péntek, július 03, 2009



Francia tyúk lábujjhegyen


Elkaptam a tyúkot, el azt a franciát, a mamáét, azt az egyet, amelyik még megmaradt neki, megnyomtam a kicsi, piros fényképezőgépem gombját, még mielőtt leugrott volna a kőasztal tetejéről. Tulajdonképpen nem is volt nehéz elkapni őt, sokáig járkált a kőasztal tetején, tétovázott, lenézett erre, le arra, hová is szálljon, hogy biztonságosan érjen a földre. Láttam rajta, fél. Nem tőlünk fél, hanem a leszállástól. Körülményeskedett, habozott, mindegyre meggondolta magát, s körbejárt megint. A járása föl se tűnt nekem, csak az, hogy fél nagyon. Ezt a félelmet magam is jól ismerem, emlékszem, gyermekkoromban könnyedén másztam fel egy roppant magas jegenyefára, de lejönni onnan sokkal nehezebb volt. Minden mozdulatom végzetesnek látszott, meg is fogadtam akkor, ha csak egy mód van rá, nem mászom föl semmire. Még a társadalmi létrákat is messze elkerülöm. Ez a francia tyúk se gondolta, amikor valamiképpen fölment a kőasztal tetejére, hogy onnan le is kell jönni. Erre nem gondolt, csak annyi esze van neki. Igaz, mennyi esze legyen egy tyúknak ? Még ha francia is, a tyúk azért csak tyúk. Épp ezen a tyúkeszűségen, s a franciaságon kezdtem tűnődni, amikor belép a kapun Éva, a szomszédasszony, s mondja anyámnak, Emma néni, ezzel a tyúkkal baj van. Azt mondja erre anyám, mi baja lenne annak a tyúknak, te, Éva, most szállt le éppen a kőasztal tetejéről, ha oda föl tudott hágni, akkor nagy baja nem lehet neki... Annak biza nagy baja van, folytatja a szomszédasszony, maga nem vette észre, hogy lábujjhegyen jár a maga francia tyúkja ? Ha egyszer egy tyúk elkezd lábujjhegyen járni, ha jól megnézi, hová lépjen, ha tétovasággal megy végig az udvaron, akkor az a tyúk hamarosan az életből is hamarosan kisétál, annak sok már nincs hátra, én úgy hallottam az öregektől...

Éppen csak azt nem mondta ez az Éva, hogy velünk, emberekkel is így van, aki tétován kezd járni, sokszor néz a lába elé, hová is lépjen, az olyan tulajdonképpen kifele megy az életből, nem befele. Éppen csak a lábujjhegyen való járást nem említette, mert tudja jól, anyám már lábujjhegyen se tud járni, az az idő rég eltelt, amikor őt a lábujjai meg tudták tartani.

Elment Éva, elült a francia tyúk, a Nap is lenyugodott. Eljöttem hazulról, de azóta nem tudok úgy lépni, hogy ne figyeljem a saját járásomat...


1 megjegyzés:

világosító írta...

S az ember igy hurcolja magával a saját sorsát, mint a figyelmetlen autós az elgázolt áldozatot.