Falvak, zárójelben

 

Ott vannak bizony a székely falvak, ott vannak zárójelek közé szorítva.  Ha véletlenül valaki kiváncsi reájuk, szíveskedjék föllapozni például a Független Újság 1935-ben megjelent számait, abban találhatók az akkor még fiatal író, Kovács György riportjai, Gyalogszerrel a Széklelyföldön, ezt a címet adta ő borongós hangulatú, szomorú írásainak, nézem, sok kicsi falut bejárt ez a Kovács György, aki az aiudi ( enyedi ) híres oskolában tanult tudományt és tisztességet, sok kicsi falut bejárt bizony, ilyeneket, mint Atid, ( Etéd ) Siclod, ( Siklód ), Mihaileni,    ( Székelyszentmihály ), Simonesti ( Siménfalva ) Ruganesti, ( Rugonfalva ), végigjárta a Nico ( Nyikó )-mentét, úgy járta végig, hogy két dologra föltétlen vigyázott : arra, hogy igazat írjon és arra, hogy a falvak magyar nevét zárójelbe tegye.  Az előbbire a tisztesség, az utóbbira az akkori hatósági előírás kötelezte.

(Jó író lehetett volna Kovács György, ha később nem karolja föl őt  a hatalom, legalábbis nem annyira, hogy drága idejét ne ott töltse a Központi bizottságban, jó író lehetett volna, de elpolitizálta, ellelkesedte íróságát, el, úgyannyira, hogy ma már ritka az az ember, aki könyveit leveszi a polcról, pedig vannak azok között jól megírt történetek is. De nem erről szeretnék most szólni, csak épp eszembe jutott.

 

Ma már nincsenek zárójelbe téve falvaink, neveik a táblákra föl vannak írva mind a két nyelven, jöhetne egy mai falujáró riporter, lelkesedhetne ezért, de nem sokáig. Mert a zárójelek eltűntek ugyan, de egyre gyakrabban látni, hogy egy helységjelző táblán a falu valamelyik neve át van húzva. Vagy a magyar, vagy a román. Ceruzával, festékszóróval, meszelővel, akármivel, de áthúzzák. Hogy miért? Hát találják ki.

Én két szem fuszujkából ki tudnám vetni... Nem nehéz. Csak hallgatni kell olykor a rádiót. Mint amiképpen én hallgattam ma reggel. Beszélgetnek a rádióban ketten. A riporter és a politológus. Egy kérdésre, mely a mostani világválságra vonatkozott, szakavatottan válaszol az utóbbi. Szép, kerek mondatokkal, azokban semmi hibát nem lehetne találni. De egyszer csak megüti fülem a következő részlet, amit pontosan idézni nem tudok, de valahogy így hangzik : manapság, Magyarországon, a magyar emberek, - már ha lehet ezt így mondani – úgy gondolkodnak, hogy ez a világválság...stb.

Szóval, ha lehet ezt így mondani...

Most megszeppenve kérdem, hogyan kellene ezt mondani ?

Mert zavarban vagyok most a régi zárójelek miatt...

 

Marosvásárhely, 2008, december 30.

Elekes Ferenc

BEOLVASZTOTT HARANGZÚGÁS

Hazajött az én testvérem,  Károly, hazajött Pestről, hogy  köszöntsük Anyánkat, aki pont december huszonötödikén töltötte be a kilencvenötödik életévét, jól van Mama, egészséges, korához képest fiatalosnak mondható, friss észjárású, ezt azonnal meg is állapítjuk, épp a karácsonyi ebédet rendezi Piroskával, az én feleségemmel, mondom az én testvéremnek, Károlynak, te, Károly, lenne-é kedved, hogy megfuttassuk a kertünket, vagyis hát csak úgy, menjünk végig a kertünkön, ne méregessünk semmit, tekintsünk reá futólagosan, amíg az ebéd elkészül, ritkán vagyunk itthon együtt, nagyon elszármaztunk innen, Siménfalváról, ilyen lett ez a világ, lám, az ő gyermekei is szerteszéjjel a nagyvilágban, az egyik Oxfordban, a másik hol Rómában, hol Pesten, el is indulunk, hogy megtekintsük a kertünket a szép, decemberi napsütésben, ide világít a két templom tornya, a közelebbi, a református  néhány száz méterre van tőlünk, vadonatúj födele van ennek a toronynak, azt mondja Károly, az én testvérem, csodákat művel ez a kicsi papnő, Imola, teljesen újjáépíttette a templomot a nagy árvíz után, elsorolja részletesen milyen csodákat művel ez a kicsi papnő, aztán úgy a kert közepe táján fölkapja fejét az én testvérem, Károly, s azt mondja, képzeld el, bátyusom, Orbán Balázstól errefelé azt írják a dokumentumok, hogy a mi unitárius templomunk tornyából l848-ban leszerelték a nagyobbik harangot és beolvasztották ágyúnak, hát ez nem igaz, mert saját szememmel láttam azt a harangot két évvel ezelőtt az  esztergomi várban, le is fényképeztem, haza is hoztam a fényképet, mutattam itthon mind a két papnak, de az a harang azóta is ott van abban a múzeumban, úgy látszik, úgy van jól, hogy ott legyen, kérdem, hát ugyanbiza miért lenne úgy jó, hogy ott legyen egy harag a múzeumban, azt mondja erre Károly, az én testvérem, azért, mert emlékszem, gyermekkoromban összeszedtek minden szép régi dolgot a faluban, az iskolás gyermekekkel szedették össze, legyen egy helybéli múzeum, na, egy napon mindent fölpakoltak és elvitték Bukarestbe, azóta ritkák itt a régi dolgok, de múzeum sincs a faluban, lehet, jó helyen van az a harang Esztergomban, mondom erre, hej, te Károly, nincsen az jó helyen sehol, csak itt lenne jó helyen, az unitárius toronyban, de ha nem ott, akkor legalább a templom udvarán, egy haranglábon lenne a helye, hogy meg tudjon szólalni, mert azt a harangot a siménfalvi emberek pénzén öntötték 1576-ban és nem azért öntötték, hogy egy múzeumban heverjen, s ha csakugyan nem olvasztották be azt a harangot, akkor az az igazág, hogy magát a harangzúgást olvasztották be, amibe belenyugodni ép ésszel nehezen lehet, ezt le is szögezhetjük, itt a kertünk közepén.

Nem hagyott engem nyugodni a beolvasztott harangzúgás gondolata, még azon este szétnéztem a világban, kiváncsi voltam, vajon tudja-e még valaki  a mi harangunk igazi történetét. Amit most ide másolok, azt ott találtam a világhálón:

Hargita Népe 2006, szeptember 23.

Siménfalva harangjáról

Siménfalva mai temploma helyén korábban egy kisebb templom állt. A régi templom védőszentje Szent Simon volt.

„A templom újításáról vagy újjáépítéséről tanúskodhat az a dátum, amely a toronyaljból a karzatra vezető bejárat szemöldökkévén hiányosan megmaradt: 1586. Ez a templomhoz utólag épített torony építési idejét örökíti meg – vélekedik Léstyán Ferenc [I. 1996. 268.]. A dátumnak megfelel a kapu kőkeretének reneszánsz jellege. Két harangja közül a kisebbik évszáma 1576 volt [ebből 1929-ben újat öntöttek], a nagyobbikból 1848-ban ágyút öntöttek."

A fentebbi első állítással ellentétben az 1576-ban öntött siménfalvi harangot az első világháború idején elmenekítették vagy elrekvirálták a budapesti fémközpontba, de művészeti értéke miatt nem olvasztották be, hanem a Magyar Nemzeti Múzeum tulajdonába került és Esztergomban van kiállítva a bal oldali sorban, a 8. helyen. 2006. április 2-án fotóztam le. Leltári száma: 55.27.C.

„A harang testének felső része hengeres. Koronája már korábban letörött; helyén két vascsavar található. Felső kerületén két borda között antiqua betűkből álló felirat fut körbe: CK P S 1576 ANDR DEM ETER. Kezdőjele két, elválasztójele egy-egy rombusz. Hornyán is van egy borda. Terült pártája lépcsős. Alsó átmérője 77,5 cm, felső átmérője 40,5 cm, magassága 68,5 cm."

