hétfő, április 13, 2009



A nagy készülődés

 

Nagy munkába kezdett az én anyám, úgy él minden nap, töprengések, tervezgetések, elrendeznivalók közepette. Most szervezi meg a saját temetését. Már ki vannak jelölve a sírásók, mégpedig név szerint, tudatta a falu népével is, kik ássák majd a sírját, nehogy véletlenül pont akkor lógjon meg valamelyik, fontos tennivalóira hivatkozva. Házunk fehérre meszelve, tiszta az udvar, a belső szobában rend és félhomály, ide gyűlnek majd a gyászoló fehérnépek. A koporsója köré. A szemfedő, a kelléklek mind sorbarakva a szekrényben. Eldöntötte már, pontosan hány liter pálinkára lesz szükség, tudja a falu férfiairól, ki, mennyit szokott inni, s milyen pohárból. Azt is, kinek kell majd tálcán vinni a pálinkát, nem csak letenni oda az asztalra, s kész, vegyen, aki akar. A székeket is megszámlálta, jusson legalább azoknak, akik nehezen bírják az állást, a hosszú, papi bucsúztatást. Az éneklést. Szerencsére van egy hosszú, templomi, vagy kultúrházi fapad is a nyárikonyha előtt, azon sok jó ember elfér, ha összeszorulva is. Ezt a padot maga az Úr rendelte ide, az árvíz hozta volt. Úgy látta jónak az árvíz, hogy ide tegye le, lehet, annak fejében, hogy elvitte a szülőházamat. Meg van határozva már, ki viszi a koporsóját az új temetőbe. A szerencse most is az anyám oldalára állt, mert nem kell kivinni őt a régi temetőbe, fel, oda, Borbába, a hegy tetejére, ahol már mindent benőttek a szúrós bokrok és tövisek, ahol telente csak farkasok üvöltenek. Itt már a dédapám síma, fekete márvány sírkövét is nehezen lehetne megtalálni, pedig messzire fénylene napsütésben, ha kilátszana a cserjék mögül. Hiába, ilyen a fényesség általában, meg sem látszik, ha valami eltakarja. Ha elébe állnak a sötét árnyak. Márpedig a fényességek elé mindig állani szokott valami, amitől nehéz észrevenni.

 

 Ez az új temető valódi paradicsom élők és holtak számára. Egy pillantással be lehet látni mindent. A legelső sorokban hírességek vannak. Papok, előljárók, beljebb maga a mulandó nép. A sírkövek nagyjából egyformák, csak a sírok különböznek egyben-másban. Van, amelyiket betontető föd be, ezeket nem kell gondozni, ide nem hoznak virágot. Nincs is, aki hozzon. Aki befödette, el is ment a faluból messze és véglegesen. Halottak napján számbaveszik, melyik sírhant kié, él e a hozzátartozója, s ha igen, hol él, mire vitte ebben a zavaros világban. Ezek a sírok a legpontosabb leltárnak felelnek meg, a falu mindenkori állapotáról tanúskodnak. Beszédesebbek az élő embereknél. Nem tudnak titokban tartani semmit. Az élő emberek tudnak. Azok tele vannak állandó titkokkal, nehéz eligazodni rajtuk. Szóval ide készül anyám is, ez már le van szögezve.

 

Csak egy valami nincs eléggé leszögezve. A koporsójának ügye.Történt, hogy tizenöt évvel ezelőtt kórházban feküdt anyám, az orvos intett nekem, menjek véle, mondani akar nekem valamit. Széttárta a karját előttem, annyit mondott, az orvosi tudomány mai állása szerint anyámmal nincs mit csinálni. Vigyem őt haza, s a temetés megszervezésével foglalkozzam, ő szakmailag, s emberileg megtett mindent, amit megtehetett. Anyámat akkor hazavittem a tömbházba, ahol akkor épp laktunk. Leültem melléje egy üveg sörrel a kezemben, s gondolatban a temetés megszervezésével foglalkoztam. Anyám, látván a sört a kezemben, halkan megkérdezte, neki nem töltenék egy újjnyit, mert megkivánta. Mondtam neki, bűn lenne ez a részemről, mert az orvosi tudomány mai állása szerint...Azért töltöttem egy újjnyit. Megitta, aludt tőle egész napon át. Mindegyre benéztem hozzá, él-e még, szuszog-e. Fölébredvén, az első szava az volt, töltsek még egy kis sört, mondjuk, két újjnyit, mert nagyon jól esett neki. Mondtam ismét, hogy az orvostudomány mai állása szerint... Azért töltöttem neki két újjnyit. Elaludt ismét. Másnap egy egész pohár sört kért és arra, hogy ne emlegessem neki többé az orvostudomány mai állását, neki úgyis mindegy, meghal és kész. Más is meghal, mondta, míg lassan kiitta sörét.

