szombat, január 31, 2009


 

Benemtartás esetén

 

Van, aki állandóan szidja a hatóságot. Ismertem egy kedves, idős asszonyt, aki abban lelte örömét, hogy mindenért a hatóságot szidta. Ha rossz volt az időjárás, azért is. Legalább szólhatott volna, vegyen magára kabátot. De nem szólt. Vagy ha  szólt, akkor már késő volt. Én is szoktam szidni a hatóságot. Főleg olyankor, ha épp soromra várok, s ő a körmét piszkálja, kávézik, vagy csak kinéz az ablakon. Pedig a hatóság roppant kedves tud lenni. Még el is mosolyodik néha. A hatóság úgy viselkedik, mintha rokonok volnánk, vagy legalábbis barátok. Levelet küld nekünk, azokat szépen megcímezi, olyan borítékba teszi, amelyen van egy kis átlátszó ablak, hogy tisztán lássuk a nevünket. Az ember szereti, ha neve tisztán látszik, s azt helyesen írják. Ilyenek vagyunk. A hatóságnak rengeteg ábrázata van, nehéz eligazodni rajta. Én könnyen eligazodom, mert még nagyapám megmondta volt, honnan lehet megismerni a hatóságot. Onnan, hogy piros a szeme. Ha véletlenül nem látnók, hogy piros a szeme a hatóságnak, akkor is piros. Olyankor valószínűleg a lelki szemeivel néz reánk. Szerinte azért piros a hatóság szeme, mert éjjeleken át nem alszik. Örökösen azon töri a fejét a hatóság, hogy miképpen tudna a zsebünkből több pénzt kivenni. Ezen töri a fejét éjnek idején is. És piros az ő szeme. Ha nem látjuk a szemét pirosnak, az akkor is piros. Ezt jól megjegyeztem magamnak.

 

 Azért valamit én is hozzá tudnék tenni a mindenkori hatóság természetrajzához. Megvizsgáltam például a nékem küldött leveleit. A hatóság leveleiben szinte mindig van egy olyan mondat, amit általában vastag betűkkel szokott kiemelni. Ez a mondat így kezdődik : Benemtartás esetén... Ha ezt egy levélben megpillantjuk, bizonyosak lehetünk afelől, hogy a hatóságtól érkezett. A hatóság ugyanis így szokta kifejezésre juttatni ama szándékát, hogy a zsebünkbe szeretne nyúlni. Számára létkérdés ez a benemtartás, mert ha mi minden betartanivalót betartanánk, akkor a hatóságnak nem lenne oka, hogy pénztárcánban kutakodjék. A hatóság valósággal elvárja, hogy valamilyen szabályt ne tartsunk be. Amint a hivatalos papirunkon  megpillantja, hogy átléptünk egy befizetési határidőt, máris mosoly jelenik meg a szája szögletében, kedve  földerül és egész lényében teljesen kivirul a hatóság. Ilyen a természete. Közvetlen lesz, beszédes, elmagyarázza, miben tévedtünk, de egy szóval sem mondaná, máskor ilyesmit ne cselekedjünk. Mert miért ne cselekednénk máskor is úgyanígy ? A hatóság előre látja emberi gyarlóságainkat. Azt is, hogy mi vár reánk, benemtartás esetén.

 

Marosvásárhely, 2009, január 31.


Pusztai Péter fotója

péntek, január 30, 2009


 

 A tyúktolvajlás távlatai

 

Csak megáll az ember háza előtt egy fényes BMW, kiszáll belőle öt kemény férfiember, bemennek az udvarra, összeszedik a tyúkokat és mennek tovább, mintha mi sem történt volna. Ilyen a legújabb tyúktolvajlás. Most hallottam. Arad megyében történt, nem a filmeken, ahol akármi megtörténhet. Most már az akármi megtörténhet akárhol, fényes nappal, úgy, hogy ezen nem kell csodálkozni. Én nem is csodálkozom nagyon, mert hiába van béemvéjük a tyúktolvajoknak, nekik tyúk kell, jó házi tyúkok kellenek vacsorára, mert másképpen nem tudják beállítani az autóban található, ultramodern helyfölismerő készüléket. Azon sem csodálkozom, hogy egy őrzött fegyverraktárból egy csomó géppisztolyt, s mindenféle ügyesen ropogó fegyvert visznek el , mert másképpen körülményes a bankokba való betörtés, vízipuskával nehezen lehet lepuffantani az akadékoskodó, fukar banktisztviselőket. Hanem ami a tyúktolvajlás béemvés módszerét illeti, azt hiszem, máris fölkészülhetünk arra, hogy új távlatok nyílnak meg előttünk. Nincs kizárva, hogy holnap már valami ezüstös gépmadárral, vagyis repülővel fognak leszállani az udvarunkon, sőt, arra is, hogy a csűrt arrább tétetik velünk előzőleg, a leszállás megkönnyítése érdekében. Emlékszem, az a nagy, fekete, óriási német repülő, amelynek neve Gigant volt, s a második világháború idején csak úgy, véletlenül megjelent a kertünk fölött, arra járt éppen, nem tudott leszállani a csűr miatt, de az is lehet, le sem akart szállani, mert a szomszéd faluban volt valami dolga, nagyon megijesztett engem, a naív gyermeket. Ma már nem ijednék meg semmiféle béemvétől és repülőtől, azokban is emberek ülnek ugye, ha tyúktolvajok, akkor is emberek, csak az a baj, hogy a kilencvenöt éves anyámnak már csak egyetlen tyúkja van. Kettő is volt néki, két gyönyörű, jámbor tyúkja volt anyámnak, de az egyik úgy látszik, megsejtette a béemvések eljövetelét, örökre otthagyta az udvarunkat. Kár érte, mert még gyermekkoromban megjegyeztem magamnak egy szegény ember mondását, aki a saját életszínvonalát úgy határozta meg, hogy ha az ő tyúkja reggel nem tojik meg, akkor a reggelije el van maradva. Nagyon bántana, ha az anyám egyetlen tyúkjának nyoma veszne, mondjuk a béemvések megjelenése által. Már csak azért is, mert ez a tyúk átvészelte a nagy árvizet, mely az udvarunkról elvitt mindent, azt a kicsi házat is elvitte, amelyben születtem. Anyám is csak úgy maradt meg, hogy belekapaszkodott egy régi Singer varrógépbe, s aztán a jó szomszédok kimentették. Ami pedig a tyúktolvajlás távlatait illeti, el tudom képzelni, nem béemvével, nem repülővel jönnek, hanem szép, karcsú emelődarúval, megállnak az ember kapuja előtt, s azzal szépen kiemelik a tyúkokat onnan, ahol még vannak. Rengeteg módozatát el tudom képzelni a tyúktolvajlásnak, óriási távlatok nyíltak meg előttünk. Mert ez a béemvés módszer azért mégis új horizontok felé mutat. Egyetlen piciny fönntartásom van csupán eme módszerrel kapcsolatosan. Az, hogy béemvével tyúkot lopni, mégis, hogy veszi az ki magát ?