Szőcs Lajos

Forrás: Dr. Vofkori László: Székelyföld útikönyve, I. 356. old. Cartographia Kft., Budapest, 1998; Patay Pál: Corpus campanorumantiguarum hungariae; Magyarország régi harangjai 1711 előtt. Közread. Magyar Nemzeti Múzeum, Bp. Központi Múzeumi Ig. 1989; 267p.; 46. old.

Ezt találtam. És most azon tűnődöm, miféle ember lehet ez a Szőcs Lajos, akiről csupán annyit sikerült kiderítenem, hogy korondi tanító. Szóval ez a korondi tanító,- aki nem is siménfalvi, -vette azt a fáradságot, hogy megírja a Hargita Népének, amit Eszetergomban látott. És utánanézett a mi harangunknak. Ő nézett utána. És kinyította Dr. Vofkori László útikönyvét is, amelyben szó van erről a gyönyörű harangról.

Most, ezen a másnapi hajnalon, midőn e sorokat írom, azon töröm a fejem, mikor induljak Esztergomba, hogy megkérdezzem az ottani múzeum igazgatóját, lenne-e olyan szíves, azt a mi régi harangunkat visszaadni. Persze, a beolvasztott harangzúgással együtt. Mert ha van igazság a földön, akkor a mi régi harangunk zúgását illene végre szárnyára vegye a nyikómenti szél, s végighordozza a kicsiny falvak fölött...

Elekes Ferenc,

Marosvásárhely, 20008, december 26. 

     

FELNŐTT TARTALOM

 

Álmomban sétáltam az Úrral,

mentünk fel, s alá a téren,

beszélni nem sok kedve volt,

tűnödött inkább a teremtésen.

 

Meséltem néki, mi a helyzet itt lent,

mutattam, nézze, mennyi bolt,

erre csak legyintett,

én meg néztem őt zavartan,

 

hogy ne szóljon, meg nem állta,

sorolta, midőn leültünk a padra,

azt a hat napot elfuserálta,

bánja, hogy megpihent vasárnap,

lett volna dolga még,

 

mert épületnek szép

a tízparancsolat,

lehullott róla rég

a fényes vakolat,

 

talán nem kellett volna

eltúlozni a tilalmakat,

 

tevéken járt a hír

a kőtáblák idején:

nem neked való, mit ír,

csupa felnőtt tartalom :

ne lopj, ne ölj, más nejét

te meg ne kivánd,

se szamarát, se ökrét,

ezt mondja lám, a hatalom,

 

a mának élj, nem lesz időd, hogy kivárd,

ami tilos, csak jó lehet,

nem biztos az öröklét,

ezt hamar megtanulták,

a kétely így vonult át

a sínai hegyen,

 

sok mindent elmesélt nekem,

míg ültünk ketten egy padon,

bánatos volt az Úr,

gondoltam, megvigasztalom:

 

nem csodálkozom azon,

hogy gondjaid meg vannak sokasodva,

mindennek színe van, s fonákja,

a fának, boga, odva,

 

jól néz ki messziről teremtett világod,

meg se látszana rajta,

ha egy-két századot korából

letagadna,

 

szépen beszélsz,

áldott legyen,

ki engem áld ezért

és nem egy álvezért,

 

vajon nem egy eltévedt angyal

szárnya lebbent

itt, a közelemben ?

 

Marosvásárhely, 2008, december 23.

 

 

 

Bukott lázadó

 

Azt hiszem, az vagyok,

bukott lázadó,

most is panaszkodom,

nagy a házadó,

 

pedig csak a rím kedvéért teszem,

vagy talán játszom inkább,

előveszem a gyermeteg eszem,

ettől nem fogy a tintám,

azért ti ne nézzetek most úgy rám,

mint aki nem tudja, mit

beszél, hát hogyne tudnám:

 

sok jót már nem várok el tőletek,

reméltem pedig, de lám,

elromlott a világ, olyan beteg,

lázadásomat sem éri meg,

 

hiába ugatnék, mint jó kutyám,

kivel többször megesett,

elvette tőlem azt a keveset,

mit kezemből kilesett.

