szerda, szeptember 30, 2009

Az esettel kapcsolatban ( 4 )

Pusztai Péter fotója



Mennyi pénzem van ?


Köztudomásúlag negyvennyolc betegségem van. Halálos. A nem halálos betegségeimre egyszerűen fittyet hányok. Rengeteg fittyet. Mert azokból is rengeteget beszereztem. Persze, nem egyik napról a másikra, hanem szépen, sorjában. Ahogyan illik. Vagyis az idők folyamán.

Most például omlik szét a fejem. Úgy fáj.


Bemegyek a legközelebbi patikába. Mondom a patikusnőnek, omlik szét a fejem. Úgy fáj. És mondom még, hogy valami pirula kellene

a fejemnek.

Végignéz rajtam a patikusnő és azt kérdezi tőlem, mennyi pénzem van ? Szinte azt válaszoltam, hogy sok. Nagyon sok. Mert a bankrablóknak sok pénzük szokott lenni. Mondhattam volna azt is, a bankároknak is sok pénzük szokott lenni. Nem szóltam semmit, mert fájt nagyon a fejem. Csak néztem a patikusnőt, aki egyik kezében ollót tartott, a másikban a pirulákat. Kérdi, hol vágja el azt a műanyag-lapot, egy pirulánál, kettőnél, vagy megveszem az egészet. Mert drágák a pirulák. A népek általában egy-két pirulánál vágatják el, mert a népeknek kevés a pénzük. Csak ezt kevesen vallják be. Inkább azt szokták mondani, ott vágja el, a két pirulánál, s ha azok használnak, eljönnek és megveszik az egészet. De kevesen jönnek el. Azért kérdezte tőlem, mennyi pénzem van.


Az esettel kapcsolatban mondom, még jó, hogy elmagyarázta, miért volt kiváncsi arra, mennyi pénzem van. Mert én is éppen meg akartam kérdezni tőle, neki mennyi pénze van. Hogy legyünk pénz dolgában kvittek. Legalább annyit tudjunk egymásról, kinek mennyi pénze van. Mert én megbízom a patikusokban. Még olyankor is, amikor nagyon fáj a fejem. A patikusok nem azért vannak, hogy kifecsegjék, kinek mennyi a pénze. És mondom a patikusnőnek, azt az ollót nyugodtan le is teheti. Ne vágja el a két pirulánál. És tegye vissza azt a dobozt a polcra. Ahonnan levette. Mert én ma már nem veszek pirulát. Előbb kipróbálom a fejem. Észrevettem, a sok számolástól el szokott múlni a fejfájásom. Szépen elmegyek haza, s megszámolom, mennyi a pénzem. Ha a számolás után sem múlik el a fejfájásom, visszajövök, s megveszem az egész dobozt. Úgy, ahogy van.


Megszámoltam. Mehetek vissza. De most már csak úgy veszem meg az egész doboz pirulát, ha előbb elárulja nekem ez a patikusnő, neki mennyi pénze van. Hogy neki is fájjon egy kicsit a feje.


hétfő, szeptember 28, 2009

Az esettel kapcsolatban ( 3 )

Fotó : Báthori Zsigmond



Nikkelezett szemmérték-

hosszabbító


Azt kérded, tudom-e, hol van Babadag. Pont tőlem kérdezed, te, Guszti ? Pont tőlem ? Mert nekem szobrot emeltek volna egyszer Babadagban, ha meg nem változik a rendszer. Szobrot, Guszti ! Meg volt igérve az a szobor nekem. Úgy volt elképzelve, hogy először is ott fog állani a rólam mintázott szobor a központban, s ahhoz mérnek mindent. Új, magas házakat építenek körém, palotákat, múzeumot, koncerteknek való termeket, fényes galériákat, tízcsillagos szállodákat. És parkokkal lesz körülvéve a szobrom. Úgy volt elképzelve. És amint mondtam, meg volt igérve ez nekem. Maga a helyi párttitkár igérte meg, nem tudhatta akkor, hogy megváltozik a rendszer. Csak azt tudta, hogy kimagasló érdemeimre való tekintettel én azt a szobrot megérdemlem. Mert nem üres kézzel mentem egyszer Babadagba. Magammal vittem a direktívákat. Tudod te, mik azok a direktívák, Guszti ? Honnan is tudhatnád, amikor te halízű tej ivásával voltál elfoglalva a babadagi tömlecben ? Azok a direktívák irányelvek voltak, Guszti. A legfelsőbb szervek utasításai. Miheztartási szabályok voltak, zsinórmértékek, útmutatások. Hogy tudják a babadagi népek, merre kell menni. Hogy lássák maguk előtt a kijelölt utat. Ezekkel a direktívákkal mentem én egyszer Babadagba ! Akkor még én sem tudhattam, hogy megváltozik a rendszer.

Az esettel kapcsolatban most elárulom néked, hogyan kerültek hozzám azok a direktívák, amiket magammal vittem Babadagba.

Az Ifjúsági Szövetség központi lapjánál, az Ifjúmunkásnál voltam riporter. Egyszer jött egy fontos ember, s azt mondta a főszerkesztőmnek, osszon be valakit melléje, aki elkiséri őt Babadagba, ne menjen egyedül. Mindegy, hogy kit. Engem osztott be. Lehet azért, mert nekem akkor minden mindegy volt, az is, hogy merre küldenek.

Valami gyűlést hivott össze Babadagban ez a zömök, mozgékony, vinilkabátos, fontos ember. Azt mondta, üljek oda, melléje a fő asztalhoz, hallgassam meg a direktívákat és tanuljak belőlük. És én odaültem melléje és meghallgattam a direktívákat. Ezekben az volt, hogy föl kell lendíteni mindent. Építeni kell, sokat, legyen sok lakás. És nem akárhogyan kell építeni, hanem lelkesedéssel. Lendüljenek magasabbra az emelődarúk karjai. És ott van a kultúra. A kultúrát is föl kell lendíteni Babadagban. Énekeljenek többet és teljes szívükből jöjjön elő a dal, amikor énekelnek a badagagi népek. És ott vannak a halak ! Föl kell lendíteni a halgazdaságot. Az nem lehet, hogy csak úgy elhanyagoljuk a halgazdaságot. Mert itt van hal elég, Babadagban. És a halászok ezután nézzenek más szemmel a halakra, mint amiképpen eddig néztek. Vegyenek szemmértéket a halászok más, fejlettebb halászoktól. Hosszabbítsák meg a szemmértéküket, ne csak a tavakig lássanak. És legyen nagyobb rend és fényesség Babadagban, ezt írják elő a direktívák. Állandó jelleggel fényesíteni, nikkelezni kell az épülő szocializmust Babadagban, mert csak így jut előbbre azon az úton, amelyen elindultunk.

Jól megtapsolta a hallgatóság ezt a zömök, mozgékony, vinilkabátos, fontos embert. Maga a párttitkár járt elől ebben a tapsolásban. És jó vacsorát rendelt nekünk egy kis elkülönített helyen, ahová még a büfé főnöke is eljött megkérdezni, ízlik-e a vacsora.