 

A fenti képet egy szép, kicsi fényképezőgéppel csináltam Mama udvarán. A gépet a Fiam vette direkt nékem Pesten egy nagy bevásárló központban, a bejárattól jobbra. Az ára le volt suppanva, de jó, s a színe talál az én piros kabátomhoz. 

 

csütörtök, január 29, 2009



 

Hírek ragyogása

 

Vannak a világon olyan rettenetesen unalmas vidékek, mint mondjuk, Svájc. Ott szinte semmi sem történik, ami hírnek való lenne. Nálunk, a Balkánon, valósággal ragyognak a hírek. Ötletek vannak a mi híreinkben, gyönyörű fordulatok, meg lehet hökkenni tőlük. Svájcban szürkék a hírek. Ott a házak ragyognak, a kilincsek, a tájak, az emberek orcája ragyog. A svájci hírek roppant unalmasak. Ugyan kit érdekel az, hogy főpróbát tartott a tűzoltóság és minden jól sikerült ? Vagy az, hogy megjelent egy autó legújabb típusa. Az órák sem érdekelnek már senkit. Svájcban annyi az óra, hogy egymást ütik el, nem a pontos időt. A mi híreink színesek és változatosak. Még az időjárásjelentések is tele vannak fantáziával. Bemondják, hogy zuhogó esők jönnek, olyankor mi kaján mosollyal otthon hagyjuk az esernyőt, tudjuk, ebből ma eső nem lesz.  Svájcban, ha ezt bemondják, már vehetjük is fel az esőkabátot. Semmi meglepetés. Svájcban nem is érdemes híreket olvasni. Ott nyugodtan elővehetjük a tíz évvel ezelőtt nyomtatott újságot, ugyanazt találjuk benne. Csak a dátum változik, egyéb majdnem semmi. A mi híreinkből regényeket lehetne írni, vastag könyveket, megszámozva, díszes kötésben. Tessék, itt van például egy ragyogó hír, a Hargita Népe Onlájnból másoltam ki : „Még a múlt héten kaptak bejelentést a csendőrök, hogy a gyergyószentmiklósi Vaskertes iskolába behatolt egy fiatalkorú és bicskával követelt ennivalót – adta hírül a Hargita Megyei Csendőr-felügyelőség közleményben. A fiú eleinte két kiflit és két joghurtot követelt a tanintézményben, majd amikor közölték vele, hogy abból csak a diákok kaphatnak, azt kérte, hogy írják be őt is az iskolába. Szép szóval sikerült őt meggyőzni, hogy ezzel már elkésett, és végül anélkül távozott, hogy bárkit is bántott volna. A csendőrök azóta megfigyelés alatt tartották az intézmény környékét, hogy őrizetbe vegyék, amennyiben ismét megjelenne a helyszínen. Ez kedden meg is történt. Az iskolába magával vitte a születési bizonyítványát, és ismét azt kérte, hogy írják be. A csendőrök az egyik osztályban a kályha mellett melegedve találtak rá. A motozásnál előkerült az a bicska, amellyel a múlt héten a diákokat és tanárokat fenyegette. A fiú ellen tiltott fegyverviselésért és fenyegetés miatt indítottak eljárást.”

Na, ez már hír, mégpedig a javából ! Ehhez hasonló hírrel egyetlen svájci újság sem tudna előállani. Mert ahhoz ilyen gyermek kell, ilyen iskola, ilyen bicska és ilyen csendőrség. Kifli és joghurt, az talán akadna ott is, de abból hír nem lenne, csak kifli és joghurt. Nem állítom, hogy Svájcban nincsenek jó újságírók, de az a helyzet, hogy a híreket maga az élet diktálja, s ha unalmas dolgokat diktál az élet, akkor maguk a hírek is csak unalmasak lehetnek. Valaki egyszer Svájcban elmagyarázta nékem, mi ott a helyzet. Az, hogy Svájc kész van. Megcsinálták, bevált, nincs mit változtatni rajta. A hegyei is mind jó helyen vannak. A kicsiny, fénylő tavak is, akár az erdők, vagy a vonatok. Ami kész van, azt legföntebb csodálja, nézegeti az ember, s közben bele is aludhat. Nálunk egészen más a helyzet. Itt semmi nincs kész. Itt minden nap érhet meglepetés. A jó hírekhez pedig meglepetés kell, olyasmi, amitől az ember így sóhajt föl : nahát ! Én például a fönnebb idézett hír olvasásakor többször is fölsóhajtottam. Szóval először kiflit és joghurtot követelt ez a gyermek. Értem. Éhes volt. József Attila szerint az ember akkor lop, ha éhes. Na, de hát ő soha nem volt éhes, ő állandóan flekkent evett és kaviárt, nem értett az éhezéshez ! Ez a mi gyermekünk még csak nem is lopott.  A bicskát most nyugodtan ki is hagyhatjuk a történetből, mert nem bántott véle senkit. Azt csak azért vette elő, hogy éhségének nyomatékot adjon. Gondolta, másképp nehezebben fogják föl, hogy  ő éhes. Aztán : szép szóval sikerült megértetni véle, hogy elkésett a beiratkozással. Szóval elkésett. Közben a tanárok évtizedeken által azt hangoztatják, hogy nehezen tudják gyermekeinket “ beiskolázni “. Tovább : a rendőrök megfigyelés alatt tartották az intémény környékét, hátha újból megjelenik az éhes gyermek. Na, egy keddi napon meg is jelent, ezúttal vitte magával a születési bizonyítványát is, hogy őt beírják az iskolába. A csendőrök ott találták ezt a veszélyes gyermeket a kályha mellett, épp melegedett. Mert fázott. Még elgondolni is szörnyű gaztett, ha egy gyermek mindenáron be akar iratkozni egy iskolába és ha fázik, odaáll a kályha mellé ! Tiltott fegyverviselés és fenyegetés vádjával eljárást indítottak ellene, mintha egy nagy repülőgépet akart volna eltéríteni ezzel a fázós beiratkozással. Ilyesmit a svájciak el sem tudnának képzelni, még álmukban sem. Meghaladná a képességeiket. Olvastam, hogy Szentgyörgyi Albert, a Nobel-díjas tudósunk egyszer rajtakapott egy liftes leánykát, amint olvas valamit, míg haladt velük a felvonó. Meg is kérdezte tőle, mit olvas, kiderült, egy kémiai könyvet olvas. Azonnal  fölbontotta a leány liftes munkaszerződését, iskolába küldte, mindenféle tandíjat kifizetett érte, később ez a lány lett az ő fő munkatársa a kutatásban. Ez a kis történet épp csak eszembe jutott, nem lehet minden csendőr Nobel-díjas...Maradjunk abban, hogy ha életünk fényessége nem is világít el nagyon meszire, kárpótol bennünket híreink ragyogása.


                                                                                                                                                                                                   


                                                                                                        Fotó : www.szombikes.shp.hu  

       

             A nagyhatalmak észjárása

      

Volt idő, amikor azt hittem, pontosan olyan a háború, mint a pattanás. Csak kipattan, kitör valahol, s aztán elmúlik magától. Rosszul hittem. Akkor még nem volt eléggé fejlett az észjárásom. Nem is csoda, mert félnótás tanítóm szerint az első világháború  nem azért tört ki, amiért kitört, hanem azért, hogy legyen mit reáírjanak a bicska nyelére. Elő is vétette velem a bicskámat, s fölszólított, olvassam el, mi van reáírva. Hát arra az volt, hogy Sarajevo. Föl kellett olvasnom ezt az egész osztály előtt, mégpedig fennhangon. Az osztály,- mint minden osztály a világon,- csak röhögött rajtam, hogy én egy ilyen semmi kis bicskát hordok a zsebemben. A nyele aluminiumból való volt, formáját tekintve pedig a halhoz hasonlított. Akkorjában még nem voltak félnormás tanítók, csak félnótások voltak, de azok legalább megtanították az embert valamire, ha másra nem, hát arra, hogy legyen az embernek észjárása.

Ez az én régi tanítóm szépen elmagyarázta, hogy a  nagyhatalmak is emberekből vannak összerakva, sőt, egyben-másban a gyermekekhez hasonlatosak. Világra olyanok, mint mi vagyunk, akiket nem a tudományok érdekelnek, hanem inkább az, mi van a másik zsebében. Képesek ölremenni egy nyavalyás bicskáért.

Azóta lezajlott a második világháború, s a harmadik is kitört itt-ott, de a lényeg most is az volt, a bicska. Hogy milyen bicska van a másik zsebében. Most például szégyenkezve ismeri be egy nagyhatalom, nem volt értelme ölremenni egy nyavalyás halnyelű bicskáért, amelyen még fölírás sincs. Mondom, ezt szégyenkezve ismeri be, de azért fél szemmel máris azt figyeli, milyen bicska lapulhat mások zsebében. Úgy viselkedik, mint a gyermek. Olyan az észjárása. Nagy igazsága volt az én félnótás tanítómnak, aki szépen elmagyarázta, nem azért tör ki a háború, hogy kitörjön, mint egy pattanás, s azután elmúljék magától, hanem azért, hogy lássuk, mi van fölírva más bicskájának a nyelére. Az enyémre, amint mondtam, az volt fölírva, hogy Sarajevo. Szégyenkeztem is miatta, lesütött fővel, mint egy gyermeteg nagyhatalom. Mert az én bicskám nem is volt igazi bicska.

 

vasárnap, január 25, 2009


 

Egy tányérból esznek

 

A gyermek meg sem született még,

már vitatták, milyen és hány neve légyen,

előbb a prófétákkal kezdték,

Máté, Márk, Lukács, vagy János ?

Az első nem lehet, annak neve szégyen,

szimpla adószedő volt ő,

mégcsak nem is költő,

a többi se különb, próféta valahány,

szerencse, hogy nem lesz leány,

mert hívhatnák úgy is, Izolda,

mintha egy császár csemetéje volna,

lenne szép telefonja, LG-s,

de elkapná őt is egyszer

az üzletszerű enyelgés,

így tanakodtak, a névnapokat

sorra vették,

pedig a gyermek meg sem született még,

Izidor , Botond, vagy Alpár ?

ebben a gondban telt el a nyár,

vagy egyszerűen Lévi

legyen a neve néki,

gyűjtöttek nevet, jó sokat,

fogadtak pénzért jósokat,

abban maradtak végül,

egy nem elég, se kettő, nem divat,

adnak a gyermeknek három nevet,

legalább ebben

ne szükölködjék, ha csak lehet,

tőlük még más is példát vehet,

Izidor Botond Alpár, ennyit leszögeztek,

amikor megszólalt a jövendő nagyapa :

ki érti ezt meg,

mind a hárman egy tányérból esznek...

péntek, január 23, 2009


Lopnivaló

 

“ Ha jól belegondolok, történetünk nem más, mint fázásaink századokon végigvonuló, nemzedékeket cidriztető sorozata, halálfélelmünk legyőzése; amikor tűzifát, karácsonyfát, szárazságot, rőzsét lopunk családunknak, gyermekeinknek, unokáinknak. A magunkéból”.

 

Bölöni Domokostól idéztem ezt a két mondatot. Nem csak azért idéztem, mert éppen fáztam, s úgy gondoldoltam, hátha egy kicsit fölmelegít, főleg a második mondat. Mert az előtte lévő mondatot jól fölhevítette, monhatnám úgy is, földobta egy kanyarulattal. Szóval a magunkéból. Mert mi onnan szoktunk lopni csakugyan, a magunkéból. Először is azért szoktunk onnan lopni, mert onnan könnyebb. Tudjuk, mi, hol van, aztán azért is, mert nem tartjuk szégyellenivalónak.

 

Sorsunknak eme furcsa állapotán tűnődtem éppen, midőn a Bolyai-téren megszólít engem Bálint Károly. A szobrász. Ha valaki esetleg nem tudná. Röstellem is odaírni, hogy a szobrász, mert úgy gondolom, ennyit minden valamirevaló ember tud Marosvásárhelyen. Na, de ne legyen az ember kicsinyes, vegye tekintetbe, hogy vannak itt azért olyanok is, akik esetleg nem tudják. Ne rekesszük ki őket, ahogyan manapság mondani szokás.

 

Szóval megszólít engem Bálint Károly, azt mondja, nézzek be hozzá néhány percre, nem árt, ha látom, miképpen készül egy szobor.

A műteremben erősebb hideg fogadott, mint amilyen kint volt.  

Meg is jegyeztem azonnal, te, Károly, én már tudom, miképpen készül egy szobor. Hideg kell hozzá. Az a hideg, amit kintről szereztél be, amikor odakint még nagy hideg volt. Az ember onnan lopja a hideget, ahol van...

