogok még egyet, a sápadt ember napjai jobban telnek, ha húznak minden nap egy sorsjegyet, hát nem igaz, kedves Gergely úr, mit mond, hogy én ezeket a nézeteimet miért nem írom le egy papírra, na, látja, hiába töröm magam, megint csak normálisan gondolkodik, kár, nagy kár, így nem tudunk mi ketten semmire menni...

Ki látott félujjú katonát ?

Honolulu. Fotó : Wikipedia Commons

Ki látott félujjú katonát ?

( Gocsovszkyné )

20.

Azon még maga Gocsovszkyné is nagyon elgondolozna, ha elmondhatnám neki, milyen kiszámíthatatlan és igazságtalan az élet. Itt van például ez a Miklós. Akinek a fél ujját elvitte néhány sörét, amikor az én rosszabbik nagyapám lövöldözni kezdett abban a kadácsi házban. Szépen felnőtt ez a Miklós. Egy kicsit árván, de felnőtt. Mint más gyermek ezen a tájon. Amikor ezt a Miklóst besorozták katonának, s odaállott anyaszült meztelenül a bizottság elé, az ezredes végignézett rajta. Megállapította, hogy szép, egészséges legény ez a Miklós. Éppen ki akarta pipálni, hogy jó lesz katonának, akkor vette észre, hogy ennek a Miklósnak hiányzik a fél ujja. Nagy haragra gerjedt az ezredes, odafordult egy kisebb rangú tiszti emberhez és jól leteremtette. – Minek hozták ide, énelőmbe ezt az Elekes Miklóst ? Sok barom ! Ki látott félujjú katonát ezen a világon ? Aztán azt mondta ennek a Miklósnak, menjen haza szépen, nem való katonának.

Állítólag, amikor Miklós kiment a teremből, ez a kisebb rangú tiszt félve odasúgta az ezredesnek, hogy szerinte azért ez a Miklós megfelelne arra, amire kell. Mert ő tudja, hogy ezeket már a legelső napon mind lelövik. Csak arra valók, hogy az ellenség golyói fogyjanak. Egyébre nem, mert az ellenségből soha ki nem lehet fogyni.

Így maradt életben ez a félujjú Miklós. Mert a többi falumbéli szép szál legényt csakugyan mind egy szálig lelőtték. Már az első napon.

Ez a Miklós fogta magát, s elment Kanadába, egy közeli rokonához. Ott havat kellett volna eltakarítania a közeli rokon háza elől, de ő azt mondta, neki fáj a lába. A közeli rokon azt mondta neki, ha fáj, menjen orvoshoz. Ez a Miklós el is ment, mondta, hogy neki fáj a lába. És a havat különben sem szereti. Az orvos azt mondta kurtán, hogy változtasson éghajlatot. Mert lehet, reumája van s nincs olyan orvos, aki értene a reumához ezen a világon. Menjen el például a havaii-i szigetekre. Mert ott jó az időjárás. Pont a reumának való.

Ez a Miklós pénzt kért kölcsön a közeli rokonától és fölült egy reülőgépre. És elment véle Honoluluba. Mert ott szállott le az a repülőgép. Bement a legelső szállodába és mondta, hogy ő Elekes Miklós. És hogy őt véglegesen ide küldte az orvos, mihez tudna ő itt kezdeni, kérdezte a szálloda portásától ez a Miklós. –Hát mihez tetszik érteni, miszter Elekes, kérdezte a portás. – Én semmihez, válaszolta büszkén ez a Miklós. Büszkén, mert Elekes-fajta volt, azzal is büszkélkedett, hogy semmihez nem ért. –Az jó, mert itt magát megtanítják a borbélyságra, itt most kevés a borbély, mondta a portás.

Így lett ebből a félujjú, szép szál legényből borbély Honoluluban. Sokszor elgondolom, ez a félujjú Miklós borbélynak megfelelt, katonának nem felelt meg. Hogy is állhatott volna az ellenség elé az ő fél ujjával ? Az ezredes szerint ez nagy szégyen lett volna az ellenség előtt. Hogy félujjú katonát küldenek a frontra a másik táborból...

Ha most módom lenne rá, föl is tenném a kérdést ennek a szegény Gocsovszkynének, mit szól ahhoz, szerencséje volt-e ennek a Miklósnak azzal, hogy a fél újját szétlőtte az apja, vagyis az én rosszabbik nagyapám ? Mert szerintem nagyon nagy szerencséje volt. Ha akkor az én rosszabbik nagyapám nem kezd összevissza lövöldözni, s épen maradnak a Miklós ujjai, akkor ő ott hal meg a fronton. Már a legelső napon. Mint a többi, szép szál legény a falunkból.

Amennyire én ezt a szegény Gocsovszkynét ismertem, bizonyára nem adna nekem igazat. Talán csak annyit mondana, hogy nem szép dolog, ha egy férfiember lövöldözni kezd összevissza abban a házban, ahol egy asszony, s a saját gyermeke is ott van. Nem szép dolog... Én azonnal egyet is értenék ezzel a szegény Gocsovszkynével. Elismerném, hogy az a lövöldözés hitvány dolog volt. De hozzá is tenném, ezzel a hitványsággal tulajdonképpen megmentette az életét ennek a Miklósnak. Mert nem vitték el katonának. És azzal is megtoldanám a vélekedésemet, hogy bár ne lövöldözött volna összevissza az én roszabbik nagyapám. Mert akkor az én nevem legalább foltnélkül való maradt volna. Mint ahogyan folt nélkül való volt az Elekesek neve a faluban legalább ötszáz esztendőn által.

