hétfő, november 30, 2009

Classic Printing

Fotó : Mihu Constantin




Classic Printing


Azt mondja nekem ez a Berta Laci az ő szép nyomdájának kellős közepén, mely gondolom, ott van ma is Clevelandban, a Madison út 9527 szám alatt, szóval azt mondja nekem, csípőretett kézzel, hogy ha már indulok haza Amerikából, vigyek magammal egy szép kis szocializmust és világbékét. Mondom neki, te, Laci, nálunk bőven van szocializmus, de világbékéből vihetek, ha már fölajánlotta, mert abból soha nem elég. Azt mondja ez a Berta Laci, hogy ő nem viccel, éppen most nyomtatta ki azt a szép könyvet, amelyben szocializmus van és világbéke. Ez a címéből is látszik. Még meleg. És elővett egy szépkötésű könyvet, kezembe adta, s csakugyan meleg volt még. És erősen nyomdafesték szagú. Nézem közelebbről ezt a könyvet, hát rajta van a főtitkár fényképe. Mondom, ha ezt én elviszem haza, az olyan, mintha a Szaharába homokot vinnék. Mégpedig onnan, ahol alig lehet homokot kapni. Azt mondja Berta Laci, a hasonlat szép, de ez a könyv is szépen van kinyomva. Mert ő rusnya könyveket nem szokott kinyomni. És hogy csak vigyem haza emlékbe az ő mukáját, tegyem, ahová akarom, de vegyem tudomásul, ez a könyv nyomdatechnikailag tökéletes. Aztán, hogy mi van egy könyvbe írva, az más lapra tartozik. Őt például egyáltalán nem érdekli, mi van abba a könyvbe beleírva. És őt a politika sem érdekli. Ennek a könyvnek a kinyomtatását neki jól megfizették és ő jó munkát végzett. Meg lehet nézni. Megsaccolom a szép könyv súlyát, s mondom, ebből ki kellene vágni. Ne legyen ilyen nehéz, mert a repülőn sem szeretik a nehéz csomagokat. Hogy is képzelem én azt, hogy abból kivágjunk, mondja halovány sértődéssel ez a Berta Laci. Mert ő ugyan ki tud vágni belőle, de akkor az a könyv hogyan fog kinézni ? Mondom, az akkor kisebbnek fog kinézni. S főleg könnyebbnek. És meg is mutattam ennek a Berta Lacinak, honnan lehet abból a könyvből kivágni, hogy nyomdatechnikai szempontból mégis nézzen ki valahogy. Mutattam a lapok széleit. Két ujjnyit oldalt, két ujjnyit felül, s alul. Az a fehérség nem számít. Ha le lehet vágni. Mert ha nem lehet levágni, akkor én el sem viszem. És fogta azt a könyvet ez a Berta Laci, behelyezte egy hatalmas vágómasinába, nyomkodott valami gombokat, s hát máris le van vágva minden fölösleges fehérség. Én láttam a Berta Laci arcán, hogy ez az embertelen könyvcsonkítás szakmailag nem tetszik neki. Ezért rámutattam arra a részre, ahol világosan látszott a fölírás : Classic Printing. És mondtam ennek a Berta Lacinak, hogy nincs veszve semmi. Mert akinek én ezt a könyvet otthon megmutatom, azt is megmondom neki, miért van így megcsonkítva és azt is megemlítem, hogy a repülőn sem szeretik a súlyos csomagokat. És hogy ott van a nyomda neve, a Classic Printing. Ahol ez a könyv készült. Búcsúzáskor csóválta a fejét ez a Berta Laci, de azért jó utat kivánt nekem.

Azóta nem láttam ezt a Berta Lacit. A megcsonkított könyv sincs már meg. Elajándékoztam valakinek. Ami benne volt, az a szocializmus is annyira megcsonkult, hogy csak néhány füstös, omladozó gyároszlop, s elhagyatott kémény maradt belőle. Esetleg holmi attitűd. Most attól félek, nehogy így járjak a világbékével is. Mert ha jól megnézzük, a világbéke lapjain is lehet nyomdatechnikailag hibát találni. És ki tudja, él-e még ez a Berta Laci, s működik-e még a Classic Printing ? Csak az az egy biztos, hogy a repülőgépeken általában nem szeretik a súlyos csomagokat.



vasárnap, november 29, 2009

Vasalt vasárnapok

Fotó : Haragos Zoltán




Vasalt vasárnapok


Mint fürge sáska, frissen

kaszált füvön, csak fölugrik

váratlanul egy rím e sorok közül,

sehol semmi rend, beosztás,

úgy jöttem e világra, nem

voltak kényelmes

körülmények a közelemben,

esetleg néhány éhes lúd

ha gágogott az udavaron,

átjött a szomszéd, gyűrött

sapkáját kezében tartva,

na, mi van, fiú, vagy leány,

ugye, azt már mondtam néktek,

amikor megszülettem, rút

kinézetem miatt

szinte bedobtak patakunkba,

mert azért agyon

épp ütni nem akartak,

jólelkű volt Zsuzsikanéném,

bizony, mondtam néktek,

de ti nem figyeltetek szavamra,

el voltatok foglalva nagyon

saját fejlődésetekkel, vezetni

akartatok engem, s másokat,

számomra ma már misztérium,

miképpen fedeztétek föl

a pelenkátok résén,

merre van a minisztérium,

igaz, személyes okok

játszottak közre és én,

rút kinézetem ellenére

valahogy megmaradtam,

micsoda szerencse, sose

felejtem, később el kellett rohannom

egy kimetszett szövettel,

nézzék meg, rákos-e,

és vártak reám vasalt vasárnapok,

hogy tenyeremből kiszedhessem

a töviseket, csupa személyes ok,

mi közrejátszott máskor is,

hogy csöndben ültem,

észrevétlen, bizony,

nem a ti munkátok púposítja sok

könyvetek, kinek nem inge,

ne vegye magára, talál

mást, puplint és khakit,

vigyáznom kell, nehogy

megsértsek valakit,

ó, s milyen szép,

kerekre sikeredett életrajzotok,

már piciny korotok idején

mindent tudtatok, még azt is,

nem férek közétek ide én.


péntek, november 27, 2009

Bog

Bodor Zsolt fotója, Káfé Képtár



A bog


Amiről most beszélek, tulajdonképpen egy semmi, kis történet. Mert azt a bogot ott fedeztük föl a Jakab Jóska cipőfűzőjén. Nem valakinek a nyakán, vagy a sorsán. Mert ugye, az mégis más, ha bog kerül valakinek a nyakára, vagy éppen az egész sorsára. És ki volt ez a Jakab Jóska ? Egy senki. Erről a Jakab Jóskáról csak annyit érdemes tudni, hogy a szomszédunkban lakott. Közvetlenül. A Bárgác nevű utcában. Ez a Jakab Jóska tudomásom szerint soha nem csinált semmit. Csak üldögélt a kicsi, háza előtt, s nézte az elmenő népeket. És pipázott. Állítólag egész életében pipázott. Amint elapadt a teje az anyjának, szereztek néki egy kiszuperált pipát. Hogy legyen valami a szájában, ha már megszokta. Ennek a Jakab Jóskának még az a kiszuperált pipája sem ért semmit. Azért is volt az kiszuperálva. Két helyen is el volt repedve. Az a pipa azért volt sokrétűleg megdrótozva, hogy ne repedjen tovább. Maga, Jakab Jóska drótozta meg. Sajátkezűleg. Annyiszor, ahányszor tovább akart repedni a pipája.

Egy forró, nyári délutánon azt hallottuk, hogy ez a Jakab Jóska hamarosan meg fog halni. Egyszer azért fog hamarosan meghalni ez a Jakab Jóska, mert már eléggé öreg a meghaláshoz, másdodszor pedig a sok pipázás miatt. Mert ez a Jakab Jóska olyan semmi ember, föl szokott kelni éjfél után is, csak azért, hogy elszívhasson egy marék dohányt. Az ő omlatag háza előtt. Éjfél után. Márpedig akinek éjfél után is a pipázáson jár az esze, sokáig nem élhet. Ez a jóslatnak is beillő, szomorú hír másnapra összegyűjtött néhány gyermeket Jakab Jóska háza elé. Mentem én is, hogy a saját szememmel lássam, miképpen hal meg ez a Jakab Jóska. Mert köhögni már nagyon sokat köhögött ez a Jakab Jóska. Leültünk oda, Jakab Jóska elé, a porba és néztük Jakab Jóskát. Ez a Jakab Jóska azt mondta, miért nem kerítünk egy csutakot, vagy egy darab deszkafélét, miért ülünk ott, abban a hitvány porban, az ő háza előtt. Ha már ott akarunk üldögélni. Mert ő semmi pénzért nem ülne le abba a hitvány porba, azért van az ő feneke alatt egy régi, háromlábú szék. Ez a Magyari Feri eléggé szabadszájú, meggondolatlan, hitvány gyermek volt, azt mondta Jakab Jóskának, hogy azt a háromlábú széket kár emlegetni, mert az a szék nem ér semmit. Még fészkelődni sem lehet azon a széken. Mert azonnal fölborul, vagy kitörik valamelyik lába, ha fészkelődik rajta az ember. Erre azt mondta Jakab Jóska, hogy az a háromlábú szék jól meg van csinálva, mert még egy testes orosz ezredest is megbírt. Erről a székről nézte végig a testes orosz ezredes, amikor a nagy, kövér disznót lelőtték az udvaron és a katonái megsütötték. Itt, az ő udvarán. A háború idején. És akkor valamelyik gyermek azt mondta, az már rég volt, nem is érdemes azokat az időket előhozni. Egy másik gyermek szerint érdemes azokat az időket előhozni, mert ő hallotta, amikor beszélték a szülei, hogy Jakab Jóska nélkül semmire sem tudtak volna menni az oroszokkal. Mert oroszul csak egyedül ő tudott a faluban. Ez a Jakab Jóska. Ő volt a tolmács. És valósággal hordozták őt az oroszok magukkal, házról házra, hogy ne kelljen állandóan integetniük, kézzel-lábbal, merre van egy kövérebb lúd, vagy disznó. Erre azt mondta ez a hitvány Magyari Feri, ő nem hiszi, hogy Jakab Jóska tudna oroszul, mert még a cipőfűzőjét sem tudja rendesen megkötni. És az ő cipőfűzője sem ér semmit. Mert az nem is igazi cipőfűző, hanem egyszerű spárga. És bogra megkötve sincs rendesen az a spárga, két füle lóg, kiáll, akármibe bele tud akadni. Ez a Jakab Jóska megsokallta a dolgot és mind a két lábát előrébb nyújtotta, hogy jobban lássuk a bogot a cipőfűzőjén. Ez a hitvány Magyari Feri erre összecsapta a tenyerét és azt mondta, hogy magának a cipője sem ér semmit, nemhogy a cipőfűzője, ami csakugyan egy szimpla spárga. Arra a cipőre kár cipőfűzőt szerelni, mert már úgy szét van taposva, majdnem olyan széles, mint amilyen hosszú. Hogy is tud járni ilyen cipőben, kérdezte ez a Magyari Feri. Amennyit ő jár, annyit kibír az ő cipője, mondta csöndesen ez a Jakab Jóska. És pipázott tovább, nagy nyugalommal. Azt én magam is furcsállottam, hogy ennek a Jakab Jóskának a cípőfűzője nincs rendesen bogra kötve, s a két füle ki is áll, mint a leánykák pántlikája. Mondtam is ennek a Jakab Jóskának, hogy az ő cipőfűzője pont úgy van megbogozva, mint a leánykák hajában a pántlika. És én az ő helyében kivágnék abból a cipőfűzőből, lecsapnék egy darabot, ne legyen olyan hosszú, s akkor már rendesebb lenne a kinézetele. Még akkor is, ha az csak egy spárga. Rajtam akkor semmiféle cipő nem volt, hogy megmutathattam volna, milyen szép bogot tudok csinálni a cipőfűzőmre. Csak mutattam az ujjaimmal, hogy miképpen szoktam a bogot megkötni, s azt kioldani milyen módszerrel szoktam. Még a körmeimet is megmutattam ennek a Jakab Jóskának. Mondtam neki, jó körmökre van szükség ahhoz, hogy az ember ki tudja bogozni a cipőfűzőjét, ha az rendesen meg van kötve. És mondtam, hogy nékem jó körmeim vannak. Jók a megkötésre, s jók a kioldásra is. Azt mondja nekem ez a Jakab Jóska, hajoljak közelébb és fogjam meg a cipőfűzőjének egyik végét. Megfogtam, de közben azt figyeltem, nem akar-e belémrúgni azzal a széttaposott cipőjével, amiért a bogcsinálásra oktattam. Nem akart belémrúgni. Azt mondja nekem Jakab Jóska, most rántsam meg a spárga végét. Megrántottam. És mint egy majdnem elnyílott tulipán, egyből kibomlott Jakab Jóska cipőfűzője. És azt mondja Jakab Jóska, na, látod, fiam, nem kell erős köröm a kibogozáshoz. Minden bogot úgy kell megkötni ebben az életben, mondta Jakab Jóska, ünnepélyesen, mint valami prédikátor, hogy azt bármikor könnyedén meg is lehessen oldani. Soha ne kössetek végleges bogot semmire, mondta ez a Jakab Jóska. Ez a semmi ember. Mi pedig csak néztük ezt a semmi Jakab Jóskát, kissé eltűnődve. Énnekem ez a Jakab Jóska minden nap eszembe jut, valahányszor a cipőfűzőm kerül a kezembe. Úgy látszik, ez a semmi ember, ez a Jakab Jóska meghalni sem tudott egészen.



csütörtök, november 26, 2009

Santa Fe

Fotó: White Sands National Monument, New Mexico, USA, flickr.com, by Marc Shandro



Santa Fe


(Útleírás)


Ezt a várost sokáig csak a nevéért szerettem. Santa Fe... Egyszer azt mondtam magamban, ha csak egy kicsit is közelebb kerülök hozzá, bemegyek Santa Febe. Egy napon oly közel kerültem Santa Fehez, hogy be is mentem Santa Febe. Nagyon nem érdekelt engem ez a Santa Fe. Csak az érdekelt, hogy lássam egyszer én is ezt a Santa Fet. Mert mindent tudtam róla. Azt is, hogy amikor ott meleg van, akkor jó meleg van. És amikor hideg, akkor jó hideg. És hogy a házak falára ott is firkálnak, mint más városokban. Azért megnéztem ezt a Santa Fet. És miután jól megnéztem, otthagytam Santa Fet.

Szép emlékem van erről a Santa Feről. Már jó messzire jártam Santa Fetől, amikor azt vettem észre, lassít a tehervonat. Épp, hogy csak cammog. És lehúzza ablakát a mozdonyvezető, hogy kinyújtott karjával elérje az útszéli fák lombjait. És hagyja, hogy az útszéli fák levelei végigsimítsák a tenyerét. Míg lassan halad a tehervonat. Texas felé. Onnan jött ez a tehervonat, Santa Feből. Ahonnan én is. Együtt jöttünk. Santa Feből. Mentünk Texas felé. És elmaradoztak az útszéli fák. És nem volt már lomb és nem volt több levél. És fölhúzta ablakát a mozdonyvezető. És rohanva mentünk tovább. Santa Feből Texas felé.


szerda, november 25, 2009

Lék


Hajdú Mónika fotója, Káfé Képtár


Lék


Ha jól megnézem, léket

kapott hajóm, nem éket,

s ülvén a part homokján,

tűröm, a nap ha éget,

itt szél se jár, s a lombját

felém nem nyújtja ág

hűvös, jó menedéknek,

elnézek oda, át,

hol élhetnék szebben,

mint más, ki messze lát,

szeme meg se rebben,

számba is vehetném

a lét jobbik oldalát,

de mit tehet, ki vén,

s még szív egy cigarettát,

percenkint, persze, mért ne,

ha jobbat már nem talál

a lékre, még mi kéne ?



kedd, november 24, 2009

Légi lány

Nagy P. zoltán fotója, Káfé Képtár



A légi lány


Nem az, hogy féltem

akkor, vagy valami,

de szólt a légi lány, hogy

öveket bekapcsolni

és jó volt hallani,

nem kell már semmi holmi,

mögöttem nem lesz lábnyom,

a világ belőlem is kifogy,

nemcsak olajból, csöndből,

nyugalomból, ezt is megértem,


azért kár értem,

mondtam, úgy, magamban,

kevés, de pénzem

is van lent, a bankban,

azt most ne nézzem,

nincs már időm sok itt,

mire leérek, tán

annyit kitalálok,

hogy ez a légi lány

kire is hasonlít.



hétfő, november 23, 2009

Hintaszék

Nagy András fotója, Káfé Képtár



Képzelt hintaszék


Úgy ébredtem ma, jó,

és könnyed hangulatban,

elnyúltam, mint hajó

öbölben, mozdulatlan,

ha jól emlékezem,

talán még ásítottam,

de ne múljék ezen,

fontos, hogy megköszöntem

sorsnak, véletlennek,

föl is kelhetnék ma,

ha úgy adódik, könnyen

ledönthet a lomha

kór, mely rajtam átlát,

s ha éppen kedve tartja

benyújtja a számlát,

szóval, ma reggel szépen

megköszöntem mindent,

főleg, hogy itt lehettem,

láttam utcát, népet,

ihattam jó sört, tejet

és az is volt, rumom,

boroztam, nem eleget,

de fölkelni még félek,

lehet, hogy felrúgom

a képzelt hintaszéket.



vasárnap, november 22, 2009

Szerelmes levél

Pusztai Péter fotója



Szerelmes levél az algebrához


Kedves h1n1 !


Nem tudom biztosan, algebra vagy-e, vagy kémia. Mert tudomásom szerint az algebra és a kémia neveiben vannak betűk és számok, de remélhetőleg megkapod levelem, (majd szólj nekem, ha megkapod), nem szeretném, hogy ennek a féltékény természetű Pandémiának kerüljön a kezébe e vallomásom. Tulajdonképpen a címedet sem tudom. Csak annyit, hogy Ciprus. Sietek tudatni veled, hogy én még jól vagyok. Krákogni is csak akkor krákogok, amikor macskáimat akarom elriasztani a bejárattól. Ragyogó a lázam, s a közérzetem is ragyogó. Ritkán köhögök, akkor is csak megszokásból. A hátfájásom a szokásos, koromnak megfelelő, rendes hátfájás az enyém. Már annyira megszoktam, hogy ragaszkodom is hozzá. A fejfájásomat szóba sem hozom. Miféle ember, akinek a feje sem fáj soha, semmiért ? Ugye, szerinted sem ér semmit az olyan ember, akinek soha nem fáj a feje ? Itt olyan emberekkel vagyok körülvéve, akik valósággal tömik magukat fokhagymával, a semmi kis életüket féltik. Én kerülöm ezt a sok fokhagymaszagú embert, kizárólag reád gondolok, kedves h1n1 ! Boldog vagyok, hogy vagy. Mert te mented meg az emberiséget a sok krákogástól, a véget nem érő köhögéstől és az egekbe szökő láztól. Tudod, mi vagy te nékem, kedves h1n1 ? A remény vagy, nem egyéb, a remény maga ! Mert valami jó melegség fog végigmenni rajtam, ha itt érezlek majd a véremben, minden porcikámban, s nem kell félnem többé az elmúlástól ! Én ugyanis nem szeretek elmúlni, kedves h1n1 ! És nem is fogok elmúlni mindaddig, amíg érzem, hogy vagy. Milyen kár, hogy nem tudom a címedet, s a szüleidet sem ismerem, kedves h1n1 ! Milyen kár. Mostanában nincs olyan napom, hogy ne gondolnék reád. Most például arra gondolok, ha hirtelen megkapnád a Nobel-díjat, ezek a szegény Nobelék azt sem tudnák, hol keressenek. Mert ez a Ciprus ugyan nem nagy, de mégsem egy kicsiny falu. Járjanak házról házra ezen a Cipruson azzal a díjjal ? Különben csak járjanak. Látod, én azt szeretem benned, hogy titoktartó vagy. Nem fecsegsz a hollétedről, a szüleidről. És szerény is vagy nagyon. Nem dicsekszel magaddal, a te mindenhatóságoddal. Csak egyszerűen vagy. Mondjuk, ülsz egy árnyékos ligetben. Egy padon. Cipruson. És vársz. Várod a híreket a nagyvilágból. És elhozza néked a postás azt a kis járandóságot, amire föltétlen szükséged van. Abban az árnyékos ligetben. Veszel rajta fagylaltot. Mondjuk. Gondolom, azért a postás csak tudja, mely padon szoktál üldögélni. Mert ha nem találna meg, ülhetnél azon a ligeti padon az idők végezetéig. Egy fúvintás fagylalt nélkül. Cipruson.



