kedd, december 29, 2009

Üres pohár (Bözödi napjaim, 24)


                        Fotó, Czikó Éva, Káfé-Képtár





Üres pohár



Elment a testes asszony, aki eddigi életemről sokáig kitartón faggatott. Gondoltam, jobb dolgom lesz ezután Bözödön, s nyugodtabb hangulatom. De ahogy teltek a napok, egyre inkább hiányzott nekem az elrajzolt angyal. A néptanács lépcsője előtt senki nem törölte meg cipőjét gondosan, s a tanári szoba asztaláról hiányzott a nagy, piros füzet. Ezt pedig semmi nem pótolhatta. Úgy éreztem, minta valami láthatatlan kéz eddig eltöltött időmnek jó darabját leseperte volna életem asztaláról. Mert abban a nagy, piros füzetben tulajdonképpen szép történetek voltak. Az első, önálló döntéseim. Olyan dolgokról, hogy  kellett-e lövöldözni a felsősófalvi határban, érdemes volt-e a templom verebeit hajkurászni, s mit jelent, ha egy házban síplik is van. És persze, a bécsi Á is odalett azzal a piros füzettel együtt. Eltűnt maga Thálész is. Akár a két torony, a  spárgák és a hosszú lénia. Még a közös budi csapkodása is hiányzott nekem. S a rozsdás szegek. És ott volt az elásott véka arany, valamint a szép orrú borjú, aki nem volt eladó. Mindent elvitt magával az elrajzolt angyal. Őt is sajnáltam. Nem csak azt, amit elvitt magával. És Dánielt is sajnáltam. Pedig ez a Dániel engem soha nem faggatott. A faggatás is hiányzott az életemből. Ha jól meggondolom. Mert lett volna még bevallanivalóm, bőségesen. De senkit nem érdekelt az életem. A testes asszonyon kivül. Mondjuk, Mircse igazgatót, ha érdekelte néha. Amikor éppen ráért, hogy velem beszélgessen. Jakab úr naphosszat nem mozdult ki a házából, a titkár pedig minden hétvégen elment a faluból. Vásárhelyre, vagy Szovátára. Mintha megváltoztak volna a gyermekek is. Nagyszünetben csak kevesen mentek ki az udvarra. Ott álldogáltak a folyosó szögletében, egymás bicskájának tulajdonságait vizsgálgatva. A magasugrás majdnem teljesen megbukott. Még rövidnadrágot sem hoztak magukkal a gyermekek. A léc alatti homokot nem simították el, hanem apró köveket szedtek össze az udvarról, s azokat dobták valamerre. Essenek, ahová akarnak. Egy Sebestyén nevezetű, idősebb, jó tanító időnkint megkérdezte, na, halad-e az ügyem. De csak úgy, elmenőben kérdezte meg. Neki is volt baja elég. Teréz tanítónéni mindent megtudott rólam, miközben a testes asszonnyal a kompótok eltevését tárgyalták. Ő már csak egy pillantást ha vetett reám naponta. Azt is csak azért, hogy lássa, hogyan alakul a hangulatom. Az pedig nem alakult jól. Mert egyszer, amint a bözödi főutcán végigmentem, olyannak láttam ezt a falut, mint egy kályhán felejtett fazék puliszkát. Amely alatt kialudt a tűz. És amit megkavarni sem érdemes. Olykor elsétáltam a gagyi tetőig, legalább lássak egy juhait őríző embert. De azok is elmentek valamerre, talán Kőrispatak felé. Esténkint, a kocsmai legényeken is eluralkodott valami nemtörődömség az én irányomban. Poharam nem lesték, hogy föl kell-e tölteni, s a nótáik is megritkultak. Egy napon lesétáltam Erdőszentgyörgyre. Két okból. Mert egy ok nem lett volna elég megjárni azt a sáros utat.  Gondoltam, kérek a cukrászdában egy finom krémest. Aztán arra a szlovák származású emberre is gondoltam, akit belévettek a statisztikába, de még nem látta őt senki. Reméltem, én reá találok. Hogy beszélgessünk. Mert én még életemben szlovák származású emberrel nem találkoztam. Szerencse, hogy nem találtam reá, mert én szlovákul beszélni nem tudtam volna. Visszafelé menet betértem Újfaluba. És be is mentem egy bibliás házhoz. Beszélgetni. Szombati nap volt éppen, valahogy előhozatódott, ebédelnék náluk. Mondom, ne féljenek tőlem, mert én nem nézem meg, mi fő a fazekukban. Erre megkérdezték hány Istenben hiszek. Mondom, minálunk, a faluban egy Istenben hisznek inkább a népek. Aztán megegyeztünk abban, hogy több Isten nem is lehet a világon. Csak egy. Kissé ellaposodott a beszélgetés, mire én azt mondtam, azért nekem is van valami közöm a szombatossághoz. Nem sok, de van. Mert például az ők Péchi Simonjáról, a híres szombatosról az én falumban is tudnak a népek néhány apróságot. Azt hoztam fel, hogy Székely Mózes fejedelem fiának az édes anyja Péchi Simon első feleségének, Kornis Juditnak édes testvére volt. Márpedig Székely Mózesnek sok köze volt az én falumhoz. Mert ott még udvarháza is volt. És annak a maradványai most is megvannak. Annyira megvannak, hogy Kiss Zsiga tanár fia lakik benne, családjával. És nincs kizárva, hogy maga, Székely  Mózes is szombatos volt. Erre a megjegyzésemre vastag könyveket vettek elő és azokban elmentünk jó messzire a történelem útjain. Mondtam, nagyon messzire ne menjünk, mert én a történelemben csak azokat az utakat és ösvényeket tartom számon valamennyire, amelyek a saját falumba vezetnek. Hogy a nagyvilágban ezen kívül mi zajlott le, hol, s mikor, engem soha nem érdekeltek különösképpen. Aztán úgy telepedett reánk az este, hogy nagy békességben és egyetértésben váltunk el. Bözödre menet azért végigfutott a fejemben egy gondolat. Arról, hogy miért nem érdekelte sem Dánielt, sem pedig az elrajzolt asszonyt, hány Istenben van nékem bizodalmam. Lefekvés után hosszasan néztem a mennyezetet. Azon tűnődtem, hány Isten, s hány vallás lehet ezen a földön, s azok honnan jöhettek elő. Arra az ingatag, de mégis hihetőnek tűnő következtetésre jutottam, hogy csakis olyan magányos, szomorú emberek fejéből jöhettek elő, mint amilyen én vagyok. Bözödön. Mert lám, nekem olyan barátom sincs már, aki a kocsmában feltöltené az üres poharamat.    




Nincsenek megjegyzések: