szerda, április 29, 2009



 

Szerda magasságában

 

Fejét vakarja a kőműves ember, töpreng, mikor is tudna jönni legközelebb. Annyi a dolga. Ki sem látszik belőle. Mint a kicsi, piros retek a burjánból, ki se látszik. Széttárja tenyerét, ujjain veszi sorra a napokat. – Jöhetnék hétfőn. De hát a hétfő, az tudja, milyen... Egy semmi nap. A másnaposság napja. Zsanett, a lányom vasárnap tölti  be a három évecskéjét, ugye, azt meg kell ünnepelni. Falun most ez a divat. Mindent meg kell ünnepelni, ami kerek. A három év, az három év,  nem kettő és fél. Olyan ügyes kicsi leányka, miért ne ünnepelnők meg az ő kerek három évecskéjét ? A hétfőt máris felejtsük el. Hétfőn a fű se nő. Hétfőn csak imbolyog az ember, még a szerszámait se találja. A legtöbb baleset is hétfőn szokott lenni. Maga nem vette észre, hogy hétfőn valahogy más az ember, mint egyéb napokon ? Jöhetnék kedden. A kedd már számításba jöhet, kedden beindul az élet, csakhogy én keddre már eligérkeztem, máshová megyek, ezt már régen leszögeztük. Szerda magasságában eljöhetnék. A szerdai napot szeretem. Nekem való. Szerdán a hét kipuposodik, mint a friss kenyér. Szerdán már lehet haladni valamire, egészen csütörtökig. Ezen a két napon nagy dolgokat lehet elvégezni, ha egyszer beindul a munka. Mert a péntek már megint olyan, mint a lejtő. Lefelé megy a hét pénteken. Szomorú nap a péntek. Az ember egész nap arra gondol, na, holnap már szombat, vége a hétnek, ilyenkor fuserál, siet. A szombatról már nem is érdemes beszélni. A szombat olyan, mint a hétfő, semmire se jó. Szombaton csak az dolgozik, aki pluszban vállal valami fekete munkát. A szombat csak egy fél nap. Délig tart. Szombat délután mit lehet csinálni ? Semmit. Maradjunk abban, hogy szerda magasságában eljövök, ha magának is megfelel. Persze, ezt nem kell nagyon leszögezni, mert jöhetek kedden, vagy csütörtökön. Minden esetre, szerda magasságában nekem megfelel, ha nem jön közbe valami. Arra is kell számítani, hogy valami történhet szerdán, amire nem  gondol az ember. Semmit nem lehet tudni pontosan előre. Százszázalékig. Hát nem pont szerdán jött közbe egy halasztást nem tűrő dolog a múltkor is ? Pedig hogy készültem arra szerdára ! Lelkileg is. Aztán odalett az a szerda, mintha nem is lett volna. Szerda magasságában lehet elintézni a hivatalos ügyeket, azokból is van éppen elég. Mármost az ember azt sem tudja, mit csináljon szerda magasságában, dolgozzék-e komoly munkán, vagy pedig intézze a hivatalos dolgait. Ez a nagy kérdés.

 

Most szerda van éppen. Hajnalodik. Várok. Várom a kőműves embert. Szerda  magasságában. A madarak már rég kiénekelték magukat a meggyfán. Nem jött közbe semmi odakint.

 

hétfő, április 20, 2009



A kapu

 

Ezen a kapun nincs, aki kimenjen. Már. Anyám a kert másik végében lakik egyedül. Még el tudna jönni idáig is, de minek ? Ezen a kapun belül nincs udvar, nincs ház. Ami van, az nem ház. Pedig volt itt ház és udvar is. Nem is az fáj most, hogy nincs meg az a ház, amelyben születtem, a kaputól húsz-harminc méternyire. Csak romjai látszanak még. Nem is az fáj, hanem ez a régi kapu. Ezt a kaput nem vitte el a víz. Csak kilökte ajtajait és kisétált rajta. A falai megmaradtak. Úgy, ahogy. Egy nagy kő van nekitámasztva belülről, még látszik rajta az évszám, ezernyolcszázkilencvenhat. Szépen vésett számok. A kapun belül almafák vannak, birs, fenyő. És kövek. Nagy, szép, kerek kövek. Úgy vannak elrendezve ezek a kövek, hogy a középső, nagyobbik kő maga az asztal. Köréje lehet ülni. De nincs már, aki oda leüljön. Öcsémmel szoktunk ott elrévedezni, ha véletlenül mindketten otthon vagyunk. Egy hatalmas hársfa árnyékában. Mert az is van ott. Egy hatalmas hársfa. Ilyenkor, tavasszal méhek hada zümmög a virágok között, különben csönd van.

 

Ez a kapu önmagában is valóságos építmény volt. Téglából. Vakolva. Fehérre meszelve. Cseréptető rajta. S hogy mik lehettek régen e cserepek alatt, azt sokszor találgattam. Madárfészkek bizonyosan voltak. Még mókusokat, egereket is képzeltem oda gyermekkoromban. Homály és titokzatosság volt ott, a cserepek alatt. Szerintem ott most nincs semmi. Csak a huzat. De az sem biztos. Ami biztos, hogy omlik a vakolat, hullanak a cserepek, itt-ott kilátszik a tégla. Régen nincs lemeszelve ez a kapu. Ajtajai deszkából vannak, csak úgy, ideiglenesen odaszegezve, hogy ha jön egy újabb víz, hát ne kelljen sokat kínlódnia véle.

 

Ezen a kapun nincs, aki bemenjen. Tulajdonképpen. Mert azért bejárnak rajta. Az jár be ide, aki akar. És amikor kedve tartja. Legtöbbször lúdak jönnek be, ezt-azt csipegetni, bugyuta sárga rucák, télen juhokat látni itt és lovakat is. Mi nem tudjuk soha, kinek a juhai, kinek a lovai járnak a kertünkben. Járnak, nem járunk utána. Nincs miért. Nemrég eltűnt a kapu mellől egy gyönyörű, női akt-formájú hatalmas terméskő. Öcsém hozta volt valahonnan, egy hegyi patak medréből. Így emlékszem. Hozta, mert szép volt. Azért is vitte el innen valaki, mert ő is szépnek találta. Föl sem merült benne, hogy az a kő nem az övé. Ez a kapu, ez a kert mindenkié. És senkié. Amivel gazdája nem törődik, azzal törődik más. Ezt a tanulságot szögeztem le magamnak ennek a kapunak a történetéből. És a kert történetéből is. A minap, hogy otthon jártam, s nézegettem a romló kapunkat, megugatott egy kutya. Egy idegen kutya. Úgy gondolta, én vagyok itt az idegen, nem ő.

 

Nem ez az egyetlen kapu, az egyedüli elhagyott kert ezen a vidéken. Csak szét kell nézni a környező falvakban. Az sincs, aki szétnézzen errefelé. Mostanában sokszor elgondolom, milyen világban élünk, hogy el tudjuk nézni ezt az egyre inkább elhatalmasodó romlást ? Mert én is csak elnézem, nincs erőm ahhoz, hogy elébe álljak. Csak az omladozó kapunk előtt tudok megállani emlékezve és szomorúan.

( A nagyításhoz kattints a képre. A falon jól látszik, meddig ért föl az árvíz. )




Pöccintés a mellemen

 

Találkozunk, roppant udvarias, megkérdi, hogy vagyok, s máris pöccint egyet a mellemen. Nézem, mi lehetett a mellemen, hogy azt néki le kellett onnan pöccintenie. Azt mondja, nem lehet tudni, fehér volt.  Nagyon fehér. Mészfolt talán, vagy valami ilyesmi. Mondom, szirom lehetett, onnan jövök a virágzó meggyfa alól, hullanak a szirmok, az egész udvar tele van tavaszi havazással. Különösen akkor hullanak a szirmok, ha felröppen egy madár a fáról, vagy arra jár valami kósza szél. A vállamon is talál egy kis kivetnivalót, leporolja tenyerével a vállamat, kérdem, hát ott mi volt ? Azt feleli, hajszál. Szimpla hajszál hullott oda a fejemről. Mondom, az szinte lehetetlen, nincs is hajam maholnap, s ami van, az már nem hull tovább. Legalábbis úgy vettem észre. Azt válaszolja, az ember külsején mindig lehet találni valamit, ami nem odavaló, amit le kell pöccinteni, le kell porolni, ha már kint jár az utcán. Ő nem tudja megállani, hogy ne igazítson annak a külsején, akivel találkozik. A múltkor is találkozott egy fontos emberrel, könnyedén leporolta a vállát, valamit lepöccintett róla, azóta barátok lettek. Mert néki gondja volt annak a fontos embernek a külsejére.

 

Rakoncátlan kis ördög lakozik a lelkemben, ilyenkor onnan elő szokott jőni. Hát előbújt most is. Azt mondja nekem ez a kis, rakoncátlan ördög, aki ott tanyázik a lelkem mélyén, kérdezzem meg ettől az embertől, mit szokott csinálni, ha valami kivetnivalót talál annak a beszédében, gondolataiban, belső világában, akivel találkozik ? Igazít-e valamit rajta, szóval, csodálkozással, helytelenítéssel, mindegy, hogy mivel, de igazít-e ? Vagy csak a ruháján szokott ? Megfogalmaztam a kérdést, amit a kis, rakoncátlan ördög sugallt nekem, föl is tettem néki, de ő nem tudott reá válaszolni. Inkább kérdezett. Azt kérdezte, hát én ezt hogyan értem ? Avatkozzon bele mások belügyeibe ? A gondolataiba ? A fölfogásába ? Azok az ő magán dolgai, azokba nem illik beavatkozni. Különben is legfontosabb a barátság. És arra kért, mondjam meg neki őszintén, mi rosszat tett nékem azzal, hogy azt a virágszírmot lepöccintette a mellemről ? Mivel bántottam meg őt ? Ha megbántottam...

 

Egy kiállhatatlan természetű, szókimondó, barátságtalan, csúnya ördög is lakozik a lelkem mélyén. Most ő szólalt meg általam. Körülbelül ezeket mondatta velem :

Voltál te katona ? És ha voltál, mentetek-é át egy hídon ? Mert ha igen, akkor bizonyára szóltak nektek, ne lépjetek egyszerre. Lépjen minden katona a saját járása szerint. Csak egyszerre ne lépjetek. Hagyjatok föl a masírozással arra az időre, amíg átkeltek azon a hídon. Mert a híd le is szakadhat alattatok, ha együtemre léptek. A híd nem bírja a masírozást. Semmiféle híd nem viseli el. Az én mellemen pedig nagy hidak vannak. Majdnem mindég nagy hidak vannak az én mellemen. Íves hidak, nem mészfolt, nem virágok szirma. Én hidakat cipelek. Ha egyszerre lépnek reá a hangulatok, akkor én leroskadok. Még attól az egyetlen hajszáltól is leroskadok, amit a szirom után a ruhámon találtál. Amit lepöccintettél. Mondanom sem kell, otthagyott engem a nyílt utcán ez az ember, időnkint visszanézett reám. Talán azt kereste tekintetével, miféle hidakat hordok én a mellemen...


hétfő, április 13, 2009



A nagy készülődés

 

Nagy munkába kezdett az én anyám, úgy él minden nap, töprengések, tervezgetések, elrendeznivalók közepette. Most szervezi meg a saját temetését. Már ki vannak jelölve a sírásók, mégpedig név szerint, tudatta a falu népével is, kik ássák majd a sírját, nehogy véletlenül pont akkor lógjon meg valamelyik, fontos tennivalóira hivatkozva. Házunk fehérre meszelve, tiszta az udvar, a belső szobában rend és félhomály, ide gyűlnek majd a gyászoló fehérnépek. A koporsója köré. A szemfedő, a kelléklek mind sorbarakva a szekrényben. Eldöntötte már, pontosan hány liter pálinkára lesz szükség, tudja a falu férfiairól, ki, mennyit szokott inni, s milyen pohárból. Azt is, kinek kell majd tálcán vinni a pálinkát, nem csak letenni oda az asztalra, s kész, vegyen, aki akar. A székeket is megszámlálta, jusson legalább azoknak, akik nehezen bírják az állást, a hosszú, papi bucsúztatást. Az éneklést. Szerencsére van egy hosszú, templomi, vagy kultúrházi fapad is a nyárikonyha előtt, azon sok jó ember elfér, ha összeszorulva is. Ezt a padot maga az Úr rendelte ide, az árvíz hozta volt. Úgy látta jónak az árvíz, hogy ide tegye le, lehet, annak fejében, hogy elvitte a szülőházamat. Meg van határozva már, ki viszi a koporsóját az új temetőbe. A szerencse most is az anyám oldalára állt, mert nem kell kivinni őt a régi temetőbe, fel, oda, Borbába, a hegy tetejére, ahol már mindent benőttek a szúrós bokrok és tövisek, ahol telente csak farkasok üvöltenek. Itt már a dédapám síma, fekete márvány sírkövét is nehezen lehetne megtalálni, pedig messzire fénylene napsütésben, ha kilátszana a cserjék mögül. Hiába, ilyen a fényesség általában, meg sem látszik, ha valami eltakarja. Ha elébe állnak a sötét árnyak. Márpedig a fényességek elé mindig állani szokott valami, amitől nehéz észrevenni.

 

 Ez az új temető valódi paradicsom élők és holtak számára. Egy pillantással be lehet látni mindent. A legelső sorokban hírességek vannak. Papok, előljárók, beljebb maga a mulandó nép. A sírkövek nagyjából egyformák, csak a sírok különböznek egyben-másban. Van, amelyiket betontető föd be, ezeket nem kell gondozni, ide nem hoznak virágot. Nincs is, aki hozzon. Aki befödette, el is ment a faluból messze és véglegesen. Halottak napján számbaveszik, melyik sírhant kié, él e a hozzátartozója, s ha igen, hol él, mire vitte ebben a zavaros világban. Ezek a sírok a legpontosabb leltárnak felelnek meg, a falu mindenkori állapotáról tanúskodnak. Beszédesebbek az élő embereknél. Nem tudnak titokban tartani semmit. Az élő emberek tudnak. Azok tele vannak állandó titkokkal, nehéz eligazodni rajtuk. Szóval ide készül anyám is, ez már le van szögezve.

 

Csak egy valami nincs eléggé leszögezve. A koporsójának ügye.Történt, hogy tizenöt évvel ezelőtt kórházban feküdt anyám, az orvos intett nekem, menjek véle, mondani akar nekem valamit. Széttárta a karját előttem, annyit mondott, az orvosi tudomány mai állása szerint anyámmal nincs mit csinálni. Vigyem őt haza, s a temetés megszervezésével foglalkozzam, ő szakmailag, s emberileg megtett mindent, amit megtehetett. Anyámat akkor hazavittem a tömbházba, ahol akkor épp laktunk. Leültem melléje egy üveg sörrel a kezemben, s gondolatban a temetés megszervezésével foglalkoztam. Anyám, látván a sört a kezemben, halkan megkérdezte, neki nem töltenék egy újjnyit, mert megkivánta. Mondtam neki, bűn lenne ez a részemről, mert az orvosi tudomány mai állása szerint...Azért töltöttem egy újjnyit. Megitta, aludt tőle egész napon át. Mindegyre benéztem hozzá, él-e még, szuszog-e. Fölébredvén, az első szava az volt, töltsek még egy kis sört, mondjuk, két újjnyit, mert nagyon jól esett neki. Mondtam ismét, hogy az orvostudomány mai állása szerint... Azért töltöttem neki két újjnyit. Elaludt ismét. Másnap egy egész pohár sört kért és arra, hogy ne emlegessem neki többé az orvostudomány mai állását, neki úgyis mindegy, meghal és kész. Más is meghal, mondta, míg lassan kiitta sörét.

 

Sok hét telt el így, feleségem gondozta minden igyekezetével, egy napon sétálni kezdett a lakásban, egyszer azt mondta, vigyem őt haza, a faluba, mert dolga van, magukra maradtak a tyúkok, ki tudja, ráérnek-e mindig a szomszédok, hogy legalább vizet adjanak nekik. Útközben arról beszélt, milyen jó, hogy hazaviszem, mert ha ott hal meg a kórházban, vagy a lakásban, csak a bajom gyűlik meg véle, halottat szállítani nagy ceremónia. Így megússzuk az egészet könnyedén, legalább otthon hal meg, s aztán az otthoni nép tudja a dolgát, minden héten temetnek valakit. Azt is mondta útközben, gyújtsak rá valami jó cigarettára, hányingere van, nem bírja a szervezete a benzin szagát, a cigarettáé, az más. Azt bírja. Épp akartam mondani, hogy az orvostudomány mai állása szerint a cigaretta... Nem mondtam. De beszélgettünk a sörről, s olyasmikről is, hogy van úgy, egy betegség hirtelen meggondolja magát, s az ember tönkretételét abbahagyja. Volt már példa erre  a faluban. Aztán előfordulhat az is, hogy maga az Úr gondolja meg magát, más, fontosabb dolga akad, nem viszi el az embert, amikor eljő az ideje. Megfeledkezik róla. Mire eszébe jut az ember elvitele, már kilencvenen fölül jár...Megeshet véle is ilyesmi, hogy az Úr itt felejti őt még egy ideig. Mondtam anyámnak akkor, bár így lenne, mama...És mentünk boldogan a falunk felé, az autó kissé lehúzott ablakán csak úgy fodrozott a cigarettafüst, szállt a nyugodt mezők irányába.

 

Anyámnak otthon az első dolga az volt, hogy megrendelte a koporsóját. Meghagyta, bogtalan fából csinálják, egészséges fából. És fenyőből, ne tölgyfából, apám szerint a fenyő jó, puha fa, nem rideg, nem barátságtalan. A fenyő, az fenyő. Elkészült a koporsó, haza is hozták, ideiglenesen betették az üres istállóba, valami pokróccal letakarták. Egy gonddal kevesebb, gondolta anyám. Sokáig meg se vizsgálta, milyen az ő örökre szóló lakóhelye, de egyszer titokban fölemelte róla a pokrócot. A látvány lesújtó volt. Hitvány, bogos fából csinálták azt a koporsót, nem olyanból, amiben megegyeztek. Sokáig emlegette, ha szóbakerült a meghalás, nem lehet bízni az emberekben, még az utolsó kivánságát sem teljesítik.

Mostanában nem beszélünk a koporsóról. Még az üres istállóba sem megyünk be, ha csak lehet. Ha nincs ott dolgunk. Néha arra gondolok, úgy tesz anyám, akár az Úr, bizonyos dolgokról időnkint megfeledkezik ő is. Az a koporsó épp egy ilyen bizonyos dolog. Több, mint tizenöt éve ott hever a koporsó, nem beszélünk róla.

 

Nagy  készülődés fogad most otthon, amikor meglátogatjuk anyánkat. Szombatonkint, vagy vasárnaponkint. Kilencvenhat éves. Valósággal lesi, mikor érkezünk. Kinyítja a kaput, hogy hitvány derekammal ne fáradozzak. Ebéddel vár. Ha jönnek az unokák, kikérdezi őket részletesen, melyik mit csinál Oxfordban, vagy Rómában? És hogy vannak a dédunokái, fejlődnek-e becsületesen. Panaszkodik is, hogy rég nem járt Pesten. Rég. Akkor is ottfelejtette a drága szemüvegét a Gellért-fürdőben. Nincs néki szerencséje. Azt mondja nekem a minap, hogy beszélgettünk ketten, s mondtam, nem érzem jól magam, nem vigyázol eléggé magadra, fiam. A cigarettát is ideje lenne elhagyni. És azt mondja még, úgy mellékesen, nehogy elkövessem véle azt a csúfságot, hogy ő temessen el engem. Mondom erre, mama, minden előfordulhat az ember életében. Van példa mindenre. Ugye, az orvostudomány mai állása szerint nem lehet mindenkit megmenteni az elmúlástól. Anyám föláll az ágyam széléről, elindul valamerre, hallom, amint mondja, csak úgy magának, már megint azt emlegeti, az orvostudomány mai állását, hát azt most minek kell emlegetni... 


Kép : Apám és Ida sírja a siménfalvi új temetőben. A háttérben Borba.







 

Kényelmes levelek

 

Csak olvasmányaimból, s filmekről tudom, mekkora ceremóniával járt régen a levélírás. Különösen úri házaknál. A nagy íróasztalokon ott díszelgett a szép kalamáris, mellette  sorakoztak  a kihegyezett pennák. Olykor elképzelek például egy parókiát, mondjuk egy fényes szeptemberi napot, hosszú verandát, ahová behajolnak az érő szőlőfürtök, s akár a cigarettafüst, ott imbolyognak a levegőben a harmónium kihallatszó hangjai. Ebben a hangulatban készülődik  levélíráshoz a pap kényes leánya. Odaül a sarokba, hol se hideg, se meleg nincs, ahol a huzat se éri, legföntebb egy-egy szőlőlevél árnyéka vetül a hófehér papírra, s az ő ugyancsak hófehér orcájára. Izeg-mozog egy ideig, szoknyáját simítja, ne gyűrődjék, de ez csak arra való, hogy hátha eszébe jut eközben  valami szép sor, egy papleányhoz illő megszólítás, akármi. És döntenie  kell afelől is, milyen színű tintával írja azt a levelet, világos barnával, feketével, kékkel, vagy lila tintával. Mert nem mindegy az, hogy milyen színű a tinta. És milyenek legyenek a betűk ?  Szigorú alakztatúak, vagy könnyedek, hajlékonyak, tétovák, vagy határozottak. Minden mozdulatnak, színnek, formának jelentősége van.

 

Anyám leveleit nem kell elképzelnem. Láttam őket, s azt is, hogyan írta azokat a leveleket. Apámhoz írta, a nagy, orosz télbe, Szibériába, ahonnan egy órával azelőtt hozta a postás a gyűrött, barna tábori lapot, lobogtatva. Még ki se sírta eléggé a szemét, máris nekifogott a levélírásnak. Párás konyhában írta levelét, petróleumlámpa mellett, tintaceruzával, azt is jól megnyomva, el ne haloványodjék, amíg odaér, a nagy, orosz télbe. Engem pedig akár egy kiváncsi tyúkot, elhessintett maga mellől, hogy ne zavarjam a gondolataiban. Pedig én pontosan tudtam az ő gondolatait. Jobban tudtam, mint a szorzótáblát. Azt írta mindig, minden levelében, tudtam, hogy élsz Ferenc, tudtam, éreztem, hogy élsz, pedig ritkán jön tőled levelezőlap, hát mikor kerülsz te onnan haza ? Mindigt ezt írta. Ezek voltak az ő gondolatai. Más semmi. Esetleg még az, hogy egy szilvafánkról nem szedtük le a szilvát, ha jőni találsz, maradjon neked is egy pár szem belőle, de a varjak nagyon reájárnak arra a fára. Hiába hessegtetjük őket napestig. Egy szem szilva nincs a fákon sehol a faluban, csak azon az egyen, amit neked meghagytunk.  Siess haza, amint lehet, siess, vigyázz magadra.

 

Levelet olvasni jobban szerettem mindig, mint levelet írni. Úgy látszik, ahhoz több a tehetségem. Az elolvasásukhoz. Pedig én levelet oly körülményesen szoktam olvasni, olyan odaadással,  sorok közötti találgatásokkal, hogy belefáradok valósággal. Valami szent dolgot látok minden nekem címzett levélben.  Meghittséget, titokzatosságot. Főleg azokat a leveleket szeretem olvasni, amelyeket olyanoktól kapok, akik föltételezésem szerint szeretnek engem. Egy szép, nekem szóló levél sokszor eldönti az egész napomat. Tőle függ, érdemes-e élni még, s ha igen, akkor mihez fogajak ?  Van-e értelme valamihez fogni egyáltalán, vagy nincs értelme. Ezt egy nekem címzett levél is meghatározza. Többször tapasztaltam. Titkok sejlenek föl minden szép levélből. Olykor lelkek ménységeibe látok  bele általuk, s arra is vetnek egy halovány fényt, hogy miféle ember vagyok magam is. Miféle ? Olyan-é, akinek érdemes levelet írni, mert nem csak elolvasom, hanem ki is tudok venni belőle magamnak valamit, amit érdemes kivenni, s megtartani. Mert azért írják a levelet. Az igazi levelet azért írják.

 

Mostanában naponta megnézem, jött-e levelem a világhálón. Most jött egy éppen.  Alaposan fölkészülök az elolvasására. Megfőzöm a kávém, kényelmesen elhelyezkedem, reágyújtok. Nekifogok az elolvasásának. Már az első sorokból látom, ez a levél nem nekem szól. Nevemen se szólít, aki írta. Látom, ezt a levelet vagy harminc-negyven címre írták. Írhatták volna a kerítésekre is, vagy a nagy, fehér falakra. Ez egy körlevél. Fölszólítás, figyelmeztetés, miheztartás végett írták, úgy általában. Nem nekem. Ha most elered az orrom vére és fölbukom végérvényesen, akkor is értelme volt megírni ezt a körlevelet. Az már teljességgel mellékes, hogy én vagyok-e, vagy nem vagyok. A levél él tovább, olvashatják mások, tanulhatnak belőle,  miheztarthatják magukat, csinálhatnak, amit akarnak ezzel a levéllel. Én nem tudok kezdeni semmit véle. Nincs benne semmi, ami íróját, s a címzettet valami kis titokkal, személyes élménnyel, egy árva mozdulattal összekapcsolná. Írhatta volna egy automata is. Amiképpen az ostyás fagylaltot kidobja az utcasarki gép. Csak egy gombot kell megnyomni, s már megy is a levél, ha kell, százfelé. Ezek a mai, modern, kényelmes levelek. A tachnika csodálatos vívmányai. Az ilyen levél írójának nem kell megválasztania a tinta színét, hogy általa is kifejezze pillanatnyi hangulatát. Mert nincs is hangulata. Én olyan gépet nem tudok elképzelni se, hogy lenne néki hangulata. Ezek a levelek bizonyára érnek valamit, különben nem írnák meg őket. De ezek nem igazi levelek. Ha virágok lennének az ilyen levelek, akkor azokat a virágokat soha nem kellene megöntözni. Ha épület lenne egy ilyen levél, akkor én azt az épületet romhalmaznak is nevezhetném. Ezeket a leveleket én nem szeretem. Csak az igazi levelet szeretem. Azt, amiért meg kell szenvedni, amíg megírják.  És amíg elolvassa, akinek küldték. Ezek a kényelmes levelek nem tartoznak reám, tőlem szállhatnak messze, mehetnek a technika gombnyomásos útjain amerre az ő automata, hűvös, száraz, közömbös szemük ellát.