Másnap azt mondja nekem ez a zömök, fontos ember, hogy neki lenne egy kis személyes elintéznivalója a deltában. És estére összehivnak egy újabb gyűlést, amelyen ő nem tud megjelenni. És ismertessem én azon a gyűlésen a direktívákat. Kérdem tőle, mégis, miket mondjak én azon a gyűlésen. Azt-e, amit tőle hallottam, vagy pedig találjak ki valamit. Mondjuk, a nikkelezett szemmérték-hosszabbítót, ha ki tudom magamtól találni...Azt válaszolta ez a zömök, fontos ember, mindegy, találjak ki valamit a saját fejemtől.

Már szállingózni kezdtek a népek a kultúr felé, jön a párttitkár, hogy mikor kezdjük a gyűlést. Mondom neki, mi lenne, ha ezt a gyűlést elhalasztanók. A jövő hónapra. Mert nekem most lenne egy kis elintéznivalóm a deltában. Tudja, hogy van, tettem hozzá bizalmassággal. Azt mondja nekem ez az ember, ennél jobbat ki sem lehetne találni. Peresze, hogy a legjobb, ha elhalsztjuk. Ezért a szabad estéért magának szobrot emelek a központban ! Mert neki is fontos elintéznivalója van a deltában. És úgy váltunk el egymástól, megkönnyebbülve. Ő egy szabad estével lett gazdagabb, én pedig elhúzódtam egy kocsma mélyére a direktívákkal.

A szoborból előreláthatólag nem lesz semmi. Megváltozott a rendszer. Az a nikkelezett szemmérték-hosszabbító azért még itt van nálam. Időnkint gyönyörködöm benne. Azóta nem jártam Babadagban.



vasárnap, szeptember 27, 2009

Az esettel kapcsolatban 2

Fotó : Báthori Zsigmond



Babadag


Épp egy kis tejet tölt a kávémba a kedves pincérlány, látom, nagyon nézi a lány kezét az én régi, jó barátom, ez a Guszti. Mondom, megtetszett néked ennek a leánynak a keze, te, Guszti. Erre ő azt válaszolja, nem a kezét nézte, hanem azt a tejet, amit a kávémba öntött az a leány. És azt mondja, ha ő egyszer tejet lát valahol, mindig eszébe jut róla életének egy érdekes darabja. Amiről nekem még soha nem szólott. Pedig mi már alaposan megtárgyaltuk életünknek minden darabját. Tudod te, mi jut nekem a tejről eszembe ? Babadag. Tudod te azt, hogy milyen íze van a babadagi tejnek ? Halíze van a babadagi tejnek. Ezt én onnan tudom, hogy halízű tejet adtak nekünk a babadagi tömlecben. Mert én ott is voltam, a babadagi tömlecben. Pedig azt jól tudod, hogy én soha, senkinek nem vétettem. A tömlecről neked még nem beszéltem. Most megkérdezheted tőlem, hogy kerültem én a babadagi tömlecbe.

Az esettel kapcsolatban ezt meséli nekem sör mellett ez a Guszti : - Ötvenhatban volt nekem egy kis lámpás rádióm, amit én készítettem. A barátaim tudták, hogy én szeretek rádiót barkácsolni, volt, aki felnézett reám, milyen ügyes gyerek ez a Guszti. Amikor kitört Pesten a balhé, beállít hozzám néhány diák, hogy szeretnének üzenetet küldeni az ottaniaknak, hogy ők mellettük vannak, úgy hallották, nekem olyan rádióm van, amelyik a hangot nem csak fogja, hanem el is küldi.

Nem vallottam be, hogy nekem nincs olyan rádióm, azt mondtam nekik, álljatok ide a hangszóró elé és mondjátok be, amit akartok mondani. És bemondták, hogy ők az ottaniak mellett vannak, s azzal elmentek. Kicsit szégyenkeztem amiatt, hogy nem vallottam be, nem küldi el a hangjukat az én készülékem. Azzal vigasztaltam magam, én olyat is tudok csinálni, ha nagy szükség lesz rá. Nem lett szükség. Mert valaki följelentett, hogy nekem rádióadóm van. Bevittek a biztonsági szervekhez. És faggattak. Még egy szakembert is hoztak, mondja meg, lehet-e az én rádiómon hangot küldeni. Ez a szakember azt válaszolta, lehet, ha megfordítunk benne egy csatolást. De ebben nincs megfordítva, mondta a szakember.

A biztonsági emberek nem sokat törődtek azzal a csatolással. Gondolták, ami biztos, az biztos, jobb, ha elvisznek engem Vásárhelyről Babagagba, mit foglalkozzanak ők azzal a csatolással. Aztán reámhúztak egy jó kis időt, hogy azt ott töltsem el a tömlecben, Babadagban. Azóta ha tejet látok, csak az jut eszembe, Babadag. Halszagú volt a babadagi tej. Gondolom azért, mert a tehenek ott legeltek a nagy tavak mellett, ahol halfejeket is lehetett látni szétdobálva.

Azért most neked bevallom, én azt a babadagi tömlecidőt megérdemelten töltöttem, nem ártatlanul. Mert a szakmai büszkeségemmel átvertem ezeket a lelkes diákokat. Nem vallottam be, hogy az üzenetük nem megy ki a házból. Te legalább tudod, hogy hol van Babadag ?



szombat, szeptember 26, 2009

Az esettel kapcsolatban

A figyelők. Pusztai Péter fotója



Csak egy csepp a szemem


Mondom a patikusnőnek, szemcseppért jöttem. Azt kérdi a patikusnő, mire kell nekem a szemcsepp. Mondom a patikusnőnek, a szememre kellene, tessék nézni, már csak egy csepp a szemem, be van dagadva, s még fáj is. Azt kérdi a patikusnő, mitől dagadt így be a szemem, megütöttem-e, vagy a sok nézéstől van az a bedagadás, hogy csak egy csepp a szemem. Mondom, a sok nézéstől van. Megviselte a szemem a sok nézés. És mit szoktam nézni, úgy általában, hogy úgy kifárasztom a szemem, kérdi a patikusnő. Mondom, úgy általában a házakat nézegetem, az utcán járó népeket, elmenő buszokat, galambokat, mikor mi kerül elém séta közben. Na, igen, még a virágokat is szoktam nézegetni...

És tévét nem nézek soha, kérdi a patikusnő. Mondom, azt ritkán, mert engem csak földrengések és árvizek érdekelnek. Azok pedig nem mindennapos jelenségek. Jól teszem, ha ritkán nézem a tévét, mondja a patikusnő. A tévé nem való az én bedagadt szememnek. De vigyázzak a házakra, az utcán járó népekre, s a virágokra is. Mert például a piros szín valósággal idegesíti az ember szemét, ugye, azok a spanyol bikák is attól lesznek idegesek, a piros színtől. És ugye, vannak piros színű házak, buszok és viseletek is. Ha effélét látok, fordítsam el a fejem. Még a lányok fodros szoknyájára, s a hajukba tűzött bokrátára se nézzek. Tehát semmire, ami egyszer piros. A galambokra nézhetek nyugodtan. Mert azok szürkék. És mindenre, ami egyszer zöld. A zöld szín megnyugtatja a szemet. És persze, az a szemcsepp is jót tesz, amit most ő ad nekem. Csak szíveskedjek betartani, amit a színekről mondott.