 

Sok hét telt el így, feleségem gondozta minden igyekezetével, egy napon sétálni kezdett a lakásban, egyszer azt mondta, vigyem őt haza, a faluba, mert dolga van, magukra maradtak a tyúkok, ki tudja, ráérnek-e mindig a szomszédok, hogy legalább vizet adjanak nekik. Útközben arról beszélt, milyen jó, hogy hazaviszem, mert ha ott hal meg a kórházban, vagy a lakásban, csak a bajom gyűlik meg véle, halottat szállítani nagy ceremónia. Így megússzuk az egészet könnyedén, legalább otthon hal meg, s aztán az otthoni nép tudja a dolgát, minden héten temetnek valakit. Azt is mondta útközben, gyújtsak rá valami jó cigarettára, hányingere van, nem bírja a szervezete a benzin szagát, a cigarettáé, az más. Azt bírja. Épp akartam mondani, hogy az orvostudomány mai állása szerint a cigaretta... Nem mondtam. De beszélgettünk a sörről, s olyasmikről is, hogy van úgy, egy betegség hirtelen meggondolja magát, s az ember tönkretételét abbahagyja. Volt már példa erre  a faluban. Aztán előfordulhat az is, hogy maga az Úr gondolja meg magát, más, fontosabb dolga akad, nem viszi el az embert, amikor eljő az ideje. Megfeledkezik róla. Mire eszébe jut az ember elvitele, már kilencvenen fölül jár...Megeshet véle is ilyesmi, hogy az Úr itt felejti őt még egy ideig. Mondtam anyámnak akkor, bár így lenne, mama...És mentünk boldogan a falunk felé, az autó kissé lehúzott ablakán csak úgy fodrozott a cigarettafüst, szállt a nyugodt mezők irányába.

 

Anyámnak otthon az első dolga az volt, hogy megrendelte a koporsóját. Meghagyta, bogtalan fából csinálják, egészséges fából. És fenyőből, ne tölgyfából, apám szerint a fenyő jó, puha fa, nem rideg, nem barátságtalan. A fenyő, az fenyő. Elkészült a koporsó, haza is hozták, ideiglenesen betették az üres istállóba, valami pokróccal letakarták. Egy gonddal kevesebb, gondolta anyám. Sokáig meg se vizsgálta, milyen az ő örökre szóló lakóhelye, de egyszer titokban fölemelte róla a pokrócot. A látvány lesújtó volt. Hitvány, bogos fából csinálták azt a koporsót, nem olyanból, amiben megegyeztek. Sokáig emlegette, ha szóbakerült a meghalás, nem lehet bízni az emberekben, még az utolsó kivánságát sem teljesítik.

Mostanában nem beszélünk a koporsóról. Még az üres istállóba sem megyünk be, ha csak lehet. Ha nincs ott dolgunk. Néha arra gondolok, úgy tesz anyám, akár az Úr, bizonyos dolgokról időnkint megfeledkezik ő is. Az a koporsó épp egy ilyen bizonyos dolog. Több, mint tizenöt éve ott hever a koporsó, nem beszélünk róla.

 

Nagy  készülődés fogad most otthon, amikor meglátogatjuk anyánkat. Szombatonkint, vagy vasárnaponkint. Kilencvenhat éves. Valósággal lesi, mikor érkezünk. Kinyítja a kaput, hogy hitvány derekammal ne fáradozzak. Ebéddel vár. Ha jönnek az unokák, kikérdezi őket részletesen, melyik mit csinál Oxfordban, vagy Rómában? És hogy vannak a dédunokái, fejlődnek-e becsületesen. Panaszkodik is, hogy rég nem járt Pesten. Rég. Akkor is ottfelejtette a drága szemüvegét a Gellért-fürdőben. Nincs néki szerencséje. Azt mondja nekem a minap, hogy beszélgettünk ketten, s mondtam, nem érzem jól magam, nem vigyázol eléggé magadra, fiam. A cigarettát is ideje lenne elhagyni. És azt mondja még, úgy mellékesen, nehogy elkövessem véle azt a csúfságot, hogy ő temessen el engem. Mondom erre, mama, minden előfordulhat az ember életében. Van példa mindenre. Ugye, az orvostudomány mai állása szerint nem lehet mindenkit megmenteni az elmúlástól. Anyám föláll az ágyam széléről, elindul valamerre, hallom, amint mondja, csak úgy magának, már megint azt emlegeti, az orvostudomány mai állását, hát azt most minek kell emlegetni... 


Kép : Apám és Ida sírja a siménfalvi új temetőben. A háttérben Borba.


2 megjegyzés:

miviana írta...

Milyen igaza van édesanyádnak! Döbbenet!

miviana írta...

Kedves Feri,
köszönöm mindkét tegnapi, a legeslegjobb magadat mutató, igen kiváló írásodat!
Üdvözlettel: Viviana :)