Fotó : ezt a söröspohár-alátétet így is elvitte a posta...

 

szerda, április 08, 2009



Zajlik az élet

 

Ma jó napom volt. Csináltam ma is valamit. Fölaraktuk az új csatornát és megoldottuk a nemzeti kérdést. Az első könnyebb föladat volt. Megjött a három csatornás cigány, autóval jöttek, lerakták a fölszerelést a kicsi udvar közepébe,  már ahogy szokás. A kávé robbantotta ki a nemzeti kérdést, nem a csatorna föltevése. Mert kisurrant a kapun a bajuszos cigány és hozta a kávét a közeli bárból. Mondom neki, miért nem szóltál, rég megfőztem nektek a kávét. Azt mondja büszkén, uram, mi cigányok vagyunk, de nem szeretjük a cigánykodást. Mi nem potyázunk. Mi göcsiek vagyunk. Egy göcsi ember nem cigánykodik. Ismeri maga a göcsi embereket ? Az én nevem Demeter. A másik nevemet most hagyjuk. Azt maga is kitalálja. Hát Gábor. Mi legyen egy cigány ember neve, ha nem Gábor ?  Itt van például a fiam, na, benne van egy kis Mihályság, de ezt most ne feszegessük, ő is Demeter. Megisszuk a kávénkat, s máris ahhoz fogunk, amiért jöttünk. Szóval harmincegy méter. S a végébe az a cifraság. Már ahogy szokás. Nem ?  Persze, mondom, ahogy szokás. De előbb tisztázhatnónk valamit, ha meg nem sértelek benneteket. Ti nem romák vagytok ? Mert az imént azt mondtad, hogy cigányok vagytok. Nem én mondtam. Azt mondja erre a vékony, bajuszos Demeter, a göcsiségére büszke vállalkozó : romák ? Minket hívhatnak akárhogy, mi cigányok vagyunk, s ezzel minden el van intézve. Ez a romázás most került elő valahonnan, ki tudja miért, minálunk a fehérnépeket cigánynéknak hívják, nem pedig romanéknek. Még kimondani is szörnyűség. Máskülönben minket, cigányokat ez nem foglalkoztat. A csatorna, az igen. Az foglalkoztat. Az a mesterségünk. Ha valaki elmegy a piacra, s pityóka helyett krumlit kér, vagy fuszulyka helyett paszulyt, akkor az nem ugyanaz ? Mi minden esetre pityókát szoktunk venni, s fuszulykát. Ennyiből áll a nemzeti kérdés. Tudja maga azt, hogy mi ezzel az igazi probléma ? Az az igazi probléma, hogy sok politikus ember abból él, hogy hadakozik a mi romaságunkért. Úgy látszik, ők ebből meg tudnak élni. Ebből a vitatkozásból. Hogy mi mik vagyunk, vagy mik legyünk. Cigányok-e, vagy pedig romák. Abból élnek uram, a nemzeti kérdésből. A vitatkozásból. Jobban tennék, ha ehelyett dolgoznának. Nem tisztességes dolog abból élni meg, hogy mi mik vagyunk. Azt az élet úgyis kiforogja. A csatorna felrakását nem forogja ki az idő, azt föl kell rakni, másképpen nem kerül a helyére. Mi ahhoz erősen kicsiny emberek vagyunk, hogy vitázásból meg tudnánk élni. Na, gyere te kicsi Demeter, vedd azt az ollót, s a forrasztót. A savra vigyázz. Aztán hadd eméssze magát a házigazda, ha az érdekli, hogy mik vagyunk. Cigányok-e, vagy romák.

Szép munkát végeztek ezek a göcsi cigányok. Elmentek rég, én pedig az új csatornában gyönyörködöm itt, a meggyfa tövében, de azon is eltűnődöm, amit ettől a bajuszos Demetertől hallottam. Mármint azon, hogy valakik meg tudnak élni a cigánykérdés feszegetéséből. Csupán abból, a feszegetésből. Nincs más dolguk. De a megélhetés eme módját kitalálták. Okos emberek lehetnek, ha munka nélkül meg tudnak élni. Szép, puha, fényes tenyerük lehet, gondolom magamban. Közben megjönnek a régi verebek. Az ideszokottak. Fölszállanak az új csatornára, látom, valami nem tetszik nekik a változásban. Sokan le is csúsznak róla, nem tudnak megkapaszkodni, mint amiképpen abban a régiben megszokták. Túlságosan fényes és síma nekik ez az új csatorna. Olyan, akár azoknak a poltikusoknak a tenyere. Abban sem lehet megkapaszkodni. Nem is érdemes. Gondoltam, az én kicsi, piros fényképezőgépemmel lekapom azokat az ideszokott verebeket, de mire megcéloztam őket, elröpültek. Csak egy maradt a csatornán. Hát levettem azt. Észrevette, elröpült. Úgy látszik, a fényképezőgépem is túlságosan fényes neki.


kedd, április 07, 2009



Túl sokat beszélsz, Dezső !