Az esettel kapcsolatban csak megemlítem, hogy beszélgetésünket nagy figyelemmel hallgatta végig a patika őríző embere. És követte minden lépésemet, amíg a szemcseppel a pénztárig mentem, s annak árát kifizettem. Szép, fehér köpenyben állt ott az őríző ember, s hogy nagyon vigyáz mindenre, azt a bedagadt szememmel is észrevettem. Gondoltam, nem megyek ki szótlanul, mondom ennek az őríző embernek, sok a rabló manapság mindenfelé...Ezek képesek elcsenni a szemcseppet is, ha nem tetszik vigyázni...

Maga szokta nézni a tévét uram ?- kérdezte ez az őríző ember. Mondom, nem szoktam, az nekem szigorúan meg van tiltva, mert be van dagadva a szemem. Nem tetszett hallani, mit mondott nekem az imént a patikusnő ? Hogy ne nézzek tévét. Nem tetszett hallani ? Látszik, hogy nem nézi a tévét uram, mondta az őríző ember. Van magának fogalma, micsoda tolvajlás folyik ? Miféle beszéd az, hogy ezek képesek elcsenni a szemcseppet is ? Itt nem csak szemcsepp van, hanem krémek, sprék, drága illatok, azt hiszi, szemcseppből áll a világ ?

Mondom ennek az őríző embernek, én nem hiszem azt, de mégis úgy gondolom, azért a rablók szeme is be tud gyulladni. És olykor szükségük lehet egy kis szemcseppre. Nekik sem könnyű. Sokat kell nézni, figyelni, hogy kilessék, miképpen lehet lopni, rabolni. Különösen, ha ilyen tisztességes őrrel van dolguk. Mert én innen egy árva szemcseppet nem tudnék kivinni anélkül, hogy ő észre ne venné. Még szerencse, hogy nem nézek tévét, így azt sem tudom, hány rabló lehet itt, a környéken. Sokan lehetnek. Mert az Ali Babában is voltak vagy negyvenen, ha jól emlékszem...Azóta pedig meg is sokasodhattak, ha már a tévébe is jut belőlük...

Úgy jövök ki a patikából, vigyázva a lépcsőnél, orra ne essem. Még el is törhetem a szemcseppes üveget. Csak a lábam elé nézek, nehogy valahol, valami pirosra tévedjen a szemem. És az jut eszembe, hogy azok a spanyol bikák is attól lesznek idegesek, a piros színtől. Aztán elgondolom, ennek az éber patikaőrnek sem lehet már nyugalma miattam. Hátha épp én vagyok a negyvenegyedik rabló...Pedig láthatta jól, csak egy csepp a szemem.


szerda, szeptember 23, 2009

Guszti

Fotó : Báthori Zsigmond


Guszti


Jött az én régi barátom, Guszti, hogy elnézést kérjen, amiért nem tudott eléggé megsértődni reám, amikor megbántani akartam őt a minap. És kérdi, mi van velem, hogy újabban olyan szelíden és tapintatosan bántom meg a barátaimat, meg sem tudnak sértődni tisztességesen, csak a fejüket törik, mit is akartam mondani. Pedig énnekem nagy jártasságom van a sértegetésben. Eddig oly könnyedén tudtam megbántani valakit, mint amiképpen mások egy pohár jó, habos sört hajtanak föl, forró, nyári délután.

És azt mondja ez a Guszti, nagyon vigyázzak, miképpen választom meg a barátaimat. Mert aki nem tud tisztességesen megsértődni, ha bántják, az csak érzéketlen, durva lelkű ember lehet. Márpedig nem jó, ha valakinek érzéketlen, durva lelkű barátai vannak. Szerinte kizárólag olyan emberekből szabad barátot választani, akik vérig tudnak sértődni, ha megbántom őket és ellenségeimmé válnak. Csakis az ellenségeim közül érdemes barátot választanom, mert azok érzékeny emberek.

Ha pedig valakit nem vagyok képes annyira megbántani, hogy ellenségem legyen, akkor bennem van a hiba. Mert nincs elég tehetségem ahhoz, hogy eredményesen tudjak sértegetni. Ő most éppen ezt a nagy bajt vette észre rajtam. Mert ő eléggé érzékeny ember, de nem tudott eléggé megsértődni, bocsássak meg neki, de velem van valami baj.

És elnézést kért azért is, hogy még nem faggatott ki engem részletesen a betegségem súlyosságáról. Olyan apróságok maradtak homályban, hogy tulajdonképpen hány napom van még hátra. Az orvosi tudomány szerint. Mert ha kevés napom van még hátra, akkor arra a kevés napra már nem érdemes sok ellenséget szerezni. Elég annyi, amennyi van.

És aztán elnézést kért, el kell mennie, nincs több vesztegetni való ideje arra, hogy tisztázzuk, vagyunk-e mi ketten annyira ellenségek, hogy igazi barátok lehessünk. Mint amiképpen eddig voltunk.

Lehet, többé el sem jön hozzám az én barátom, ez a Guszti.


kedd, szeptember 22, 2009

Sikeres ember

Báthori Zsigmond fotója



Sikeres ember


Az lettem, bizony,

sikeres ember,

egy kicsít srégen,

de sikerrel keltem át

a zebrán,

rendőr, s köztem kissé

felhős a viszony,

de most az egyszer nem

nézett rám,

hagyta, hogy menjek,

úgy, srégen,

mint szoktam,

ifjú koromban, régen,

felelőtlen, de most már

úgy megyek át a zebrán,

mint egy

közömbös entellektüel,

mindegy,

hogy az autó hol, s kit üt el.



szombat, szeptember 19, 2009

A benzinszagú mezei nyúl

Pusztai Péter fotója



A benzinszagú mezei nyúl


( Gocsovszkyné )

35.


Amikor én a német határon elhallgattam, hogy ez a Keletsiménfalva tulajdonképpen az én gyarmatom, nem csak azért hallgattam el, mert éjnek idején nem akartam vitába bocsájtkozni azzal a derék rendőrrel. Eszembe sem jutott, hogy ott, helyben kifejtsem az államhatárokról való nézeteimet. Nézni még az autómra se mertem, nehogy véletlenül házkutatást tartson az autómban. Mert abból még bajom is származhatott volna. Nagyobb, mint Hamburgban, amikor elküldtek cigarettáért.


Most, hogy a nemzetközi helyzet is eléggé megváltozott, s ennek a szegény Gocsovszkynének a szelleme is gyakran belengi mindennapjaimat, bevallom, hogy az autómban ott lapult egy nyugatnémet, benzinszagú, mezei nyúl.


Ez a nyúl pedig nagyon lapult. Nem ravaszságból, hanem egyszerűen azért, mert átment rajta az autóm kereke. Mármost hogy veszi ki magát, ha az ember egy nyugatnémet, elütött, benzinszagú mezei nyullal akar bemenni Keletnémet területre ? Erre a kérdésre az én jó szomszédom, a hivatásos vadászember, Magyari Pista sem tudna könnyedén válaszolni. Ő is föltenné a kérdést, mitől lett benzinszagú az a nyúl, mert olyat még ő sem látott életében. Hogy elütöttem, attól legföntebb lapos lesz egy nyúl, de benzinszagú nem szokott lenni.


