kedd, december 30, 2008



 

Falvak, zárójelben

 

Ott vannak bizony a székely falvak, ott vannak zárójelek közé szorítva.  Ha véletlenül valaki kiváncsi reájuk, szíveskedjék föllapozni például a Független Újság 1935-ben megjelent számait, abban találhatók az akkor még fiatal író, Kovács György riportjai, Gyalogszerrel a Széklelyföldön, ezt a címet adta ő borongós hangulatú, szomorú írásainak, nézem, sok kicsi falut bejárt ez a Kovács György, aki az aiudi ( enyedi ) híres oskolában tanult tudományt és tisztességet, sok kicsi falut bejárt bizony, ilyeneket, mint Atid, ( Etéd ) Siclod, ( Siklód ), Mihaileni,    ( Székelyszentmihály ), Simonesti ( Siménfalva ) Ruganesti, ( Rugonfalva ), végigjárta a Nico ( Nyikó )-mentét, úgy járta végig, hogy két dologra föltétlen vigyázott : arra, hogy igazat írjon és arra, hogy a falvak magyar nevét zárójelbe tegye.  Az előbbire a tisztesség, az utóbbira az akkori hatósági előírás kötelezte.

(Jó író lehetett volna Kovács György, ha később nem karolja föl őt  a hatalom, legalábbis nem annyira, hogy drága idejét ne ott töltse a Központi bizottságban, jó író lehetett volna, de elpolitizálta, ellelkesedte íróságát, el, úgyannyira, hogy ma már ritka az az ember, aki könyveit leveszi a polcról, pedig vannak azok között jól megírt történetek is. De nem erről szeretnék most szólni, csak épp eszembe jutott.

 

Ma már nincsenek zárójelbe téve falvaink, neveik a táblákra föl vannak írva mind a két nyelven, jöhetne egy mai falujáró riporter, lelkesedhetne ezért, de nem sokáig. Mert a zárójelek eltűntek ugyan, de egyre gyakrabban látni, hogy egy helységjelző táblán a falu valamelyik neve át van húzva. Vagy a magyar, vagy a román. Ceruzával, festékszóróval, meszelővel, akármivel, de áthúzzák. Hogy miért? Hát találják ki.

Én két szem fuszujkából ki tudnám vetni... Nem nehéz. Csak hallgatni kell olykor a rádiót. Mint amiképpen én hallgattam ma reggel. Beszélgetnek a rádióban ketten. A riporter és a politológus. Egy kérdésre, mely a mostani világválságra vonatkozott, szakavatottan válaszol az utóbbi. Szép, kerek mondatokkal, azokban semmi hibát nem lehetne találni. De egyszer csak megüti fülem a következő részlet, amit pontosan idézni nem tudok, de valahogy így hangzik : manapság, Magyarországon, a magyar emberek, - már ha lehet ezt így mondani – úgy gondolkodnak, hogy ez a világválság...stb.

Szóval, ha lehet ezt így mondani...

Most megszeppenve kérdem, hogyan kellene ezt mondani ?

Mert zavarban vagyok most a régi zárójelek miatt...

 

Marosvásárhely, 2008, december 30.