 

Bálint Károly azért elővette a vésőt és a kalapácsot, kopogtatni kezdte a szép, fiatal leány márvány szobrát, hogy lássam, egyéb is kell a szoborfaragáshoz, a hideg nem elég. Azt mondja közben, aki dolgozik, nem fázik. Ezzel a hideg ügyet le is zártuk. Mondom, te, Károly, szép ez a leányzó, eredetiben hol lehetne reátalálni, olyan csodálatos vonásai vannak... Azt feleli Károly, a fejére mutatva : innen loptam né, a fejemből, ott vannak a formák... Helyben vagyunk, mondom, ugye, hogy onnan lop az ember, ahonnan tud. Legfőképpen önmagunktól lopunk. Ha van mit.

 Ahogy elnéztem ezt a szép, márványból faragott leányt, arra gondoltam, milyen jó, ha még van lopnivalónk...Magunktól...

 

Marosvásárhely, 2009, január 23.

 

csütörtök, január 22, 2009


 

Titokzatos vidámságom

 

E sorokat kizárólag azoknak szántam, akik előtt állandó jelleggel ott repdes a boldogság kék madara. Akiket nem érdekel a boldogság titka, azok jobban teszik, ha valami mást olvasnak, mondjuk Sekszpírt, vagy valami léhaságot, ha nincs egyéb dolguk. Mert én most kizárólag a boldogság titkáról szólok, s nem véletlenül. A boldogságra nyíló kapunak a kulcsai ugyanis itt zörögnek a piros kabátom zsebében. Nem én zörgetem, hanem a hideg. Fázom. A reszketésem rázza a kulcsokat. Pedig jó, bélelt kabát ez a piros. A pontosság kedvéért jegyzem meg, nem is piros ez a kabát, hanem égőpiros ! Föl nem foghatom, miképpen tudtak ilyen égőpiros kabátot csinálni a kabátcsinálók ! Hogy mely országban varrták, azt nem tudom, mert az írás lekopott róla, de aki nagyon ért a kabátokhoz, megfejtheti. Van az alsó szélén, s az ujján két gyárilag megtervezett folt. Az van ezekre írva : North Land. És van még rajta egy másik folt is, amit magam terveztem.  Véletlenül és egyszerűen kiégettem a cigarettával, s a feleségem varrt reája egy foltot. Ugyancsak egyszerűleg.

 

Amikor én ebben a kabátban kilépek az utcára, teljességgel megváltozik a város képe. Látom, amint a járókelők fölkapják gondokba merült fejüket, pillantásuk végigfut az égőpiros kabátomon és úgy mennek tovább, mosolyogva. Én ilyenkor úgy teszek, mintha nem venném észre az ő mosolygásukat, csupán a járásomon igazítok valamit. Úgy lépdelek, lábamat kissé lóbálva, könnyedén, de bizonyos fokú lendülettel, nem unottan, mint aki ácsorogni ment ki az utcára. Ezeket a lendületes lépéseket egy olyan embertől tanultam el, akinek bizonyára hiányzott egy kereke, mert szemmel láthatóan úgy ment végig az uton, mintha ő lenne a város igazgatója, vagy mondjuk, az övé lenne az egész város. Tőle lestem el, mondom, a járásnak azt a módját,  ami által fontossá teheti magát az ember a járókelők szürke tömegében. Még csíszoltam is rajta, csupán annyi nyomatékot adok lépteimnek, hogy jelezzem: ha nem is az egész város, de az a talpalatnyi aszfalt a saját tulajdonom, persze, arra az időre csupán, ameddig hozzáér a  cipőm talpa.

 

Érdekes, amikor ebben a piros kabátban járok az utakon, valósággal vonzalmat érzek az ugyancsak piros színű, műanyagból való szemetes ládák iránt. Eldobnivaló, összegyűrt papírt keresek zsebeimben, vagy cigarettavéget, hogy azokat beléjük dobjam. A minap például nem is bedobtam, hanem szépen elhelyeztem valami kis mütyürkét egy piros szemetes ládába, mégpedig gondos, mondhatnám, meghitt, finom mozdulattal, sőt, azt hiszem, a doboz tetejét a tenyeremmel meg is simítottam! Ezt a mozdulatot nem a hiányzó kerekű embertől tanultam. Az a gyanúm, az égőpiros kabátom késztet arra, hogy amerre járok, mindent boldogan, nagy odaadással, leljes lélekkel, titokzatos vidámsággal közelítsek meg.

 

Ebben a piros kabátban  voltam akkor is, amikor fölfigyeltem egy roppant elegáns, drága ékszereket, órákat kináló üzlet kilátástalan állapotára. Ott sorakoztak az elárusítók, a daliás legények, talpig fekete, vasalt ruhában, kezükön hófehér keztyű. Néztek ki az ablakon, sehol egy vevő, a kirakat előtt megálltam, de csak egy pillanatra álltam meg, épp az jutott eszembe, szólnom kellene nekik, reám ne számítsanak, ne várjanak arra, hogy belépek, hogy vásárolok, mondjanak le rólam, ne nézzék az én égő piros kabátomat, a jó hangulatomat, a lendületes járásomat, a boldogság kulcsai ugyan itt zörögnek a zsebemben, de nem itt szeretném azokat elővenni,  más számításaim vannak. Mondanom sem kell, nem voltak más számításaim, így hát nem is szóltam semmit nekik, folytattam lendületes, könnyed járásomat az én égőpiros kabátomban.

 

Előfordult már az is velem ebben az égőpiros kabátomban, hogy színes krétának tekintettem magam. Elgondoltam, hatalmas, piros színű, fölkiáltójel alakú kréta vagyok, s ahol megállok, ott valami igazítanivaló van a világon. Mondjuk, föl van kunkorodva egy jóravaló plakát sarka, amit ki kell azonnal simítani, vagy meglazultak a parki facsemeték rögzítő kötelékei. Ugye, azokat újra kell bogozni, de sürgősen, mert látványuk beleütközik a jó közérzetembe, sőt, az emberiség boldogságába, hogy kicsiny túlzással fejezzem ki magam. Hozzá kell tennem, hogy ebben a fölkiáltójeles mivoltomban a szigorúságnak, a türelmetlenségnek, vagy a követelődzésnek nyomát sem lehetett soha fölfedezni, valahányszor az égőpiros kabátom volt rajtam.  Ha például egy esős vasárnap délután, amikor mondhatni senki nem járt az utakon, s a szirénázó mentőkocsi  nagy hangosan végigsüvített a téren, mintha egy világ omlott volna össze a következő utcában, én higgadtan tudtam végignézni, nem úgy, mint máskor, amikor nem voltam az égőpiros kabátomban.

 

Most például, amikor fázom, s a reszketés valósággal rázza zsebemben a boldogság kulcsait, úgy érzem, a hideget is jobban elviselem. Mi több, tetszik nékem, hogy hideg van, föl se tűröm kabátom gallérját, azzal a bizonyos titokzatos vidámsággal megyek tovább, amivel idáig jöttem.