 

Ezek a nagy dumák,

 

hogy menni kell, előre, messze,

hogy is mondotta Endrénk,

értől az óceánig, persze,

a célba mért ne mennénk,

 

láttam az óceánt, de meggyet,

azt nem találtam ott, csak

sok csigát, föl is vettem egyet,

a víz szemembe loccsant,

 

a cél eltűnt a láthatáron,

jaj, ezek a nagy dumák,

menni, eljutni minden áron,

csoda, hogy meg nem únják,

 

láttam a tengert, célom ez volt,

hát csak ennyi az élet,

az út, az szép, a többi egy folt,

de az is semmivé lett. 

Bejöttél melegedni ?

 

Nézegetem a képeket a tárlaton, önfeledten, mint máskor, mondjuk májusban, vagy augusztusban, a bejáratnál, a sarokban ül a teremőr, a nagy darab román asszony, jól ismer engem, legalábbis látásból, s beszélgetésből, mert én általában olyankor szoktam kiállításra menni, amikor nincs ott senki, vagy legalábbis kevesen vannak, a teremőr ez a nagy darab román asszony ilyenkor ráér megkérdezni, hogy vagyok, mit szólok a képekhez, a szobrokhoz, ilyesmiket szokott kérdezni tőlem, rég észrevette rajtam, szeretek itt, ebben a teremben őgyelegni, a múltkor is effélét kérdezett, s válaszolt is a saját kérdéseire, megjegyezvén, hogy bizony ezek a képek nem nekünk való képek, föl lehetne tenni azokat fejjel lefelé is a falakra, észre sem venné senki, szóval  annyira ismer engem, hogy el meri mondani nékem a birálatnak is beillő megjegyzéseit, most nem szól semmit, bizonyára megvárja, amíg többször is végigjárom a termeket, amiképpen szoktam, arra gondolok figyel engem, követi, hol, melyik képnél időzöm többet, melyikhez térek vissza, s hányszor.

 

Azt hiszem, én vagyok az ő ízlésbeli hőmérője, december közepe van, kint gyönyörű napsütés, valósággal tavasz  odakint, túlságosan felöltöztem, kigombolom az ingem nyakát, melegem van, besüt ide a nap, szeretem, ha természetes fényben láthatom a képeket, el is indulok vissza, oda, egy festményhez, amelyet már legalább háromszor  jól megnéztem magamnak, ekkor lép be az ajtón egy ismerősöm, még kezet is fogunk, mint ismerősök, aztán a kézfogáshoz egy kérdést mellékel könnyedén: „ bejöttél melegedni ?”

Ezt már nem hagyja szó nélkül a teremőr, a nagy darab román asszony, úgy látszik, tud annyit magyarul, hogy megértette a kérdést, válaszol is rá helyettem azonnal, pontosan nem értem, mit válaszol, meg vagyok lepődve,  valami affélét válaszol, hogy most meleg van odakint is, meg hát ez az ember itt szokott lenni minden kiállításon, akár hideg, akár meleg van odakint, nem azért jött, hogy itt melegedjék, látom, megtorpan egy pillanatra az én ismerősöm, nézi a teremőrt, a nagy darab román asszonyt, közben én is  szólok valamit, mondom, asszonyom, én direkt azért jöttem ide, melegedni, direkt, mi másért jöttem volna, s ezzel megszégyenülten kisomfordálok a teremből, ki a fényes napsütésbe, ahol pillanatok alatt elönt a szomorúság.

 

Minek kellett énnekem ma ide bejönnöm, messziről észre  lehet venni rajtam, hogy rákos daganatom van, sápadt vagyok, úgy lépdelek, mint aki kifelé megy ebből a világból, mit keresek én ilyen helyen, ahová ép, egészséges emberek járnak, előttük még az élet, nem a hátuk mögött, mint énnekem, akiről úgy látszik, messziről észre lehet venni, ha bemegy valahová december közepén, akkor melegedni megy be oda, mi másért menne be, ha nem melegedni ?