Elekes Ferenc


szombat, december 27, 2008


BEOLVASZTOTT HARANGZÚGÁS

Hazajött az én testvérem,  Károly, hazajött Pestről, hogy  köszöntsük Anyánkat, aki pont december huszonötödikén töltötte be a kilencvenötödik életévét, jól van Mama, egészséges, korához képest fiatalosnak mondható, friss észjárású, ezt azonnal meg is állapítjuk, épp a karácsonyi ebédet rendezi Piroskával, az én feleségemmel, mondom az én testvéremnek, Károlynak, te, Károly, lenne-é kedved, hogy megfuttassuk a kertünket, vagyis hát csak úgy, menjünk végig a kertünkön, ne méregessünk semmit, tekintsünk reá futólagosan, amíg az ebéd elkészül, ritkán vagyunk itthon együtt, nagyon elszármaztunk innen, Siménfalváról, ilyen lett ez a világ, lám, az ő gyermekei is szerteszéjjel a nagyvilágban, az egyik Oxfordban, a másik hol Rómában, hol Pesten, el is indulunk, hogy megtekintsük a kertünket a szép, decemberi napsütésben, ide világít a két templom tornya, a közelebbi, a református  néhány száz méterre van tőlünk, vadonatúj födele van ennek a toronynak, azt mondja Károly, az én testvérem, csodákat művel ez a kicsi papnő, Imola, teljesen újjáépíttette a templomot a nagy árvíz után, elsorolja részletesen milyen csodákat művel ez a kicsi papnő, aztán úgy a kert közepe táján fölkapja fejét az én testvérem, Károly, s azt mondja, képzeld el, bátyusom, Orbán Balázstól errefelé azt írják a dokumentumok, hogy a mi unitárius templomunk tornyából l848-ban leszerelték a nagyobbik harangot és beolvasztották ágyúnak, hát ez nem igaz, mert saját szememmel láttam azt a harangot két évvel ezelőtt az  esztergomi várban, le is fényképeztem, haza is hoztam a fényképet, mutattam itthon mind a két papnak, de az a harang azóta is ott van abban a múzeumban, úgy látszik, úgy van jól, hogy ott legyen, kérdem, hát ugyanbiza miért lenne úgy jó, hogy ott legyen egy harag a múzeumban, azt mondja erre Károly, az én testvérem, azért, mert emlékszem, gyermekkoromban összeszedtek minden szép régi dolgot a faluban, az iskolás gyermekekkel szedették össze, legyen egy helybéli múzeum, na, egy napon mindent fölpakoltak és elvitték Bukarestbe, azóta ritkák itt a régi dolgok, de múzeum sincs a faluban, lehet, jó helyen van az a harang Esztergomban, mondom erre, hej, te Károly, nincsen az jó helyen sehol, csak itt lenne jó helyen, az unitárius toronyban, de ha nem ott, akkor legalább a templom udvarán, egy haranglábon lenne a helye, hogy meg tudjon szólalni, mert azt a harangot a siménfalvi emberek pénzén öntötték 1576-ban és nem azért öntötték, hogy egy múzeumban heverjen, s ha csakugyan nem olvasztották be azt a harangot, akkor az az igazág, hogy magát a harangzúgást olvasztották be, amibe belenyugodni ép ésszel nehezen lehet, ezt le is szögezhetjük, itt a kertünk közepén.

Nem hagyott engem nyugodni a beolvasztott harangzúgás gondolata, még azon este szétnéztem a világban, kiváncsi voltam, vajon tudja-e még valaki  a mi harangunk igazi történetét. Amit most ide másolok, azt ott találtam a világhálón:

Hargita Népe 2006, szeptember 23.