 

Szóval ez lenne a munka. Öntsünk magának ide egy kicsi placcot a meggyfa köré, hogy kitehesse oda az asztalt, s a székeket, ne üldögéljen a sárban. Akkor először is jőjünk tisztába egymással, az én nevem Deddy. Olaszban ragasztották reám ezt a nevet, mert a Dezsőt nehéz nekik kimondani. Nekem mindegy. És mondja, miért nem választotta azokat a színes piskóta-köveket, egészen jól nézne ki ez a kicsi udvar. Olyan lenne, mint a főtér. Ja, hogy maga nem szereti, hogy úgy nézzen ki az udvara, mint a főtér. Az más. A cement se különb. A maga baja, csak szóltam. Megöntjük egy szempillantás alatt, a bátyám nagyon érti. Csak aztán ne legyen az, hogy nem szóltam. Régi lehet ez a ház. Száz ? Hát annyi van, az biztos. Látszik a falakon. Vastag falak. Méteresek. És miért nem rakat az ablakok helyett termopánt ? Ja, hogy azt sem szereti. És mondja, nem gondolt arra, hogy a falakat szigetelni kellene végig azzal a fehér anyaggal, ami most divatos ? Szóval azt sem szereti. És azt szereti, hogy annyi régi vacak legyen az udvarán ?  Furcsa ember lehet maga, az biztos. Furcsa. Jöjjön el egyszer a mi falunkba, nézze meg, milyen modern világ van ott ! Minden termopán, meg grészia, meg manzárd, olyan házak vannak, hogy valósággal paloták !  Hogyhogy nem szereti a modern dolgokat ?  Ha nem sértem meg, maga mivel foglalkozik azon kívül, hogy üldögél a meggyfa alatt ? Irogat. Cikkeket irogat, vagy mit ? És amiket irogat, azokat ki olvassa ? Hogyhogy a levegőbe irogat ? Hát nem papírra szoktak írni, s aztán könyvet nyomtatnak belőle ? Szóval beleírja a cikket az internetbe, oda, ahol mi filmeket, meg képeket nézegetünk, s otthagyja azokat a levegőben. Mert ott megy az internet, a levegőben, hát nem ? Érdemes a levegőbe irogatni ? Jól megfizeti ezt valaki ? Mert én egy árva lejt sem adnék az effélékre. Olvasni ? Ilyesmivel én nem foglalkozom. Kinek van ma ideje olvasni ? Az iskolában, ott olvastunk volt ezt-azt, de fölöslegesen. Én még olyan olaszt nem láttam ott kint élőben, aki azt kérdezte volna tőlem, mit olvastam. Csak azt kérdezik az embertől, hogy mihez ért. Nem affélét, hogy miket olvas, abból nem lesz semmi. Mármint az olvasásból. Ennél fölöslegesebb időtöltést el sem lehet képzelni. Jól néznék én ott ki, ha arról beszélnék, mit olvastam, ahelyett, hogy mondjuk, betont öntenék nekik, mint most magának, ezen a kicsi udvaron. Jól. Annyit azért tudok, hogy vannak könyvek a világon, s vannak, akik azokat írják, de hogy minek, azt nem tudom megérteni. Most kérdezek magától valamit. Azt kérdezem, hogy akik megírnak egy könyvet, azok legalább elolvassák-e, amit írtak ? Vagy pediglen megírják, s azzal kész ? Még ők se olvassák el, amit írtak ? Mert fölhozok most magának egy példát. Hogy mért kérdeztem meg az imént, amit megkérdeztem. Ha valaki épít magának egy házat, mondjuk az én falumban, akkor ő azt a házat állandóan nézegeti, gyönyörködik benne, vagy valami hibát talál benne, s nekifog azt a hibát kijavítani. Egy házon örökké van javítanivaló. Ha megírnak egy könyvet, az úgy van maradva, ahogy megírták. Nincs mit nézegetni rajta, igazítani sem tud azon semmit. Esetleg mást írni helyette. Szóval maga azt mondja, hogy előfordul, elolvassa saját könyvét az is, aki írta. Ennek sincs szerintem semmi értelme, mert ameddig írta, el is kellett olvasson minden sort, amit leírt, hogy legalább a szavak találjanak. Nem jól mondom ? Mert ugye, egy könyvben szerintem a legelső fontos dolog az lehet, hogy a szavak találjanak benne. Mint a ház falában a téglák. Ha nem találnak a szavak, akkor csak hülyeség tud belőle kijőni. Rengeteg hülyeség van a világon, ha tetszett figyelni. Rengeteg. És szerintem abból is csak hülyeség tud lenni, ha valakinek van ideje könyveket írni, s azokat el is olvasni. Fölösleges időtöltés. Mert ugye, mi lehet egy cikkben, vagy egy könyvben ? Történetek vannak leírva, hát nem ? Történetek. Mindenkivel történik valami állandóan. És azokat miért kell leírni ? Mégpedig állandóan ?  Sok hasznosabb dolgot tudnának a cikkeket írók is véghezvinni annál, hogy könyvekkel töltik a drága idejüket. Szerintem. Itt van ugye, ez a placc, amit meg kell önteni magának, a meggyfája köré. Ennek legalább értelme van, de mit ér egy cikk ? Vagy egy könyv, ami ráadásul még vastagabb is, mint egy cikk. Én azt látom a maga szeméből, hogy nem ad nekem igazat. A bátyám sem ad, pedig őt se láttam olvasni soha, csak betont öntött, meg falakat rakott, meg gipszkartont. Na, ha valaki nem ad igazat nekem, s még se olvas semmiféle cikket, mert arra nincs ideje, akkor kérdem én, milyen alapon nem ad  igazat nekem ? Milyen alapon ? Ha legalább egyszer láttam volna olvasni őt, akkor én is elgondolkoznék magamban az olvasás értelméről, de nem láttam soha. Nézze, épp jön is a bátyám, még nem csináltunk semmit, abból magának nem lesz placc, ha csak beszélgetünk. Megmondjam magának, mivel fogjuk kezdeni ezt a betönöntést?  Azzal, hogy reám fog szólni a bátyám, azt fogja mondani, túl sokat beszélsz, Dezső !