Igazad van, te távoli ismerős, mi másért mentem volna én oda, ha nem melegedni...?

 

Talán az őzek

 

Nézem az apró falvakat,

ahogy a házak fogynak,

itt-ott még hull a vakolat,

nem kérdi senki, hogy vagy.

 

Kitántorogtak mindenünnen,

úgy mentek el innen,

vitték fél kézzel mindenünket,

vitték oda, hol mindenből több van,

cifrább a  gomb az ingen,

olykor csörren a pénz a kalapban,

de egyéb nem jár ingyen.

 

Lassan egy nemzet így fogy el,

néhány öreg, s talán az őzek

nézik félve, nagy szemekkel,

nem maradt senki  őrízőnek.

 

Marosvásárhely, 2008, december 15.

Példának okáért

 

Nem dobja el a csikket,

elejti inkább, szándékosan.

És megy tovább, tisztán, erkölcsileg.

Példának okáért.

 

Mert így ejtenek el téged is,

véletlenül, de szándékosan.

És mennek tovább, tisztán, erkölcsileg.

Példának okáért.

 

Marosvásárhely, 2008, december 14.

Bölcselkedés az írásról

 

Jó írónak lenni nem nehéz :

tükröt tart elém,

de abba ő is belenéz.

Létminimum

 

( Szomszédom portréja )

 

Magánember.

Elindul reggel

perecért.

Estig, ha el nem ütik,

hazaér.

Nem látom soha

elkeseredve,

már a búslakodáshoz

sincs neki kedve,

alig él.

Ha süt a nap, árnyéka

falig ér.

Olykor fölnéz a magasba,

csodálkozik, hogy e mozdulatért

valaki nem rúgja hasba.

 

Marosvásárhely, 2008, december 11.

 

 

A BARLANGLAKÓ JÖVENDÖLÉSE

 

Nem karcolunk rajzokat többé

omló falakra, meglásd, barátom,

kimegyünk egyszer innen, köddé

válik a multunk, előre látom,

feltaláljuk a papírt, ceruzát, tollat,

tanulunk mesterséget, százat, ezret,

mindent, amit az ész csak felfoghat,

nyelveket teremtünk, hogy a nemzet

el ne vesszen, lesz szó és mondat,

és lesz himnusz és lesz fohász, kottát

szerkesztünk, hozzá kulcsot, formás

violinból, hogy el ne lopják,

csak a szavaktól félek, ott más

törvények uralkodnak, erősebb

a szó minden dorongnál,

barátom, félek,

feltaláljuk és

teleírjuk a papírt,  

pap fohásszal,

ügyész váddal, 

orvos recepttel,

bank összegekkel,

rendőr büntetéssel,

győztes köszönéssel,

vesztes fellebbezéssel,

eget nem nézünk soha,

se kék hegyet, se fákat,

állunk, megannyi védtelen,

csak a mondatok sora

terül elénk, s a végtelen

papirról a szavak szúrósan

elgurulnak, hogy beléjük botoljunk,

barátom, mondom, kimegyünk innen,

de nem tudom, mivégre,

s ott kint mi lesz majd a dolgunk...

 

EGYETLEN GOMB A VILÁG

 

( Legfrissebb hírek anyámról )

 

 

Röviden : megvan.

 

Nem röviden : épp hogy csak megvan.

 

 Most, december huszonötödikén tölti be a kilencvenötödik évét, kissé izgatott, naphosszat azon tűnődik, vajon, megéri-e azt a napot. Vár. Engem vár a nyitott kapuban, kezében a mobiltelefon. Csupán egyetlen gomb müködik rajta, az, amelyikre piros papirdarabot ragasztottam. Ha ezt megnyomja, akkor én jelentkezni szoktam.

 

Most éppen bajban van anyám, azt mondja, elcsúszott valahogyan az a piros papírdarab, addig tapogatta, ragasszak mást, mert számára egyetlen gomb a világ, Az, amelyiket megjelöltem.

 

 Ollóval vágom ki szépen, körbe az új piros papírdarabkát, nagy gonddal, mert nagy ember vagyok én most : egy világot kell megjelölnöm. Anyámnak. Csak neki. Egy világot.