Siménfalva harangjáról
Siménfalva mai temploma helyén korábban egy kisebb templom állt. A régi templom védőszentje Szent Simon volt.
„A templom újításáról vagy újjáépítéséről tanúskodhat az a dátum, amely a toronyaljból a karzatra vezető bejárat szemöldökkévén hiányosan megmaradt: 1586. Ez a templomhoz utólag épített torony építési idejét örökíti meg – vélekedik Léstyán Ferenc [I. 1996. 268.]. A dátumnak megfelel a kapu kőkeretének reneszánsz jellege. Két harangja közül a kisebbik évszáma 1576 volt [ebből 1929-ben újat öntöttek], a nagyobbikból 1848-ban ágyút öntöttek."
A fentebbi első állítással ellentétben az 1576-ban öntött siménfalvi harangot az első világháború idején elmenekítették vagy elrekvirálták a budapesti fémközpontba, de művészeti értéke miatt nem olvasztották be, hanem a Magyar Nemzeti Múzeum tulajdonába került és Esztergomban van kiállítva a bal oldali sorban, a 8. helyen. 2006. április 2-án fotóztam le. Leltári száma: 55.27.C.
„A harang testének felső része hengeres. Koronája már korábban letörött; helyén két vascsavar található. Felső kerületén két borda között antiqua betűkből álló felirat fut körbe: CK P S 1576 ANDR DEM ETER. Kezdőjele két, elválasztójele egy-egy rombusz. Hornyán is van egy borda. Terült pártája lépcsős. Alsó átmérője 77,5 cm, felső átmérője 40,5 cm, magassága 68,5 cm."
Szőcs Lajos
Forrás: Dr. Vofkori László: Székelyföld útikönyve, I. 356. old. Cartographia Kft., Budapest, 1998; Patay Pál: Corpus campanorumantiguarum hungariae; Magyarország régi harangjai 1711 előtt. Közread. Magyar Nemzeti Múzeum, Bp. Központi Múzeumi Ig. 1989; 267p.; 46. old.
Ezt találtam. És most azon tűnődöm, miféle ember lehet ez a Szőcs Lajos, akiről csupán annyit sikerült kiderítenem, hogy korondi tanító. Szóval ez a korondi tanító,- aki nem is siménfalvi, -vette azt a fáradságot, hogy megírja a Hargita Népének, amit Eszetergomban látott. És utánanézett a mi harangunknak. Ő nézett utána. És kinyította Dr. Vofkori László útikönyvét is, amelyben szó van erről a gyönyörű harangról.

Most, ezen a másnapi hajnalon, midőn e sorokat írom, azon töröm a fejem, mikor induljak Esztergomba, hogy megkérdezzem az ottani múzeum igazgatóját, lenne-e olyan szíves, azt a mi régi harangunkat visszaadni. Persze, a beolvasztott harangzúgással együtt. Mert ha van igazság a földön, akkor a mi régi harangunk zúgását illene végre szárnyára vegye a nyikómenti szél, s végighordozza a kicsiny falvak fölött...

Elekes Ferenc,
Marosvásárhely, 20008, december 26. 


     

szerda, december 24, 2008

FELNŐTT TARTALOM

 

Álmomban sétáltam az Úrral,

mentünk fel, s alá a téren,

beszélni nem sok kedve volt,

tűnödött inkább a teremtésen.

 

Meséltem néki, mi a helyzet itt lent,

mutattam, nézze, mennyi bolt,

erre csak legyintett,

én meg néztem őt zavartan,

 

hogy ne szóljon, meg nem állta,

sorolta, midőn leültünk a padra,

azt a hat napot elfuserálta,

bánja, hogy megpihent vasárnap,

lett volna dolga még,

 

mert épületnek szép

a tízparancsolat,

lehullott róla rég

a fényes vakolat,

 

talán nem kellett volna

eltúlozni a tilalmakat,

 

tevéken járt a hír

a kőtáblák idején:

nem neked való, mit ír,

csupa felnőtt tartalom :

ne lopj, ne ölj, más nejét

te meg ne kivánd,

se szamarát, se ökrét,

ezt mondja lám, a hatalom,

 

a mának élj, nem lesz időd, hogy kivárd,

ami tilos, csak jó lehet,

nem biztos az öröklét,

ezt hamar megtanulták,

a kétely így vonult át

a sínai hegyen,

 

sok mindent elmesélt nekem,

míg ültünk ketten egy padon,

bánatos volt az Úr,

gondoltam, megvigasztalom:

 

nem csodálkozom azon,

hogy gondjaid meg vannak sokasodva,

mindennek színe van, s fonákja,

a fának, boga, odva,

 

jól néz ki messziről teremtett világod,

meg se látszana rajta,

ha egy-két századot korából

letagadna,

 

szépen beszélsz,

áldott legyen,

ki engem áld ezért

és nem egy álvezért,

 

vajon nem egy eltévedt angyal

szárnya lebbent

itt, a közelemben ?

 

Marosvásárhely, 2008, december 23.