Pedig milyen egyszerű ennek a magyarázata ! Csavargásaim idején benzinre soha nem volt pénzem. Már hazulról úgy indultam el, itthoni benzinnel. Tele volt az autóm benzines tartályokkal. Ahogy kifogyott valamelyikből, igyekeztem azt valamiképpen pótolni. Legtöbbször az utak mentén parkoló teherautók vezetői segítettek rajtam. Azon már nem tudtak ők sem segíteni, hogy a tartályaim valahol ne szivárogjanak.


Amikor abba a Hamburgba indultam, az egész autó tele volt benzinnel. Mert Essen városában egy Tirier nevű úrnak elmondtam, miképpen járom a világot, s ő egy ottani benzinkútnál jól fölpakolt engem üzemanyaggal.


Persze, én is hagytam nála valamit az én falumból, nem mentem hozzá üres kézzel. Egy szép, fából való csillárt faragtattam neki annak emlékére, hogy együtt nyaraltunk valamikor a román tenger partján. Jóféle, hargitai fából volt faragva az a csillár. Most is meg kell, hogy legyen neki az a gyönyörű csillár, mert azt a felesége, a szépséges Gerda is megcsodálta.


A lapuló, benzinszagú mezei nyúl története ezzel még nincs lezárva. Mert azt a nyulat nem én ütöttem el. Ő ütött el engem. Ezt most csak ez a szegény Gocsovszkiné hinné el nekem, mert megegyeztünk volt abban, hogy kerüljük a hazugságokat. Ez a nyúl az útmenti magas martról ugrott az autóm elé. Oda szökött ki a búzatáblából. Úgy elütött, hogy megfordult tőle az autóm, orral Hamburg felé. Ahonnan valósággal megszöktem, hogy ne kelljen cigarettát vennem annak a hitvány tekergőnek.


Tulajdonképpen bele is halhattam volna ebbe az ütközésbe, de valamiért nem haltam bele. Sőt, nagy szerencsém is származott ebből a közúti balesetből. Mert én ezt a mezei nyulat nem hagytam ott, hanem szépen betettem a csomagtartóba. Hátha jó lesz még valamire. Ez az elv vezérelte apámat is. Soha, semmit nem hagyott az úton, ami mellett mások fölényesen elhaladtak. Ő fölvette, hátha jó lesz valamire.


Magdeburg közelében egy kicsít eltévedtem. Ott állott az út szélén egy teherautó. A gazdája fogta a fejét valamiért, úgy kerülgette. A fejét fogva. Ilyenkor minden rendes autós meg szokott állani, miben tudna segíteni. Megálltam és tisztáztuk, hogy nem tudok segíteni, akkora baja van annak a teherautónak. Kérdem ettől a bajbajutott embertől, merre van ez a Magdeburg, mert eltévedtem a térkép után haladva. Azt mondja, nem csoda, mert ez az út keletnémet kvalitét.


Csakugyan hitvány, gödrös út volt ez, de a rajta való megállás jó alkalmat kínált a beszélgetésre. Mondom neki, énnekem is van egy kis defektem. Mert itt van egy mezei nyúl és nem tudom, mit csináljak véle. Sajnálom itthagyni, olyan szép példány. Csak lapos, de szép példány. Azt kérdi, mit adjon érte, mert a felesége nagyon szereti a mezei nyulat. Mondom, ha lehet, adjon egy kis benzint. Adott is bőven. Annyit, hogy még Keletsiménfalváig is kitartott az a benzin.

Nem az övéből adott.


Hogy mit szólt otthon a felesége a benzinszagú nyúlhoz, az más lapra tartozik.


Most azért kissé röstelleném elmesélni ennek a szegény Gocsovszkynének, mennyiféle furfangosságot szedtem én össze ott, a Porogyok között. Hogy egy nyugatnémet, benzinszagú, mezei nyulat éjnek idején el tudok adni egy keletnémet embernek, s az érette kapott benzinnel még haza is tudok jőni az én gyarmatomra ? Ezen a történeten ez a szegény asszony is elgondolkozna az ő süppedő, kicsi háza előtt...


péntek, szeptember 18, 2009

Angyalok lesznek rajta





Angyalok lesznek rajta, Józsi !


( Gocsovszkyné )

34.


Hetek óta forgatok a fejemben egy kedves kis történetet, de nem tudom eldönteni, milyen irányból fussak neki az elmondásához. Hogy ne untassak véle senkit. Mert úgy vettem észre, ma már a népeket különösképpen nem érdekli semmi. A saját baján kivül.


Még az én falumban sem.


Ha most például a mi utcánkban azzal a hírrel állana elő valaki, hogy lehozták a Holdat az égről, s letették oda a templom elejébe, meg lehet nézni egészen közelről, anyám azt felelné, jól van, de neki fáj a lába, nem megy a templom elé. Ezek a magyariék pedig csak legyintenének erre a hírre. Esetleg annyit ha szólanának, hát minek kellett azt onnan lehozni, amikor az a Hold jó helyen volt ott fent, az égen, legalább világított valamit. A kicsi, ügyes papnő, ez az Imola sem csodálkozna elmerengve, miképpen sikerült a tudósoknak lehozni a Holdat az égről. Legföntebb annyit mondana, ha lehozták, hát akkor lent van, de minek kellett pont odatenni a templom elejébe ? Amikor alig tudott egy kicsi rendet teremteni ott, a templom előtt. Most kezdhet előlről mindent. S még Kedébe is el kell neki mennie. Mert Kedében is várják az ő érkezését.


Ilyenek ma a népek. Nem érdekli a népeket semmi. A saját baján kívül. Ebben a helyzetben hogy álljak elő az én kedves, kis történetemmel, melynek fő szereplője egy olyan semmiség, mint a kékkő ? Ezért töröm a fejem, milyen irányból fussak neki ennek a kékkőnek, hogy ne untassak véle senkit.


Mennyire más volt a világ régen ! A szegény Gocsovszkyné idejében. Ha kitudódott, hogy kályhafesték érkezett a Salamon boltjába, fejveszítve rohantak a boltba a népek. Kályhafestékért. Még a fájós lábú népek is igyekeztek, mert a kályhafesték el szokott fogyni. Ma már nem fogy el semmi.


A nép türelmén kívül.


Minden csak szaporodik és sokasodik. Énnekem például már annyi a rádióm, azt sem tudom, hová tegyem őket. Van legalább harminc. Ha nem több ! Por lepi be az én sok, szép rádiómat. Az egyik, a legnagyobb, valamikor Románia leghatalmasabb emberéé volt. A Gheorghiu-Dej saját tulajdona. Most itt lepi a por egy sarokban. Elhagyott, rozoga éjjeliszekrény tetején. Egy igazi Philips. 990-X. Úgy rendelték meg, direkt a főtitkár részére, a békási vízierőmű fölavatásának alkalmából. Ahol a főtitkár vágta el az ünnepi szalagot. A nép ajándéka gyanánt vették ezt a rádiót. Az ő tiszteletére. Direkt, mondom. És itt lepi a por.


Erről jut eszembe, mit ír ez a Szentannai Mózes az ő tudományos könyvében. Azt írja, hogy a mi falunkban ezerkilencszázharmincnyolcban jelent meg a legelső rádió. És az a rádió az Erdélyi Dénesé volt. Persze, az nincs benne ebben a tudományos könyvben, mekkora szenzáció volt a mi falunkban az a legelső rádió ! Hogy ennek az Erdélyi Dénesnek a háza előtt összesereglettek a népek és csodájára jártak annak a rádiónak. Mindenki látni és hallani akarta azt a rádiót. Na, ez a pillanat, ahol meg kell állnom. Mert most jön a kékkő.