Látja, kedves Gocsovszkyné, hogy milyen komplikált ez az élet ? Mekkora fordulatokat tud venni, amikor úgy akarja ? Mert igazságtalanságokkal van tele ez az élet. Nem csak az én közepes murok nagyságú halammal volt az a baj. Ha tetszik még emlékezni arra a régi hazudós gyermekre, aki én voltam...

Épeszű ember

Épeszű ember

( Gocsovszkyné )

19.

Nincs az az épeszű ember, aki most föltenné nekem a kérdést, milyen ember volt az én rosszabbik nagyapám ? Mert ugye, örökösen a jobbikat emlegetem. Hát nem világos, hogy a rosszabbik nagyapám rosszabb volt, mint a jobbik ? Ilyen kérdést csak olyan ember tehet föl, mint aki megkérdezte, tulajdonképpen mikor élt Jézus ? Krisztus előtt, vagy Krisztus után ? Aki nincs tisztában a történelemmel, az algebrával, a lelkek természetével, s más ilyen haszontalan dolgokkal. Nem mondom, a történelemmel én sem vagyok tisztában. Nem is szeretem a történelmet. Pont a rosszabbik nagyapám miatt nem szeretem. Mert ő kavarta össze a dolgokat a fejemben. Egyszer föl is tettem magamnak a kérdést, hogyan lehetséges az, hogy az én rosszabbik nagyapám még az én nevemet is elrontotta, nem csak a saját és a mások életét ? Már akkor elrontotta az én nevemet, amikor én még meg sem születtem. Ki nem állhatom én a nevemet. Pedig milyen szépen sorakoznak benne az e-betűk... Mint ősszel a drótokon a fecskék. Elekes.

Ennek a Gocsovszkynének a szellemében most megmondom, mi az igazság. Az az igazság, hogy nem csak a nevemet nem szeretem, hanem azokat sem, akik ezzel a névvel ki merik tenni a lábukat a nyílt utcára. Mert ezek az elekesek hitvány emberek voltak a mi falunkban. (Kivéve azokat, akik nem voltak hitványak.) Ezek az elekesek, mint amilyen én is vagyok, kiállhatatlan emberek voltak végig a falu történelmében. ( Kivéve a dédnagyapámat, akit Ferkőnek hívtak, s akinek szép, fekete márványból van a sírköve kint, a bokrok között, a régi temetőben. Azt a helyet csak Károly öcsém szokta rendezni, más senki ezen a világon ) ) Ezek az elekesek merő emberek voltak, önteltek, túlságosan büszkék. Azt hitték, maga a Nap is azért kél föl reggelente, mert ők fölébredtek. Azt csak egyedül én láttam be néhanapján, hogy nem azért kél föl a Nap. Ezért is nem változtattam meg a nevemet. Viselem dacból. Meg akarom mutatni, hogy én merem viselni. Csak amikor nagyon egyedül vagyok, olyankor bánom, hogy nem szereztem be valami egészen más nevet. Mint sokan mások. Akik három nevet is beszereztek. Engem valósággal idegesít, ha valakinek három neve is van. Nekem az is sok, amit elrontott az én rosszabbik nagyapám.

Hogy mivel rontotta el a nevemet ez az én rosszabbik nagyapám ? Erre a kérdésre egyszerűen lehet válaszolni. Csak kényelmetlen. Azzal rontotta el az én nevemet a rosszabbik nagyapám, hogy föltette a családját a Jútubra. Akkor tette föl oda, amikor még nem is volt Jútub. Sejtett ő valamit, mert az elekesek egytől egyig mind okos és előrelátó emberek voltak. Nem csak rossz emberek. Az én rosszabbik nagyapám előre tudta, mi lesz száz, kétszáz év múlva a divat. Az, hogy templombajárás helyett a népek fölmennek a Jútubra, s onnan nézik nagy élvezettel, miképpen lövi le az egyik ember a másikat. Ezt a divatot az én rosszabbik nagyapám már ifjú korában bevezette a faluba. Akkor, amikor Amerikában még csak vaktában lövöldöztek a részeg lótenyésztők, főleg a kocsmákban.

Az én nagyapám állítólag hazament a kocsmából és a vadászpuskájával összevissza kezdett lövöldözni abban a házban, ahol az elvált felesége, s annak gyermeke is jelen volt. Ez a dolog nem is a falumban történt, hanem a szomszéd faluban, Kadácsban. De az semmit sem változtat azon az igazságon, hogy az elvált feleség bele is halt abba a lövöldözésbe, s a gyermekének az egyik ujját el is vitte néhány sörét. És elvitték az én rosszabbik nagyapámat a tömlöcbe egy időre, hogy gondolkozzék az ő hitvány cselekedetén.

Mondanom sem kell, miképpen nevezték mifelénk azt az embert, aki lelövi a volt feleségét. Egyszerűen gyilkosnak nevezték. Ezzel rontotta el az én nevemet a rosszabbik nagyapám.

Ma már meg sem kottyan, ha valaki azt látja a Jútubon, hogy lövöldöznek. Nem is nevezik gyilkosnak azt, aki lelő valakit egy sörétes puskával. Esetleg azt mondják, hogy az ni, aki eltalálta a másikat. Eltalálásnak nevezik ma a gyilkosságot, s kész. Épeszű ember föl sem tudja fogni, miképpen lett a gyilkosságból egyszerű eltalálás.

Engem csak az szomorít el, hogy az én nevemet is eltalálta sörétes puskájával az én rosszabbik nagyapám. Nehezen is viselem a nevemet. Ez a szegény Gocsovszkyné a szájára sem vette a nevemet, amikor kifogtam a Nyikóból azt a közepes murok méretű halat. Azt mondta, te, gyermek... Nem a nevemen szólított. Csak az szomorít el. Épeszű ember könnyen belátja, nem alaptalan az én szomorúságom. Mert az vagyok. Szomorú. A nevem miatt.