 

 

csütörtök, december 18, 2008


 

Bukott lázadó

 

Azt hiszem, az vagyok,

bukott lázadó,

most is panaszkodom,

nagy a házadó,

 

pedig csak a rím kedvéért teszem,

vagy talán játszom inkább,

előveszem a gyermeteg eszem,

ettől nem fogy a tintám,

azért ti ne nézzetek most úgy rám,

mint aki nem tudja, mit

beszél, hát hogyne tudnám:

 

sok jót már nem várok el tőletek,

reméltem pedig, de lám,

elromlott a világ, olyan beteg,

lázadásomat sem éri meg,

 

hiába ugatnék, mint jó kutyám,

kivel többször megesett,

elvette tőlem azt a keveset,

mit kezemből kilesett.

 

szerda, december 17, 2008


Ezek a nagy dumák,

 

hogy menni kell, előre, messze,

hogy is mondotta Endrénk,

értől az óceánig, persze,

a célba mért ne mennénk,

 

láttam az óceánt, de meggyet,

azt nem találtam ott, csak

sok csigát, föl is vettem egyet,

a víz szemembe loccsant,

 

a cél eltűnt a láthatáron,

jaj, ezek a nagy dumák,

menni, eljutni minden áron,

csoda, hogy meg nem únják,

 

láttam a tengert, célom ez volt,

hát csak ennyi az élet,

az út, az szép, a többi egy folt,

de az is semmivé lett. 


kedd, december 16, 2008


Bejöttél melegedni ?

 

Nézegetem a képeket a tárlaton, önfeledten, mint máskor, mondjuk májusban, vagy augusztusban, a bejáratnál, a sarokban ül a teremőr, a nagy darab román asszony, jól ismer engem, legalábbis látásból, s beszélgetésből, mert én általában olyankor szoktam kiállításra menni, amikor nincs ott senki, vagy legalábbis kevesen vannak, a teremőr ez a nagy darab román asszony ilyenkor ráér megkérdezni, hogy vagyok, mit szólok a képekhez, a szobrokhoz, ilyesmiket szokott kérdezni tőlem, rég észrevette rajtam, szeretek itt, ebben a teremben őgyelegni, a múltkor is effélét kérdezett, s válaszolt is a saját kérdéseire, megjegyezvén, hogy bizony ezek a képek nem nekünk való képek, föl lehetne tenni azokat fejjel lefelé is a falakra, észre sem venné senki, szóval  annyira ismer engem, hogy el meri mondani nékem a birálatnak is beillő megjegyzéseit, most nem szól semmit, bizonyára megvárja, amíg többször is végigjárom a termeket, amiképpen szoktam, arra gondolok figyel engem, követi, hol, melyik képnél időzöm többet, melyikhez térek vissza, s hányszor.

 

Azt hiszem, én vagyok az ő ízlésbeli hőmérője, december közepe van, kint gyönyörű napsütés, valósággal tavasz  odakint, túlságosan felöltöztem, kigombolom az ingem nyakát, melegem van, besüt ide a nap, szeretem, ha természetes fényben láthatom a képeket, el is indulok vissza, oda, egy festményhez, amelyet már legalább háromszor  jól megnéztem magamnak, ekkor lép be az ajtón egy ismerősöm, még kezet is fogunk, mint ismerősök, aztán a kézfogáshoz egy kérdést mellékel könnyedén: „ bejöttél melegedni ?”


Ezt már nem hagyja szó nélkül a teremőr, a nagy darab román asszony, úgy látszik, tud annyit magyarul, hogy megértette a kérdést, válaszol is rá helyettem azonnal, pontosan nem értem, mit válaszol, meg vagyok lepődve,  valami affélét válaszol, hogy most meleg van odakint is, meg hát ez az ember itt szokott lenni minden kiállításon, akár hideg, akár meleg van odakint, nem azért jött, hogy itt melegedjék, látom, megtorpan egy pillanatra az én ismerősöm, nézi a teremőrt, a nagy darab román asszonyt, közben én is  szólok valamit, mondom, asszonyom, én direkt azért jöttem ide, melegedni, direkt, mi másért jöttem volna, s ezzel megszégyenülten kisomfordálok a teremből, ki a fényes napsütésbe, ahol pillanatok alatt elönt a szomorúság.