Az én apám nem ment az Erdélyi Dénes kapuja elé csodálkozni. Hónapokon át oda járt Vári Józsihoz. A patakunkon túlra. És sokszor vitt engem is, nehogy elvesszek valahol a Porongyokban. Szerettem ott lenni, hallgatni apámék tanakodását. Ennek a Vári Józsinak a nagy asztala tele volt mindenféle dróttal. Csavargatták, tekergették azokat a drótokat, s forrasztottak. A kályhából kijövő láng fölé tették a forrasztó vasat, mert villany, az nem volt akkor a mi falunkban.


Még most is érzem annak a gyantának az illatát. És fülemben ott van az a nóta, ami a mellettük lévő, nagy, tölcséres gramofonból jött ki. Az a nóta azt állította, hogy Granada gyöngye volt az a fekete lány...Ez volt a címe annak a dalnak. Apám pedig mindegyre azt mondta ennek a Vári Józsinak, hogy ha az a rádió meg talál szólalni, akkor ő annak olyan gyönyörűséges dobozt készít, hogy angyalok lesznek a tetején. Szépen kifaragva.


Angyalok lesznek rajta, Józsi, ha egyszer megszólal ez a rádió, mondta apám ennek a Vári Józsinak. Mert ugye, az már régen köztudomású, hogy apám jó asztalos volt. És jártas az angyaloknál. Ő faragta a fényes, fekete gyászkocsikra az angyalokat Brassóban, egy Blősz Károly nevű, szász asztalosmester műhelyében. Amikor belefáradt az angyalok faragásába, ott pihente ki magát a puha gyalúforgácsban, mely összegyűlt a pad alatt. Vagyis a saját ágyában. Hogy pontos legyek. És őszinte. Amiként nekem ez a szegény Gocsovszkyné is megmondta.


Csöndes, szelíd ember volt ez a Vári Józsi. Tudósok nyugalmával, nagy megfontolással szerkesztette a közös rádiót. Szóbahozták az Erdélyi Dénes rádióját is, de arra a következtetésre jutottak, nincs abban semmi nagy dolog, ha valakinek van pénze, s megveszi azt a drága rádiót. Rádiója bárkinek lehet, ha van reá pénze. Az a nagy dolog, ha valaki sajátkezűleg meg tud csinálni egy rádiót. Egy konyhai asztalon. Oda egyéb is kell, nem csak pénz, szögezték le nagy egyetértésben. És forrasztottak és csavargatták azokat a drótokat. Valami rádióhoz való lámpák is voltak azon az asztalon. Énnekem a közelükbe sem volt szabad mennem. Csak nézni volt szabad, messziről.


Egyszer azt mondja apámnak ez a Vári Józsi, na, Ferenc, kész a rádió. Csak villanyáram kell neki és meg is szólalna. De honnan vegyenek elő villanyáramot, mert ugye, Erdélyi Dénesnek telepet is adtak a rádiójához, de nekik semmijük nincsen. És az a telep is drága. És az is ki tud fogyni. És vehetnek mást. És pénz, az nincs.


Ez a Vári Józsi fölpattan a székjéről, jót csap a homlokára, mintha valami legyet akarna hirtelen agyonvágni, s azt mondja, hát ott van a kékkő ! Abból csinálunk áramot. Abból. Kékkőből, Ferenc !


Abban az időben minden háznál volt kékkő. Mondhatni ez volt a legelterjedtebb orvosság. Valaki fölfedezett magán egy pattanást, bekente kékkővel. Tyúkszem ? Kékkő. És kellett a kékkő permetezésre, borkészítéshez is. Ma már kevesen tudják, hogy a kékkő tulajdonképpen a rézgálicnak, a rézszulfátnak a népies elnevezése. Csak az a kifejezés maradt fönn, hogy valamiből nem lesz gálickő. Mindezt épp csak megemlítem, nem tartozik az én kedves kis történetemhez az efféle okoskodás.


Nagy edényekben oldották föl az összeszedett kékkövet és abba vasakat raktak és a vasak végeit drótokkal kötötték össze és villanyáram jött ki belőle és megszólalt a Vári Józsi rádiója. Nem mondom, hogy ez a rádió az apám érdeme is lett volna. Mert ő mindenhez értett, csak éppen a villanyáramhoz nem értett. Ezt már a Gocsovszkyné szelleméhez való hűség kedvéért is el kell ismernem.


Azt viszont bárki beláthatja, nem volt semmiség abban az időben rádiót csinálni egy konyhai asztalon. Egy kicsiny faluban. Ahol az emberi kivácsiságon és töprengésen kivül nem sok alkatrészt lehetett beszerezni egy rádió elkészítéséhez. Ahol a kályhafesték is sokszor elfogyott.

Azt nem tudom, milyen dobozt készített apám ennek a rádiónak. Azt sem, voltak-e angyalok a tetején. De azt tudom, hogy megszólalt az a rádió. Azóta is ez jut eszembe, ha azt a szót hallom valahol, hogy kékkő.



csütörtök, szeptember 17, 2009

Dancs Arturnak, Nevijorkba

New York. Olariu Gheorghe festménye



Dancs Arturnak,

Nevijorkba


( Gocsovszkyné )

33.


Kezdem ott, hogy első soraimmal köszöntelek téged az én falumban. Mert ugye, azt tudod, hogy ahová most költöztél, ez a Nevijork is az én falum. Úgy ismerem, mint a saját tenyeremet. Alszegtől felszegig. Ezért is hívom önfejűleg Nevijorknak. Már apám így nevezte el ezt a falut, mert ő is a magáénak vallotta, s az ember a maga dolgait úgy nevezi el, ahogyan kedve tartja. Apám még szépnek is szokta nevezni ezt a Nevijorkot. Talán azért, mert mindent megszépít a messziség, s ez a Nevijork tőle messzire volt. Olyan messzire, hogy oda soha el sem jutott.


Énnekem tulajdonképpen három falum van. Úgymint : Siménfalva, mert ott születtem, ez a Nevijork, ahol kinyílott a szemem és San Francisco, ahol saját kebelére ölelt engem a ledér, de jószívű időjárás. Miért ? Nekem nem lehet három falum ? Hát akinek hét szilvafája is volt ?


Kár, hogy nem szóltál nekem, amikor elindultál a jóillatú pulóvereddel Nevijorkba. Vagyis az én második falumba. Nagy kár. Mert ha szóltál volna, akkor fölhívtam volna a te figyelmedet erre a szegény Gocsovszkynére. Mert lehet, hogy épp ott van valahol. Nevijorkban. Meg van húzódva abban a tájban, ahonnan hazagondolsz te is olykor. Ott keresi az igazságot. Ott, ahol nagyobb a világosság, mint a mi kicsi patakunk mellett. Ki tudja...