 

Sok nagy ember élt e földön, de egy világot megjelölni egyik sem tudott. Legföntebb országokat tudtak megjelölni ezek a nagy emberek. Azokat is csak úgy, törötthegyű ceruzával, görbe léniával, hányaveti módon. Ez a hányavetiség meg is látszik a munkájukon. Mert lám, addig tapogatják a népek az ő jelöléseiket, amíg valahol elcsúszik a jel, amit ezek a nagy emberek csak úgy, találomra odavetettek, s máris kész a baj.

 

Most éppen bajban van a világ. Ott áll a történelem nyitott kapujában és valamit vár. Mint engem, anyám. Kissé izgatott a világ.  Mint anyám, aki már tudja, csupán egyetlen gomb a világ.

 

Marosvásárhely, 2008, december 9.

 

         BEJEGYZÉS

 

Nézzétek, úgy jövök,

csatakosan,

mintha a világ bajával

lett volna dolgom,

az az igazság,  sokszor

le kellett hajolnom,

mert örök

problémámmal,

a cipőfűzőmmel bajmolódtam,

 

többé nem teszem ki a lábam

Európából, pedig jó lenne már

a friss levegő, el kellene menni

innen,

az erősek közül, hol elázott zászlók

suhintanak felém, hízott,

pirosló arcokba ütközöm,

s érzem,

közöny borít be egészen,

kibújni nem tudok alóla,

 

úgy kellene elmenni, szépen,

 

mint ahogy a hidegbe kitett

mosott ruhákról a vízcsepp

hull alá csöndben a hóra.

 

Marosvásárhely,2008 december 3.

Pusztai Péter élő virágokat küldött Kanadából

Pusztai virágai az asztalomon

Lépcső

 