 

Minek kellett énnekem ma ide bejönnöm, messziről észre  lehet venni rajtam, hogy rákos daganatom van, sápadt vagyok, úgy lépdelek, mint aki kifelé megy ebből a világból, mit keresek én ilyen helyen, ahová ép, egészséges emberek járnak, előttük még az élet, nem a hátuk mögött, mint énnekem, akiről úgy látszik, messziről észre lehet venni, ha bemegy valahová december közepén, akkor melegedni megy be oda, mi másért menne be, ha nem melegedni ?

Igazad van, te távoli ismerős, mi másért mentem volna én oda, ha nem melegedni...?


 

hétfő, december 15, 2008

Talán az őzek

 

Nézem az apró falvakat,

ahogy a házak fogynak,

itt-ott még hull a vakolat,

nem kérdi senki, hogy vagy.

 

Kitántorogtak mindenünnen,

úgy mentek el innen,

vitték fél kézzel mindenünket,

vitték oda, hol mindenből több van,

cifrább a  gomb az ingen,

olykor csörren a pénz a kalapban,

de egyéb nem jár ingyen.

 

Lassan egy nemzet így fogy el,

néhány öreg, s talán az őzek

nézik félve, nagy szemekkel,

nem maradt senki  őrízőnek.

 

Marosvásárhely, 2008, december 15.


vasárnap, december 14, 2008


Példának okáért

 

Nem dobja el a csikket,

elejti inkább, szándékosan.

És megy tovább, tisztán, erkölcsileg.

Példának okáért.

 

Mert így ejtenek el téged is,

véletlenül, de szándékosan.

És mennek tovább, tisztán, erkölcsileg.

Példának okáért.

 

Marosvásárhely, 2008, december 14.


péntek, december 12, 2008


Bölcselkedés az írásról

 

Jó írónak lenni nem nehéz :

tükröt tart elém,

de abba ő is belenéz.



csütörtök, december 11, 2008


Létminimum

 

( Szomszédom portréja )

 

Magánember.

Elindul reggel

perecért.

Estig, ha el nem ütik,

hazaér.

Nem látom soha

elkeseredve,

már a búslakodáshoz

sincs neki kedve,

alig él.

Ha süt a nap, árnyéka

falig ér.

Olykor fölnéz a magasba,

csodálkozik, hogy e mozdulatért

valaki nem rúgja hasba.

 

Marosvásárhely, 2008, december 11.

 

 

szerda, december 10, 2008

A BARLANGLAKÓ JÖVENDÖLÉSE

 

Nem karcolunk rajzokat többé

omló falakra, meglásd, barátom,

kimegyünk egyszer innen, köddé

válik a multunk, előre látom,

feltaláljuk a papírt, ceruzát, tollat,

tanulunk mesterséget, százat, ezret,

mindent, amit az ész csak felfoghat,

nyelveket teremtünk, hogy a nemzet

el ne vesszen, lesz szó és mondat,

és lesz himnusz és lesz fohász, kottát

szerkesztünk, hozzá kulcsot, formás

violinból, hogy el ne lopják,

csak a szavaktól félek, ott más

törvények uralkodnak, erősebb

a szó minden dorongnál,

barátom, félek,

feltaláljuk és

teleírjuk a papírt,  

pap fohásszal,

ügyész váddal, 

orvos recepttel,

bank összegekkel,

rendőr büntetéssel,

győztes köszönéssel,

vesztes fellebbezéssel,

eget nem nézünk soha,

se kék hegyet, se fákat,

állunk, megannyi védtelen,

csak a mondatok sora

terül elénk, s a végtelen

papirról a szavak szúrósan

elgurulnak, hogy beléjük botoljunk,

barátom, mondom, kimegyünk innen,

de nem tudom, mivégre,

s ott kint mi lesz majd a dolgunk...