Nem akarom hosszúra nyújtani ezt a levelet, mert én néked még soha nem írtam. Nem is ismerlek. Nem is láttalak. Én pedig idegenkedni szoktam az idegenektől, mert soha nem tudhatja az ember, kiben mi lakozik. Most is csak azért írok néked, mert van egy Bukarestből Szeredába disszidált barátom, aki finoman közölte velem, téged is foglalkoztatni kezdett ennek a szegény Gocsovszkynének a szelleme. Akit én már Siménfalván mindenütt kutattam, de reá nem találtam. Most föltehetnéd a kérdést, hogy van az, hogy tőled nem idegenkedem, amikor téged sem ismerlek ? Hát ez úgy van, hogy olvasom a te leveleidet. Amiket szaporán szoktál küldeni errefelé. Márpedig ha valaki elmegy oda, abba a messzire eső falumba, s onnan levelet ír haza, abból én látom, mi lakozik benne. Ezt ne is firtassuk.


Azt írod Artur, hogy jó élet van az én második falumban. Abban a Nevijorkban. Szó szerint ezt írod : „Giorgio meg Emporio Armani vagy az Exchange, Gucci, Ann Taylor, Dolce&Gabbana, Chanel, GAP, Bloomingdales, Yves Saint Laurent, Bergdorf Goodman, Lord & Taylor, Calvin Klein, DKNY, Ralph Lauren, Estée Lauder, Tommy Hilfiger és társai háza táján igencsak felpezsdült az élet.”


Csak arra kérlek, ne ott keresd ezt a szegény Gocsovszkynét, ebben a társaságban. Hiábavalóan keresnéd, nem szokott ő ilyen helyeken járni.


Ha találkozol egy Bloomberg nevű úrral, az más ! Ő a polgármester. Ő, ha tudja, hol járnak ezek az igazságkereső, szerencsétlen vénasszonyok. Ha tudja...


Amikor utoljára jártam Nevijorkban, más volt a polgármester. És talán más voltam én is. Akkor még engem sem érdekeltek ezek a gocsovszkynék. Inkább ott forgolódtam a Szabadság szobor nevű fehérnép körül. Hogy elmondhassa ez a híres hölgy magáról, ez a Frici is megfordult az ő fejében !


És fölmentem a két torony tetejére is, hogy lássam, tudnék-e oda még egy-két emeletet húzni. Mert ezek a telhetetlen és irígy csikágóiak azzal fenyegetőztek, hogy az ő felhőkarcolójuk magasabb lesz a miénknél. Láttam, hogy lehet, van hely fölfelé. De tiszta lustaságból nem kerestem föl a polgármestert az emeletfelhúzás ügyében. Ehelyett beültem egy moziba, hogy jól kialudjam magam. Ott, a negyvenkettes utca sarkán. Te tudod már, hogy hol van. Valami színes lámpafények kergetik egymást a bejárat fölött.


Látod, milyen az élet, te, Artur ! Írod, hogy a Kennedy reptér forgalma megállott egy reggel, 78 teknősbéka felvonulása miatt. Hát hogy kerültek oda az én jó teknősbékáim ? Mert amikor én ott laktam a Park sugárút egyik felhőkarcolójában, ezek a teknősbékák reám voltak bízva. Kálmán bízta reám őket, ő volt a házmester. A virágokat sem öntöztem meg azzal a hosszú slaggal, nehogy a békákat lespricceljem ! Ismerem én ezeket a kedves teknőcöket jól. Némelyiknek a nevére is emlékezem. Ebből is látszik, mennyire otthonos vagyok én a második falumban !


Ami azt a repteret illeti, ott jól vigyázz, nehogy letedd a kabátodat valamelyik padra. Mert van ott egy emberem, aki a letett ruhákat mind elsepri onnan. Rendes nagyon ez az én emberem, elküldi az összesepert ruhákat ide a szekondhandba. Ki is vannak öltözve minálunk a fehérnépek, meg lehet nézni, milyen elegánsan járkálnak le, s fel a járdákon vasárnap délután.


Még segítségedre is lehettem volna egyben-másban, ha szóltál volna elmenésed előtt. Például amikor intézted a papírjaidat. És vártad a postást. Mert nem adták a kezedbe azt az okmányt, amit neked oda is adhattak volna. A fellépésed nem volt jó, Artur, a fellépésed. Én például egészen másképpen léptem föl, amikor egyszer el akartam utazni Sa Franciscoba. És nem volt a zsebemben egy cent sem. Elmentem a csomagmegörző emberhez, egy bizonyos Jack nevezetű feketéhez, akit akkor láttam először életemben. A nevét onnan tudtam meg, hogy kérdezte tőle a munkatársa, hol van az a kék börönd, Jack ? Nagyon rokonszenvesnek tarthatott engem ez az ember, mert nekem nem volt semmiféle csomagom. Mondtam neki, te, Jack, legalább gombold ki az inged legfelső gombját, mert, meg találsz hülni, le vagy teljesen izzadva ebben a nagy melegben. És mondd meg annak a nemzetközi jegykezelő főnöknek, nem szeretem, hogy állandóan csavarog. Na, hogy is hívják azt a főnököt, kiment a fejemből, te Jack...És megmondta nekem annak a főnöknek a nevét ez a Jack. Valami Harrison volt a neve és ott volt az irodája a második emeleten.


Amikor kopogtatás nélkül beléptem az irodába, ez a Harrison épp a körmét tisztogatta. Mondom neki, te, Harrison, töltsél már ki a nevemre egy papírt, de rapidan, mert el kell mennem San Franciscoba. A nagybátyámhoz. Beteg szegény. Bárki le tud betegedni egy szempillantás alatt. Még te is, Harrison... Tudod, vannak azok az ingyenes utazási blokkok...


Azt mondja nekem ez a Harrison, a dolog meg van szigorítva, ingyen már nem lehet. Mondom neki, te, Harrison, te is tudod, hogy csak a jövő héttől lesz megszigorítva...De azt aztán be kell tartani szigorúan ! Majd gondom lesz rá, hogy be legyen tartva, szigorúan...


Egy noteszforma jegytömböt adott át nekem ez a Harrison, ami arra jogosított föl engem, hogy kószálhatok két hónapon át végig a földrészen, amerre akarok. Ingyen, gondolhatod.


Te, Artur, mondom, hogy a föllépésed nem volt megfelelő. Sok mindent meg kell, hogy tanuljon az ember, ha ilyen zsufolt helyre teszi be a lábát, mint amilyen ez a Nevijork.


Jaj, nehogy elfelejtsem ! Hogy van Piri néni ? Akinél laktok ? Még mindig panaszkodik a zajongásaitokra ? Azt mondom, nézzétek el neki a zsörtölődését. Anyám is ilyen. Nem hall. Illetve azt hall meg, amit ő akar.


Mit is akarok még kérdezni tőled, te Artur...Volt nekem ott egy kedvenc kocsmám. A második utcában, a zöldséges ember szomszédságában. Egy kissármási szőke leány mérte ott a sört. Reggeltől estig. Vagy estétől reggelig. Szoktál-e oda járni ? Mert onnan a legszebb a felkelő nap. Egyenesen oda süt be vörös orcájával a nap, hogy lássa, ott szomorkodom-e, pultra lehajtott fejjel, vagy lefeküdtem tisztességesen, mint más. Mert oda szoktam volt járni. Ott esett legjobban nékem a szomorúság.



szerda, szeptember 16, 2009

A fecskefészek fölavatása

Fotó : Báthori Zsigmond



A fecskefészek fölavatása


( Gocsovszkyné )

32.