szombat, november 21, 2009

Fényűzetés

Fotó : Wikipedia



Fényűzetés


Ki sem kell tennem a lábam a házból, sem az udvarról, sem a városból, sem Európából, csak bekapcsolom a lámpát az asztalom fölött, s máris jönnek a hírek a nagyvilágból, egy ezüstös csillogású molypillancs hozza a hírt, hogy élet van körülöttem, cikázva közli velem, sikerült kibújnia egy falra akasztott kép mögül, a sarokból, vagy a székre letett báránybőrből, itt van ő is velem, roppant kiváncsi, miért keltem föl éjnek idején, nem tolakszik, nem csapkodja a mellét, csak körberöpül a fényben, s leszáll valahová, a függöny rojtjaira, ahonnan jobb a kilátás reám, nem üldözöm, még egy új szót is kitalálok a tiszteletére, fényűzetés ez a szó, most barátkozom én is e fölfedezéssel, próbálom magamra ölteni a szó jelentését, mintha találna hozzám ez a vadonat új szó, mert engem is sokszor elűz magától az erős fény, szúrja a szemem, bezzeg, a vándorlepke nyugodtan elüldögél egy érő almán a napsütésben, nyíló virágon, csalánon, van, amelyik jól érzi magát a hangyabolyban, a másik mézet, cukros vizet keres magának, nem szeretem a cukors vizet, a könnyelmű limonádét, a büszke politikát, a hatalom kifeszített mellét, a rikító nyakkendőt, a magassarkú cipőt sem szeretem, se a fülbevalót, jobban szeretem a fahéjbarna ősmolyokat, kik lomhán szállanak le virágos réteken, fölkeresik a málnát, a szedret, megmutatják a kapornak, milyen szép, zsindelyes a kicsiny testük, nem kitüntetések a színes foltok a szárnyaikon, hanem inkább gyöngyház, fénylik, akár a tükör, megnézheti benne magát a szerény ibolya, s a zümmögő darázs is, jól ismerem ennek a kiváncsi pillancsnak a rokonait, kik megúnván a hitvány társaságot, fogják magukat és fölkerekednek egy tétova alkonyat idején, egyszerűen elmennek délre, más világot látni, nem ezt a sok, korhadó belsejű, mimikris fatörzset, akik kiállanak a pódiumok elé és magyarázzák, szerintük mi az igazság ezen a földön, s hogy nélkülük éhen halna a horokály, hiába koptatja csőrét a kemény körtefán, ezek azt hiszem, a tekintélyelvű varjak rokonai, messzire hallszik a károgásuk, tekintetük tovasíklik minden útjukba eső sorsbogáncson.


péntek, november 20, 2009

Miért biceg


Jurca Elisabeta fotója, Káfé-Képtár


Miért biceg ez a Zoli ?


Megyünk, mint máskor, egymás mellett és látom, hogy ez a Zoli elkezd bicegni. Soha nem sántított és nem bicegett. Most pedig hirtelen sántít és biceg. Mondom, mi van veled, te, Zoli, rosszul léptél, vagy a cipőddel van valami, mert én is úgy jártam a múltkor, csak egyszer azt vettem észre, nem tudok rendesen járni. Pedig nem léptem rá sem egy kőre, sem pedig a járda szélére, még a cipőmet sem hibáztathattam. Jött magától valami furcsa fájás, beleállt az egyik lábamba, mint amiképpen a görcs szokott beleállani, úgy, hogy megálltam. Nekitámaszkodtam a villanypóznának, s fogtam a lábam. Megvártam, amíg elmúlik. Megállhatnál te is, hátha elmúlik magától, nem muszáj az embernek bicegve járni. Azt mondja erre nekem ez a Zoli, hogy csak folytassuk utunkat, mindjárt megmondja, mi a helyzet az ő bicegésével. Folytattuk hát utunkat és egyszer látom, hogy ez a Zoli már nem is biceg. Mondom, na, jó hamar elmúlt neked ez a fájás, amitől olyan furcsa módon bicegtél egy darabig. Mert az én görcseim nem szoktak ilyen hirtelen elmúlni. Ha megállok, akkor is jó sokat kell várnom, hogy elmúljanak. Azt mondja erre ez a Zoli, hogy neki semmiféle fájás, vagy görcsféle nem állott bele a lábába. Az ő bicegése kizárólag a pszihológiából adódott, mondhatná azt is, hogy filozófiai meggondolásból szokott bicegni. Ha úgy adódik. Most pedig pont egy olyan helyzet adódott. Helyesnek látta egy kicsit sántítani. Mert amint mentünk ketten az úton, észrevette, hogy közeledik felénk egy sánta ember. Aki attól biceg, hogy sánta. Nem valami görcs, hanem a sántasága miatt jár bicegve. Mármost ő amint megpillant egy feléje közeledő sánta embert, azonnal elkezd bicegni. Így látja jónak. A pszihológiából kifolyólag. Mert ő úgy gondolja, ha az az igazi sánta ember látja, hogy nem csak ő biceg, hanem más is, akkor ez lelkileg megnyugtatja őt, nincs egyedül a bicegésével. És miért ne tenne ő jót egy sánta emberrel, amikor ez nem kerül semmibe, csak egy teljesen fájdalmatlan százméteres bicegésbe ? Ennyit megtehet az ember egy sánta ember lelkivilágának javításáért. Mert szerinte rontani nem ront semmit a lelkivilágán, ha azt látja a sánta ember, nincs egyedül az ő bicegésével. Ez az ő pszihológiai fölfogása, mondhatná azt is, a filozófiája. És ezen felül még azt is tapasztalni szokta, hogy a saját lelkivilága is javulni szokott, valahányszor egy sánta emberrel találkozik, s ő is elkezd bicegni. Mondom, te, Zoli, miért nem szóltál nekem, amikor azt a felénk közeledő sánta embert megpillantottad ? Hogy bicegjek én is egy kicsit ? Ha nem is az igazi sánta ember lelkivilágának javításáért, hanem a saját lelkivilágomért ? Mert tudd meg, én szerencsére sánta még nem vagyok, görcs sem állott bele a lábamba, de az én lelkivilágom se rózsás, azon is lenne ápolnivaló...Erre azt mondja ez a Zoli, azért az nem úgy van ! Mert ennek a pszihológiának magától kell előjönnie az ember belsejéből, nem lehet azt tanítani. Vagy előjön, vagy nem jön elő. Most pedig kissé csüggeteg hangulatban megyünk tovább. Alig várom, hogy egy sánta ember jöjjön felénk. Magamra vagyok kiváncsi. Arra, hogy előjön-e belőlem ez a pszihológia, vagy nem jön elő...