 

kedd, december 09, 2008

EGYETLEN GOMB A VILÁG

 

( Legfrissebb hírek anyámról )

 

 

Röviden : megvan.

 

Nem röviden : épp hogy csak megvan.

 

 Most, december huszonötödikén tölti be a kilencvenötödik évét, kissé izgatott, naphosszat azon tűnődik, vajon, megéri-e azt a napot. Vár. Engem vár a nyitott kapuban, kezében a mobiltelefon. Csupán egyetlen gomb müködik rajta, az, amelyikre piros papirdarabot ragasztottam. Ha ezt megnyomja, akkor én jelentkezni szoktam.

 

Most éppen bajban van anyám, azt mondja, elcsúszott valahogyan az a piros papírdarab, addig tapogatta, ragasszak mást, mert számára egyetlen gomb a világ, Az, amelyiket megjelöltem.

 

 Ollóval vágom ki szépen, körbe az új piros papírdarabkát, nagy gonddal, mert nagy ember vagyok én most : egy világot kell megjelölnöm. Anyámnak. Csak neki. Egy világot.

 

Sok nagy ember élt e földön, de egy világot megjelölni egyik sem tudott. Legföntebb országokat tudtak megjelölni ezek a nagy emberek. Azokat is csak úgy, törötthegyű ceruzával, görbe léniával, hányaveti módon. Ez a hányavetiség meg is látszik a munkájukon. Mert lám, addig tapogatják a népek az ő jelöléseiket, amíg valahol elcsúszik a jel, amit ezek a nagy emberek csak úgy, találomra odavetettek, s máris kész a baj.

 

Most éppen bajban van a világ. Ott áll a történelem nyitott kapujában és valamit vár. Mint engem, anyám. Kissé izgatott a világ.  Mint anyám, aki már tudja, csupán egyetlen gomb a világ.

 

Marosvásárhely, 2008, december 9.

 

csütörtök, december 04, 2008

         BEJEGYZÉS

 

Nézzétek, úgy jövök,

csatakosan,

mintha a világ bajával

lett volna dolgom,

az az igazság,  sokszor

le kellett hajolnom,

mert örök

problémámmal,

a cipőfűzőmmel bajmolódtam,

 

többé nem teszem ki a lábam

Európából, pedig jó lenne már

a friss levegő, el kellene menni

innen,

az erősek közül, hol elázott zászlók

suhintanak felém, hízott,

pirosló arcokba ütközöm,

s érzem,

közöny borít be egészen,

kibújni nem tudok alóla,

 

úgy kellene elmenni, szépen,

 

mint ahogy a hidegbe kitett

mosott ruhákról a vízcsepp

hull alá csöndben a hóra.

 

Marosvásárhely,2008 december 3.

kedd, december 02, 2008

Pusztai Péter élő virágokat küldött Kanadából




Pusztai virágai az asztalomon

hétfő, december 01, 2008


Lépcső

 

