szombat, szeptember 19, 2009

A benzinszagú mezei nyúl

Pusztai Péter fotója



A benzinszagú mezei nyúl


( Gocsovszkyné )

35.


Amikor én a német határon elhallgattam, hogy ez a Keletsiménfalva tulajdonképpen az én gyarmatom, nem csak azért hallgattam el, mert éjnek idején nem akartam vitába bocsájtkozni azzal a derék rendőrrel. Eszembe sem jutott, hogy ott, helyben kifejtsem az államhatárokról való nézeteimet. Nézni még az autómra se mertem, nehogy véletlenül házkutatást tartson az autómban. Mert abból még bajom is származhatott volna. Nagyobb, mint Hamburgban, amikor elküldtek cigarettáért.


Most, hogy a nemzetközi helyzet is eléggé megváltozott, s ennek a szegény Gocsovszkynének a szelleme is gyakran belengi mindennapjaimat, bevallom, hogy az autómban ott lapult egy nyugatnémet, benzinszagú, mezei nyúl.


Ez a nyúl pedig nagyon lapult. Nem ravaszságból, hanem egyszerűen azért, mert átment rajta az autóm kereke. Mármost hogy veszi ki magát, ha az ember egy nyugatnémet, elütött, benzinszagú mezei nyullal akar bemenni Keletnémet területre ? Erre a kérdésre az én jó szomszédom, a hivatásos vadászember, Magyari Pista sem tudna könnyedén válaszolni. Ő is föltenné a kérdést, mitől lett benzinszagú az a nyúl, mert olyat még ő sem látott életében. Hogy elütöttem, attól legföntebb lapos lesz egy nyúl, de benzinszagú nem szokott lenni.


Pedig milyen egyszerű ennek a magyarázata ! Csavargásaim idején benzinre soha nem volt pénzem. Már hazulról úgy indultam el, itthoni benzinnel. Tele volt az autóm benzines tartályokkal. Ahogy kifogyott valamelyikből, igyekeztem azt valamiképpen pótolni. Legtöbbször az utak mentén parkoló teherautók vezetői segítettek rajtam. Azon már nem tudtak ők sem segíteni, hogy a tartályaim valahol ne szivárogjanak.


Amikor abba a Hamburgba indultam, az egész autó tele volt benzinnel. Mert Essen városában egy Tirier nevű úrnak elmondtam, miképpen járom a világot, s ő egy ottani benzinkútnál jól fölpakolt engem üzemanyaggal.


Persze, én is hagytam nála valamit az én falumból, nem mentem hozzá üres kézzel. Egy szép, fából való csillárt faragtattam neki annak emlékére, hogy együtt nyaraltunk valamikor a román tenger partján. Jóféle, hargitai fából volt faragva az a csillár. Most is meg kell, hogy legyen neki az a gyönyörű csillár, mert azt a felesége, a szépséges Gerda is megcsodálta.


A lapuló, benzinszagú mezei nyúl története ezzel még nincs lezárva. Mert azt a nyulat nem én ütöttem el. Ő ütött el engem. Ezt most csak ez a szegény Gocsovszkiné hinné el nekem, mert megegyeztünk volt abban, hogy kerüljük a hazugságokat. Ez a nyúl az útmenti magas martról ugrott az autóm elé. Oda szökött ki a búzatáblából. Úgy elütött, hogy megfordult tőle az autóm, orral Hamburg felé. Ahonnan valósággal megszöktem, hogy ne kelljen cigarettát vennem annak a hitvány tekergőnek.


Tulajdonképpen bele is halhattam volna ebbe az ütközésbe, de valamiért nem haltam bele. Sőt, nagy szerencsém is származott ebből a közúti balesetből. Mert én ezt a mezei nyulat nem hagytam ott, hanem szépen betettem a csomagtartóba. Hátha jó lesz még valamire. Ez az elv vezérelte apámat is. Soha, semmit nem hagyott az úton, ami mellett mások fölényesen elhaladtak. Ő fölvette, hátha jó lesz valamire.


Magdeburg közelében egy kicsít eltévedtem. Ott állott az út szélén egy teherautó. A gazdája fogta a fejét valamiért, úgy kerülgette. A fejét fogva. Ilyenkor minden rendes autós meg szokott állani, miben tudna segíteni. Megálltam és tisztáztuk, hogy nem tudok segíteni, akkora baja van annak a teherautónak. Kérdem ettől a bajbajutott embertől, merre van ez a Magdeburg, mert eltévedtem a térkép után haladva. Azt mondja, nem csoda, mert ez az út keletnémet kvalitét.


Csakugyan hitvány, gödrös út volt ez, de a rajta való megállás jó alkalmat kínált a beszélgetésre. Mondom neki, énnekem is van egy kis defektem. Mert itt van egy mezei nyúl és nem tudom, mit csináljak véle. Sajnálom itthagyni, olyan szép példány. Csak lapos, de szép példány. Azt kérdi, mit adjon érte, mert a felesége nagyon szereti a mezei nyulat. Mondom, ha lehet, adjon egy kis benzint. Adott is bőven. Annyit, hogy még Keletsiménfalváig is kitartott az a benzin.

Nem az övéből adott.


Hogy mit szólt otthon a felesége a benzinszagú nyúlhoz, az más lapra tartozik.


Most azért kissé röstelleném elmesélni ennek a szegény Gocsovszkynének, mennyiféle furfangosságot szedtem én össze ott, a Porogyok között. Hogy egy nyugatnémet, benzinszagú, mezei nyulat éjnek idején el tudok adni egy keletnémet embernek, s az érette kapott benzinnel még haza is tudok jőni az én gyarmatomra ? Ezen a történeten ez a szegény asszony is elgondolkozna az ő süppedő, kicsi háza előtt...


3 megjegyzés:

világosító írta...

Ne búsulj, még nem késő beilleszteni az újabb elemeket az építménybe. Ha valami kerekebbé, jobbá teszi ezt a művet, hát csak ide vele. Egyelőre úgy is csak az első "házzal" foglalkozom.

sekele írta...

Szerintem jobb az eredeti narrációd szerint: DDR kvalitét...

Elekes Ferenc írta...

Persze, hogy jobb ! Kár, hogy elveszett az a magnószalag. Ezért nem kell sietni a dolgok kidobásával