kedd, augusztus 11, 2009

Magasrangú kéményseprő

Benczédi Sándor kisplasztikája



Magasrangú kéményseprő


( Gocsovszkyné )

13.


Milyen szépen megkért apám, ne vállaljak soha semmiféle magasrangúságot, mert az suppanásokkal szokott járni. Olyasmiket magyarázott el nekem, hogy vannak mesterségek a világon, amelyekkel nem jár magasrangúság. Valahogy így van kialakulva ez a világ. A kéményseprői mesterséget hozta fel egy alkalommal. Az jutott eszébe hirtelen. Azt mondta, nincs olyan, hogy valaki magasrangú kéményseprő. Persze, én már akkor akadékoskodtam, azt feleltem erre, azért a kéményseprő is leeshet onnan, a kémény tetejéről, ha véletlenül meg talál csúszni, vagy valami...Lesuppanhat ő is...

– Két malomban őrölünk,- mondta apám és felhozott sokféle más mesterséget, amelyekkel általában nem jár semmiféle suppanás. S hogy egy malomban őröljünk, azt kezdte magyarázni, hogy a nagyemberségről van szó, mert a magasrangúság azzal jár.

Ilyen dolgok olyankor szoktak előkerülni, például aratásból hazafelé tartva. Hogy ne menjünk szótlanul egymás mellett. Egyszer elég szúrósan szögezte nekem a kérdést, milyen elgondolás a részemről, hogy mikor a kévekötéshez lehajolok, odateszem magam elé azt a kockás fűzetet, amely tele van idegen szavakkal, s azok közül kiveszek magamnak egyet, s azt mondogatom, míg bekötöm a kévét ? Nem túl sok ez dologból egyszerre ? Mert jól csak egy dolgot lehet elvégezni egyazon időben... Ilyenkor mondtam én is, ami eszembe jutott. Hogy este túlságosan fáradt vagyok, s az a petróleumlámpa is csak pislog, nem lehet jól látni a betüket. Nagyot hallgattunk hazáig, de otthon megint elővett valamit az útról magmaradt beszélgetésből. Arra célzott, hogy aki így belebolondul a betűkbe, az olyan ember célja nem lehet más, mint a nagyemberségre való törekvés. Márpedig az suppanással szokott járni. Főleg akkor, ha a magasrangúságot is maga elejébe jelöli ki.


Egyszer, lefekvés előtt azt mondtam apámnak, hogy én a kéményseprői mesterséget nem szeretem. Túlságosan fekete az nekem. Azt csak példának hozta föl, mondta apám, van elég világosabb színű mesterség is a világon. Aztán hogy kissé kifehérítette a jövőmet, nyugodtabb lélekkel aludtam el.


Azért a magasrangú kéményseprő képe sokszor megjelenik képzeletemben. Különösen most, hogy ezt a Gocsovszkynét vettem elő. Aki csak az igazságot kereste. Kicsiny, tömött, fekete alakját magam előtt látom, amint görnyedve keresi az igazságot. Ebben a hitvány világban. És apám helyett gyakran teszem föl magamnak a kérdést, csakugyan, milyen világ az, amelyben egyre többen vannak, akik lelkesen vállalnak magasrangúságot ? Nem nagyemberséget vállalnak, mert az magától jön. A tudomány, vagy a művészet útján. Az más lapra tartozik. Kissé összekeverte apám a nagyemberséget a magasrangúsággal, de ezt a tévedését neki megbocsájtom. Mert abban is van azért egy szemernyi igazság. Ha nem több !


Szóval, egyre többen vannak, akik nem félnek a suppanásoktól. Ezek a magasrangúsági posztot szívesen vállalók. Ha félnek is valamitől, nem vallják be, hogy félnek. Azt mondják, nem kivánnak nyilatkozni. Nem kivánnak. Ők csak akkor nyilatkoznak, ha kivánnak nyilatkozni. Milyen érdekes a nagyrangúak szavajárása és viselkedése ! Már alá sem írnak valamit, hanem inkább ellátják kézjegyükkel. Azt a papírt, amit eléjük tesznek. A magasrangúak nem is mondanak semmit szívesen. Ehelyett inkább úgy fogalmaznak...Szeretnek fogalmazni. Mondani, azt nem szeretnek. Ténferegni, lődörögni sem szoktak a magasrangúak, hanem ellépni szeretnek. Mondjuk, a felsorakozott népek előtt. Elhaladnak előttünk, majd, ha olyan az alkalom, elhelyezik a kegyelet virágait. Nem odateszik azokat a virágokat, hanem elhelyezik. Szépen. Még meg is símítanak egy félreálló szalagot. Mindig van valahol egy félreálló szalag, amit helyre kell igazítani. Szépen. Félreálló szalag nélkül el sem lehet képzelni egy ünnepélyes koszorúzást ! Ezek a magasrangúak nem közöttünk vannak, ha éppen oda jönnek, ahol mi vagyunk, hanem a körünkben. Megtisztelnek a jelenlétükkel. Ha pedig nem tisztelnek meg, akkor nagyon hiányzik nekünk az ő jelenlétük.


Erről a szegény Gocsovszkynéről azt sem lehet tudni, honnan jött a mi falunkba. Még a szavajárásáról sem lehetett megtudni semmit. Sem pedig tájszólásáról. Idegen tájra jellegzetes kiejtése sem volt neki. Pontosan úgy beszélt, amiképpen mi beszélünk.


Ezek a magasrangúak szeretnek utazni. Hazajővén mindig hoznak nekünk valamit. Főleg más tájakon honos szavakat. Minden második mondatukba beléteszik azt a szót, hogy egyébként. Valósággal imádják azt a szót, hogy egyébként.

A mi, megszokott, szimpla mert-szavunk nem elég elegáns nekik, azt mondják helyette, hogy hisz. Hisz, ha meggondoljuk... Hisz, ha nem gondoljuk meg...

Ezek a magasrangúak mostanában mindegyre felszólítanak minket. Így : azt tudni kell... És meg is fogalmazzák, mit kell tudnunk nekünk. Markánsan fogalmazzák meg, hogy jobban értsük. Maholnap, ha varjú száll a csűr tetejére, markánsan fog oda leszállani, nem egyszerűen.


Ezek a magasrangúak egész szekérrevaló semmitmondó szóval szoktak hazajőni idegenből. Hogy azokat mi megtanuljuk. De nem szekérrel hozzák, hanem záros helyeken. Repülőn, autómobilon, vonaton. Mert attól félnek, a szekérről lehullanának. A rázódástól. Féltik a podgyászukat. Félthetik is. Nagyot suppanna az a podgyász, úgy megpakolták...

Néha olyan képtelenségekre gondolok, hogy ezek a magasrangúak, ha kéményseprői állásba neveznék ki őket, akkor is magasrangúak lennének. És azt is el tudnák intézni, hogy ne legyenek feketék. El tudnák, hisz...Egyébként nekem már mindegy. Maholnap csöndesen elmegyek, mint ez a szegény Gocsovszkyné.



1 megjegyzés:

világosító írta...

Szóval, én megmondtam, hogy itt könyv lészen. Gocsovszkyné vagy sem, a falu élete most már kikerekedik. Nyersanyagnak mindenképpen jó, s legaláb lesz munka az Elekes-portán az őszi-téli hónapokban.