Olyan kicsiny a mi otthoni világunk, vagyis a ház, az udvarunk, s a kert, hogy ha csak egy eltévedt vakond kidugta valahol az orrát, mi azt is észrevettük. És szóltunk is egymásnak arról, hogy kidugta fejét egy eltévedt vakond. Nehogy véletlenül valamelyikünk titka maradjon ez a nagy esemény. Minékünk nem voltak titkaink. Néha csodálkozom, hogyan is tudtunk mi titkok nélkül élni abban a kicsiny világban. Olyan sok ideig. Az is talány, miről beszélgettünk naponta, amikor hírt sem hozott senki közülünk, sehonnan. Mert nem jártunk mi sehová. Amikor minden meg volt beszélve. Nem is egyszer ! Honnan volt nekünk mindig megbeszélnivalónk ? Mert volt, mindig volt amiről beszéljünk. Most is van. Most is van bőven, amit még nem mondtunk el egymásnak. Például azt sem tisztáztuk, hány cigarettavéget dobtam el nemrég az udvarunk valamelyik sarkába. Hogy azt anyám ne vegye észre.


Erről jut eszembe egy apróság, amit még nem mondtam el anyámnak. A cigaretta miatt még maga Gróza Péter is megszidott engem. Ötvenötben. Egy fényes őszi délutánon ott álldogáltunk egy Nagy Sanyi nevezetű osztálytársammal Kolozsvár kellős közepében. És szívtuk atyásan a cigarettát. És megállott mellettünk egy lapos autó. Kiszállott belőle egy szép, fehérnagdágos úr és megállott előttem. Fölismertem, mert az osztálytermekben is az ő fényképe lógott a katedrák fölött. Ő volt az országgyűlés első embere. Azt kérdi tőlem ez a Gróza Péter, van-e nékem tudomásom arról, hogy utcán nem illik cigarettázni ? Hallgattam, lesütött fővel. És hogy hovávalósi vagyok. Mondtam. Erre azt mondja, ti bicskás népek vagytok, van-e bicska a zsebedben ? Mondtam, én nem hordok bicskát, de cigaretta még van a zsebemben, meg is kinálhatom...Erre ez a nagy ember megveregette a vállamat, azt mondta, a cigarettát leszámítva, derék fiatalember vagyok. És visszaült a lapos autójába. Én pedig azóta is hűségesen szívom a cigarettát. Persze, nagyon helytelenül, amint azt az országgyülés első embere is megmondta.


Azokban a napokban kaptam csomagot anyámtól. Hárman mentünk érte a bentlakásból. Rucazsír is volt abban a csomagban. De azt anyámnak soha nem mondtam el, mi lett a sorsa annak a rucazsírnak. Ez sincs még megbeszélve. Jó nagy üvegben volt az a rucazsír, gondolom, egy ketrec ruca volt értem föláldozva. Celofánnal gondosan lekötve. Amiképpen anyám szokta . Valamelyik mohóbb természetű szobatársunk fölkapta azt az üveget, futott véle a mosdóba, mondván, hogy hideg víz alá kell tartani, mert meg van olvadva, így nem lehet kenyérre kenni. A mosdó vizes cementjén elcsúszott ez a mohóbb természetű szobatársunk, s az a sok rucazsír beborította a mosdó padlózatát. Üvegszilánkokkal elvegyülve. Ezt az apróságot soha nem mondtam el anyámnak, hogy ne bánkódjék a ketrec rucáért. Most már elmondhatom, mert már régen nem tart ő rucát a kicsi udvarunkon.


Legnagyobb titokban egy avatási ünnepséget tartottam. Erről sem szóltam soha anyámnak.


Azokban az időkben mindenfelé állandóan avatási ünnepségeket tartottak.

Akárcsak most.

Úgy vettem észre, az avatási ünnepségek a társadalmi rendszerek gyermekbetegségei közé tartoznak. Ahogy megváltozik egy társadalmi rendszer, nem az új építése az első feladat, hanem az avatási ünnepségek rendezése. A hatóságok valósággal kapkodják a fejüket, néznek erre-arra, mit lehetne fölavatni. Ha egy kis hidat pillantanak meg, azonnal fölavatják. Óvodát, iskolát, szobrot, új kaput, zsákutcát, mindent fölavatnak. Hogy legyen fölavatva.


Ezt a gyermekbetegséget kaphattam el én is.


Fényes tavaszi napok jöttek. Visszatértek a fecskék. Lassan elkészült a fészkük is a pajtánkban. Én is segítettem az építésben. Vékony ágakat törtem nekik, szalmaszálakat hordtam fecskéink közelébe, hogy ne fáradjanak az építőanyag beszerzésével. Szép, közös munka volt az a fecskefészek. Amikor anyám nem látta, megálltam a pajtánk ajtajában és gyönyörködtem benne. Gondoltam, fölavatom. Legyen ez a fészek ünnepélyesen fölavatva. Ahogy illik. Az új társadalmi szokás szerint. Ha lett volna merszem, szóltam volna ennek a szegény, igazságkereső Gocsovszkynének, mi az én tervem ezzel a fészekkel. De nem volt. Gondoltam, jobb, ha titokban tartom a fecskefészek fölavatását, mert esetleg azt hihetik rólam, meghibbantam.


Gyönyörű, színes szalagokat loptam ki a varrógép fiókjából. Talán még egy kettőbevágott vitézkötést is találtam ott, régi szoknyarojtot, masnit. És földíszítettem én azt a fecskefészket. Avatási ünnepséghez illő módon. Aztán egy életlen ollóval valahogy elvágtam azt a szalagot, mely nélkül avatási ünnepséget el sem lehet képzelni. Elvágtam, de megmozdult az a fecskefészek. Nem esett le, de megmozdult. Bánatomban leszedtem a díszeket.

Csapkodva jöttek a fecskék, leszálltak oda a fészekhez, nézték, vizsgálgatták. Úgy látszik, már nem érezték magukat biztonságban a mi istállónkban. Elröpültek messze, visza se tértek többé.


Ha jól megvizsgálom a mi otthoni világunkat, népsűrűség szempontjából maholnap lakatlan földrésznek is tekinthetjük. Mert egyedül él ott anyánk, s nem egy léleknek való az a világ.

Különösen most, hogy a fecskefészek ünnepélyes fölavatása után, még fecskék sem járnak arrafelé.

hétfő, szeptember 14, 2009

Nem vált be

Elekes Károly felvétele


Nem vált be


Ez a jó nagy darab sírkő a siménfalvi Elekes temetőből való. Az van reáírva, hogy Itt nyugszik Elekes József, l848-49 évi hvd. Mátyás huszár hadnagy, 1852-57 évi politikai fogoly, szül. 1828-ban, meghalt l897 és hű neje Kurtus Anna, szül. 1830-ban. Béke poraik felett. ( Van, amit nem tudtam kiolvasni. )

Ezt a fényképet öcsém, Elekes Károly küldte, hogy csináljak véle, amit akarok. Én csak annyit akarok, hogy megjegyzem, ez a sírkő a jelek szerint lépcsőnek nem vált be. Ezért még nem vitte el senki a temetőnkből. Lehet, a formája miatt...Mert ezek az elekesek a sírkövüket is úgy csinálták, hogy még lépcső gyanánt se lehessen hasznukat venni...Ilyen furcsa népek ezek az elekesek...



vasárnap, szeptember 13, 2009

Talajmenti fagyok


Pusztai Péter fotója



Talajmenti fagyok


( Gocsovszkyné )

31.