csütörtök, november 19, 2009

Hozzáadott érték

Hegedüs Zsolt fotója, Káfé Kép-Tár


Hozzáadott érték


Már jó messziről lehet látni rajtam, hogy megbízható ember vagyok. És roppant tájékozott. Valósággal lerí rólam a tájékozottság. Még azt is meg tudom mondani, hogy hány óra van. Ha megkérdezik. És meg is kérdezik. A nyílt utcán kérdezik meg, ahol nem csak én járok. Kiválasztanak engem a járókelők sokasága közül és tőlem kérdezik meg. Hogy biztos legyen. Mert messziről látszik rajtam, én tudom, mennyi a pontos idő. Most például bizalmas hangon, illedelmesen állít meg valaki a nyílt utcán és felém hajolva arra kér, mondanám meg neki, hány óra. Látom rajta, nem szórakozásból kérdezi. Le nem veszi tekintetét a bal kezemről, amelyen az órát hordom. Feszült figyelemmel nézem én is az órám. Mert nem látok jól szemüveg nélkül. A szemüveg nincs nálam. Kicsi az óra, kicsi a számlap, a mutatókat föl sem tudom fedezni. De nézem az órám, hunyorítva. Nap felé tartva és ellenkező irányba is. Egyre kínosabb, hogy nem tudom kivenni, mit mutat az óra. Aztán határozott hangon azt mondom ennek az embernek, uram, tudja meg, akármennyit mutathat ez az óra, az a helyzet, hogy el van telve az idő. Homlokára csap ez az ember és azt mondja, szent Isten, énnekem még le kell mennem az állomásra ! És úgy siet az állomás felé, meg sem köszöni, hogy fölvilágosítottam. Állok és nézem a siető embert, amint zsugorítja őt az egyre növekvő távolság. És meg vagyok elégedve magammal. Jól válaszoltam, amikor nem törődtem a pontos idővel. A pontos idő nagyon változó. Most valamennyi, két perc múlva már nem annyi. Két perccel vagy több, vagy kevesebb. Attól függ, honnan nézzük. Én az állandóan változó pontos idő helyett arra hívtam föl ennek az embernek a figyelmét, ami örök. Vagyis arra, hogy az idő örökösen telik. Sőt, lehet, már el is van telve. Legalábbis az az idő, amely arra kellett volna, hogy elérje a vonatát az én emberem. Ez a figyelmeztetés pedig nem más, mint a kérdéséhez hozzáadott érték. És ő ezt értékelte. Ezért is hagyott engem ott hirtelen.



szerda, november 18, 2009

A tudatlanság hatalma


Gergely Tamás felvétele


A tudatlanság hatalma


Bécs kellős közepében áll egy nyalka rendőr. Mellette fényes motorbicikli. Kicsiny, igénytelen és koszos autómat egyenesen oda irányítom, ehhez a nyalka rendőrhöz. Egy csöppet sem törődöm azzal, hogy ez a nyalka rendőr fújja a sípját kegyetlenül és hadonászik, hogy kerüljem el őt, mert ahol ő áll, az a hely autók számára tiltott terület. Mintha nem látnék és nem hallanék semmit. Lecsavarom az ablakot és mondom ennek a feldühödt, nyalka rendőrnek, hogy Kapistrangasse 2. Nyugodtan mondom, idegesség nélkül és természetesen, mint akit nem érdekel a forgalmi szabályzat, sem a sípszó, sem pedig az ő integetése. Csak a Kapistrangasse 2. A nyalka rendőr reátekint a kicsiny, igénytelen és koszos autóm számtáblájára, hófehér kesztyűs kezét a homlokára teszi, aztán fölül a fényes motorbiciklijére és int nekem, hogy menjek utána. Ez a nyalka rendőr, míg halad előttem, valósággal leállítja a forgalmat, hogy senki ne akadályozzon bennünket a Kapistrangasse 2 felé vezető uton. A Kapistrangasse 2 előtt megáll és reámutat a házra. Ez az, inti és én egy elismerő mosolygással megköszönöm néki, hogy elhozott engem ide. Ez egy kis, egyszerű, igaz történet. Az én Bécsben való járatlanságom és tudatlanságom története. Ebből a történetből én azt vettem ki magamnak, hogy pont az én járatlanságom és tudatlanságom segített rajtam Bécsben. Mert ha én gyalogosan megállok a nyalka rendőr előtt és azt mondom néki, kedves uram, én ezt a várost úgy ismerem, mint a tenyeremet, de szíveskedjék elkisérni engem a Kapistrangasse 2. szám alatti házig, mert egyedül nem szeretek sétálni, különben is elüthet egy sietős autó, jobbnak látom, ha ketten megyünk, legalább váltunk egymással egy-két barátságos szót, nem biztos, hogy ekkora áldozatot hozott volna értem. De tegyük föl, hogy elsétált volna velem ez a nyalka rendőr. Mert ő is kedvét leli abban, ha valakivel válthat egy-két barátságos szót. Tegyük föl. De ha ezt föl is tesszük, nem biztos, hogy a forgalmat leállította volna, hogy mi a legnagyobb békességben beszélgethessünk végig az úton, míg elérünk a Kapistrangasse 2. számig. Nem biztos. Mert aki úgy ismeri ezt a várost, mint a tenyerét, hát csak menjen egyedül, amerre kedve tartja, nincs azon semmi kisérgetivaló. Ezzel a föltételezésemmel ismét csak oda lyukadunk ki, hogy nagy hatalma van a tudatlanságnak. Persze, oda is kilyukadhatnánk, hogy milyen az igazi vendégszeretet, az előzékenység, a bécsi rendőrök figyelmessége, de erről most nem szívesen beszélek. Azért nem, mert büntetett meg engem nyalka bécsi rendőr egy semmi, kis gyorshajtásért, szabálytalan előzésért. Az egyik még jól le is teremtett, mit gondolok én, csak úgy cikázom a nyamvadt autómmal, mintha egy kietlen pusztaságban száguldoznék ? A tudatlan embert nem teremtik le, hanem inkább segítenek rajta. Mert tudatlan és tájékozatlan. Olykor határozott meggyőződésem, hogy tudatlanságomból több hasznom származott eddig, mint amennyit vélt tudásommal sikerült elérnem. Azt mondják, a tudás hatalom. Van úgy, a tudatlanság is hatalom, csak az embernek sokszor nincs elég esze ahhoz, hogy tudatlanságát a helyzetnek megfelelően föl is mutassa.