Most föltehetné bárki a kérdést, na jó, de mi van azokkal a zörgő kulcsokkal...Erre már a legelején megvolt a válaszom, csak húztam az időt, halogattam a kimondását. Talán a meglepetés kedvéért halogattam, mindegy. Az az igazság,  hogy itt nincs szó semmiféle kulcsról. Zsebemben nem zörögnek  kulcsok.  Csak helyzet van. Olyan helyzet, hogy kilépek az utcára, s az emberek elmosolyodnak. Az égőpiros kabátom láttán. Ezt tapasztalván, magam is fölvidulok, s járásomat  valami frissen fölfedezett boldogsághoz igazítom.

 

Marosvásárhely, 2009, január 18.

Pusztai Péter fotója



 

Álljunk meg a pillangóknál

 

( Levél Pusztai Péter lovaghoz )

                                       

 

Drága Péterem,

 

előre tudtam, hogy egy fényes napon lovaggá ütnek téged. Azt hiszem, én vagyok az egyetlen ember a világon, aki ezt előre tudta. Onnan tudtam én ezt előre, hogy nem is olyan régen, baráti levelet kaptam tőled Kanadából, melyben figyelmeztettél, órákon belül egy csokor élő virágot fogok kapni tőled, figyeljem a postást, nyissak kaput neki, ne keresgéljen engem. Azonnal válaszoltam a leveledre, azt írtam, Péterem, ne kínlódj azzal a virágcsokorral, küldd el nekem a fényképét interneten, úgy sokkal egyszerűbb. Erre te is azonnal válaszoltál, azt írtad, hogy  képzelek én ilyet, te nem az a fajta ember vagy, aki élő virág helyett egy fényképet küld a barátjának. Aztán meg is jött az élő virágcsokor, odatettem egy kicsi asztalkára a szobám közepébe, vigyáztam reá, lefényképeztem, beletettem a képet a blogomba, ma is őrizem azt a szép cserepet, amiben az a virágcsokor megérkezett. Szóval te nem az a fajta ember vagy... Ez így igaz, drága Péterem. Lovagias tett volt részedről az élő virág elküldése. És a fölháborodásod is lovagias tett volt. Hát hogy is képzeltem én ilyet?  Fényképet küldeni élő virág helyett... Szóval előre tudtam, egy szép napon lovaggá ütnek téged.

 

Most azon kapom magam, jól meggyűlt a bajom ezzel a te lovagságoddal. Még ez a levélírás is nehezen megy. Mert lovagokkal általában nem nagyon szoktam levelezni. Az én falumban ugyanis viszonylag kevés lovag volt, ha jól megszámolom, egy sem. Azt nem állíthatom, hogy lovagokkal elvből nem leveleztem. Mert leveleztem. Például úgy húsz és valahány évvel ezelőtt egy délausztriai menekült táborból kölcsönkért ceruzával, jól besörözve levelet írtam egy igazi lovagnak. Hosszú levelet írtam néki arról, hogy ha van módja rá, szabadítson ki engem onnan, ahová  voltaképpen jószántomból mentem. Szívesen elvállalnék bármilyen munkát, beállanék például szélkakasnak valamelyik várának fokán. Annak lennék én a legjobb, szélkakasnak, bár ezt a mesterséget még igaz, nem próbáltam. Többé föl sem kellene néznie, még a megnyálazott mutatatóujját sem kellene kitegye az időjárás viszontagságainak, én mindig megbízhatóan lekiáltanám onnan, merről fúj a szél. Mert a széljárást minden időben jó tudni.   Olyasmiket írtam néki, hogy tulajdonképpen semmi keresnivalóm nincs abban a táborban, én siménfalvi ember vagyok, az én falum híres falu, hogy mást ne mondjak, nálunk már iskola müködött, amikor a nagyhatalmak elnökei a lázukat sem voltak képesek megmérni. Várták, hogy Celsius  találja föl a lázmérőt, sőt, az én őseim már az ezerháromszázas években adót fizettek, nem tartozom senkinek semmivel, kvittek vagyunk, ilyesmiket írtam én annak az igazi lovagnak. Azt talán mondanom sem kell, a szélkakasi állásomból nem lett semmi, a lovag válaszra sem méltatta az én lendületes levelemet, mely föltételezésem szerint ma is ott hever valahol egy lovagi levéltár valamelyik fiókjában. Azért merem ezt föltételezni, mert véleményem szerint egy igazi lovag nem csak a nyugalmát őrzi meg minden körülmények között, hanem a neki címzett leveleket is.

 

Azt ugye, te is jól tudod, drága Péterem, hogy pédául a középkorban lovag csak nemes ember lehetett. Ennek a föltételnek te könnyedén megfeleltél, mert szerintem szinte minden valamirevaló szárazajtai ember egyszersmind nemes ember is. Csak azt nem tudom, hogy áll a szénád a hat lovagi művészetet illetően. Lovaglás, úszás, ökölvívás, sakkozás, versírás, ezekben otthonos vagy. A sólyommal való vadászat mesterségét megtanultad-e ? Mert ez lenne a hatodik lovagi művészet. Bizony megfogyatkoztak a sólymok az egész világon. Még  Siménfalván is eléggé ritkán lehet sólymokat látni. Pedig ha valahol van sólyom, akkor nálunk bizonyosan van. Csak én nem látom őket.

Aztán itt egy másik bökkenő : van-e nálatok lovagi társaság ? Mármint Kanadában, pontosabban Montreal közelében ? Mert egy lovagnak illik lovagi társaságba járni, ez a régi előírás. Én nem vagyok lovag, de már azzal is megjártam, hogy  súlyos műtéteken átesett embertársaim társaságába kezdtem járni, s még a vélt barátaimat is elveszítettem. Bölöni Domi például még egy kurta levelet sem ír nekem azóta, amit manapság linknek szoktak nevezni. Linket sem küld a világhálón, pedig azt nem nehéz küldeni, ha valaki ért a küldéséhez. Nem olyan, mint az igazi levél, amit párás konyhában írtak hajdanán, mégpedig tintaceruzával, hokkedlin ülve.

 

Rengeteg előírásnak, lovagi követelménynek kell megfelelned ezután, drága Péterem. Például  már csak férjes asszonyoknak udvarolhatsz, a bevett szokás szerint. Ez a szegény Chaplin is jól megjárta, hiába tudott  oly zseniálisan hülyéskedni a frakkjában, merő kiváncsiságból egyszer feleségül vett egy tizenhat éves leánykát, nem is ütötték lovaggá, csak nyolcvankét éves korában.

