kedd, május 12, 2009



Padlásegyetem

 

Soha nem tudhatja az ember, kitől kapja el a náthát, a szamárköhögést, kiről pattan reá egy bolha, vagy kitől tanul meg valami olyan okosságot, amire nem is számított. Itt van például egy Moldován nevű ács, valamit kalapál a padlásomon. Gondoltam, fölmegyek hozzá, megnézem, mit tud annyit kalapálni, amikor szerintem ott már nincs semmi csapkodnivaló. Különben is szívesen megyek föl oda, nem csak azért, hogy lássam, mit rontottak el a fütyörésző kőművesek,  hanem inkább a beszélgetésért. Szeretek ezekkel a kétkezi munkát végző emberekkel beszélgetni. Szóval itt van ez a Moldován nevű ács, azt mondja, egy szarúfát meg kell fordítani, mert nem jól van téve. Kérdem, miért nincs az jól téve, mert  nem találok benne semmi kivetnivalót. Így kezdődik a mai padlásegyetemi óra :

 - Sokan nem tudják, hogy például egy kapuzábét, kertsast, vagy szőlőkarót miképpen kell a földbe ásni. Úgy-e, ahogyan az a fa kinőtt a földből, vagy fejjel lefelé fordítva. Hogy ne szívja fel a vizet a talajból, ne rothadjon ki olyan hamar. Szóval maga se tudja. Csak találgatja. A jó szőlősgazdák például tudják, hogyan kell, csak azt nem tudják sokan, miért kell a szőlőkarót fejjel lefelé fordítva verni be a földbe és nem fordítva. Csak találgatják. Ha nem haragszik, most megmagyarázom magának. Az élő fa fölszívja a vizet a talajból, eljut a nedv a magasban lévő levelekig, mert a fának a sejtjei úgy vannak megalkotva, mint valami kis szelepek. Engedik a vizet fölfelé, de el is zárják az útját lefelé. A fa, ha már nem is él, a sejtjeinek a tulajdonsága megmarad. Ha például ennek a szarúfának a vége hómenéskor, nagy esőzések idején vizet ér, de a növésével ellentétesen van fölrakva, akkor abban a fában nem terjed tovább a víz.. Ez a fa természete.

 

Sokat gondolok mostanában a fa természetére. Mert valahogy így van az ember természete is megalkotva. Amiképpen felnő az ember, csak úgy tudja továbbvinni szokásait, hajlamait, szellemi tótágas-helyzetben megreked benne minden, marad olyannak amilyen. Talán ezért van az, hogy nagy társadalmi változások idején nem tudjuk, mit kezdjünk magunkkal. Még a szabadságunkkal sem tudunk mit kezdeni, ha nem vagyunk hozzászokva. Aki rabságban nőtt fel, szabadulása után önmagának keres valami önkéntes rabságot, magányba, vagy munkába menekül, kínlódik tovább. Ezt diktálják a sejtjei, a génjei, nevezhetjük bárminek, ezt diktálják. Azt hiszem így van ez a történelemmel is. Ahogyan eddig jött, úgy is megy tovább. Az idők végezetéig.


1 megjegyzés:

világosító írta...

Mekkora nagy igazság! De csak úgy elgondoltam: jó, tegyük fel, valaki fene nagy szabadságban nő-növöget fel, az később mit kezd magával, ha változnak a szituációk? Evidens, nem fog beletörődni a rabságba, mindig fejjel fog nekimenni a falnak, hátha az egyszer félreáll. És mindig nagyot koppan, de nem hallgat el. Ez is OK.
De ki főz neki ebédet, ha egyszer éhes lesz? És addig mit evett? Hogy-hogy nem pusztult el a szabadságtól? Lehet, hogy nem is éri meg az idők változását? Kinyiffan még azelőtt? Szépen, szabadon?