hétfő, november 16, 2009

Megugat egy traktor

Egy kis szőlő a madaraknak

A százhat éves rönk.


Majd elhordja a szél

Az inogó kerekasztal
Kikötött kútostor

Elrakott tűzifa


Cipőpróba, Elekes Károly felvétele.


Virágos tűpárna


A fölösleges kulcs



Megugat egy nagy, piros traktor


Hiába volt francia, mondja mama ezen a szombaton, már nincs meg a tyúk, ha egyszer megvénült nagyon, hiába volt az a tyúk francia, elment, el a legutolsó tyúk is az udvarunkról, ne emlegessem többé, mit akarok azzal a tyúkkal, a tyúkok sem élhetnek mindörökké, hozzá kell szokni a gondolathoz, elmennek ők is, sajnálja eléggé, mert jó tyúk volt és élni is szeretett az a francia tyúk, most már hozzá kell szokni a gondolathoz, nem lesz többé tyúk a mi udvarunkon, örüljek, hogy még van valami az udvarunkon, vegyem észre, fölvágatta a tűzre való fát, szépen el is rakták, van tűzgyújtó fölaprítva, ez a Károly megerősítette a benti kis kerek asztal lábait, inogott már az is nagyon, a kút ostora ki van kötve, ne lóbálja a szél hiábavalóan, még maradt néhány szőlőgerezd az eresz alatt, az a madaraknak van meghagyva, mindig kell hagyni egy kis szőlőt a madaraknak, most már szépen kipucolja a nyári lábbeliket és elrakja valahová, nyárig nem lesz szükség könnyű cipőkre, mindennek meg van a maga ideje, fölszántották a kertet, igaz, egy jó méternyit elszántottak belőle, de hát már azt sem lehet tudni, hol a határ, elgurult a kő, ami jelezte, meddig a miénk a föld, érdekes, ezeknek a határjelző köveknek az a szokása, mindég mifelénk igyekeznek, ha kiteszik a lábukat a földből, márpedig kiteszik, ez is a hatőárjelző kövek természetéhez tartozik, nem baj, majd lesz valahogy, nincs, aki összeszedje az otthagyott kórót, esetleg az őszi szelek ha elhordják valamerre, oda sem kell nézni, ahol valami szomorúságra hajlamosító látványba botlik a tekintetünk, oda sem kell nézni, mondom, jól van mama, oda sem nézek, ahol valami szomorúságra hajlamosító látványba botlik a tekintetem, nézem inkább azt a szegre akasztott kulcsot, amiről már soha ki nem derül, milyen ajtóban volt szolgálatban, nézem a tűpárnát a falon, szép, pettyes párna, tűk is vannak beléje szúrva, de azokat mama már nem látja, esetleg valamelyik szomszéd ha hasznát veszi, azt nézem, de hová lett az a szép rönk, amelynek ráncait Károly megszámolta, s kiderítette, pont százhat éves volt az a fa, legalább ezt a darabot meg kellett volna hagyni, reá is volt írva a szám, hogy százhat, fölhasogatták azt a rönköt, kár, hozzá kell szokni ahhoz a gondolathoz is, hogy mindent fölhasogat az idő, széttép, elhord innen, maholnap eljő, el egy olyan szombati nap, hogy hazajövünk, s nem lesz kapu, amelyen belépjünk, vagy ha lesz is, nem merünk a kapun belépni, mert előnkbe áll és megugat bennünket egy idegen, nagy, piros traktor. Azt mondja erre az én anyám, miket beszélsz, te, Feri...



vasárnap, november 15, 2009

Szegény bodza

Fotó : Sütű Zsolt, Káfé Kép-Tár



Szegény bodza


Ezek a nagy vesszőzések,

midőn a szél verte a fákat,

házról házra járva,

végigfutott az utakon, csak

a körforgalomban lassított,

előre mondta minden rádió,

micsoda szél jő, s eső,

hozott husángot, mert hol pár dió

maradt, rá azt emelte,

így büntetett meg engem is

s a szegény bodzát,

ki meg sem érdemelte.