Számotvetettél-e azzal, hogy a lovagi címmel együtt lesz néked  egy kis kiváltságos jelleged is ? Egy vadonatúj jelleged. Mert lovaghoz illően kell ezután minden körülmények között viselkedned, ami nem egyszerű  föladat.  Az rendben van, hogy  védelmezned kell a nőket és az elesetteket. Eddig is azt tetted. Hát kit védelmezzen az ember, ha nem a nőket és az elesetteket ? Én már azon is fönnakadnék a helyedben, hogy a pallérozottságot miképpen értelmezzem. Mert egy lovagnak pallérozottnak kell lennie. Már a szó is kiment a divatból, sokan nem is tudják, mit jelent. Talán azt használják helyette, hogy trendi. Ezt viszont Szárazajtán éppúgy nem ismerik, mint Siménfalván. A józan paraszti ész ennek a szónak a jelentését nem éri fel. Márpedig ha valamire lehet még alapozni ebben a mai világban, az a józan, paraszti ész. Gondolom, ebben föltétlen egyetértünk, drága Péterem...

 

Ugye, azért mi még beszélhetünk egymással nyíltan, kertelés nélkül, nem akadály a te lovagságod. Mert a lexikonban az áll, hogy a lovagok kímélték egymást, inkább foglyokat igyekeztek ejteni, hogy váltságdíjat követeljenek értük. A lovag csakis szemtől szembe támadott, betartva a lovagiasság szabályait. Megtörtént, hogy egy francia gróf felakasztatta saját íjászát, mert lenyilazta az ellenség egyik előkelő lovagját.

 

Én már régen a te foglyod vagyok. Figyelvén a  munkásságodat, a gyönyörű rajzaid ejtettek fogságukba, te pediglen soha nem követeltél váltságdíjat. Ellenkezőleg, élő virágcsokrot küldtél nékem Kanadából. Igaz, akkor még nem voltál lovag, csak én tudtam biztosan, hogy az lesz belőled egyszer, lovag, drága Péterem. Na és ha már a lexikont segítségemül vettem elő, bevallom, azt is abban találtam, hogy az igazi lovag fegyverzete olykor húsz-harminc kiló is volt, a te fegyverzeted pedig legföntebb csupán egy karcsú ceruza, vagy pihekönnyű ecset, úgy, hogy nem tartok nagyon a te haragodtól, ha véletlenül rossz néven vennéd soraimat. Épp ezért, itt hívom föl figyelmedet az arany sarkantyúkra, ha egyáltalán eszükbe jutott ott a nagy kupola alatt az arany sarkantyú. Vigyázz nagyon, nehogy leüssenek miatta valahol, manapság forgalmas helyeken is leütik az embert egy semmiségért, a bankokból a vasszekrényeket fényes nappal is valósággal kitépik a falakból, olyan világot élünk, drága Péterem !

 

Tudom én jól azt, hogy ma már mást jelent a lovagi cím, miért ne tudnám ? Azt jelenti, aki azt a címet viseli, a  lovag, egy jó ügy, egy jónak tartott eszme lelkes harcosa. Azt jelenti és nincsen szükség ehhez különleges fegyverzetre, de még sarkantyúra sincs szükség, csupán tehetségre és emberségre van szükség. Különösen akkor, ha az Egyetemes Kultúra Lovagja vagy. Csak morfondirozok itt, magamban, drága Péterem, pédául azon, hogy akkor mire való az a cím, nem lehet valaki egy jó ügy, egy jó eszme lelkes harcosa nélküle is ? Azt hiszem, lehet. Jót tenni lehet titokban is. Mint amiképpen írva vagyon : ne tudja a te jobb kezed, mit tesz a bal... Lehet, nem pont így vagyon írva. De szőrszálhasogatásra így is megfelel. Mert én most azt cselekszem, szőrszálhasogatással foglalkozom. Például azon is fönnakadtam, hogy aki a lovagi címet átveszi, egyenrangúnak tekintendő azzal, aki azt átadja. Ez a szabály. Gondolom, ezzel a szabállyal is lehetne bíbelődni, szerintem olykor annyira “rugalmasan” alkalmazzák, hogy aki átadja a címet, azt is érezteti a lovaggal, ő magasabb polcon találtatik, mint a lovag, a kitüntetett. A lovagi címmel járó efféle bonyodalmak megviselhetik az ember lelkivilágát, kiváltképpen, ha oly érzékeny, mint amilyen te vagy. Mert az vagy, drága Péterem, érzékeny ember.

 

A minap végignéztem többszáz művészi fotódat. Oly finom rezdülésekre figyelsz, mondhatni állandóan, hogy aki végignézi azokat a képeket, azonnal meg is állapíthatja, nagyon érzékeny ember vagy. Nem én találtam ki. A virágokra gondolok, a lenge lányokra, az elröppenő pillangókra. Hopp, itt álljunk meg egy pillanatra. A pillangóknál. Tudtommal néked nem volt soha sisakod, se vérted, se kardod, se lovad, még szamarad sem volt, a sarkantyúkról ne is beszéljünk. Csak felröppentél Szárazajtán, akár egy lepke, leszálltál itt-ott, a román fővárosban, pontosabban annál a magas sajtóháznál megpihentél, ( ott ismertelek meg, annak tizedik emeletén !) majd szálltatok tovább feleségestől hol Genfbe, hol Tuniszba, hol pedig Kanadába, mint aki nem leli a helyét. És most, lám szóltak, hogy szíveskedjél átröppenni Pestre, a kupolához, ( via Paris ) mert lovaggá akarnak ütni. Hát nem érdekes ez drága Péterem ? Hát nem találod túlságosan csapongónak a te röptödet ? Vagy legalábbis könnyűnek ? Akár a pillangó, úgy tudsz szállani erre-arra !  Vagy amiképpen én ezeket a mondatokat most illesztgetem, könnyedén és szertelenül, írom a sorokat egymás után, ahogy jönnek, ahogyan eszembe jutnak.  Ilyen egyszerű ? Mármint az élet. Te tudod, drága Péterem. Ezt te tudod legjobban. Mert a te kezedben van az a varázslatos, könnyű,  karcsú ceruza. És a puha ecset.

 

Barátod, Elekes Frici,

Marosvásárhely, 2009, január 21.

 A fényképet Pusztai Péter készítette




Lehallgatnak

 

Nincs semmi új a nap alatt,

eddig is lehallgattak.

Csak most már kötelező,

ezután rád tudnak mutatni

könnyedén, íme, ez ő !

 

Nincs semmi új a nap alatt,

mert meg sose hallgattak.

Csak most már köteleznek,

hogy hol csaphatnak rád hirtelen,

még azt is te nevezd meg.


Báthori Zsigmond fotója

vasárnap, január 11, 2009



 


Látási viszonyok

 

Rőzsét cipelnek hátukon,

gyermekek és asszonyok.

Nehéz kibírni a telet,

 

de autóból nézve

azt hinné az ember,

ez a téli népviselet.