Óvatosan ülök le a váróterem nikkeles székére, nehogy ez a leülés is valami kárt tegyen bennem, tisztán megmondta az orvos, vigyázzak minden mozdulatomra, ne legyenek ezután hirtelen mozdulataim, a lábamat sem próbálom keresztbe tenni, mint ezelőtt, nem is baj, gondolom, legalább nem látszik ki a zoknim, mert az egyik nem társa a másiknak, kigombolom lassan a kabátom, sóhajtok egyet, csak úgy, megszokásból, erre megszólal a szemben ülő aggastyán-kinézetű ember, hozzáteszi a sóhajtásomhoz az ő egyéni véleményét, mondván lehalkítva a hangját : a lépcső... Erre válaszolni illik, sorstársak vagyunk, várakozók mind a ketten, finoman jegyzem meg, nem való nékem már a lépcső...- Azt hittem, ezzel le is zárhatom a sóhajtásom következményét, de nem így történt. Ő  folytatta : – A lépcső ? Hát kinek való a lépcső ? Nem tudom, megfigyelte-é, ez a lépcső még meg is csavarodik, hogy az emberen is csavarintson egyet-kettőt, bele is lehet szédülni, a maga sóhajtása is ettől van, a csavaros lépcsőtől, sóhajtottam eleget én is, negyven éven át jártam a lépcsőket, fel és le, tudja én a gyermek-ortopédián dolgoztam az ötvenes évektől errefelé, lent volt a váróterem, s az irodák, fönt a rendelő, oda kellett fölcipeljem a gyermekeket az ölemben, ugye, azokat, akik maguktól nem tudtak fölkapaszkodni, úgy rendezték az akkori fejesek, hogy az ortopédiára föl kelljen mennie annak, aki nem tud fölmenni, ugye, érti, mit akarok mondani ? Kell, hogy értse, egykorúaknak nézem magunkat, ugye emlékszik azokra az ötvenes évekre, amikor a városban összesen három autó volt csak, a lépcsőről jut most eszembe, hogy az egyik autó a Lukács Jánosé volt, aki ott lakott a Béke utca ötvenkét szám alatt, na, ő lett egyedül híres a lépcsők által, mert az autójával le mert menni a Rákóczi-lépcsőkön, mégpediglen úgy, hogy nem lett semmi baja, se neki, sempediglen az autójának, fogadásból csinálta ez a Lukácsi az egészet, így maradt fönn a neve, vajon a mi nevünk mi által marad fönn, ha nem csinálunk, nem mondunk semmit, na, mi által ? Mert ugye, ha az ember mondjuk, nem csinál semmit, de legalább mond valamit, akkor a neve egy ideig még fönnmaradhat, az enyém bizonyosan fönn marad azáltal, hogy a tegnap, amikor a pirulákat vettem ki a patikában, azt mondja a patikusnő, na nézze bácsikám, itt ez a doboz, itt a recept, ez a magáé. Mondom néki milyen jó, hogy azt a zöld receptpapírt visszaadja, legalább nem kell járjam megint a lépcsőket, hogy újat írjanak az alvászavaraim miatt, erre azt válaszolja, jaj, bácsikám, hát hogyne kellene újat váltani ki, ez már nem érvényes, ha egyszer kivette a gyógyszert, ez már csak arra kell, hogy ha valaki, egy hivatalos személy megállítja magát az ajtóban, mikor megy ki innen, s fölteszi magának a kérdést, ez a doboz honnan van, akkor maga csak fölmutatja a zöld receptpapírt és máris igazolta a gyógyszer eredetét, hogy nem lopta, vagy ilyesmi, csak arra való. Mondom én neki erre, megértettem, de ha véletlenül nem állít meg senki az ajtóban, akkor ugye jöjjek vissza, ide magához kezitcsókolom, hogy jelentsem, nem állított meg senki az ajtóban, ugye, ez a helyes eljárás, szóval jöjjek is vissza az ajtóból... Láttam, a patikusnő, aki máskülönben egészen helyes, teltidomú fehérnép volt, hogy ezt azért el ne felejtsem, elkapja a zöld receptpapírt, megnézi a nevem, hogy örökre megjegyezze magának, s azt mondja, hallgasson ide, Dénes bácsi, magának olyan szépen, olajozottan jár az esze, azt tanácsolom, ne nagyon járjon orvosokhoz, nincs a világon olyan pirula, amitől valakinek jó humorérzéke támadna. Szóval ez a teltidomú asszonyság megjegyezte magának a nevem, úgy szólított meg a nevemen, ezért remélem hogy egy darabig fennmarad a nevem, mert ugye, ezt a történetet valakinek ő is elmeséli. Ami pediglen a lépcsőket illeti, lenne még egy jó történetem, de ez már a hatvanas évekből való. Az úgy volt...

     - Kérem a következőt, szóltak a rendelő ajtajából, így már soha meg nem tudom mi történt a lépcsőkkel a hatvanas években. Dénes bácsi mögött becsukódott a hófehér ajtó. 

Levelecske Bölöni Domokosnak, hajnalban

 

Te, Domi úr !

 

Most már a vérnyomásom is teljesen meghibbant, éjnek idején járkál, föl-le, most körülbelül 200/100, kikerekítve, hogy meg tudd könnyen jegyezni, hát az a helyzet, hogy ez a Picus sógor ebben az elmeállapotomban is meg tudott röhögtetni, olyan ízes, mint az anyám virágmintás szilvaízes fazaka, amit hol csináltak volna, ha nem Korondon. Szerintem az a helyzet, hogy na, nem erőltetem, mondani akartam még valamit, de hát nem kell annyit mondani. Ennek a mi Andrisunknak is sokszor elmagyaráztam volt, míg leányos házakhoz jártunk ugyancsak az éj leple alatt, hogy ne vegye rossz néven, de a jó írás már ott eldől a mondaton belül, nem kell azon kívül keresni, mi a jóság benne. Annyi példát hoztam volt föl neki a sok bor mellett erre,hogy reggelre piros lett a szemünk, mint az angora-nyúlnak. Hiába minden másféle erőlködés, ezt a mi Tamásink tudta  legjobban, azért volt néki bátorsága olyan egyenesen járni a pesti utcán is, akárcsak itthon, midőn szétnézett a farkaslaki majorság házatáján.