péntek, november 13, 2009

A kocka elvetése

Fotó : Liviu Botnariu, Káfé Kép-Tár



A kocka elvetése


Jóvágású, talán kissé vékony dongájú fiatalember. Beszélgetünk. Mindenről, ami épp eszünkbe jut. Mondja, ő most épp doktorál. Mondom, az nemes elfoglaltság. Azt mondja, főleg strapás. Könyveket bújni éjjeleken átal, amikor tölthetné a drága idejét kellemesebben. Például egy diszkóban. Mint más. De neki nagy céljai vannak ebben az életben, s a nagy célokhoz áldozatot kell hozni. Sajnos. Kérdem, milyen tudományban doktorál. Azt mondja, már sokféle tudománnyal próbálkozott. Egyszer az interaktív, etnikumközi, multikulturális diszciplinát célozta meg, de ahhoz igen sok idegen kifejezést, meghatározást kell összeszedni, s elfogyott a türelme. Aztán kisérletezett a művészi mozdulatok kölcsönhatásainak tanulmányozásával is. Különös tekintettel a balett, a közönséges népi tánc, a jégrevű és a vízben való mutatványok sajátosságaira. De ez a téma elvitte volna őt a színház, a népélet, sőt a sport vidékeire is, azt bejárni pedig szinte lehetetlen. Végre, most már a kocka el van vetve, mondja. Mert ő egyenesen a politológiát célozta meg. Mondom, az roppant izgalmas tudomány. Ráadásul egzakt. Mert ha egy politológus nem olvassa el minden nap erős figyelemmel az újságokat, könnyen bele lehet kötni az ő saját véleményébe. Főleg abba, ha valakit helytelenül idéz, vagy értelmez. Ezért minden, mások által leírt mondatot egzakt módon kell megjegyeznie, ha nem akar kellemetlen bonyodalmakba keveredni. És még azt is hozzátettem, hogy én az ő helyében maradtam volna a jégrevűnél, mert abban legalább szép leányok is szoktak lenni. Erre azt mondja ez a jóvágású, talán kissé vékony dongájú fiatalember, hogy amit mondtam, abban nagy igazság van, de már a kocka el van vetve. Gondoltam, ha már beszélgetünk, erre is mondok valamit. Mondom, azért ezzel a kockával is baj van. Mert énnekem egyszer nagyon meggyűlt a bajom ezzel a kockával. Egy alkalommal, hogy tudásomat fitogtassam, latinul találtam használni ezt a Julius Caesarnak tulajdonított szállóigét, kijelentettem, alea iacta est ! És akkor valaki megkérdezte tőlem, mi a véleményem afelől, hogy az alea van-e elvetve, vagy pedig a iacta van elvetve. És én erre zavaromban hirtelen nem tudtam válaszolni. Csak találgattam, melyik a kocka, a iacta-e, vagy az alea, mert ugye, én latinul nem tudtam. És akkor azt mondta ez a valaki, hogy ha szerintem a iacta van elvetve, akkor mindennek lőttek, mert a kockát nem lesz, amivel elhajítsam. Azóta, ha csak lehet, semmiféle kockát nem vagyok hajlandó elvetni. Tőlem ülhet bármiféle kocka, ott, ahol van. Erre tanácstalanul jegyzi meg a jóvágású, talán kissé vékony dongájú fiatalember, hogy csakugyan, ez a szállóige latinul sokkal bonyolultabb, mint amilyen a mi nyelvünkön, mert latinul ő sem tud. Ha pedig a politológiához latinul is illik tudni, akkor ő ezt az egész doktorálást meggondolja. Mert azért az a kocka olyan nagyon még nincs elvetve. És az a lehetőség is megvillant előtte, hogy maradjon ott, a jégrevűnél. Mert azokat a szép leányokat sem szabad teljesen magukra hagyni. Aztán azzal váltunk el, hogy mondtam neki, vigyázzon, mert a jéggel is sok baj van. Még azok a szép leányok is olykor nagyokat esnek rajta...



csütörtök, november 12, 2009

Push pull

Pusztai Péter fotója



Push pull


Nézem, amint egy nálamnál semmivel sem értelmesebb kinézésű ember lökdösi a szálloda hatalmas ajtaját. Nem nyilik. Imádok segíteni a bajba jutott népeknek, ezért közelebb lépek hozzá, kérdem, mi a baj azzal az ajtóval. Azt mondja, nem az ajtóval van baj, hanem azzal a sütőtökkel, amit ideiglenesen letett ide, a bejárathoz. Mondom, de maga mégis az ajtót lökdösi, nem a sütőtököt. Azt mondja, az igaz, hogy ő az ajtót lökdösi, de közben a bakancsával azt a sütőtököt is meg kell tartania, mert különben elgurulna. Hogy jobban megértsem a helyzetét, meg is mutatja, mi történik, ha csak egy pillanatra nem tartja meg azt a sütőtököt a bakancsával. Már indul is a hatalmas sütőtök a lejtős járdán, ha nem figyelek, még elüti az úton rohanó autókat. De figyelek, mondom, csak tartsa meg azt a sütőtököt a bakancsával, mert kicsiny bajból szokott lenni a nagyobb baj, ez mindig így szokott lenni. Azt mondja ez a nálamnál semmivel sem értelmesebb kinézésű ember, hogy na látja, a sütőtök tartása miatt nem jó az ő alapállása. Mert nem tud elegendő erőt kifejteni az ajtó kinyitásához ebben a kényszerűségből kialakult alapállásból. És hogy ő ebben az alapállásból nem tudja olyan erővel meglökni azt a hatalmas ajtót, hogy az ki tudjon nyilni. Mondom, ne erőltesse, mert ez nem egyszerű ajtó, hanem puspull ajtó. Előbb azt kell megnézni hogy melyik részét lökje meg az ember. Mert ahogy látom, maga azt a részét lökdösi, amelyikre az van reáírva, hogy Pull. Ez a Pull pedig azt jelenti, hogy ott húzni kell, nem pedig lökni. Erre azt válaszolja ez a nálamnál semmivel sem értelmesebb kinézésű ember, hogy ő ezt nagyon jól tudja. Mert neki otthon pont ilyen ajtója van. Az, amelyiken a kertje végében lévő malacokhoz szokott járni. Mégpedig többször naponta. Az is csak úgy szokott kinyilni, ha egyik felét először meghúzza, s akkor a másik felét jól meglöki. Akkor kinyilik. Mert az is ilyen puspulosan müködik, vagyis ráncigálással. Mondom, én elhiszem, hogy magának pont ilyen ajtaja van otthon, de azért próbából megnyomhatná, legalább egyszer, azt a részt, ahová az van kiírva, hogy Push. Azt mondja, legyek olyan jó, tartsam meg a sütőtököt, amíg ő azt a Pusht megnyomja. Megtartom a sütőtököt. Amint azt a Pusht kissé félve, könnyedén megnyomja, nyilik az ajtó. Nézzük egymást, s a sütőtököt a nyitott ajtóban, míg kisurran mellettünk egy kis, csavargó természetű huzat. Azt mondja nekem ez a nálamnál semmivel sem értelmesebb kinézésű ember, hogy ő ilyent még életében nem látott. Még erő sem kellett ehhez a puspulos ajtóhoz. És látom rajta, hogy szégyelli magát. Nagyon. Azt mondja, ha elfogadom tőle, akkor ezt a sütőtököt most nekem is adja. Mert a tudományt ingyen sehol sem adják. És ő tőlem ma rengeteget tanult.