 

Pedig

 

a nyomorúság útjain

jók a látási viszonyok.

 

Marosvásárhely, 2009, január 11.

 

Illusztráció : Báthori Zsigmond fotója

szerda, január 07, 2009



 

Megvárnám, hogyan alakul a helyzet

 

Sokszor fölsóhajtok, ha egyedül vagyok : Istenem, milyen kár értem ! Miért kellett nékem apámra hallgatnom, aki borozgatván a kerek kőasztal mellett, azt mondta nékem, nyomatékosan, fiam, csak miniszter ne legyen soha belőled ! Mert aki fent van, az leesik onnan. Reá hallgattam egész életemben. Pedig kár értem. Milyen jól el tudnék igazodni, valahol fent is. Nem lettem soha miniszter. Legalábbis nem emlékszem, hogy lettem volna. Nagy kár értem. Minden körülmények között megvárnám, hogyan alakul a helyzet. Nem sokat nyilatkoznék, csak efféléket mondanék : egyfelől ezért, másfelől azért... Vagy : a kérdést két részre kell osztani. És nem osztanám két részre.  A kérdést. Hogy ne értsenek félre. Valahol, valaminek elnöke is lehettem volna. Nagy kár értem. Harcolnék minden pillanatban a békéért, a haladásért, a népek közötti egyetértésért, a jólétért. Fölemelném a szavam az elnyomottak érdekében, de úgy emelném föl, hogy azért az elnyomók se sértődjenek meg. Senkit meg nem sértenék, a világért sem. Ha valami zűr adódna a földön, amiképpen az űrben is szokott adódni, akkor szépen megvárnám, hogyan alakul a helyzet. Mert a helyzetnek az a természete, hogy magától is szokott alakulni. Én ezt az alakulást szépen megvárnám, de akkor sem nyilatkoznék.  Inkább olyan szavakat hintenék el a néptömegek széles rétegeiben, mint például a prioritás. Ha valamit föltétlen meg kellene oldani, akkor is azt mondanám, meg fogjuk oldani, mert van a világon prioritás. Ez olyan, mint a makk ász. Visz mindent. Viszi a bajokat, a hiányosságokat, a népek panaszait, úgy viszi, mint a szél. De ez a szél engem meg se suhintana, hogy le ne essek. A prioritás mindig ott állana az én oldalamon. Nem mondom, ott áll most is a prioritás, az én oldalamon. Mert most, itt lent, ahol vagyok, s mondjuk a szemetet ki kellene vinni, azt mondom, pillanatnyilag más a prioritás. A szemét levivése ráér holnap is. Sőt, legjobb, ha holnap viszi le valaki a szemetet, még az időjárás is annak kedvez. A honapi levivésnek. Nem kell kapkodni, pánikba esni. A kapkodás nem jó semmire. Egyfelől azért, mert és másfelől másmiért. Vagy a szemétlevivés kérdését két részre kell osztani. Szóval kár értem. Kár, mert fentről, ha akarnék sem tudnék leesni. Belefogóznék a prioritásba, vagy valami effélébe. Megtanultam. Megvárnám, hogyan alakul a helyzet. Azt is megtanultam, hogy minden pillanatban történelmi helyzet van. A történelmi helyzetek is pontosan olyanok, mint a nem történelmi helyzetek. Azokat is úgy kell vizsgálni, egyfelől és másfelől. Vagy azokat is két részre kell osztani. Semmit nem osztanék két részre. Nem is szoroznék semmit. Szorozza és ossza a kérdéseket más. Én megvárnám, hogyan alakul a helyzet. Kár értem. Nagy kár. Azért jól érzem magam, amikor nem érzem magam rosszul. Létem nem oszt és nem szoroz.

 

Marosvásárhely, 2009 január 7.

kedd, január 06, 2009


 

A rőt, idegen macska

 

Ez a mai nap is világra olyan, mint a tegnapi nap. A rőt, idegen macska pontosan úgy préseli be magát az idétlen, nagy és rusnya pléhkapunk alatt, mint tegnap. Remeg belé az egész udvar. A verebek fölrebbennek, de nem szállanak messze, csak átmennek a másik meggyfára, nem félelemből, hanem inkább azért, hogy lássa a rőt, idegen macska, mennyire éberek, figyelnek minden mozdulatra. Még szél sem járt az éjjel az udvarunkon, hogy a nagy, fehér műanyag lepedőket elvigye haszontalan dolgaim fölül, amiket már két éve pár napra, ideiglenesen letakartam. Csönd van. Nincsenek fejlemények. Tegnap direkt megnéztem a százéves ház falának repedéseit, szerencsére nem lettek nagyobbak azok a repedések. Legalábbis szemmel láthatóan nem. Nincsenek újabb nyomok a hóban, nem járt itt senki tegnap óta, csak a rőt, idegen macska. Nincsenek fejlemények. A rádiót meghallgattam, kisújjamban vannak a hírek. Keleten folyik tovább a háború, de még nem jött el az ideje annak, hogy abbahagyják, nincs elég áldozat. Már a rádió is unja a híreket, ugyanazok a hírek, mint tegnap. Nincsenek fejlemények.

Gondoltam, ebből a tegnapról itt maradt unalomból kilépek, megnézem, mi van a téren, ahol mégis emberek járnak. Az udvar sarkából figyeli a rőt, idegen macska, kilépek-e a kapun, vagy visszatérek. Ő tudja, miért fontos ez neki.

 

Sétálok a téren, sehol egy ismerős, észre sem veszi senki, hogy ott vagyok én is.

Még az a szépen kipuderezett hölgy se néz rám, akinek képe ott van a patika ablakába kiragasztva. Másfelé tekint, valahová a messziségbe. A kép alá  nagy betűkkel az van odaírva, hogy forradalmi tudományos fölfedezés. Na, ez igen ! Ez már fejlemény. Ezért érdemes volt kijönnöm a térre.. Forradalmi, tudományos és fölfedezés. Ez kell nékem. Egy ilyen fejlemény.

Olvasom tovább a részleteket. Azokban ez van:   ha én most megveszem odabent azt a fénylő dobozt, mely ott látható a szépen kipuderezett hölgy orcájának közelében, ha három hónapon át kenegetem a saját képemet azzal a krémmel, melynek neve ezésez, akkor az én ábrázatomról úgy eltűnnek a ráncok, hogy engem többé föl sem ismer senki.  Már ugye azok, akik eleddig ismertek. Akikkel találkoztam, s beszélgettem. Például a rőt, idegen macska.  Mert akik nem ismertek eddig, akikkel soha nem találkoztam, azoknak teljesen mindegy, hogy milyen voltam a kenegetés előtt, vagy azután. Szóval ez a mai nap fejleménye. Ez plakát, a szépen kipuderezett hölgy arcképével. Aki bántó módon még reám se néz.

 

Normális ember úgy megy el egy ilyen kiragasztott papír mellett, hogy észre sem veszi. Vagy nem törődik véle, ha észre is veszi. Egy normális ember. Én viszont most arra gondolok, csakugyan, ha most vennék egy ilyen dobozt, s kenegetném az orcámat három hónapon által, s a ráncaim is mind egy szálig eltűnnének, akkor mi lenne vélem ? Akkor még azok sem ismernének föl, akik eleddig ismertek. Ez lenne a kenegetésnek a  fejleménye. Akkor kezdhetném előlről az életemet, amibe már eléggé belefáradtam. Akkor mint egy teljesen ismeretlenre, úgy nézne rám ő is, a rőt, idegen macska.

 

Marosvásárhely, 2009, január 6.

hétfő, január 05, 2009



 

Még egy kicsit nézegetem

 

Ritka az a nap, amikor nem vizsgálgatom a világ szerkezetét. Mint egy szétszedett zsebórát, úgy nézegetem a világot, csupa kiváncsiságból. Főleg azt figyelem, miképpen hajtja az egyik fogaskerék a másikat, s ha nem hajtja, akkor hol akadt el az a kerék. Néhány dologhoz nagyon értek már, életkoromból kifolyólag. Értek a magas vérnyomáshoz, a kórházak intenzív osztályához, a főtéri padok tartósságához, a verebekhez , de legjobban a nagyhatalmakhoz értek, ezt még a jobbik nagyapámtól tanultam. Valósággal családi örökségem nékem a nagyhatalmakhoz való hozzáértés.

 

Sajnos, nagyot változott a világ szerkezete, akárcsak a zsebóráké, eltűnt szép lassan belőle a sok fogaskerék. Néhány nagyhatalom például egyszerűen fogta magát és lelépett. Föltételezem azért, mert belátta, nem áll jól néki a nagyhatalomság. De az is lehet, jobban érzi magát egyetlen nagyhatalom árnyékában lenni, ott kényelmesebb. A már említett jobbik nagyapám állandóan az ángolokat várta, teljességgel hiába, mert lám, a falumba azóta sem tette be a lábát egyetlen ángulus ember se, de már a szomszédom lánya ott van Angliában, hogy csak egy példát említsek, az is bőven elég arra, mennyire megváltozott a világ.

 

 Ezek a volt nagyhatalmak már nem nagyon foglalkoznak a világ dolgaival, s ha igen, akkor is csak belekotyognak. Az egyik beéri azzal, hogy harmonikázik a szibériai sztyeppéken, a másik a csizmáját fényesíti, a harmadik zergetollakat gyűjt zöld kalapjába, a negyedik a szétvetett lábú torony alól lesi a divatos szoknyákat, az ötödik a toronyóra ütéseit számolgatja. Ma már csupán egyetlen nagyhatalom maradt talpon, de az úgy, hogy a lábát betette mindenüvé, ahová hírtelenjében jónak látta.

 

Ehhez az egyetlen, megmaradt nagyhatalomhoz nem nagyon értek, mert nem látok benne fogaskereket, mint a megszokott, régi zsebórákban. Csupa nyomkodni való gomb lehet benne, de abból annyi, hogy azon még én sem tudnék eligazodni. Ezt a nagyhatalmat egészen közelről is sokszor megfigyeltem, de a természetébe belelátni nem tudtam.  Ezért nem is foglalkozom véle különösebben. Amihez nem ért az ember, azt csak elrontani tudja. Épp ezért én már csak annak a világnak a szerkezetét vizsgálgatom, szinte naponta, amelyikben még meg voltak a fogaskerekek. Vagyis a letűnt világ foglalkoztat. Csupa kiváncsiságból. Jól tudom, ennek sok értelme nincsen, de azért még egy kicsit nézegetem.

 

Marosvásárhely, 2009, január 5.

péntek, január 02, 2009



Nem értem a rablók lelkivilágát

 

Másnapos az új esztendő, másnapos minden, a hó is úgy hull alá, imbolyogva, az a néhány ember, aki ma nagy lomhán kivánszorgott a térre, hogy mélylélegzetet vegyen, éppen csak lépdel erre-arra, céltalanul, zárva minden üzlet, a fény sem szűrődik ki a szigorú arculatú, mogorva, de vikszolt bankok ablakán, zuzmara telepedett a vasrácsos ajtók nehéz pántjaira, üresek a villogó kirakatok, egy árva, olcsó mobiltelefont sem látni sehol, beszedték őket, elrejtették a járókelők pillantása elől, még a járdára kitett pléhből készült reklámtáblát is megkötötték egy kutyalánccal, el ne lopják ezek a hitvány rablók, sok minden eszembe jut erről a nikkeles kutyaláncról, jó kutyám, Rebeka emlékét viszem magammal a téren, meg is feledkezem arról, hogy jobban szemügyre vegyem  másnapos várost, közömbösen lépdelek az  összetört pezsgősüvegek, eldobott parafadogók között, egy rekedt hangú, üveges tekintetű férfi tüzet kér, tőlem kér tüzet és épp most kéri, amikor már úgy nézett ki, elhagyom a cigarettázást, előveszem az öngyújtóm, meggyújtom a kettőbe törött cigarettáját, meg is bánom azonnal, kéznél van  a bontatlan doboz, megkinálom, nem tud kivenni egyetlen szálat se, a hidegtől meggémberedtek az ujjai, segítek néki, elbúcsúzunk és rágyújtok magam is, úgy megyek tovább, mint aki valami jót cselekedett, mintha egy árnyalattal vidámabb lenne a hangulatom, nézegetem tovább az üres kirakatokat, a műanyag próbababákat, 

egyszer ott találom magam egy olyan bolt előtt, amelynek ablakában ott sorakoznak a szebbnél szebb könyvek, lexikonok, regények, díszkiadású albumok, na, tessék, mondom magamban, ezek nem féltik drága portékáikat a hitvány rablóktól, az elvetemült tolvajoktól, úgy gondolkodnak, amiképpen én, aki nem értem a rablók lelkivilágát.  

 

Marosvásárhely, 2009, január 2.

csütörtök, január 01, 2009


VALAHOL LÁTTUK EGYMÁST

 

Itt van hát ez az új esztendő

készültem rá fegyelmezetten

levágtam körmeim még az este

tudom ilyenkor mi a teendő

hajnalban tiszta ruhát vettem

feleségem nékem kikereste

úgy léptem ki reggel frissen és fessen

hogy kinézetem az Újévnek tessen

találkoztam is véle a téren

mondtam mi valahol láttuk egymást

én álltam itt tavaly feketében

 

Marosvásárhely, 2009, január 1.