hétfő, április 20, 2009



A kapu

 

Ezen a kapun nincs, aki kimenjen. Már. Anyám a kert másik végében lakik egyedül. Még el tudna jönni idáig is, de minek ? Ezen a kapun belül nincs udvar, nincs ház. Ami van, az nem ház. Pedig volt itt ház és udvar is. Nem is az fáj most, hogy nincs meg az a ház, amelyben születtem, a kaputól húsz-harminc méternyire. Csak romjai látszanak még. Nem is az fáj, hanem ez a régi kapu. Ezt a kaput nem vitte el a víz. Csak kilökte ajtajait és kisétált rajta. A falai megmaradtak. Úgy, ahogy. Egy nagy kő van nekitámasztva belülről, még látszik rajta az évszám, ezernyolcszázkilencvenhat. Szépen vésett számok. A kapun belül almafák vannak, birs, fenyő. És kövek. Nagy, szép, kerek kövek. Úgy vannak elrendezve ezek a kövek, hogy a középső, nagyobbik kő maga az asztal. Köréje lehet ülni. De nincs már, aki oda leüljön. Öcsémmel szoktunk ott elrévedezni, ha véletlenül mindketten otthon vagyunk. Egy hatalmas hársfa árnyékában. Mert az is van ott. Egy hatalmas hársfa. Ilyenkor, tavasszal méhek hada zümmög a virágok között, különben csönd van.

 

Ez a kapu önmagában is valóságos építmény volt. Téglából. Vakolva. Fehérre meszelve. Cseréptető rajta. S hogy mik lehettek régen e cserepek alatt, azt sokszor találgattam. Madárfészkek bizonyosan voltak. Még mókusokat, egereket is képzeltem oda gyermekkoromban. Homály és titokzatosság volt ott, a cserepek alatt. Szerintem ott most nincs semmi. Csak a huzat. De az sem biztos. Ami biztos, hogy omlik a vakolat, hullanak a cserepek, itt-ott kilátszik a tégla. Régen nincs lemeszelve ez a kapu. Ajtajai deszkából vannak, csak úgy, ideiglenesen odaszegezve, hogy ha jön egy újabb víz, hát ne kelljen sokat kínlódnia véle.

 

Ezen a kapun nincs, aki bemenjen. Tulajdonképpen. Mert azért bejárnak rajta. Az jár be ide, aki akar. És amikor kedve tartja. Legtöbbször lúdak jönnek be, ezt-azt csipegetni, bugyuta sárga rucák, télen juhokat látni itt és lovakat is. Mi nem tudjuk soha, kinek a juhai, kinek a lovai járnak a kertünkben. Járnak, nem járunk utána. Nincs miért. Nemrég eltűnt a kapu mellől egy gyönyörű, női akt-formájú hatalmas terméskő. Öcsém hozta volt valahonnan, egy hegyi patak medréből. Így emlékszem. Hozta, mert szép volt. Azért is vitte el innen valaki, mert ő is szépnek találta. Föl sem merült benne, hogy az a kő nem az övé. Ez a kapu, ez a kert mindenkié. És senkié. Amivel gazdája nem törődik, azzal törődik más. Ezt a tanulságot szögeztem le magamnak ennek a kapunak a történetéből. És a kert történetéből is. A minap, hogy otthon jártam, s nézegettem a romló kapunkat, megugatott egy kutya. Egy idegen kutya. Úgy gondolta, én vagyok itt az idegen, nem ő.

 

Nem ez az egyetlen kapu, az egyedüli elhagyott kert ezen a vidéken. Csak szét kell nézni a környező falvakban. Az sincs, aki szétnézzen errefelé. Mostanában sokszor elgondolom, milyen világban élünk, hogy el tudjuk nézni ezt az egyre inkább elhatalmasodó romlást ? Mert én is csak elnézem, nincs erőm ahhoz, hogy elébe álljak. Csak az omladozó kapunk előtt tudok megállani emlékezve és szomorúan.

( A nagyításhoz kattints a képre. A falon jól látszik, meddig ért föl az árvíz. )


2 megjegyzés:

fotós írta...

Ha azt a kutyát nem vetted volna belé (vagy ha ő nem somfordál oda a valóságban), akkor az egész sztori befejezetlen, sótalan maradt volna. Így megvan a sava-borsa-nüansza, mindene.

miviana írta...

Kedves Feri,
nekem tetszik, ahogy írsz, mert érdekel, amit írsz.
Ez az írásod is nagyon érdekel, mert lélekben-szellemben vidéki ember vagyok — éltem falun is és jó volt.
"Az sincs, aki szétnézzen errefelé." — írod. Ez a fő gond. Ezt megváltoztatni talán úgy lehetne, hogy fordtva (ellenkező előjellel) végigcsinálni azokat a fejleményeket, melyek ehhez vezettek.
A nagyított képen látom, hogy jóval fejen fölül ért az árvíz; ezek szerint újonnan épült, amiben most lakik édesanyád? (Ő látható a képen még?)
Viviana