Fehér mese az útszéli fákról
Hánykolódós, hitvány éjszakám volt nekem, miután az útszéli szobraimat képzeletben mind kifaragták a helybéli kocsma éneklős legényei. És le is festették azokat, hófehérre. Képzeletben én is megírtam a bözödi út megépítésének halaszthatatlanságáról szóló cikkemet. Öklömnyi betűkkel. Épkézláb érvek helyett hatóságokat sértő, szinte vérengző szavakat elegyítettem mondataimba, nehogy azt képzelje valaki, hogy ezt az ügyet könnyedén félre lehet tenni. Aztán én tettem félre ezt a témát, mert eszembe jutott egy idős, részeges sofőr története az útszéli fákról. Még Kolozsváron történt, hogy az én Nagy Sanyi nevezetű barátom udvarolni kezdett a részeges sofőr leányának. Egy napon hófehér ruhában jelent meg a leányos háznál Nagy Sanyi. A részeges sofőrnek minden adódó alkalomra volt egy kiadós története. A Nagy Sanyi hófehér megjelenése nem nyerte el a részeges sofőr tetszését, de jó alkalomnak találta egyik történetének elmondásához. Még címet is adott neki. Azt mondta, a következő, véle valóságosan megtörtént esetnek az a címe, hogy „Fehér mese az útszéli fákról”. Ez a Nagy Sanyi értelmes fiú volt, azonnal megérezte, hogy ennek a mesének a vize nem lehet tiszta, s abba az ő hófehér ruházata is bele lesz mártogatva. Ezért fészkelődni kezdett a karosszékében. Énnekem pedig annyira megtetszett a történet címe, hogy erős figyelemmel vártam annak folytatását. Különösen tetszett nekem, hogy nem azt a címet adta, „Mese a fehér útszéli fákról”. Mert egy ilyen cím lapos, mint a pénztelen ember bukszája. Mert mi az, hogy fehér útszéli fa ? Semmi. Ilyenből eleget látni mindenfelé. A fehér mese, az igen. Abból még érdekes dolgok is elő jöhetnek. És kezdi a részeges sofőr, hogy egy időben cipőkkel megrakott teherautóval kellett mennie valahová, külföldre. Éjszaka volt s egyszer azt látja, hogy egy csomó fehérnadrágos ember áll előtte az úton. Egy kanyarban. Egyik a másik után. És ő nyomta a dudát egyfolytában, de azok a fehérnadrágos emberek nem álltak félre az útjából. Ő pedig egész életében utálta a dologtalan, fehérnadrágos embereket. Ezért a gázpedálra is jól reá taposott, hátha megijednek azok a fehér alakok. De bizony nem ijedtek meg. Egy nagy csattanás következett, s ő fönn találta magát egy eperfa tetejében. A sok cipő pedig szétszóródott a mezőn, s az árkokban. Szétnézett onnan, az eperfa tetejéből, hogy mi történhetett valójában. Hát az történt valójában, hogy az általa jól ismert, megszokott úton egy hete nem ment végig, s azalatt fehérre meszelték az útszéli fákat. Olyanok lettek azok az eperfák, mint megannyi fehérnadrágos, semmire sem való úriember. És még valami tanulságot is levont a történetből a részeges sofőr, de nagy tapintattal, hogy a barátomat azért ne találja el. Legalábbis telibe. Azt, hogy nem jó dolog, ha váratlanul fehérre változik az útszéli fák színe. Mert megtévesztik a sofőröket. Márpedig megtéveszteni, vagy váratlan dolgokkal meglepni valakit, nem tekinthető helyes cselekedetnek. Mert az ilyen események veszélyeket rejtenek magukban. Én egy kicsiny lépéssel tovább mentem a tanulságban. A magam számára azt vontam le belőle, hogy jól figyeljen az ember minden lépésére, ha olyan utakra indul, ahol még soha nem járt. Sanyi barátom is kiszedett valamit magának ebből a fehér meséből, mert többé nem lépte át a Pintyőkéjék kapuját hófehér ruhában. Azon az éjjelen a magamnak félretett tanulságot szépen betettem a párnám alá, s azzal az elhatározással aludtam el, hogy abból a már elképzelt cikkből kiveszem a vérengző hangulatú szavakat, s a betűk méretéből is lecsippentek valamennyit. Hogy ne szúrja nagyon a hatóságok szemét. Ha csakugyan újságíró leszek. Ez volt az én legelső, komolyabb megalkuvásom a megpendített pályán. Reggel későn ébredtem, s eléggé frissen ahhoz, hogy számbavegyem magam közelebbről is a kerek karimájú, borotválkozásra való tükörben. Meg is jegyeztem, csak úgy, magamban, hogy abból az esti, bősz és bátor emberből reggelre két kisebb lett, s mind a kettő én vagyok. Az egyik egy apró, de merész és derék újságíró. A másik pedig egy szúrós szemű, félénk, tétova, tanácstalan, tipegő, önnön hibáit leső, önkéntes sajtóellenőr. Ettől a másodiktól meg is ijedtem valósággal. Az orcám egyik felét meg sem borotváltam rendesen, csak megcsapkodtam a szappanos pamaccsal. A kocsmáros felesége már többször fölmelegítette a kávémat. Figyelte, mikor kelek föl, hogy kellő időben érkezzék azzal a megformázott tejszínhabbal. Kissé töprengve, de komótosan mentem az iskolába. A tanáriban ott ült az én elrajzolt angyalom. A testes asszony. A nagy, piros füzet nem volt az asztalra kikészítve. Meg is kérdeztem, lesz-e ma elvonulásunk oda, arra a csöndes helyre. Annyit mondott, hogy nem lesz. Mi már többé nem vonulunk el. Hangjában szomorúságot fedeztem föl. És volt is oka a szomorúságra. Mert bizalmasan közölte velem, ő sem jár többé Bözödre. Most is csak azért van itt, hogy Teréz tanítónővel egy- két félbehagyott, kompótos eltevést megtárgyaljanak. Nekem pedig most csak annyit mondhat, hogy ő engem sokat faggatott az életemről, de soha rosszat nem akart. Elég neki a maga baja. Mert ő nem tényező. Annyira nem tényező, hogy biztosra meg sem tudná mondani, lesz-e belőlem valaha újságíró, vagy nem lesz. És ha nem lesz, akkor taníthatom tovább Bözödön a nagyszünetet és a magasugrást. Ameddig birom. Mondom kissé viccelődve, hogy én sokáig birom, mert tulajdonképpen a gyermekek ugrándoznak, nem én. Erre azt mondja, ő is pontosan így van az ő megbizatásával. Mások rendezik a tényleges dolgokat, nem ő. Mert ő, amint mondta, nem tényező. Csupán egy kicsiny csavar a nagy gépezetben. Talán vigasztalni akartam azzal, hogy fölhívtam a figyelmét a kicsiny dolgok fontosságára. Más, fehérnép által fölfogható példa nem jutott eszembe, csupán a varrógép. Mondom, akármilyen új és jó legyen egy varrógép, valami fuvintásnyi szöszmösz is elég ahhoz hogy varrni ne lehessen véle. És ugye, emlékszik még arra, mit mondott Kulcsár elvtárs az apró dolgokról és a részletekről ? Azt mondta, hogy azokban van az ördög megbújva.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése