csütörtök, december 31, 2009

Fekete miniszterek (Bözödi napjaim,27)




                 Fotó : Cseke Gábor, Káfé-Képtár


Fekete miniszterek



Ezzel a bözödi automobillal azért most elfutok messze, mégpedig egy számomra érdekes történetért. Megyek egyszer, egy szép, őszi napon, a Trabanttal, Pestre. Komótosan. Valahol Csucsa felé járhattam, néztem a sárguló tájat, s az elmaradó fákat. Az út szélén hirtelen föltűnik egy gőzölgő, fekete Mercedes, s körülötte három-négy, nyakkendős, feketeruhás ember. Integetnek, hogy álljak meg. Megállok, látom, az autójukon a számtáblán ott a CD. Az én műveltségem akkor már oly magas polcra került, hogy onnan nézve azonal megfejtettem a két betű értelmét. Corp Diplomatic. Szóval, Diplomáciai Testület. Vagy valami ilyesmi.  Mondom az egyiknek, maguk bizonyosan miniszterek. Az, mondja az egyik feketeruhás, ők szakugyan azok, miniszterek. Itt az út szélén is. Magyar miniszterek. De lehetnek  akárkik, tovább haladni nem tudnak, mert az a vacak autójuk gőzmozdonyként ontja magából a felhőt, s ők itt vannak maradva. Mert a motor megállott, véglegesen. Elszakadt a ventillátor szíja, s nincs, amivel itt kicseréljék. Pedig őket nagyon várják a parlamentben. Mondom nagy fontoskodva, ilyesmi elő szokott fordulni, bármi megtörténhet az utakon, ha egyszer az ember kiteszi a lábát hazulról. De a maguk baján könnyű segíteni, mert én mindig hordok az automobilomban egy jó erős spárgát, s azzal elvontatom ezt a drága autójukat egészen a parlamentig. Vakargatták a fejüket ezek a derék férfiak. Főleg a spárgámban kételkedtek a fekete miniszterek. El is húzódtak egy útszéli, árnyas fa alá, s ott összeült a minisztertanács. Hogy elfogadják-e a spárga féle indítványomat, vagy elvessék. Ez a szokásuk általában a minisztereknek. Vagy elfogadnak valamit, vagy pedig elvetik. Én közben önfejűleg jó erős bogot kötöttem a fekete autójuk orrára, s Trabantommal odaálltam elejébe. Mondom, be lehet szállni, mert indulunk. Nagyon körülményesen ültek be a Mercedesbe. Az egyik, a legsoványabb megjegyzést is tett a társára, hogy nem kell annyit enni, mert elhízik az ember, most mennyivel könnyebb lenne annak a Trabantnak, ha ők mindannyian soványak lennének. Utólag beláttam, kissé orcátlan voltam, mert azt mondtam, én egy minisztertől azért elvártam volna, hogy diplomatikusabb legyen, ne trabantozza le az én autómobilomat, mert az még a hitvány, sáros, bözödi utat is kibírta, ez a síma aszfalt neki meg sem kottyan. Most bárki elképzelheti, milyen látvány volt, hogy egy drága Mercedest egy Trabant húz maga után egy spárgával. Végig a falvakon, Nagyvárad felé. Kanyarokban időnkint farolt a fekete miniszterek autója, de azért haladtunk. Egy faluban gereblyés, villás emberek néztek sokáig utánunk, mosolyogva. Én pedig valahányszor csodálkozó embert láttam az úton, kissé lassítottam, hogy ezt a furcsa karavánt alaposabban is szemlélhessék. Nagyváradon, a benzinkutas amint megpillantott, láttam, a cipője orrára csorog a benzin. Aztán összeszedte magát, s mondta, hogy már megy is és hívja a szerelőket. Én pedig eloldottam a spárgát, s épp elköszönni akartam, amikor az a legsoványabb miniszter közelebb lépett hozzám, s azt mondta, a maga autója csakugyan igazi automobil. És köszöni, hogy őket idáig elcipeltem. Ha pedig valami bajom származna Pesten, akkor őt megtalálom a parlamentben. A névjegyét sokáig őríztem.   


Automobil (Bözödi napjaim,26)

















                                          Fotó : Wikimedia Commons


A bözödi automobil


Azért nagy országjáró lett belőlem. Hirtelen. Küldtek mindenfelé. Hol egy gyergyói paraszt arcképét kellett megrajzolnom, odaillő, szép szavakkal, hol pedig a török Juszufét, Ada Kaleh szigetén. Egyszer, Csíkban járván, azt vettem észre, hogy az ottani utakon rengeteg Trabant futkározik. Kérdem ott valakitől, honnan ez a sok Trabant, hogyan lehet azokhoz hozzájutni. Azt mondja, ennél egyszerűbb dolog nincs is. Ha valaki ismeri Fazekas Jánost. Mert ő aztán kiutal minden székely embernek egy Trabantot, rövid fejvakarás után. De hát ahhoz a Fazekas Jánoshoz el is kell jutni valahogyan. Mert ő Bukarestben lakozik, egy nagy és fényes állami palotában, mely nem más, mint a minisztertanács. És oda nem könnyű bemenni akárkinek, mert portás őrködik a bejáratnál. Azokban a napokban egyében sem járt az eszem, csak Fazekas Jánoson. Akiről azt is megtudtam, hogy ő a kormány alelnöke, s éppen a kereskedelmi tárca van a kezében. És a Trabantok elosztásának is ő a leghatalmasabb embere. Olyan ragyogó ötletem támadt, mint Újfaluban, a szombatosoknál, azon a szombati napon, amikor Erdőszentgyörgyről hazafelé menet betértem egy házhoz, beszélgetni. Mert ott kifejtettem, hogy az ő, híres, szombatos emberük, Péchy Simon, ha nagy kerülővel is, de összefüggésbe hozható az én falummal. Azt hoztam fel, hogy Székely Mózes fejedelem fiának az édes anyja Péchi Simon első feleségének, Kornis Juditnak édes testvére volt. És hogy a Székely Mózes udvarházának maradványait összerakták, s abban Kiss Zsiga tanár fia lakik. Székelykeresztúron mindenki tudta, hogy Fazekas Jánosból éppen ez a falumbéli Kiss Zsiga csinált nagy embert, még negyvenhatban. Mert Kiss Zsiga igazgató volt Keresztúron, neki azt a feladatot adták az új rendszer vezetői, hogy tanítványai közül keresse ki a legegészségesebb származású tanulót, hogy belőle ifjúsági vezetőt neveljenek. Mármost ott volt az egyik osztályban egy ügyes, feketehajú gyermek, akinek olyan jó származása volt, amilyen a vidéken senkinek. Az apja bányász volt Lupényban, ő pedig a Bözöd felé vezető út mellett lévő faluban, Andrásfalván nevelkedett. Kiss Zsiga őt javasolta ifjúsági vezetőnek, s Fazekas János meg is felelt ennek a beosztásának. Később felvitték Bukaretbe. Ő volt a párt központi bizottságának titkára néhány esztendeig. Aztán a kezébe adták a Trabant elosztását a minisztériumban. Gondolatban végigmentem a Fazekas János életútjának grádicsain és ott pihentem meg a falumbéli Kiss Zsigánál, s Andrásfalván. Én pedig az ő falujának szomszédságában tanítottam a nagyszünetet és a magasugrást, tehát volt erkölcsi alapom ahhoz, hogy Trabantot igényeljek. Ráadásul még újságíró is lettem, tehát országjáró riporter. Azért  nem mentem én a minisztériumba autót kunyerálni. Mert egy napon, Székelykeresztúron voltam éppen, s látom, hogy egy nagy, fekete autó kanyarodik be abba az utcába, amerre Andrásfalva is van. A népek még integettek is a fekete autónak, s hallottam, hogy mondják, megy haza János bácsi. Egy óra múlva már ott is voltam Andrásfalván. Néztem mindenfelé, hol látom meg a nagy, fekete autót. Meg is találtam könnyedén, s indultam be a kicsi udvarra. A sofőr megkérdezte, kit keresek. Mondom, János bátyámat keresem, látom, itthon van. Beengedett. Fazekas Jánost ott találtam az istálló mellett, a kerítésre támaszkodva. Nézegette a malacokat. Szépen köszöntem, mondtam, ki vagyok, s megdicsértem a szép, szőke malacokat. Ő egy csököttebb ártánra mutatott, hogy baj van véle, nem nagyon akar enni. Mondom, hagyja el, János bátyám, majd megjön neki az étvágya, s csak lesz belőle valami. És azonnal odatettem a magam baját is ahhoz a csökött ártánhoz. Mondtam, az én étvágyam is megjönne, s talán belőlem is lenne valami, ha adna nekem egy Trabantot. Amivel járjak. Mert nekem nagyon megsokasodtak a járnivalóim. Erre azt mondta Fazekas János, jól van, fiam, de ha már irogatsz, hát legyen belőled egy kicsi író is legalább. És menjek el Bukarestbe, keressem Blénesi Ernőt, s mondjam meg neki, mi a bajom, s hogy az már itt, a malacok társaságában meg volt véle beszélve, Andrásfalván. Azt hiszem, ezt a könnyed döntését a malacok dicséretéért hozta. Szép, fehér Trabantot utaltak ki nékem, aminek az árát Berta nénémtől kaptam kölcsönbe, hogy egyszer majd megadom. Az én legelső utam ezzel a szép, fehér Trabanttal egyenesen Bözödre vezetett, s onnan haza a falumba. Nem adtam volna semmiért. Egy bözödi ember, aki mellett megálltam, meg is simogatta. Szerinte ez egy igazi automobil. Otthon, a szüleimnek már úgy is mutattam be a Trabantomat, hogy az egy automobil.




szerda, december 30, 2009

A tizedik emelet. (Bözödi napjaim,25)


                                Fotó : Hegedűs Zsolt, Káfé-Képtár



A tizedik emelet


A következő szombati napon üzenet jött Vásárhelyről, hogy hétfőn utazzak oda, mert vár engem egy nagyon fontos ember. Aki egyenesen az én ügyemben jött Bukarestből. Na, gondoltam, maga a Tényező jött a fővárosból. Ezért hétfőn, hajnalban meg is borotválkoztam tisztességesen. A megjelölt, fontos helyen azt mondták, egy Bota Tibor nevezetű főszerkesztő helyettes szeretne velem találkozni. De őt ott találom meg az édesanyjánál, akit időnkint meg szokott látogatni a Szabadság utca vége felé, ahol be kell térni jobbra, egy kicsi utcába. Megadták a házszámot is. Kedves asszony fogadott, mondtam, ki vagyok, ő pedig azt mondta, szólítsam Karola néninek. Ő a Tibike édesanyja. Nagy kő esett le a szívemről, amikor kiderült, hogy az a nagyon fontos ember, vagyis a Tényező nem más, mint egy Tibike. Nem is Tibor, hanem Tibike. De ezzel a kővel együtt a tantusz is leesett a fejemben, hogy ez a Tibike nem kizárólag érettem utazott ide a fővárosból, hanem az édesanyját látogatta meg. Előkerült Tibike, s nyújtotta meztelen karját kézfogásra, mondván, hogy ő Tibi. A Tibi meztelen karjának most csak azért van jelentősége, mert én azon észrevettem egy furcsa, fehér foltot. Engem otthon semmiféle tekintélytiszteletre nem neveltek a szüleim, ezért azonnal megkérdeztem Tibitől, mi az a furcsa, fehér folt a karján. Mert az nekem gyanús. Azt mondja Tibi, hogy valami gyógyíthatatlan folt jelent meg a karján, nem akar eltűnni, pedig állandóan kenegeti. Mégpedig sokféle, drága kenőccsel. De engem otthon tapintatosságra sem nagyon neveltek a szüleim. Ezért azt mondtam Tibinek, szerintem nem jó az ilyesmit sokat kenegetni, mert minálunk, az egyik szomszéd belehalt egy pattanásba. Abba halt bele, egy szimpla pattanásba, mondtam nyomatékosabban. Ebből a furcsa, fehér foltból, s a pattanásba való belehalásból az lett, hogy minél hamarabb szedjem össze a dolgaimat Bözödön, s utazzak Bukarestbe. Fel, a Sajtóház tizedik emeletére. Mert nekem ott munkát adnak egy egész esztendőre. Egyelőre napszámos leszek, s ha jól végzem a dolgom, minden kialakul. A további részleteket most nem sorolom fel. Esetleg azt említem meg, hogy a tizedik emeletre érve, egy fekete hajú, bajuszos emberbe ütköztem, aki azt mondta, jó, hogy fel tudtam jönni a liften, ő Dali Sándor, az újság főszerkesztője. És még azt is mondta, hogy ő szovátai, érezzem itthon magam. Én pedig nekifogtam, hogy otthon érezzem magam a tizedik emeleten. Ez nem volt nehéz, mert az egyik szobában Lázár Lászlót, vagyis Lazicsot pillantottam meg, aki valakivel éppen sakkozott. Lazicsot pedig én már Kolozsvárról ismertem. Életemnek az itt töltött része nem tartozik a bözödi napjaimhoz, ezért ezt félre is teszem. Esetleg egyetlen dolgot nem teszek félre. Mert annak valami köze mégis van Bözödhöz. Mert Tibi egy napon hatalmas, román nyelvű újságot tartott elém, s reá mutatott egy hosszú, nagy betűkkel írott címre. A cím az volt, hogy Gazdag kultúrális élet Alexandriában. És alatta két egész oldalni szöveg. Fényképek nélkül. Azt mondja Tibi, menjek el Alexandriába. Nincs messze, csak 88 kilométer és írjam meg én is ezt a gazdag kultúrális életet a mi lapunknak, mert kevés benne a kultúrális élet. Mondom, nézz ki az ablakon, Tibi. Akkora hó van odakint, hogy még Bözödön sem szokott olyan nagy hó lenni. Én nem hiszek abban az alexandriai gazdag kultúrális életben. Mert ilyen hitvány, téli időben mindenki behúzódik valahová, s a kultúrális élet sem virágzik. Erre Tibi rettenetesen fölháborodott és kijelentette, nagyon helytelen fölfogásom van nékem a hazai sajtóról. Mert ha egyszer egy központi újság ír valamit, akkor az úgy van. Ahogyan írja. Ő Moszkvában tanulta az újságírást, mi Moszkvát követjük, s az én magatartásommal nem lehet semmire menni. Kár, hogy elhozott Bözödről. Mondom, én szívesen elmegyek Alexandriába, de csak azzal a föltétellel, ha ő is velem jön. Nagyon csodálkoztam, amikor Tibi erre azt mondta, rendben van, akkor menjünk  mind a ketten. Mert ő megmutatja, hogy neki igaza van. És elutaztunk ketten Alexandriába. A központban egy hosszú temetési menettel találkoztunk. Pléhkrisuztusokat fújt a szél a férfiak kezében, a gyászoló nép pedig lehajtott fővel lépegetett a nagy hóban. A menet legvégén megszólítottunk valakit, mondaná meg, merre van a művelődési ház. Nem tudta. Aztán valahogy megtaláltuk azt az épületet. Az ajtók le voltak lakatolva. Innen a tanácshoz mentünk. Tibi mutatta az újságot a titkárnak, az pedig legyintett, s mondta, ő is látta, mit írnak a városáról Bukarestben. De felőle írhatnak akármit. Mert az a művelődési ház nyár óta le van lakatolva. És nyáron sem volt ott semmiféle kultúrális esemény. És neki nincs ideje ilyen dolgokkal foglalkozni, s mi is jobban tennők, ha nem újságot olvasnánk, hanem azt néznők, milyen zord idő telepedett a városra. Szomorúan utaztunk vissza, Bukarestbe. Különösen Tibi volt szomorú. Mert be kellett látnia, a kultúrális életről több tapasztalatot szereztem én Bözödön, mint amennyit ő Moszkvában. Ettől a naptól kezdve, csak olyan dolgokról írtam az újságba, amit saját szememmel láttam. Sok éven át. De egyszer azért megbotlottam én is. De nagyon. „Füst” címmel cikkecskét írtam a gyergyóalfalusi Wallner Ferenc bácsiról, aki negyvenkét esztendeig volt vasutas. Ott látható a fényképe is. A fényképpel nem volt baj, de a mozdonyfüsttel annál nagyobb. Mert az a helyzet, hogy Gyergyóalfaluban, sajnos, nem jár a vonat. Nem járt soha. Én viszont nagystílű voltam, roppant bőkezű vasútalapító: cikkemben bevittem a vasutat Alfaluba! Hadd legyen ott is... Úgy kellett nekem! Megjelenik a lap, bemegyek a szerkesztőségbe, és imígyen fogadnak: „Vonattal jöttél? Neked könnyű. Ott jársz vonattal, ahol akarsz.” A nagyobbik baj az, hogy Wallner Ferenc bácsit nyolcvannégy éves korában nehéz helyzetbe hoztam. Mert valószínűleg tőle is megkérdezik a falujabeli emberek: „Mikor járt itt kend vonattal, Ferenc?” Szóval, azért megbotlottam én is az újságírásban. De az új, bözödi úton megbotlani nem tudtam. Nem azért, mert síma lett az a bözödi út, hanem, mert meg se épült. És én már ritkán járok Bözödre. Miért járnék? Hogy szégyenkezzek ott, lehajtott fővel ? Néha azért eszembe jutnak a megigért kilométerkövek. Vagyis a bözödiek által, rólam elképzelt szobrok. Amelyek ott fehérlenének az út mentén. Egészen Gagyig.




kedd, december 29, 2009

Üres pohár (Bözödi napjaim, 24)


                        Fotó, Czikó Éva, Káfé-Képtár





Üres pohár



Elment a testes asszony, aki eddigi életemről sokáig kitartón faggatott. Gondoltam, jobb dolgom lesz ezután Bözödön, s nyugodtabb hangulatom. De ahogy teltek a napok, egyre inkább hiányzott nekem az elrajzolt angyal. A néptanács lépcsője előtt senki nem törölte meg cipőjét gondosan, s a tanári szoba asztaláról hiányzott a nagy, piros füzet. Ezt pedig semmi nem pótolhatta. Úgy éreztem, minta valami láthatatlan kéz eddig eltöltött időmnek jó darabját leseperte volna életem asztaláról. Mert abban a nagy, piros füzetben tulajdonképpen szép történetek voltak. Az első, önálló döntéseim. Olyan dolgokról, hogy  kellett-e lövöldözni a felsősófalvi határban, érdemes volt-e a templom verebeit hajkurászni, s mit jelent, ha egy házban síplik is van. És persze, a bécsi Á is odalett azzal a piros füzettel együtt. Eltűnt maga Thálész is. Akár a két torony, a  spárgák és a hosszú lénia. Még a közös budi csapkodása is hiányzott nekem. S a rozsdás szegek. És ott volt az elásott véka arany, valamint a szép orrú borjú, aki nem volt eladó. Mindent elvitt magával az elrajzolt angyal. Őt is sajnáltam. Nem csak azt, amit elvitt magával. És Dánielt is sajnáltam. Pedig ez a Dániel engem soha nem faggatott. A faggatás is hiányzott az életemből. Ha jól meggondolom. Mert lett volna még bevallanivalóm, bőségesen. De senkit nem érdekelt az életem. A testes asszonyon kivül. Mondjuk, Mircse igazgatót, ha érdekelte néha. Amikor éppen ráért, hogy velem beszélgessen. Jakab úr naphosszat nem mozdult ki a házából, a titkár pedig minden hétvégen elment a faluból. Vásárhelyre, vagy Szovátára. Mintha megváltoztak volna a gyermekek is. Nagyszünetben csak kevesen mentek ki az udvarra. Ott álldogáltak a folyosó szögletében, egymás bicskájának tulajdonságait vizsgálgatva. A magasugrás majdnem teljesen megbukott. Még rövidnadrágot sem hoztak magukkal a gyermekek. A léc alatti homokot nem simították el, hanem apró köveket szedtek össze az udvarról, s azokat dobták valamerre. Essenek, ahová akarnak. Egy Sebestyén nevezetű, idősebb, jó tanító időnkint megkérdezte, na, halad-e az ügyem. De csak úgy, elmenőben kérdezte meg. Neki is volt baja elég. Teréz tanítónéni mindent megtudott rólam, miközben a testes asszonnyal a kompótok eltevését tárgyalták. Ő már csak egy pillantást ha vetett reám naponta. Azt is csak azért, hogy lássa, hogyan alakul a hangulatom. Az pedig nem alakult jól. Mert egyszer, amint a bözödi főutcán végigmentem, olyannak láttam ezt a falut, mint egy kályhán felejtett fazék puliszkát. Amely alatt kialudt a tűz. És amit megkavarni sem érdemes. Olykor elsétáltam a gagyi tetőig, legalább lássak egy juhait őríző embert. De azok is elmentek valamerre, talán Kőrispatak felé. Esténkint, a kocsmai legényeken is eluralkodott valami nemtörődömség az én irányomban. Poharam nem lesték, hogy föl kell-e tölteni, s a nótáik is megritkultak. Egy napon lesétáltam Erdőszentgyörgyre. Két okból. Mert egy ok nem lett volna elég megjárni azt a sáros utat.  Gondoltam, kérek a cukrászdában egy finom krémest. Aztán arra a szlovák származású emberre is gondoltam, akit belévettek a statisztikába, de még nem látta őt senki. Reméltem, én reá találok. Hogy beszélgessünk. Mert én még életemben szlovák származású emberrel nem találkoztam. Szerencse, hogy nem találtam reá, mert én szlovákul beszélni nem tudtam volna. Visszafelé menet betértem Újfaluba. És be is mentem egy bibliás házhoz. Beszélgetni. Szombati nap volt éppen, valahogy előhozatódott, ebédelnék náluk. Mondom, ne féljenek tőlem, mert én nem nézem meg, mi fő a fazekukban. Erre megkérdezték hány Istenben hiszek. Mondom, minálunk, a faluban egy Istenben hisznek inkább a népek. Aztán megegyeztünk abban, hogy több Isten nem is lehet a világon. Csak egy. Kissé ellaposodott a beszélgetés, mire én azt mondtam, azért nekem is van valami közöm a szombatossághoz. Nem sok, de van. Mert például az ők Péchi Simonjáról, a híres szombatosról az én falumban is tudnak a népek néhány apróságot. Azt hoztam fel, hogy Székely Mózes fejedelem fiának az édes anyja Péchi Simon első feleségének, Kornis Juditnak édes testvére volt. Márpedig Székely Mózesnek sok köze volt az én falumhoz. Mert ott még udvarháza is volt. És annak a maradványai most is megvannak. Annyira megvannak, hogy Kiss Zsiga tanár fia lakik benne, családjával. És nincs kizárva, hogy maga, Székely  Mózes is szombatos volt. Erre a megjegyzésemre vastag könyveket vettek elő és azokban elmentünk jó messzire a történelem útjain. Mondtam, nagyon messzire ne menjünk, mert én a történelemben csak azokat az utakat és ösvényeket tartom számon valamennyire, amelyek a saját falumba vezetnek. Hogy a nagyvilágban ezen kívül mi zajlott le, hol, s mikor, engem soha nem érdekeltek különösképpen. Aztán úgy telepedett reánk az este, hogy nagy békességben és egyetértésben váltunk el. Bözödre menet azért végigfutott a fejemben egy gondolat. Arról, hogy miért nem érdekelte sem Dánielt, sem pedig az elrajzolt asszonyt, hány Istenben van nékem bizodalmam. Lefekvés után hosszasan néztem a mennyezetet. Azon tűnődtem, hány Isten, s hány vallás lehet ezen a földön, s azok honnan jöhettek elő. Arra az ingatag, de mégis hihetőnek tűnő következtetésre jutottam, hogy csakis olyan magányos, szomorú emberek fejéből jöhettek elő, mint amilyen én vagyok. Bözödön. Mert lám, nekem olyan barátom sincs már, aki a kocsmában feltöltené az üres poharamat.    




hétfő, december 28, 2009

Fehér mese, (Bözödi napjaim, 23)


                                     Fotó : Csiszér András, Káfé-Képtár





Fehér mese az útszéli fákról









Hánykolódós, hitvány éjszakám volt nekem, miután az útszéli szobraimat képzeletben mind kifaragták a helybéli kocsma éneklős legényei. És le is festették azokat, hófehérre. Képzeletben én is megírtam a bözödi út megépítésének halaszthatatlanságáról szóló cikkemet. Öklömnyi betűkkel. Épkézláb érvek helyett hatóságokat sértő, szinte vérengző szavakat elegyítettem mondataimba, nehogy azt képzelje valaki, hogy ezt az ügyet könnyedén félre lehet tenni. Aztán én tettem félre ezt a témát, mert eszembe jutott egy idős, részeges sofőr története az útszéli fákról. Még Kolozsváron történt, hogy az én Nagy Sanyi nevezetű barátom udvarolni kezdett a részeges sofőr leányának. Egy napon hófehér ruhában jelent meg a leányos háznál Nagy Sanyi. A részeges sofőrnek minden adódó alkalomra volt egy kiadós története. A Nagy Sanyi hófehér megjelenése nem nyerte el a részeges sofőr tetszését, de  jó alkalomnak találta egyik történetének  elmondásához. Még címet is adott neki. Azt mondta, a következő, véle valóságosan megtörtént esetnek az a címe, hogy „Fehér mese az útszéli fákról”. Ez a Nagy Sanyi értelmes fiú volt, azonnal megérezte, hogy ennek a mesének a vize nem lehet tiszta, s abba az ő hófehér ruházata is bele lesz mártogatva. Ezért fészkelődni kezdett a karosszékében. Énnekem pedig annyira megtetszett a történet címe, hogy erős figyelemmel vártam annak folytatását. Különösen tetszett nekem, hogy nem azt a címet adta, „Mese a fehér útszéli fákról”. Mert egy ilyen cím lapos, mint a pénztelen ember bukszája. Mert mi az, hogy fehér útszéli fa ? Semmi. Ilyenből eleget látni mindenfelé. A fehér mese, az igen. Abból még érdekes dolgok is elő jöhetnek. És kezdi a részeges sofőr, hogy egy időben cipőkkel megrakott teherautóval kellett mennie valahová, külföldre. Éjszaka volt s egyszer azt látja, hogy egy csomó fehérnadrágos ember áll előtte az úton. Egy kanyarban. Egyik a másik után. És ő nyomta a dudát egyfolytában, de azok a fehérnadrágos emberek nem álltak félre az útjából. Ő pedig egész életében utálta a dologtalan, fehérnadrágos embereket. Ezért a gázpedálra is jól reá taposott, hátha megijednek azok a fehér alakok. De bizony nem ijedtek meg. Egy  nagy csattanás következett, s ő fönn találta magát egy eperfa tetejében. A sok cipő pedig szétszóródott a mezőn, s az árkokban. Szétnézett onnan, az eperfa tetejéből, hogy mi történhetett valójában. Hát az történt valójában, hogy az általa jól ismert, megszokott úton  egy hete nem ment végig, s azalatt fehérre meszelték az útszéli fákat. Olyanok lettek azok az eperfák, mint megannyi fehérnadrágos, semmire sem való úriember. És még valami tanulságot is levont a történetből a részeges sofőr, de nagy tapintattal, hogy a barátomat azért ne találja el. Legalábbis telibe. Azt, hogy nem jó dolog, ha váratlanul fehérre változik az útszéli fák színe. Mert megtévesztik a sofőröket. Márpedig megtéveszteni, vagy váratlan dolgokkal meglepni valakit, nem tekinthető helyes cselekedetnek. Mert az ilyen események veszélyeket rejtenek magukban. Én egy kicsiny lépéssel tovább mentem a tanulságban. A magam számára azt vontam le belőle, hogy jól figyeljen az ember minden lépésére, ha olyan utakra indul, ahol még soha nem járt. Sanyi barátom is kiszedett valamit magának ebből a fehér meséből, mert többé nem lépte át a Pintyőkéjék kapuját hófehér ruhában. Azon az éjjelen a magamnak félretett tanulságot szépen betettem a párnám alá, s azzal az elhatározással aludtam el, hogy abból a már elképzelt cikkből kiveszem a vérengző hangulatú szavakat, s a betűk méretéből is lecsippentek valamennyit. Hogy ne szúrja nagyon a hatóságok szemét. Ha csakugyan újságíró leszek. Ez volt az én legelső, komolyabb megalkuvásom a megpendített pályán. Reggel későn ébredtem, s eléggé frissen ahhoz, hogy számbavegyem magam közelebbről is a kerek karimájú, borotválkozásra való tükörben. Meg is jegyeztem, csak úgy, magamban, hogy abból az esti, bősz és bátor emberből reggelre két kisebb lett, s mind a kettő én vagyok. Az egyik egy apró, de merész és derék újságíró. A másik pedig egy szúrós szemű, félénk, tétova, tanácstalan, tipegő, önnön hibáit leső, önkéntes sajtóellenőr. Ettől a másodiktól meg is ijedtem valósággal. Az orcám egyik felét meg sem borotváltam rendesen, csak megcsapkodtam a szappanos pamaccsal. A kocsmáros felesége már többször fölmelegítette a kávémat. Figyelte, mikor kelek föl, hogy kellő időben érkezzék azzal a megformázott tejszínhabbal. Kissé töprengve, de komótosan mentem az iskolába. A tanáriban ott ült az én elrajzolt angyalom. A testes asszony. A nagy, piros füzet nem volt az asztalra kikészítve. Meg is kérdeztem, lesz-e ma elvonulásunk oda, arra a csöndes helyre. Annyit mondott, hogy nem lesz. Mi már többé nem vonulunk el. Hangjában szomorúságot fedeztem föl. És volt is oka a szomorúságra. Mert bizalmasan közölte velem, ő sem jár többé Bözödre. Most is csak azért van itt, hogy Teréz tanítónővel egy- két félbehagyott, kompótos eltevést megtárgyaljanak. Nekem pedig most csak annyit mondhat, hogy ő engem sokat faggatott az életemről, de soha rosszat nem akart. Elég neki a maga baja. Mert ő nem tényező. Annyira nem tényező, hogy biztosra meg sem tudná mondani, lesz-e belőlem valaha újságíró, vagy nem lesz. És ha nem lesz, akkor taníthatom tovább Bözödön a nagyszünetet és a magasugrást. Ameddig birom. Mondom kissé viccelődve, hogy én sokáig birom, mert tulajdonképpen a gyermekek ugrándoznak, nem én. Erre azt mondja, ő is pontosan így van az ő megbizatásával. Mások rendezik a tényleges dolgokat, nem ő. Mert ő, amint mondta, nem tényező. Csupán egy kicsiny csavar a nagy gépezetben. Talán vigasztalni akartam azzal, hogy fölhívtam a figyelmét a kicsiny dolgok fontosságára. Más, fehérnép által fölfogható példa nem jutott eszembe, csupán a varrógép. Mondom, akármilyen új és jó legyen egy varrógép, valami fuvintásnyi szöszmösz is elég ahhoz hogy varrni ne lehessen véle. És ugye, emlékszik még arra, mit mondott Kulcsár elvtárs az apró dolgokról és a részletekről ? Azt mondta, hogy azokban van az ördög megbújva.




vasárnap, december 27, 2009

Útszéli szobraim (Bözödi napjaim, 22)



                                       Fotó : Cseke Péter, Káfé-Képtár




Útszéli szobraim



Szép ember volt a bözödi néptanács titkára. Keményített, hófehér inget viselt és olyan nyakkendőt, amelynek megkötését reggeltől délig sem tudtam volna rendesen bevégezni. Vékonyan rajzolt mosolyát csak arra használta, hogy ép fogsora éppen csak kivillanjon. Egyszer valami hasonlóságot fedeztem föl az ő ábrázata és egy fekete kotlós tyúk között, melynek csibéi kitekintettek alóla. Mert fekete bajusza is volt ennek a titkárnak. Nálamnál két arasszal magasabb termete volt és kiálló melle. És nem ő domborította ki a mellét valamiféle büszkeség talaján, hanem maga a természet. Vasárnaponkint szórakozni Vásárhelyre járt. Vagy Szovátára. Engem csak egyszer vitt magával. Akkor azt állapítottam meg, hogy ő minden fonos és befolyásos embert ismer a környéken. És őt is ismeri minden fontos és befolyásos ember. Általában miesnapokon szoktunk találkozni. Olyankor legtöbbet városi leányokról mesélt nekem kiadós történeteket. Ezen én egy csöppet sem csodálkoztam, mert ő is legényember volt. Soha, semmi kivetnivalót nem találtam ebben a titkárban. Mondhatni barátok is voltunk. Csak éppen a bözödi úton nem szerettem véle végigmenni. Törpének éreztem magam mellette. Vagy Tiborcnak, a Bánk bánból. Miután a testes asszony föllebbentette titkának fátylát, s az én eljövendő újságíróságom híre bejárta a falut, a titkár megveregette a vállam, s azt mondta, ha nagy ember lesz belőlem, azért ezt a Bözödöt ne felejtsem el. Mert jó hely ez a Bözöd. Azért jó hely, mert innen könnyen el lehet jutni Szovátára, s Vásárhelyre is. Mondom, ez igaz. De mennyivel könnyebben lehetne eljutni Szovátára, s Vásárhelyre, ha új utat csinálnának Bözöd felé. Mert én amióta itt vagyok, egyebet sem hallok csak panaszt, a hitvány, bözödi útra. És ha én egyszer csakugyan újságíró leszek, akkor a legelső cikkemet a legelső oldalra teszem, mégpedig öklömnyi betűkkel. És az lesz a címe, hogy Új utat Bözödnek ! A titkár erre a lelkes igéretemre elővette vékonyan rajzolt mosolyát és azt mondta, előbb lesz Jakab úrnak szobra Bözödön, mint jó út ebben a faluban. Pedig Jakab úr személyét nem nagyon kedvelik a hatóságok. De neki előbb lesz szobra Bözödön. Kérdem, mire alapozza ezt a jóslatát, hogy olyan biztos benne. Azt mondja, arra alapozza, hogy ő már annyi beadványt írt az út ügyében, hogy vaskos regény is kitelne belőle. Márpedig ő ismer a környéken minden fontos és befolyásos embert. De nem mozdult senki. És nem is fog mozdulni. Mert olyan a helyzet. Ez a beszélgetés ott zajlott le a kocsma előtt, s belőle valami be is szűrődhetett a kocsmába, mert estefelé egy indulatos legény keresett, hogy várnak engem a parlamentben. Mégpedig szobor ügyben. Mondanom sem kell, hogy a parlament maga a kocsma volt, hát estefelé beléptem oda. Valami szobor ügyben. Egy ádáz kinézetelű, markos legény azt mondta nekem, tudjam meg, hogy ha elintézem a bözödi utat, akkor minden egyes kilométerkövet átfaragnak az én képemre. És vastag, repedezett ujjait addig rakosgatta a poharak között, hogy meg is számolta, hány szobrom lesz nékem Erdőszentgyörgytől Keresztúrig. Egy csöndesebb természetű, józanabb fiatalember azt mondta, ha nem haragszom meg, elég lenne, ha a szobraimmal csak Gagyig mennének. Mert azon túl mások dirigálnak. De Gagyig föltétlen elmennek azokkal a szobrokkal. Ha elintézem az új utat. Valami ártalmatlanabb italt kértem, s mondtam a fiúknak, csöndesedjenek le, mert még a szenteknek sem csináltak annyi szobrot, mint amennyit nekem terveznek. Aztán szép lassan letértünk a bözödi új útról, s a szobrok részletezéséről is. Szolokmai nótákat vettek elő, s olykor bözödi nótákat. Ha Jakab úr nem lett volna annyira süket, mint amennyire az volt, még éjféltájban is hallotta volna a mi lelkes éneklésünket a bözödi parlamentben.



szombat, december 26, 2009

A borjút nem adjuk el (Bözödi napjaim,21)


                                          Fotó : Kristó Robert, Káfé-Képtár




A borjút nem adjuk el



Arra én már nagyon régen reájöttem, hogy semmi nem tudja annyira nyomni a fehérnépek lelkét, mint a titoktartás. Ha csak mákszemnyi titkuk van, azt úgy hordozzák, mintha egy egész zsák búzát cipelnének a hátukon. Az én elrajzolt angyalom, a testes asszony például amint megszabadult titkának súlyától, vagyis elárulta nekem, miért kutatja oly szorgalmasan a múltamat, máris futott a hír végig a falun, hogy hamarosan elhagyom Bözödöt. Újságíró lesz belőlem. Házigazdám, a kocsmáros szólt a feleségének, hogy reggelente olyan kávét hozzon be nékem, amelynek a tetején hab is legyen. Tejszínhab. És nem csak odavetve, hanem egy kiskanállal szépen kialakítva. Adjon formát annak a tejszínhabnak. Mert urak elé nem szokás akárhogyan odatenni azt a kávét, s nem ártana, ha jó étvágyat is kívánna hozzá. A kocsmabéli, vigadó legények halkabbra fogták a szolokmai nótákat, s valamennyien koccintani akartak velem. Volt, aki valósággal leste a poharamat, mikor töltheti fel, nehogy más megelőzze. Az egyiken nem csak az erős pálinka, hanem a bátorság is annyira eluralkodott, hogy előmbe állt, s azt mondta, szóval belőlem is afféle pennás ember lesz, mint amilyen ez a Bözöi Gyurka, vagyis Jakab úr...Nem jó élet az, nem jó élet, mondta. Azért nem jó élet a pennás embereké, mert örökösen ott gubbasztanak a szobájukban. Papírok fölé görnyednek és a hátuk is meg van görbülve a sok írástól. Ez a Jakab úr is csak akkor lép ki a kapuján, amikor a sok görnyedésbe úgy beleszédül, hogy levegőt sem tud venni. De még annyi esze sincs ennek a Jakab úrnak, hogy ha már kiáll a háza elé, legalább ott ne szívná a cigarettáját. Ezek az írók nem is a valóságos földön élnek, hanem valami más világban. Az a más világ pedig senkit nem érdekel. Kivéve a szektásokat. Mert őket az érdekli, a más világ. Legalábbis Bözödön. Mert abból itt jó út nem lesz soha. Sem pedig búza, vagy kukorica nem lesz. Teljesen fölösleges az a sok írás, s a gyermekek fejét is kár ilyesmivel megtölteni. Sokkal jobban tenném, ha nem mennék innen sehová. A magasugrásban több haszon van, mint az írásban. Mert hányszor kell a falusi embernek átszökni egy árkon, vagy kerítésen az életben ? Sokszor. A múltkor is át kellet neki szökni egy bozótos helyen, mert elfutott a szép tinó, a csípős legyek miatt. A hír Jakab úrhoz is hamar eljutott. Behívott, s járkálni kezdett a házban. Azt mondta, ha ő most kezdené az életét, akkor nem az írás mesterségét választaná. Mert neki minden baja az írásból származott. A zeneszerzőknek könnyebb, mert a zenét sokféleképpen föl lehet fogni. A szavak olyan éles találmányok, amelyek valósággal szúrják az embert. Az ember legjobban szavak által tud sérteni, célozgatni, megbántani, vagy leleplezni. Mindenféle beláthatatlan következményük van a szavaknak. A zene, az másféle találmány. Ha egyszer valaki  megszámlálná,  hány zeneszerzőnek lett bántódása a muzsikája, s hány írónak a szavai miatt, akkor derülne ki, mennyivel veszedelmesebb az írás, mint a muzsikálás. Aki pedig írásra adja a fejét, számoljon azzal, hogy kínokkal jár ez a mesterség. Szenvedés nélkül valamirevaló író nincs is. És nem is volt. Mondom Jakab úrnak, ezt hiába is tárgyaljuk. Mert az én zenehallásom csak arra jó, hogy a szolokmai nótákat meg tudjam különböztetni a bözödi nótáktól. Aztán olyasmiket is mondott nekem Jakab úr, hogy mostanság írni sem érdemes. Mert ha nem azt írja az író, amit elvárnak tőle, máris számíthat egy kiadós házkutatásra. Nála abból is volt elég. Jakab úr kapuján kilépve azt látom, hogy néhány bözödi ember az útmenti árkat méregeti. Kérdem tőlük, mit mérnek, talán valahol el van dugulva, s nem folyik le a víz rajta ? Az egyik azt válaszolja, nincs is víz most abban az árokban. Azt méregetik, hogy ha énbelőlem újságíró lesz és az újságban jól megpendítem ezt a hitvány bözödi utat, biztosan neki is fognak az építésnek, s jó ha ők előre kimérik, meddig érjen az árok, hol, milyen széles legyen. Mert a kapukon is be kell férjen egy szekér. Kérdem ettől az embertől, van-e az ő istállójában tehén, vagy borjúféle. Azt mondja, hát hogyne lenne. De miért az ő tehene és borja érdekel engem, s nem az út megépítése. Mert az lenne a legfontosabb Bözödön. Az út. Mondom, csak egy példát szerettem volna elmondani a borjakról, ami a bözödi útra is vonatkozik. Hát milyen az a példa, hogy borjúra is vonatkozik, s a bözödi út építésére is, tette föl a kérdést ez az ember. Mondom, élt az én falumban egy magához hasonlatos, jó gazdaember, akinek sok tehene volt és sok borja. A borjakat pedig el szokta adni a piacon. Hogy pénze is legyen. Ennek a falumbéli embernek volt egy fia, aki megsiratott minden borjat, akit a piacon az apja eladott. Azt mondta ez a gyermek az apjának, nincs a világon olyan kinyilott, szép szekfű, amelynél ne lenne szebb egy kicsi, ügyes borjú nedves orra. És ha csak lehet, ne adja el az apja azokat a szép borjakat. Legalább egyet hagyjanak meg az istállóban, legyen, amiben gyönyörködjék. Egy napon ez az ember kivezetett az istállóból egy tehenet, hogy elvigye a falu bikájához. Fiatal és rakoncátlan volt a tehén, segítség kellett, ezért vitte a fiát is magával. Az úton azt mondja a gyermek az apjának, édesapám, ugye, ezt a borjút nem adjuk el...Az ember szigorúan nézett a fiára és azt mondta, hát hogy lehet egy olyan borjút eladni, amelyik még meg sem született. Ezt a példát pedig most arra hoztam föl, hogy én még messze vagyok az innen való elmenéstől, s az újságírói mesterségtől. Tehát a bözödi útépítést sem pendítettem meg semmiféle újságban. Maguk máris azt méregetik, meddig érjen az árok széle. Rövid hallgatás után valaki azt mondta az engem körülállók közül, hogy ha körülményesen is, de jól reávilágítottam a fennálló helyzetre. A mellette álló szerint azért még lenne egy másféle megvilágítanivalóm is. Még mielőtt elmennék Bözödről. Azt mondjam meg, ha el találok menni a faluból, mi lesz azzal a véka arannyal. Ami el van ásva két elképzelt torony közé. Valahol a bözödi határban. Mert a fia az én mértanórám után minden nap kimegy a társaival a határba. Cövekeket visznek magukkal, s rengeteg spárgát. Otthon pedig egy gazdag királyról beszélnek, aki azt a sok aranyat pont ide ásta el. A bözödi határba. Jobb helyet nem talált magának egy király ? Erre én azt mondtam, nem. Mert nincs is szebb hely a bözödi határnál, sehol ezen a világon.




péntek, december 25, 2009

Japán vonatok (Bözödi napjaim, 20)


                            Fotó : Biró Károly, Káfé-Képtár




Japán vonatok


Egyik újabb látogatása alkalmával nem vártam meg, hogy bármiféle kérdést föltegyen nekem az elrajzolt asszony. Én tettem föl neki egy kellemetlen kérdést. Azt, hogy milyen meggondolásból, s főleg milyen alapon érdeklődik oly szorgalmasan az életem felől. Mert még Dániel sem kutatta eddig  ilyen nagy szorgalommal a múltamat. Pedig őt is onnan küldték Bözödre, a központból. Legföntebb időnkint megkérdezte, hogy érzem magam Bözödön. Én pedig amiként a japán vonatok járnak, olyan pontosan és következetesen mindig azt mondtam Dánielnek, hogy nagyon jól érzem magam Bözödön. Az ilyen válaszaimra Dániel is mindig a japán vonatok pontosságával azt felelte, akkor rendben van. Mert az a központi elgondolás, hogy az új káderek érezzék jól magukat ott, ahol vannak. Az új kádereknek ugyanis megrögzött szokása, hogy ahol nem érzik jól magukat, onnan el akarmak menni. És ezért elárasztják a hivatalos helyeket mindenféle kérvénnyel és folyamodvánnyal. Maholnap a hivatalos helyeken egyebet sem csinálnak, csak a panaszos leveleket rakosgatják egyik fiókból a másik fiókba. Fontossági sorrend szerint. Ez a foglalatosság pedig elvonja a hivatalos szervek figyelmét az új rendszer építésétől. Én még eleddig semmiféle kérvénnyel, vagy folyamodvánnyal nem fordultam hivatalos helyek felé. Ezért csodálkozom, miért engem faggatnak Bözödön az életemről. Mert én csakugyan jól érzem magam Bözödön. A testes asszony intett, hogy indulhatunk a megszokott, csöndes helyre, s a nagy, piros füzetét is hozta magával. Útközben megemlítettem neki a japán vonatok pontosságát, ami a mi elvonulásunkra vonatkozott. Amint leültünk, azt mondja az elrajzolt angyal, jól jegyezzem meg, hogy ez a rendszer, amiben vagyunk, ugyancsak a japán vonatok pontosságával épül. Napról napra. Fokról fokra. Tégláról téglára. És én, aki a Thálész tételében is járatos vagyok, tudhatnám, hogy minden építéshez téglára, építőanyagra van szükség. És azokat a téglákat nem lehet hirtelen elővenni a semmiből, amiként a cirkuszisták szokták a galambjaikat előkapni a kabátjuik zsebéből. Elő kell mindent készíteni. Le, az utolsó csákányig, lapátig és meszelőig. Csak így lehet új társadalmi rendszert építeni. Az ő bözödi megbizatása pedig az építőanyag beszerzése. Az új rendszerhez. És ezt jól jegyezzem meg magamnak. Mondom, most már kezdem érteni, miért jár ő Bözödre. De megjegyeztem azt is, hogy belőlem jó tégla nem lesz, sem pedig csákány. Legföntebb ugrálni tudok a rendszer építőinek szórakozatására, mert ugye, a magasugrás az én fő mesterségem. Erre azt válaszolta a testes asszony, hogy valamit kifelejtettem a fölsorolásból. Ez a valami pedig nem más, mint a meszelő. Mert a központban engem szemeltek ki arra, hogy részese legyek annak az országos meszelésnek, festésnek és mindenféle díszítésnek, ami megadja az építkezés arculatát, kedvességét és otthonosságát. És most felejtsem el a meszelőt is. Legyek vidámabb. Mert nem meszelőt adnak az én kezembe, hanem tollat. És én írásaimmal fogom ékesíteni az új rendszer építését. Mert már a leveleimből, amiket Piroskának írok, azokból is világosan kitűnik, hogy szépen meg tudom fogalmazni a körülöttem lévő világot. Kérdem, hát kik olvassák az én Piroskához írott leveleimet, amikor a fönnálló törvények őrködnek a levéltitok biztonságára ? Erre azt mondja az elrajzolt angyal, hogy ez nem reá tartozik. De annyit azért mondhat, hogy minden kiszivárog. Vagy így, vagy úgy, de titokban nem marad semmi. És ezt a dolgot most ne feszegessük. A központi szervek tudják, mi a dolguk. Az én dolgom az, hogy segítsek neki az életrajzom pontos megalkotásában. Mert az újságíráshoz ma már a legfontosabb a pontos és hiteles életrajz. Az újságíró életrajzában nem lehet egy mákszemnyi fekete folt sem. Különösen, ami a származást és a viselkedést illeti. Mondom, akkor engem máris ki lehet húzni az újságírás mesterségéből. Mert énnekem sem a származásom, sem pedig a viselkedésem nem jó. Egész eddigi életem tele van fekete pöttyökkel. És nem mákszemnyi nagyságúakkal. Akkora foltok vannak az életemben, mint az öklöm. Ezen felül pedig még hanyag természetem is van. A kocsmában például, ahol lakom, reggelente nem találom a zoknimat. Előfordult már az is velem, hogy sáros kalucsniban jelentem meg az iskolában. Felőlem mindegy, hol van a szemétkosár, én mindent melléje dobok. Szándékosan. Legutóbb még az elrajzolt angyalaimat is oda dobtam. És talán részeges is lettem. Mert túlságosan sok időt töltök a helybéli kocsmában. Egy újságírónak sokat kell utaznia. Legtöbbször vonaton. Szerintem nincs az a japán pontosságú vonat, amit én le ne késnék. Aztán ott van az életemben az a felsősófalvi sok lövöldözés. És templomi verebek hajkurászása. Nem is beszélve arról, hogy mámoros állapotomban olykor királynak képzelem magam.


csütörtök, december 24, 2009

Helybéli kocsma, (Bözödi napjaim,19)




                 Fotó : Danis János, Káfé-Képtár


Helybéli kocsma



Már úgy látszott, szent béke telepedett reánk. A testes asszony egyre ritkábban keresett engem a bözödi iskolában. Ha jött is, inkább Teréz tanítónővel beszélgetett. Főleg fontos női semmiségekről tárgyaltak. Mint amilyen a síma és a nádli. Vagy az, hogy szoktak-e más időkben ilyen kiadós hidegek lenni Bözödön. Mert azért a hidegre is szükség van a természetben. Elpusztítja a kártevőket, nem romlik meg a padláson füstölődő kolbász és májas. Nagy hatalma van a füstnek, állapították meg egyhangúlag és egyetértésben. De amint a kéményfüst végtelen fontossága került élő, azzal együtt az én hitvány szokásaimat is elővették. Az elrajzolt asszony szerint a kocsmák füstje, az más. Az hitvány, egészségtelen füst. Teréz tanítónő szerint még büdös is a kocsmák füstje. És beleivódik a függönyökbe. Télen pedig körülményes a függönyök mosása. A szárítás miatt. Éppen elgondoltam, vajon ki füstölheti tele a Teréz tanítónő lakását, s főleg a függönyeit. Mert ő biztosan nem. Ezt a találgatásomat a testes asszony szakította meg. Felém fordult és kijelentette, rajtam is mindig érezte a kocsmák füstjét. Ahányszor elhúzódtunk az üres osztályterembe, mindig érezte rajtam a kocsmák füstjét. Csak röstellte, hogy megemlítse. Most pedig, tudomására jutott, hogy túlságosan sok időt töltök a helybéli kocsmában. Ráadásul nem tanárember társaságába illő, kétes egyének között. És meg is kérdezte, jól hallotta-e, amit hallott rólam, vagy pedig ez a dolog el van túlozva. Mondom, ez a dolog nincs eltúlozva. Ebben a helybéli kocsmában inkább szolokmai nótákat énekelnek és én nagyon megszerettem a szolokmai nótákat. Még azok a kétes egyének is ilyen nótákat énekelnek. Amikor olyan a kedvük. És én csakugyan túlságosan sok időt szoktam tölteni a bözödi kocsmában. Ezen még én, magam is sokszor csodálkozom. Mert az erős pálinkának még a szagját sem tudom elviselni. És a kocsmai füstöt sem szeretem. Valósággal beivódik az ember gúnyájába. Akkor miért járok oly gyakran a helybéli kocsmába ? Kint, a szabadban nem lehet énekelni ? Például az erdő alatt ?-  szögezte nekem a nehéz kérdést a testes asszony. Mondom, két szempontból szoktam a helybéli kocsmába járni. Az egyik az, hogy ott barátságok szövődnek és én szeretem a barátságokat. A másik pedig kizárólag tudományos szempont. Sok olyan tudományos dolgot lehet időnkint hallani a helybéli kocsmában, amit az egyetemen nekünk nem tanítottak. Hát akkor hozzak fel valamilyen példát egy ilyen tudományos dologra. Ha tudok, szólt a testes asszony, nyomatékkal és fontoskodva. Mondom, rengeteg példát tudnék fölhozni. Legutóbb a földrengésekről volt szó. Két pálinkázó, füstszagú ember arról társalgott, hogy mi a földrengés és azt miképpen jelzik a tudósok. Mert mostanában divatba jöttek a földrengések. Az egyik azt mondta :  vannak gondosan kihegyezett ceruzák, vagy tűk, amelyek a világ különböző pontjain bele vannak téve egy nagy skatulyába. A végük kiáll a skatulyából. Amikor éppen csak megrezdül a föld alattuk, s az óceánok mélyén a fövény, vagy holmi sziklának a darabja, akkor ezek a kiálló, hegyes tűk remegni kezdenek. Mint a részeges emberek kezében a páliskáspohár. A társa erre azt mondta, megértette a célzást, de az ő kezében soha nem reszket a pálinkáspohár. És nagy tévedésben van, aki azt hiszi, hogy olyan reszketős ez a világ. És ki is nyújtotta karját, s a kezében lévő pohár meg sem moccant. Jól van, mondta a másik, azért ő folytatja a földrengést, ha már elkezdte. A társa fölhajtotta a pálinkát, s azt mondta, akkor csak folytassad a földrengést, komám.  Van egy kerek valami, olyan, mint a laskanyújtó. Erre fehér papír van csavarva. Erre a fehér papírra azok a remegő, kihegyezett tűk vékony tornyokat rajzolnak. És ménységeket. A szakállas tudósok pedig jönnek, fölteszik a legerősebb szemüvegüket és nézik a vékony tornyokat és mélységeket. Ebből azonnal megállapítják, van-e földrengés, s az körülbelül mekkora. Akkor pedig egy finom collstokkal megmérik a tornyok magasságát, utána a mélységeket és közlik a világ népeivel, hogy mit állapítottak meg. Mi pedig onnan tudjuk, hogy földrengés volt, hogy hintázik a lámpa a mennyezeten, zörögnek a poharak a polcokon, s repedeznek a falak. Vagy csak akkor vesszük észre a földrengést, amikor már mi is ott vagyunk az összeomlott házak alatt. Már aki észreveszi.  Ilyenkor nemesített, iskolákat végzett kutyák jönnek körénk és szaglásznak, rohangálva a romok között. Ha valahol szuszogást vesznek észre, elkezdenek éktelenül ugatni és csóválják a farkukat. Aztán aki él, s szerencséje van, megmenekül. Aki nem él, az olyan meg van halva. Ez a földrengés. És azt úgy állapítják meg, ahogyan ő elmondta.  Legutóbb ezt a tudományt tanultam a helybéli kocsmában, mondtam a testes asszonynak. Ez a Teréz közelebb lépett a kályhához, s úgy állott meg, hogy ne lássuk teljes egészében az orcáját. Mert nehezen tudta kacagás nélkül megállani a földrengéses történet hallgatását. Még az orrát is belefújta egy mezei virágokkal televarrt, szépen kivasalt zsebkendőbe. Szóval, maga ilyen tudományokért jár főképpen a helybéli kocsmába, mondta csöndes csodálkozással az elrajzolt angyal. Mondom, főleg ilyesmikért. Erre azt válaszolta, most már kezdi érteni a Thálész tételét is. Mármint annak azt a részét, amikor affélét mondtam a gyermekeknek a mértanórán, hogy képzeljenek el egy tálat, amelyben az ételt szokta melegíteni az anyjuk. Már akkor nagyon gyanús volt az én tanítási módszerem. Most meg azt a nagy tudományt tanulja a helybéli kocsmában, hogy aki nem él, az olyan meg van halva. Jó kis társaság lehet abban a helybéli kocsmában. Sok okos ember. Pálinkával a kezében. Mondom, bárki tud kifogásolni akármit ezen a világon, ha nagyon akar. De az én falumban még a legkényesebb fehérnépek sem kaptak kivetnivalót abban, ha férjük időnkint eljárt az ottani helybéli kocsmába. Mert aki egy kocsmába be sem teszi soha a lábát, az olyan ember még káromkodni sem tud megtanulni tisztességesen. Márpedig tetszik tudni, milyen az élet. Az emberen sokszor semmi más nem segít, csak egy kiadós, tisztességes káromkodás.




kedd, december 22, 2009

Álnéven (Bözödi napjaim, 18)


                                                  Piroska




Álnéven fázósabb az ember


Jön az én elrajzolt asszonyom, a testes. Azt mondja, hideg van. Mondom, hideg. Végigmér, s csak úgy megjegyzi, maga duplán fázik. Mondom, duplán. Egyszer azért fázom, mert hideg van, másodszor pedig nem is öltöztem föl ma eléggé. Azt mondja, ő egészen másra gondolt. Mert eléggé föl vagyok öltözve. Arra gondolt, hogy személyemben két ember fázik. Vagyis  Ferenc, akivel eddig sokat tárgyalt egy csöndes helyre elhúzódva, most pedig egy Artur is fázik. Az én személyemben. Aki most éppen itt ül, véle szemben. Mert most már az is kiderült, hogy én álnéven élek Bözödön. Ezt hogy tetszik érteni, kérdem az angyalos asszonytól. Ezt úgy értem, mondja fontos ábrázattal, hogy maga álnéven lövöldözött a felsősófalvi határban, álnéven hajkurászta a verebeket a templomban, Bözödön pedig álnéven tanította a nagyszünetet, a magasugrást. És még azt a két templomot is álnéven rajzolta föl a táblára a tálész-féle mértanórán. Ideológiai szempontból helytelenül. Amihez ráadásul nem is volt képesítése. Mondom erre, ez a tiszta igazság. Még azt a közös budit is álnéven csapkodtam. Amikor javítottuk a rozsdás szegekkel. És ahhoz sem volt semmi képesítésem. És ebben a pillanatban álnéven fázom. Mégpedig duplán. Mint Ferenc és mint Artur.  Mert most olvastam el a Piroska legújabb levelét, amit Kolozsvárról küldött, s abban úgy kezdi a mondanivalóját, hogy Drága Artur.  És én azt is bevallom, hogy álnéven fázósabb az ember. Két név, két fázás. Ezek összeadódnak. Ha összeadjuk a dolgokat, azok általában összeadódnak.
A testes asszony előveszi a nagy, piros füzetét és azt mondja, válaszoljak néhány kérdésére, mert az életrajzomban most már minden össze van zavarodva. Ki az a Piroska, akinek én Artur vagyok ? Az-e, akinek én valami Aba Sámuelről írtam egy nagyon hosszú levelet. Mondom, az. Piroska pedig egy gyönyörűséges leányka. Kicsi kontyot visel. És síma hajat. Nem bozontos hajat. Az egész leányka egy ékszer. Legjobban azt a mozdulatát szeretem, ahogyan a kilincset fogja meg, amikor kinyitja az osztályterem ajtaját a egyetemen. Tudja, volt nekem egy barátom, Nagy Sanyi, akivel minden szünetben ott ólálkodtunk a lépcső mellett és figyeltük a felmenő leánykákat. Hogy melyik lenne nekünk való. Feleségnek. Mert amikor egy leányka megy fel egy lépcsőn, annak minden mozdulata roppant beszédes mozdulat. Egyszer megpillantottam ezt a kontyos leánykát a lépcsőn, s mondtam Nagy Sanyinak, na, ez lesz az én feleségem.  És fölmentünk mi is a lépcsőn, s megtudtam, hogy a kontyos leánykát Piroskának hívják. És én mondtam Piroskának, hogy jól vigyázz magadra Piroska, mert te leszel az én feleségem. Befejeztem az egyetemet, s amint látja, itt vagyok Bözödön, s mi azóta állandóan levelezünk. Azt mondja a testes angyal, hogy tudja, mi a szerelem, ő is volt fiatal, de most arról van szó, miért vagyok én Artur ennek a kontyos Piroskának ? Előtte is eltitkoltam az igazi nevemet ? Mondom, én a nevemet nem titkoltam előtte, mert beszélgetni is keveset beszélgettünk. De amikor mi egyszer kiadósabban társalogtunk, azt mondta Piroska, pont olyan a kinézetelem, mint annak a színésznek, akit egy orosz filmben látott. És annak a színésznek Artur volt a neve. És ő ettől fogva Arturnak szólított engem. Azóta, valahányszor levelet kapok Piroskától, mindig Arturnak szólít engem. És én is annak érzem magam. Arturnak. Most is. Amikor duplán fázom. Ennyi az én álnevem története. Azt mondja az elrajzolt asszony, ez csak nekem tűnik egyszerűnek. Mert azt a postástól kezdve, fel a központig többen tudják, hogy én Artur is vagyok. Márpedig nehezen hihető, hogy Siménfalván valakit Arturnak kereszteljenek. A falusi embernek bőven elég, ha valaki Ferenc. Csak úri házaknál szokás a gyermeknek olyan idegen hangzású nevet is adni, mint például Artur. Itt valami nincs rendben. Még maga, Kulcsár elvtárs is nagyon elcsodálkozna, ha meglátná a maga papírjait, s abban ez az úri név is szerepelne. Arról nem is beszélve, hogy valaki föltehetné a kérdést, honnan tudja a postás, magának hány neve van ? Mert minálunk a levéltitok száz százalékban biztosítva van. Honnan tudná ? Vagy maga az Artur nevét is szokta lobogtatni a bözödi gyermekek előtt ? Mondjuk, amikor a magasugrást gyakorolják ? Szólítja valaki magát Bözödön Artúrnak ? Ugye, nem szólítja. Mert ha szólítja, akkor azt is ki kell deríteni, miért szólítja. Ez pedig egy újabb kutatást vonna maga után és neki már elege van belőlem. Mondom, itt engem senki nem szólít Artur néven. Mert azt a nevet én sehol a világon nem szoktam lobogtatni. De ezen könnyű segíteni. Mert én még a mai napon megírom Piroskának, hogy máskor ne szólítson engem Artúrnak a leveleiben.  Na, ezt az egyet nem teheti meg, figyelmeztet a testes asszony. Mert akkor ez a maga Piroskája véglegesen lemond magáról és nem ír több levelet. Márpedig ha őt feleségül akarja venni, akkor nem szabad akadékoskodni olyan semmiségek miatt is, hogy magát miképpen szólítsa meg. És vegye figyelembe, hogy a házasság intézménye fölött őrködnek a mi törvényeink. Úgy, amiképpen a levéltitok fölött is őrködnek. Mondom, milyen szép dolog, hogy ilyen jól meg vannak alkotva a mi törvényeink. Mindenre kiterjed a figyelmük a mi törvényeinknek. A nagy, piros füzetét becsukta a testes asszony, s megkönnyebbülten mondta, ezt is tisztáztuk valamennyire. Mielőtt elment volna, azért megkérdezte, milyen kinézetűnek festette le az én Piroskám azt a filmbéli orosz színészt, akinek Artur volt a neve. Szép embernek-e, vagy pedig olyan közepesnek, s aprónak, mint amilyen én vagyok. Mondom, nagyon szép embernek festette le. Kékszeműnek és magasnak. Én pedig sem kékszemű, sem pedig magas nem vagyok, azt láthatja. Azt mondja, ő azon is sokat tűnődött már, hogy egy ilyen alacsony termetű ember, mint amilyen én vagyok, miért választotta pont a magasugrást bözödi tantárgynak. Mert a magasugrást kizárólag magas embereknek találták föl. Mondom, erre is pontos választ tudok adni. Azért szeretem én a magasugrást, mert középiskolás koromban rajoni bajnok voltam ebben a sportban. Ennek pedig az a magyarázata, hogy aki nálamnál magasabbra tudott volna akkor szökni, annak a verseny előtt kibicsaklott a lába. Erről a bajnoki címről még diplomát is kaptam. Egyszer a színes diplomámnak a hátára föl is írtam azt a három betűt, hogy RMB. Ez azt jelentette, hogy rajoni magasugró bajnok. Úgy láttam, ezen a napon nagyon meg volt elégedve velem ez a testes asszony. Mert azzal búcsúzott el, hogy felőle immár viselhetek akárhány álnevet, ő tudja, mi az igazság, de azért ebben a nagy hidegben csakugyan viselhetnék melegebb ruhát. Mert hideg van. Mondtam, az van. Hideg. És minél több neve van az embernek, annál inkább fázik. 




vasárnap, december 20, 2009

Elrajzolt angyalok, (Bözödi napjaim, 17)


                                                Fotó : Balázs Ödön, Káfé-Képtár


Elrajzolt angyalok



Tulajdonképpen jó életem volt nekem Bözödön. Az iskola közel volt a kocsmához, ahol laktam, s majdnem mindig azt tanítottam, amit akartam. Amikor nem volt kedvem semmihez, elővettem egy fehér papírt és rajzolgattam valamit reá. Húsvét előtt nyulakat és tojásokat rajzoltam. Csak úgy, a magam kedvtelésére. Egyszer egy tojásra a Dániel arcát is megmintáztam. Törtem a fejem, miért hagyta el Dániel Bözödöt oly hirtelen, mi dolga lehet a világban. Sajnáltam ezt a Dánielt. Főleg azért, mert nem vette el Terézt. Pedig Terézből jó feleség lett volna. És rengeteg kompótot tett el télire. Szépen megvetett ágy volt a szobájában, tele díszes párnákkal, s az üveges polcokon csillogtak a boros és pálinkás poharak. Ennek a Teréznek még arra is gondja volt, hogy legalább havonta egyszer megkérdezze, hogy van Piroska, ír-e nékem levelet, s ha letelik ez az esztendő, mihez kezdek ebben az életben. Olykor csak annyit válaszoltam, hogy lesz valahogy, Teréz. Karácsony táján angyalokat rajzoltam. Ha egy angyal jól sikerült, fölrajzoltam egy nagy, havas fenyőfa tetejébe. Hogy jól láthassa a falut. Mert ha volt még hely a papíron, Bözödöt is oda tettem, alulra, legyen amit őrízzen ez az angyal. Játékból megpróbáltam a testes asszonyt is megkomponálni. De már a ruházatánál megakadtam. Fekete legyen-é vagy fehér a ruházata. A feketét elvetettem. Hogy néz ki egy fekete angyal ? A fehér ruha sem állt jól rajta semmiképpen. Viszonylag jól tudtam rajzolni, de ennek a testes asszonynak az arcát nem sikerült összeraknom. Legalább tíz arcképet készítettem róla. Tíz angyal-képet. Megnéztem őket többször, aztán megállapítottam, ezek mind elrajzolt angyalok. Összegyűrtem ezeket az elrajzolt angyalokat, s megcéloztam a papírkosarat. Nem találtam el. Ott is hagytam őket, ahová estek. Jött Teréz és fejét csóválva mondta, nagy a rendetlenség körülöttem. Mondtam, nem körülöttem van rendetlenség, hanem énbennem, Teréz. Semmi formája nincs az életemnek mostanában. És elrajzolom az angyalokat is. Azt mondja, akkor rajzoljak mértant. Mert a mértanban leginkább csak egyenes vonalak és körök vannak. Azokat nehéz elrajzolni. Jó ötletnek tartottam, amit Teréz mondott. Másnap szóltam a gyermekeknek, ma nem történelmet, hanem mértant tanulunk. Amikor egy nagy léniával kiléptem a tanári szoba ajtaján, hát jő a testes asszony. Kérdi, hová igyekszem azzal a hatalmas léniával, mert a magasugráshoz eddig egy szimpla karót használtam. Mondom, ma mértan lesz, nem magasugrás. Mértan ? Csodálkozott a testes asszony. Hát magának a képesítése nem a mértanra szól. Mondom, eléggé meggondolatlanul, hogy magasugrásra sincs nekem semmiféle képesítésem, de ebből még baj nem lett soha. Na, akkor ha megengedi, bemennék én is arra a mértanra. És beült a leghátsó sorba. Mondom, köszöntsétek szépen a kedves vendéget, azért jött, mert ő is imádja a mértant. Kórusban köszöntek, jó napot kívánunk ! Az órát azzal a bevezetéssel kezdtem, hogy vannak módszerek, amelyekkel az emberi okosságot is lehet mérni. De azok bonyolult módszerek. Inkább képzeljetek el egy tálat, amelyben az ételt szokta melegíteni anyátok. Ha abba a tálba nem ételt teszünk, hanem észt, akkor mit tartunk a kezünkben ? Hát egy tál észt, mondta egy talpraesett gyermek. A legelső sorból. Ezért őt azonnal meg is dicsértem. Fölírtam a táblára, hogy Thálész. Ez a talpraesett gyermek azonnal szólt, hogy nem jól tetszettem fölírni, mert véletlenül odakerült egy h-betű. Mondom, szándékosan tettem azt oda. Mert ez a Thálész egy nagyon nagy tudós volt és mi most éppen az ő tételét, vagyis megfigyelését fogjuk megtanulni. Hosszú, egyenes vonalat húztam a krétával a táblára.  Az egyenes vonal két végére két kicsi tornyot rajzoltam. És elmondtam egy rövid történetet, melyben egy nagyon gazdag ember a halála előtt azt mondta két fiának, hogy ő egy véka aranyat ásott el a két torony közé. Oda, ahonnan az a két torony derékszögből látszik. A véka arany pedig azé lesz, amelyik jó helyen ássa ki a földet, s megtalálja. Ti pedig hol ásnátok,  kérdem az osztálytól. De jól figyeljetek, mert ott van a véka arany, ahonnan az a két torony derékszögből látszik.  Egy csavaros észjárású gyermek szerint azt nehéz kiásni, mert a két templom között falu van, a faluban pedig házak. Akárhol nem lehet ásni. Mondtam, igazad van, akkor képzeletben tegyük ki azt a két templomot a falun kivülre. A mezőre. Ahol nincsenek házak. Sorra jöttek a gyermekek, mindenik tett egy pontot a táblára. Oda, ahol szerinte érdemes lenne ásni. Megtelt fehér pontokkal a tábla, s a kréta is fogytán volt. Kérdem, melyik az a pont, ahonnan a két torony derékszögből látszik. Egy gyermek azt mondja, az ő apja asztalos és ezt a dolgot könnyedén elintézné. De ő is el tudná, ha lenne itt egy spárga. És egy gombostű. Hoztam spárgát, gombostűt és odaadtam annak a gyermeknek. A spárgával kimérte a két templom közötti távolság közepét, s abba a pontba beleszúrta a gombostűt. A spárga egyik végét a gombostűhöz kötötte, a másik végéhez egy krétát szorított, s azzal egy nagy kört rajzolt a táblára. Azt mondta, ez az a kör, ahol érdemes ásni. Mert ennek a körnek minden pontjából nézve derékszögből lehet látni a két tornyot. Ezt ő az apjától tanulta, aki még a vécéjük ülőkéjét is így vágta ki. Na, mondom, ez a Thálesz tételéből adódik. Mert annak a körnek az átmérője, amit ide kanyarítottál, az pontosan akkora, mint a két torony közötti távolság. És annak a körnek minden pontjából nézve, a két torony derékszögből látszik. Ügyesek vagytok, mondtam, mára elég mértanból. Szünet után a testes asszony azt mondta, azért mi vonuljunk el arra a csöndes helyre, ahová szoktunk. Mert ezzel a mértannal baj van. Elvonultunk. Azt mondja, ő a Thálész tételét most sem érti, de ez nem számít. Az számít, hogy miért mondtam a gyermekeknek, hogy ő a mértant imádja. Ez az imádás szó nem iskolába való. Bözödön amúgy is többféle Istent imádnak a népek, ezt a szót kihagyhattam volna. Továbbmenve pedig, azzal is vétettem, amikor a hosszú vonal végére két tornyot rajzoltam. Mégpedig templomtornyot. Ez világosan látszott. Miért nem rajzoltam inkább tengeri világítótornyot ? Mert a mi országunknak szép tengere van, s ott ilyen tornyok is vannak. Mondom, ezek a gyermekek még nem láttak soha tengeri világítótornyot. Különben is az a gazdag ember nem áshatta a véka aranyat a tenger vizébe. Ez igaz, mondta a testes asszony, de azért azt a két templomot is ki kellett költöztetni a faluból. Megmondták a gyermekek. És miféle dolog, hogy most, amikor házakat és gyárakat építünk mindenfelé, odateszi ezeket a tanulókat, hogy templomokat költöztessenek ki a faluból. Egyenesen a mezőre. Ahol semmi keresnivalójuk nincs a templomoknak. A mi mezőinken búza és répaföldek vannak, nem pedig templomok. Ez nagy hiba volt. Még akkor is, ha képzeletben történt a hurcolkodás. Ezeknek a gyermekeknek a képzeletét nem szabad megtölteni templomokkal. Sem pedig arannyal. Az arannyal mindig baj van. Ez nagyon nagy hiba volt ! Jobban tenné, ha továbbra is a magasugrásnál maradna. Mondom, ezt a tanácsát megfogadom. De tegyük fel, ha véletlenül egy tehetséges gyermek a végén akkorát találna ugrani, hogy azzal egy templom tetején is átmehetne, akkor mit kellene szólnom hozzá ? Azt, hogy átugorhatna egy szép, tengeri világítótornyot ? Erre csak annyit mondott a testes asszony, nem gondolta volna, hogy az ő jóindulatú, építő megjegyzéseit ilyen fölényesen kezelem. Sokszor eszembe jutott ez a mértan-óra. Unalmas, téli estéken egy nagy, bekötött rajztömbbe kecskét, őzet, lovat, házakat rajzoltam. De azokon a hófehér lapokon már nem voltak sem szabályos, sem elrajzolt angyalok.


szombat, december 19, 2009

Sósborszesz (Bözödi napjaim,16)


              Fotó : Gergely Tamás, Káfé-Képtár




Sósborszeszes lövöldözés


Egy napon egészen világos ruhában érkezett a testes nő Bözödre. Amint belépett a tanáriba, fölálltam asztalomtól, s indultam is a megszokott, csöndes helyre. Ahol bennünket nem szokott zavarni senki. Azt mondja, ugye, sejtem, hogy újabb baj van velem. Mondom, ezt nem sejtem, hanem biztos vagyok benne. Fessőről érkezett ?- kérdem. Azt mondja, onnan, Fessőről. Elővett egy megkezdetlen, nagy, pirosfödelű füzetet és letette maga elé az asztalra. Azt mondja, ezt ma teleírjuk. Mert most már nem síplikról van szó, sem pedig verebek hajkurászásáról. A fönnálló rendszer fegyveres megdöntésére irányuló készülődés és más emberiség elleni terveim terhelik a múltamat. Tulajdonképpen egy sötét, rácsos pincében lenne most a helyem, valahol, messze, nem pedig Bözödön. De véle nagy szerencsém van, mert azt bízták reá, hogy egyelőre pontosan jegyezze föl az egy évvel ezelőtt, Felsősófalván elkövetett bűneimet. Mondom, ezeket én most szívesen elmesélem, mert jó hangulatban vagyok, s az ő világos ruhája is csupa nyugalmat, s vidámságot áraszt. Melyek lennének azok a megemlített hitványságaim ? Azt mondja, kiderült, hogy azzal a Somaival maguk szétlőtték a falu határát, s ha nem fogyott volna el a lőszerük, elmentek volna Atyhába, s Firtosváraljára is. Hogy ott is szétlőjenek mindent. Na, mit szól ezekhez a vádakhoz, igazak-e vagy nem igazak. Mondom, ezek igaz és helytálló vádak. Kivéve Atyhát és Firtosváralját. Mert oda nem számítottunk menni. A sáros út miatt. Mi teljességgel meg voltunk elégedve a falu határával. És nem födi a valóságot az sem, hogy az egész határt szétlőttük volna Somaival. Csupán egy kicsiny részét lőttük szét. Igaz, azt nagyon. Azt mondja, akkor kezdjük a történetet a legelején, és ki ne hagyjunk semmi fontos részletet, mert Kulcsár elvtárs megmondta a rajonnál, a részletekben szokott megbújni az ördög. Mondom, jó. Nem hagyunk ki semmit. Ott laktam Engi Zsigabá házában, ahol nékem mindig adtak friss tojást, szalonnát és piros hagymát. Ha nem kértem akkor is. Azt mondja a testes nő, ezeket a jelentéktelen dolgokat nem képes ő följegyezni, térjek a lényegre. Mondom, van nékem egy bevált módszerem a följegyzésekre nézve, ha azt elfogadja, úgy megy minden, mint a vízfolyás. Csak annyit írjon fel, hogy Engi Zsigabá, tegyen egy nyilat utána, s akkor azt, hogy étkezés. Ha akarja, szólok, mikor tegyen nyilat. Jó, mondja, próbáljuk meg. Volt Engi Zsigabának egy dohos pincéje, s az a pince tele volt sósborszeszes üvegekkel. Az étkezés után tegyen egy nyilat, s utána azt, hogy sósborszesz. Engi Zsigabának fájós volt a dereka egész életében, ezért gyűlt össze a pincéjében az a rengeteg sósborszeszes üveg. Kérdi, tegyen- e nyilat. Mondom, majd én szólok, amikor tegyen. Egyszer ez a Somai azt mondta nekem, menjek véle a határba, lövöldözni. Nyíl, Somai, nyíl, lövöldözés. Kérdem Somaitól, miért kell nekünk a határban lövöldözni. Azt mondja, hazafiságból. Nyíl, hazafiság. Aztán elmondta Somai, hogy ő a helybéli céllövészet felelőse. Hoztak a tartománytól egy vadonatúj céllövő puskát, s egy csomó lőszert. Nyíl, tartomány, lőszer. Az volt a Somai föladata, hogy készítsen egy nagy listát a fiatalokról, akik hajlandók céllövészetre járni. Nyíl, fiatalok. De nem jelentkeztek, csak néhányan. Azokat is letiltották a szüleik, mert sok volt a mezei munka. Erre behívták Somait a tartományhoz és jól leteremtették, miért ilyen tökéletlen és azt mondták, két hét múlva ellenőrzik őt, s ha akkor is lesz még megmaradt lőszer, meggyűlik a baja. Nyíl, fenyegetés. Erre Somai két gyermeket kijelölt az osztályából, hogy cipeljék a lőszeres ládát, s elindultak a határba. Kiérvén a határba, Somai nekifogott a lövöldözésnek. Lőtt mindenfelé, még fölötte elszálló madarakra is. Nyíl, madarak. Hazatérve a határból, készített egy hosszú listát, kitalált nevekből. És amikor jöttek őt ellenőrízni a tartománytól, s látták, hogy mind egy szálig elfogyott a lőszer és lista is volt a céllövőkről, megdicsérték Somait. És hagytak néki még két láda lőszert. Nyíl, dicséret, névsor. Azt mondja a testes asszony, egészen jó ez a módszer, csak néhány szót jegyzett le és már érti, miről van szó. Csak azt nem tudja még, hogy miképpen kerülnek ide a sósborszeszes üvegek. Mondom, nyíl, üvegek. Most következik az én történetem. Mert én nem tartottam helyénvalónak, hogy bárki is csak úgy, vaktában lövöldözzön a határban. Mert könnyen eltalálhat valakit egy gellert kapott golyó. Nyíl, gellert kap. Kérdem, tetszik tudni, mi az, ha gellert kap egy golyó ? Azt mondja, most hallja először. Az annyit jelent, hogy megütközik valamiben a golyó, eltér a trajektóriától és oda megy, ahová akar. Azt mondja a testes asszony, megint elővettem neki egy ismeretlen szót, le sem tudja írni, hogy trajektória. Mondom, nem baj, mindent nem tudhat a hadi tudományokból egy női személy. Szóval, azt mondtam Somainak, szívesen elmegyek én is célbalőni, de akkor legalább legyen cél. Amire lőjünk. És hagyjuk békében a fölöttünk röpülő madarakat. És én azt javasoltam, legjobb, ha visszük magunkkal a sósborszeszes üvegeket. Célnak. Nyíl, cél, üveg.  És cipelték utánunk a gyermekek a lőszeres ládákat, s azt a rengeteg sósborszeszes üveget. Ki a határba. Tegyen e nyilat ? Mondom, még várhat vele. Kiérvén a határba, kerestem egy olyan beomló, köves martot, ahol nem jár soha senki. Még megközelíteni is alig lehet. Mondtam Somainak, itt fogunk célba lőni. És sorra szétlőttük az összes sósborszeszes üveget. Ezeket az üvegszilánkokat fedezték fel később a helybéli parasztok, s azt mondták, ők effélét nem láttak még a világháborúban sem. Pedig ott is lőttek eleget. És jelentették a hatóságnak. Kiderült a kitalált nevekből csinált névsor és lőttek Somainak is. Vagyis megdicsérték és szépen leváltották. Nyíl, üvegszilánk, leváltás. Mondom a testes nőnek, nem tartja érdekesnek, hogy most is úgy van, ha valakit nagyon megdicsérnek, le is váltják utána. Azt mondja, nekem jó megfigyelő képességem van. De az a módszer, a nyilakkal, az olyan jó, hogy ha van kedvem hozzá, meséljek még, élvezet följegyezni abba a piros füzetbe. És nem is árt, ha tele van följegyzésel az a füzet, mert ha csak nyilak vannak benne, őt is megdicsérik, s utána már tudjuk, mi következik. 


Verebek a templomban (Bözödi napjaim, 15)




                              Fotó : Székely Sándor, Káfé-Képtár


Verebek a templomban


Ahogy teltek a napok, ez a testes asszony egyre világosabb ruhát kezdett viselni. Ennek én nem örültem, mert ahogy teltek a napok, ez az asszony egyre sötétebb hírekkel érkezett Bözödre. Egy napon hanyag mozdulattal vetette oda a táskáját egy félreeső székre. Mély lélegzetet vett, minta az utolsó volna, nagyot sóhajott és megállott előttem. Azt mondta, tegnap járt Felsősófalván. Én ebbe máris beleszóltam, mondtam, keveset jár oda, mert aki többször jár, tudja, hogy azt a falut a helybéliek egyszerűen Fessőnek nevezik. A rövidség kedvéért. Ő legyintett, s folytatta, amit elkezdett.  Éppen a síplik-ügyet akarta végérvényesen lezárni, de ez nem sikerült, mert nem találta Éva tanítónőt az iskolában. Mondom, lezárhatta volna nélküle is, mert kicsi a falu, s a titkok madarai nem tudnak fészket rakni egy kicsi faluban. Az lehet, mondta a testes aszony, de jó, hogy a madarakat említettem. Mert most éppen madarakról fogunk mi ketten beszélgetni. Pontosabban verebekről. Nem lehetett rossz a kedvem, mert erre azt válaszoltam, állítólag a veréb nem madár, s azt a beszélgetést mi rövidre tudjuk fogni. Ismét elhúzódtunk egy csöndes helyre. Azt mondta nekem ez a testes asszony, ne vegyem rossz néven, de ő Fessőn azt tudta meg rólam, hogy szó szerint idézve „jómadár” voltam én abban a faluban. Mármint a tavalyi esztendőben. A tanárságomban hibát nem találtak, de azt fölfogni nem tudták, miért hajkurásztam a verebeket a templomban. Erre adjak most magyarázatot. Miért hajkurásztam a verebeket. Pont a templomban ? Tanár létemre. És egyáltalán igaz-e, amit az ottani emberek beszélnek rólam, vagy csak kitalálták unalmukban ? Mondom, ezt nem kitalálták, ez a tiszta igazság. Valóban hajkurásztam a verebeket a felsősófalvi templomban. De csak egyszer. És kivel hajkurásztam a verebeket a helybéli pap tudomása nélkül ? –kérdezte a testes asszony. Mondom, ez sem titok abban a faluban. Egy Somai nevezetű tanítóval hajkurásztuk a verebeket. És mondja, templomjáró ember volt ez a Somai, mint maga, vagy csak véletlenül tévedtek be abba a templomba, kiváncsiságból, hogy vannak-e verebek a templomban ?  Mondom, ne tessék haragudni, de én ebben a hangnemben nem tudok beszélgetni. Ilyenkor fölfut a fejembe valami idegesség és összekeverem a valóságot a kitalált dolgokkal. Magát pedig a valóság érdekli, nem pedig a kitalált dolgok. Nyugodjak meg, mondta a testes asszony, mondjam meg a tiszta valóságot, kíméljem meg őt a sok utazástól. Mert minden új információ miatt neki föl kell utaznia Felsősófalvára. Rendben van, mondtam. Az az igazság, hogy az iskola igazgatója elhatározta, nem megy nyugdíjba anélkül, hogy valami szép cselekedet ne maradna utána abban a faluban. Összehívta a fiatalokat, s eldöntötték, híres kórust alakítanak, ha már olyan szépen tudnak énekelni a kocsmában. És mi kell a fiatalokon kívül egy kórus megalakításához ? Hangvilla. Az egész faluban nem volt egy árva hangvilla. Csak olyan, amivel a trágyát szokták kihányni az istállókból. Egy napon behívott minket ezzel a Somaival az irodájába, elővett egy szép hegedűt, s azt mondta, menjünk be a templomba és hangoljuk be azt a hegedűt a bécsi Á szerint. Mert van a templomban egy jó harmónium, s azon megtaláljuk, hol van a bécsi Á. Ő ezt a műveletet nem végezheti el, mert egy igazgató, ebben a politikai helyzetben, különösen nyugdíjazása előtt nem mehet be egy templomba. Semmi szín alatt. Mi elvállaltuk a stímolási megbizatást. Ez a Somai azt hitte rólam, tudom, hol van a bécsi Á a harmóniumon. Én pedig ugyanezt tételeztem föl róla. Ott álltunk tanácstalanul a harmónium előtt és néztük egymást. Somai pötyögtette ugyan a billentyűket, de fogalma sem volt arról, melyik a bécsi Á. Közben csavargatta a hegedű kulcsait, hogy mégis, valami elfogadható hangok jőjjenek ki belőle. Az oda begyűlt verebek röpködtek a fejünk fölött, ez Somait idegesítette, s azt mondta, zavarjuk ki innen őket, legalább ennyi hasznunk legyen, ha már itt vagyunk, a templomban. És én segítettem Somainak a verebek hajkurászásában. Mert barátomnak tekintettem őt. És ő is engem. Azért is jártunk esténkint együtt a helybéli kocsmába. És mi lett abból a kórusból, kérdezte a testes asszony. Mondom, lehet, most is énekelnek azok a lelkes fiatalok. De nem biztos, hogy a bécsi Á szerint. És az ő dalaik is összevissza szállanak a falu fölött, akár azok a verebek a templomban.


péntek, december 18, 2009

Síplik (Bözödi napjaim,14)


                             Fotó : Incze Domokos, Káfé-Képtár


A síplik-ügy kirobbanása



Dániel utóda, a testes asszony sokáig talpig feketében járta a bözödi, hitvány utakat. Többször lehetett látni, amint bemegy a néptanács, vagy a rendőrség épületébe. Mindig gondosan letisztította  sáros cipőjét az ajtó előtt, s nagyokat köszönt a ki és bejáró népeknek. Egy napon egyenesen hozzám jött, az iskolába. Azt mondta, nagy bajban van, mert fönnakadt egy furcsa szó jelentésén, s szeretné, ha azt kikeresném valami lexikonban. Mert nekem vannak régi könyveim. Kérdem, mi lenne az a szó. Azt mondja, az a szó a síplik. Mondom, azt a szót hiába is keressük a lexikonokban, mert azt csak egy felsósófalvi tanítónő ismeri. És én. Más senki. Azt mondja, akkor ő jó helyen jár, mert a síplik-ügy éppen felsősófalván robbant ki. Mégpedig egy Éva nevezetű tanítónő ejtette ki a száján, egy évvel ezelőtt, amikor kinevezték abba a faluba. Mondom, szóval kirobbant az a síplik-ügy...Azt mondja, az ki. Annyira kirobbant, hogy most már a felsőbb szervek is foglalkoznak ennek az Éva nevezetű tanítónőnek az elejtett szavával. Mert egy fontos és megbízgató mozgalmi ember szerint a síplik nem más, mint egy titkos szó. És ez az Éva nevezetű tanítónő úgy tesz, mintha nem tudná, miről kérdezik. Csak naphosszat sír és hallgat, amikor behívják, hogy tisztázzák, mire vonatkozik ez a szó, hogy síplik. Nagy szerencséje van most magának, hogy az előbb bevallotta, nem titkolta el előttem, tudja, mi az a síplik. Mert a szerveink egyszer úgyis reájöttek volna az igazságra. A szálak pont ide vezetnek, Bözödre. Aztán kis fejtörés után azt mondja, keressünk magunknak egy csöndes zugot, ahol nem zavar minket senki. Mert ez az Éva tanítónő már nem aktuális, átlépett rajta az idő. Ez az egész síplik-ügy ettől a pillanattól kezdve áthelyeződött ide, Bözödre. És én vagyok az az ember, akit ez a dolog közvetlenül érint. Kérdem, hát miért pont engem érint ez a dolog, mi közöm van nékem a síplikhoz, életemben nem volt senkihez egyetlen titkos szavam. Könnyen találtunk magunknak egy csöndes zugot, ahol nem zavart minket senki, mert üres volt egy osztályterem. Leültünk oda, szemtől szembe. Azt mondja ez a testes asszony, miért állítom azt, hogy életemben nem volt nekem senkihez titkos szavam. Mert ő tudja, Felsősófalvára is büntetésből helyeztek engem. Írják a hivatalos papírok. Maguk ott, Kolozsváron forrongtak ötvenhatban. Annyira forrongtak, hogy a társai már rég a rácsok mögött vannak. És azt is tudjuk, hogy én miért nem kerültem a rácsok mögé. Mert én nem vettem részt a házsongárdi temetőben halottak napján, hanem elmentem egy börönd gyertyával Siménfalvára. Azt is tudjuk. Értse meg, hogy a szervek mindent tudnak. Csak azt az egyet nem tudják még, hogy mi a jelentése annak a titkos szónak, hogy síplik. Na, ezt magyarázza meg most nekem, nem hallja senki. Mondom, jól van, megmagyarázom. De előre megmondom azt is, hogy az én magyarázatommal a síplik-ügy nem lesz teljesen elintézve. Mert az egy roppant szégyenletes ügy. Az úgy volt, hogy amikor én Felsősófalvára megérkeztem, s jelentkeztem az iskolában az igazgatónál, két újonnan jött tanítónő épp indult szállást keresni. Mert nem volt ahol aludjanak és már esteledett. Azt mondta az igazgató, menjek én is velük, keressünk magunknak szállást. És nézzünk be először egy Katalin nevű tanítónőhöz, aki már néhány napja itt van és talált magának egy rendes szobát egy családnál. És elindultunk négyen, házról házra, hol lenne egy kiadó szoba. Több helyen azt mondták, üres szobájuk van, de nincs benne kályha, s jön a tél, ott lakni nem lehet. Márpedig ők kályhát nem vesznek, mert az az első szoba, ahová csak nyáron ha bemennek valamiért. Azért nincs is kilyukasztva a szoba mennyezete, mert ahová nem kell kályha, minek lyukasztanák ki a szoba mennyezetét ? Egyszer, egy háznál azt mondták, nekik van kiadó szobájuk, kályha nincs benne, de azt könnyen lehet venni. Ez az Éva nevezetű tanítónő fölnézett a szoba mennyezetére, összecsapta a tenyerét és boldogságában azt mondta, Istenem, micsoda szerencse, hát itt van síplik. Nem kell kilyukasztani a mennyezetet. És mondta, hogy ő máris megy a boltba, kályhát venni. Ez a síplik-ügy. És ez a síplik nincs benne a lexikonokban, mert ez az Éva a saját falujából hozta magával ezt a szót. Az ő falujában sípnak nevezik a kályhacsövet, s a lyukat, amit a mennyezetbe szoktak fúrni, azt pedig liknak hívják. És boldog is volt ez az Éva Felsősófalván mert kályhát vett magának, a kályhacsövet a házigazda fölnyomta a kész lyukba, s a szállás dolga el volt intézve. Abban az esztendőben sokszor emlegettük, milyen nagy dolog, ha egy frissen kihelyezett tanár, vagy tanító olyan kovártélyt talál magának Felsősófalván, ahol még síplik is van. Egy napon maga a tanfelügyelő jött el a faluba, érdeklődött, hogy érzik magukat a tanügyi káderek. Mi pedig elmeséltük, hogy jártunk a síplikkal. Ő pedig azt mondta, jelenteni fogja a felsőbb szerveknél, micsoda szégyen, ha egy faluban úgy várják a tanítót, hogy örülnie kell annak is, ha talál magának egy szobát, ahol ki van fúrva a mennyezet. Később síplik-ügy lett a történetből, de már úgy állították be az egészet, hogy államellenes, reakciós, sötét erők mesterkednek a faluban, azt terjesztik, hogy hitvány a rendszer. A testes asszony csak kopogtatta az asztal lapját egy piros ceruzával és hallgatott. Azt vártam, örül, hogy megoldódott a síplik-ügy, s le is zárjuk. De ő nem zárta le. Azt kérdezte, nekem mi a véleményem a rendszerről, eltekintve a síplik- ügytől. Hitvány ez a rendszer, vagy nem hitvány. Én is kezdtem kopogtatni az asztal lapját az elhanyagolt, hosszú körmeimmel. És hallgattam. Aztán ő szólalt meg. Okosan kitalált mondatot fogalmazott meg. Azt mondta, úgy veszi észre, hogy én most is legszívesebben elindulnék a falumba egy börönd gyertyával.