Már meghani sem érdemes, amíg ilyen sorokat lehet olvasni tőled, hogy aszongya :  ..."vagy kinyúlt, mint a halott, nézték, hogy kimered a szeme és ráng, mintha mégis-mégis izgatná a feltámadás."

Ahogy nézem, most hétfő van úgy hajnali négy tájban keltem föl, valósággal kizavart az ágyból a vérnyomásom, most már mindjárt hat óra van és teljesen helyrehozott ez a Picus sógor. Már pirula sem kell. Nem kell semmi.

 

Ölel : frici

Kis csodák előtt

(Kósza sorok Pusztai Péterhez)  Azok kövezkeznek itt, alant, kedves Péterem, kósza sorok, nem is akarom megkomponálni őket, mint ahogy azt közös barátunk, Cseke Gábor urszu2 című blogjában olvastam az éjjel, nem is tudnám, a szerkesztéshez neki van érzéke, amit én írok, az csak olyan, mint egy nyilallás a szívem táján, amikor az előjő, önkételenül is odakapok, nem is tudom, mitévő legyek olyankor, most például e kósza sorokat írom, próbálom fölidézni alakod régen elmúlt időkből, midőn Bukarestben megvillantunk a tizedik emeleten, s az a megvillanás elég volt ahhoz, hogy el ne felejtsük egymást örökre, pedig lett volna alkalmunk egymást elfelejteni, jól elmentetek feleségestől együtt, el Kanadába, el Tuniszba, s vissza, mégis élő virágot küldtél nekem nem is olyan régen, élő virágot, csak nézett a kézbesítő, mondván, Kanadából küldik uram, vigyázzon, törékeny virág van benne, a váza is törékeny, mert abban van, vázában, semmi borravalót el nem fogadott tőlem, úgy rohant el, csak néztem utána, most pedig nézem a Cseke blogjában a fényképedet a házatok előtt, ott állsz födetlen fővel, hófehér ingben, mintha épp templomba készülnél Szárazajtán, egy fa virágzik a hátad mögött, azt hiszem a hátad mögött azóta is virágok nyílnak, mióta nem láttuk egymást, lám, a Montrealban készített fotón is két virág van, az a címe, hogy A csók, ez a kép bejárta a nagyvilágot, most én nézegtem éppen, nézem a többit is, persze, egy pajta oldalán ott vannak a csak már dísznek való járomdarabkák, szekér-alkatrészek, kevesen tudják ma elsorolni a szekér alkatrészeit, ki tudja már, mi az a lőcs, a soroglya, a járomszeg, a fentő, a letűnt idő, a ködbeveszett múlt gyönyörű hardverei, vincseszterei feledésbe merültek, nézem ezt a falat a fényképeden, azon kapom magam, szólhatnék versben is most eképpen, Szárazajta, Pusztai tudja, mi az a pajta, itt ez a kép, látszik rajta, de nem beszélek versben, nem komponálok, megragadom ezt az alkalmat, miként az a kép sugallja, melynek címe A fogás, megragadom ezt az alkalmat, hogy elmondjam, mert most nyilallott belém, micsoda szépséges erők működnek benned, hogy elindulván a nagyvilágnak egy ceruzával - amint azt Cseke írja -, meg tudtál hódítani egy nagy darabot ebből a világból, úgy tudtad azt meghódítani áldozattal és alázattal, a lélek finom rezdüléseivel, nem kiabálva, a szépség fölmutatásával tudtad magad köré gyűjteni mindazokat, akik érzékenyek még a fuvallatokra, akiknek pillantását nem kerülik el a semmiségek, akik egy nyarat képesek megalkotni képzeletükben csupán két virágszál láttán, vagy egy egész telet egyetlen szállingózó hópehelyből, vagy egy egész életet egy piciny mozdulatból, bizony, Péterem, nem csak ördög lakozik a részletekben, hanem szépség is lakozik azokban, szépség és emberhez illő áhitat lakozik, s az a pillanat is, midőn az ember illendőnek tartja szép csöndben, magábamerülten a kis csodák előtt leborulni.  Ölellek Péter, s csókolom feleségednek mind a két kezét.             Elekes Ferenc  Marosvásárhely, 2008. november 30.