Most csak azt bánom, hogy nem fogadtam el azt a szép, nagy sütőtököt. Mert ha elfogadom, életemben egyszer legalább tapasztaltam volna, milyen óriási hatalma, s eredménye van egy kis tudománynak. Most már késő. Puspull.



szerda, november 11, 2009

Konyhai csatatér




Konyhai csatatér


Az éjjel arra ébredtem, hogy omlik össze a ház fölöttem. Éjjelilámpa, villanyt fel, figyelés. Semmi. Állnak a falak. Nagy csöndben elindulok valamerre, hogy földerítsem a robaj forrását. Amint a hűtőszekrény mellett elhalodok, supsz ! Kinyitom. Szembe jön velem a sok margarinos doboz, amelyekre ilyesmik vannak fölírva, négyszögű, sárga papírdarabokra : töltöttkáposzta, töltött uborka, vinetta, tokány, pörkölt, dinsztelt káposzta, ( piros ) makaróni... Megvan ! A makaróni. Mindennek a makaróni az oka. És a repülőgép. Mert amikor utazott el a feleségem, siettünk a röptérre, el ne késsünk, mert a repülő nem vár. A repülő azt szereti, ha két órával a fölszállása előtt az utas szépen leül a váróteremben és hallgat. Esetleg integet onnan, hogy mit csináljon az, aki itthon marad. Most én maradtam itthon és a feleségem integette, hogy igazozdjam el a konyhában, nem volt időnk a repülő miatt arra, hogy használati utasításokkal ellásson a konyhát illetően. Visszaintettem, mit gondol ő felőlem, nem tudok én a konyhában eligazodni ? Az nekem semmi. Különösen, hogy minden étel elő van készítve. Csak kinyitom a mélyhűtőt és ott lesz a töltöttkáposzta, töltött uborka, vinetta, tokány, pörkölt, dinsztelt káposzta, ( vörös ) makaróni. ( Különben mi az, hogy dinsztelt ?) Azt a makarónit kár volt oda tenni, mert én a makarónit soha nem szerettem. Most miatta omlik össze a ház. Mert ez a makaróni tegnap még ott volt, a dobozok tetején. De én kihúztam alóla a töltött uborkát, s ezzel megbontottam a mélyhűtő egész fölépítését. Mert az a töltött uborka legalul volt, s hogy kivehessem, minden dobozt meg kellett mozgatnom. Nem volt ez egyszerű dolog, mert még a kalapácsra is gondoltam, de aztán elég volt az öklöm is, hogy szétverjek az összefagyott dobozok között. A dobozokat nem raktam vissza úgy, ahogyan voltak, mégpedig két okból. Egyszer azért, mert énnekem tisztán meg volt egyszer mondva, hogy sokáig nem szabad nyitva tartani a mélyhűtő ajtaját. Hogy miért nem szabad, az most nem jut eszembe. Másodszor pedig azért nem raktam sorjában vissza a dobozokat, mert akkor a makaróni ismét legfelül lenne, s holnap verhetném szét az összefagyott dobozokat. Így sokkal ésszerűbbnek tűnt nekem az élelemmel való ellátásom. Ki gondolt volna arra, hogy egy mélyhűtő olyan, mint egy ház és nem helyes kihúzni a téglákat annak falaiból ? Még a feleségem sem gondolt ilyesmire, amikor azt a hitvány makarónit oda tette. Legfelülre. De hát mit lehet elvárni egy háziasszonytól ? Hogy még kőműves szemmel is átnézze egy mélyhűtő belsejét, amikor elindul hazulról ?

A reggelizés mondhatni zökkenés nélkül szokott lezajlani. Odateszem a tojást, a teásakannát és a szelet kenyeret a pirítóba. Azt már megtanultam, hogy egyszerre nem kell a kályha minden égőjét meggyújtani. Legföntebb csak kettőt, mert ha mind a négy lángol, akkor amint az ember átnyul valamelyik fölött, a tűz bele kaphat a pizsamájának ujjába. Föl nem foghatom, minek kell egy kályhára négy égőt szerelni. Mert abból a négyből valamelyik csak belekap az ember pizsamájának ujjába. Tegnap megjártam.

A kenyérpirító különben az emberiség szégyene. Nem lehet megbízni benne. Mikor szénné ég benne a kenyér, mikor meg sem pirul. Ennél hitványabb találmány csak a teáskanna. Mert a teáskannát állandóan figyelni kell, mikor fő benne a víz és figyelés közben nem lehet tőle figyelmesen meghallgatni a híreket. Ha pedig fütyülő szerkezettel van ellátva a teáskanna, az még rosszabb, mert akkor a fütyülés miatt nem lehet meghallgatni a híreket.

A tojásfőzés felséges és nemes mesterség. Ha hamar elkapom, amikor főni kezd, akkor lágytojás, ha később, akkor kemény. A tojásfőzés olyan, mintha zongorázna az ember. Egész oktávokat lehet kipróbálni, a leghígabbtól a legkeményebbig. Csak éppen elejteni nem szabad a tojást, mert akkor meggyűjtjük a baját a mosogatórongynak. És megfogni sem szabad meggondolatlanul, mert elégetheti a kezünket. Ezt is megtanultam.

Ilyenkor, késő ősszel nem jó sokat járkálni a konyhában. Mert megtelik sárga levelekkel. Ezeket a leveleket az ember a cipője talpára ragadva hordja be a konyhába. Arra nincs módszer, hogy ezek a levelek ne ragadjanak oda a cipőnk talpára. Mert elseperni sem lehet őket a járdáról, nedvesek és oda vannak tapadva a cementhez. Meg kell várni, amíg kisüt a nap és megszárítja a leveleket. Akkor el lehet seperni. De a napot állandóan figyelemmel kell kisérni, mert ha beborul az ég, s csak egy kis zápor keletkezik, megint eláznak a sárga levelek, s várhatjuk újra a szép időt. Nem tudom megfejteni, a feleségem milyen módszerrel tartja távol a leveleket a konyhától.

A kiskanalakkal több baj szokott lenni, mint a rendes kanalakkal. A tojás sárgája annyira bele tud ragadni a kiskanalak vájatába, hogy azt onnan kiszedni teljességgel lehetetlen. Különösen, ha mézbe is mártottuk. Én próbáltam. Lehet ugyan a forró vízhez folyamodni, de az a forró víz leforrázza az ember kezét, mielőtt még a tojás sárgáját kiszedte volna. Ezt a módszert nem ajánlom senkinek.

A konyhaasztal most valóságos csatatér. Itt minden össze van zavarva, eligazodni nem lehet. A négyszögű, sárga, fölírásos papírok miatt. Mert ezek a különben hasznos útmutatások a hidegtől le szoktak hullani a dobozokról és nincs ember a világon, aki azonosítani tudná ismét. Hogy melyik dobozban mi van. Ma például behunyt szemmel rácsaptam az egyik dobozra, gondoltam, hátha eltalálom a borjúpörköltet. És mit találtam el ? A makarónit. De ez csak akkor tudódott ki, amikor azt már fölmelegítettem. Azt hittem későn. De nem, mert ez a makaróni a pörkölttel volt összefüggésben. Úgy látszik, annyi esze volt a feleségemnek, hogy ne hagyjon hátra nekem csóré makarónit. Ma ez volt a legjobb eledelem. De most mindent vissza kell rakni a mélyhűtőbe. Márpedig tudnivaló, hogy tele hassal az ember nem szívesen dolgozik.