hétfő, április 06, 2009



Egy láda koncert

 

Itt van ez a Laji. Az új szomszéd. Érdekes ember ez a Laji. Még nem ismeri a fertály szokásait, ha valami furcsa hangot hall, azt hiszi, a túloldalról jön, erősíti, hogy onnan jön, a túlsó ház udvaráról, ő nem süket. Van úgy, reáhagyom, higyjen, amit akar, majd reájön magától, honnan jönnek a furcsa zajok. Márpedig azok jönnek. Főképpen a Kultúrpalotából jönnek át a furcsa zajok. Egész nap próbálnak a filharmónia zenészei, fújják a kürtöket és a trombitákat, ütik a nagy dobokat. Egyszer azt mondta egy szomszédom, néki könnyű zeneileg műveltnek lennie, egész nap koncerten van, ki sem kell mozdulnia a házból. A koncert bemegy hozzá, akár akarja, akár nem. Beviszi a szél a koncerteket, be a házába. Laji szerint ez nem koncert, mert csak próbálják a hangokat, ez valóságos zaj, lehet ki sem bírja itt sokáig. Érdekes ember ez a Laji. Mondom neki, te, Laji, ha ráérsz, segíthetnél letakarítani a padlást, épp hurcolkodom. Százévesnél is öregebb ez a ház, tele a padlás mindenféle lommal, nem tudok véle megbírkózni egyedül. Azt mondja erre, meg lesz oldva. És már indulunk is. Föl a padlásra. Azt fölsorolni nem lehet, mi mindent kell lehordani erről a padlásról. Közben pedig hallgatni kell a koncertet, mert azt ide is behozza a tavaszi szél.

 

Egyszer egy ládára mutat ez a Laji, kérdi, ez is ki lesz dobva ? Nézzem meg jobban, mert nem akármilyen láda. Valódi bőrrel van bevonva, rajta épek a csatok, minden. És az oldalán ott az írás : Deák Sándor, víz-gáz és vilany szerelő. Nézegetjük ketten a gyönyörűen megalkotott szerszámos ládát, a helyesírási hibával nem foglalkozunk, csak azt találgatjuk, miféle ember lehetett ez a Deák Sándor, hogy száz év múltán is ilyen épségben megmaradt az ő ládája, hibát nem lehet benne találni. Mesternek jó mester lehetett, mert aki ilyen ládában tartotta  szerszámait, megbecsülte a munkát. A társadalmi rendszerek jöttek, mentek, a láda maradt. Ki tudja, merre járt véle a gazdája száz évvel ezelőtt ? Először is végigment a régi kapitalizmuson, s a nemrég letűnt szocializmuson. A mai kapitalizmust már nem érte meg a mester. Szerencséjére. Mert ilyen régimódi, az örökkévalóságnak szánt szerszámos ládával most nem járhatná a várost. Először is azért, mert igazi bőrrel bevont ládával ma már nem indul útnak mesterember. Másodszor pedig, mert túlágosan tökéletes. Aztán elképzeljük  mind a ketten, ki-ki a maga módján, hogy vajjon, ez a Deák Sándor mit csinálhatott az elveivel, amint az egyik rendszerből átsétált a másik rendszerbe ezzel a ládával ? Például vitte-e magával az elveit, vagy csak a ládát vitte ? Mert ha az elveit is vitte, akkor sokszor meggyűlhetett a baja néki. Ha pedig elvet cserélt csak, ládát nem, akkor sem lehetett könnyű a dolga. Sorsát nem ismerjük. Annyival azért adózunk az emlékének, hogy azt kivánjuk mind a ketten, legyen könnyű néki a föld. Megérdemli. Mert az igazi koncert az lehetett, amikor a mester fölnyította azt a bőrrel bevont ládát és szerszámai közt kutatott. Amikor csengő hangon megszólaltak a franciakulcsok, a reszelők, kitátotta száját a harapófogó. Az volt az igazi koncert. A becsületes munka muzsikája. Egy láda koncert  tűnt el a mesterrel együtt a múló időben. A ládát nem dobtuk el...