Szép napunk volt mama, mondom mamának búcsúzáskor, ez aztán szép, mondja mama, ennyit nem veszekedtünk soha, hát kell ennyit veszekedni csupa semmiség miatt, ezek a szomszédok ugyancsak csodálkozhattak rajtunk, mikor hagyjuk már abba a veszekedést, egyfolytában azt a cementet hozod fel, hogy minek öntettem az első szobában olyan vastag cementet ezzel a Gyulával, araszost, ahogy te mondod, pedig az nincs egy araszos, meg sem közelíti az araszos vastagságot, s hogy miért szedettem föl a padlódeszkákat, amiket még apád csinált volt, sajátkezűleg, mert azok mind nutféderesek, persze, hogy nutféderes volt minden abban az időben, de ma már vége ennek a nutféderes divatnak, mindenki plikkparkettát tesz a deszka helyett, nekem hiába mondod, hogy ez a plikkparketta hitvány műanyag, úgyis az a divat, ez a szerinted hitvány műanyag, mert könnyen tisztítható, szép, olyan fényes, hogy rajta a bolhák is mind hasraesnek és ez van elterjedve még Pesten is, innen járnak a népek Pestre, látják ott is az van, plikkparketta mindenfelé, úgy el van terjedve, mondták, te is azt rakattál a padlásodra, hát nem azt rakattál, mond meg tisztán, olyasmiket hozol fel a fából való deszka védelmére, hogy maholnap kiirtják az erdőket és helyükbe műanyagból való erdőket ültetnek, mert azokat nem kell gondozni, gyéríteni, kivágni, hordozni, olyanok lesznek az erdeink, mint a műanyag karácsonyfák, teljesen egyformák, te is tudod, hogy azért minden erdőt csak nem vághatnak ki, a szomszédok is csodálkozhatnak, milyen példákkal véded a fákat, ijesztgeted a népeket, hogy már csak műanyagból lesznek az erdők ezután, mert fára nincs szükség, mert né, még én is, ez az Emmanéni is plikkparkettát tétet a földre nem valódi deszkát, te nem tudod megérteni azt, hogy most ez a divat, s különben is arra nem gondolsz, hogy engem ott fognak felravatalozni abban az első szobában, hát elfelejtetted, hogy végigment ott is az árvíz és a nutféderes deszkák alatt a gerendák kirothadtak, azokon már semmi nem segít, ezért kellett oda cementet önteni, most képzeld el, ott leszek fölravatalozva, hogy nézne ki, hogy jőnek tőlem elbúcsúzni a népek és ropog a talpuk alatt a nutféderes deszka, te sok mindenre nem gondolsz, amire én gondolok, te csak jössz szombatonkint, s mikor mész el innen, kipipálod azt a szombatot, mint amiképpen azok az állami emberek is az árvíz idején, hát nem oda mentek mind azok a magasrangú, állami vezetők, a néptanácsra, minket meg sem láttak itt a nagy iszapban, csak rázták egymás kezét a néptanácsnál, s utána kipipálták az árvizet, nekik ennyiből állott a dolguk, te is csak azt csinálod, jössz ugye szombaton, lerakod, amit hoztál, s kapod mindenben a hibát, hogy hová lett a kályha, ki vitte el a vécénket, s most az a bajod, az a cement, ami még nincs is elsimítva rendesen, ahogy szokás, én ebben az egyben igazat adok neked, mert csakugyan nincs elsimítva rendesen, s felhozod még, hogy miben egyeztünk meg, le van-e szögezve a betonöntés ára, hát hogy lenne leszögezve, mikor megkérdeztem a szakembertől, te, Gyula, mennyibe kerül nekem ez a betonöntés, csak annyit mondott, sok nem lesz, Emma néni, miért lenne sok, majd megegyezünk szépen, kijövünk egymással, előre nem lehet tudni, milyen dolgok jönnek közbe, ugye, most ment el Iduka is, hát nem kiderült, hogy ez a Gocsovszkynés történeted is el van vétve, mert a malom az nem a Józsa Miklósé volt, hanem a Györfi Károlyé, ő emlegette mindig a Monarchiát, a Fordson traktor volt a Józsa Miklósé, te is szoktál tévedni, emlékszel, egyszer, mikor jöttél Amerikából, elmesélted, hogy ott olyan temetők vannak, hogy azokban nincsenek sírkövek, hanem csak réztáblák vannak letéve a fűre, beleszegezve a földbe, s járnak fölötte a fűnyíró gépek és ezért szépek azok az amerikai temetők, na, ha nálunk letennének a fűbe egy olyan réztáblát, akárhogyan odaszegezhetnék a földbe, másnapra eltűnnének azok a réztáblák, eladnák ócskavasnak, kérdezted tőlem a minap, mi van az Elekes temetővel, hát kérdezd meg Idukát, ő is elmondja neked, mi van azzal a temetővel, mert azzal úgy állunk, hogy még a sírköveket is elhordták onnan, lépcsőt csináltak bizonyos hitvány népek a sírkövekből, még meg sem fordították a köveket, tapossák a sírkövekbe belevésett írást, azon járnak az íráson a mai népek, nincs bennük semmi szégyen, te pedig csak azt a cementet hozod fel, s a nutféderes deszkákat emlegeted, ezek mind hiábavaló beszédek a te részedről, hát ez az Iduka nem elmondta itt az előbb, amikor a tojást hozta nekem alszegből, a hitvány lábával, s az isiászával, nem elmondta, hogy ő is eladta a gyönyörű, régi függőlámpáját, s vett azon a pénzen modern csillárt magának abba a régi házba, mert ez a divat, nem a régi függőlámpa, te hiába mész neki az új divatnak, mert ma már nem olyanok a népek, ahogyan te elképzeled, ideje lenne, hogy lemondj már egyszer a régi dolgok védelméről, hiába veszekszünk, látod, ezzel töltöttük el ezt a szép szombatot, veszekedéssel, megéri ez neked, megéri ?


Mondom mamának, igaza van mama, persze, hogy nem éri meg, de azért azt a cementet még sem kellett volna olyan vastagon önteni, nincs pince alatta, minek oda az a vastag cement, ki se szárad tavaszig, azt a klikkparkettát pedig nem lehet lerakni nedves helyre, mert fölkanyarodik a vége, s el is dobhatja az egészet, de ki szedi föl onnan, még arra sem talál ma embert, aki fölszedje magának, épp a tegnap mondta egy barátom, aki nagyon jártas a mostani helyzetben, azt mondta ez a barátom, semmi nem felel meg a mai aktuációnak abból, ami régen megfelelt, körbe vagyok véve okos emberekkel, ezek magának még igazat is adnának a cement vastagságára vonatkozóan, nincs értelme, hogy veszekedjünk, de jönnek maholnap a talajmenti fagyok, s akkor megrepedezik az a cement, majd igazat ad nekem is, amikor már itt lesznek a talajmenti fagyok, majd folytatjuk legközelebb, csókolom, mama...