Óvatosan ülök le a váróterem nikkeles székére, nehogy ez a leülés is valami kárt tegyen bennem, tisztán megmondta az orvos, vigyázzak minden mozdulatomra, ne legyenek ezután hirtelen mozdulataim, a lábamat sem próbálom keresztbe tenni, mint ezelőtt, nem is baj, gondolom, legalább nem látszik ki a zoknim, mert az egyik nem társa a másiknak, kigombolom lassan a kabátom, sóhajtok egyet, csak úgy, megszokásból, erre megszólal a szemben ülő aggastyán-kinézetű ember, hozzáteszi a sóhajtásomhoz az ő egyéni véleményét, mondván lehalkítva a hangját : a lépcső... Erre válaszolni illik, sorstársak vagyunk, várakozók mind a ketten, finoman jegyzem meg, nem való nékem már a lépcső...- Azt hittem, ezzel le is zárhatom a sóhajtásom következményét, de nem így történt. Ő  folytatta : – A lépcső ? Hát kinek való a lépcső ? Nem tudom, megfigyelte-é, ez a lépcső még meg is csavarodik, hogy az emberen is csavarintson egyet-kettőt, bele is lehet szédülni, a maga sóhajtása is ettől van, a csavaros lépcsőtől, sóhajtottam eleget én is, negyven éven át jártam a lépcsőket, fel és le, tudja én a gyermek-ortopédián dolgoztam az ötvenes évektől errefelé, lent volt a váróterem, s az irodák, fönt a rendelő, oda kellett fölcipeljem a gyermekeket az ölemben, ugye, azokat, akik maguktól nem tudtak fölkapaszkodni, úgy rendezték az akkori fejesek, hogy az ortopédiára föl kelljen mennie annak, aki nem tud fölmenni, ugye, érti, mit akarok mondani ? Kell, hogy értse, egykorúaknak nézem magunkat, ugye emlékszik azokra az ötvenes évekre, amikor a városban összesen három autó volt csak, a lépcsőről jut most eszembe, hogy az egyik autó a Lukács Jánosé volt, aki ott lakott a Béke utca ötvenkét szám alatt, na, ő lett egyedül híres a lépcsők által, mert az autójával le mert menni a Rákóczi-lépcsőkön, mégpediglen úgy, hogy nem lett semmi baja, se neki, sempediglen az autójának, fogadásból csinálta ez a Lukácsi az egészet, így maradt fönn a neve, vajon a mi nevünk mi által marad fönn, ha nem csinálunk, nem mondunk semmit, na, mi által ? Mert ugye, ha az ember mondjuk, nem csinál semmit, de legalább mond valamit, akkor a neve egy ideig még fönnmaradhat, az enyém bizonyosan fönn marad azáltal, hogy a tegnap, amikor a pirulákat vettem ki a patikában, azt mondja a patikusnő, na nézze bácsikám, itt ez a doboz, itt a recept, ez a magáé. Mondom néki milyen jó, hogy azt a zöld receptpapírt visszaadja, legalább nem kell járjam megint a lépcsőket, hogy újat írjanak az alvászavaraim miatt, erre azt válaszolja, jaj, bácsikám, hát hogyne kellene újat váltani ki, ez már nem érvényes, ha egyszer kivette a gyógyszert, ez már csak arra kell, hogy ha valaki, egy hivatalos személy megállítja magát az ajtóban, mikor megy ki innen, s fölteszi magának a kérdést, ez a doboz honnan van, akkor maga csak fölmutatja a zöld receptpapírt és máris igazolta a gyógyszer eredetét, hogy nem lopta, vagy ilyesmi, csak arra való. Mondom én neki erre, megértettem, de ha véletlenül nem állít meg senki az ajtóban, akkor ugye jöjjek vissza, ide magához kezitcsókolom, hogy jelentsem, nem állított meg senki az ajtóban, ugye, ez a helyes eljárás, szóval jöjjek is vissza az ajtóból... Láttam, a patikusnő, aki máskülönben egészen helyes, teltidomú fehérnép volt, hogy ezt azért el ne felejtsem, elkapja a zöld receptpapírt, megnézi a nevem, hogy örökre megjegyezze magának, s azt mondja, hallgasson ide, Dénes bácsi, magának olyan szépen, olajozottan jár az esze, azt tanácsolom, ne nagyon járjon orvosokhoz, nincs a világon olyan pirula, amitől valakinek jó humorérzéke támadna. Szóval ez a teltidomú asszonyság megjegyezte magának a nevem, úgy szólított meg a nevemen, ezért remélem hogy egy darabig fennmarad a nevem, mert ugye, ezt a történetet valakinek ő is elmeséli. Ami pediglen a lépcsőket illeti, lenne még egy jó történetem, de ez már a hatvanas évekből való. Az úgy volt...

     - Kérem a következőt, szóltak a rendelő ajtajából, így már soha meg nem tudom mi történt a lépcsőkkel a hatvanas években. Dénes bácsi mögött becsukódott a hófehér ajtó. 

Levelecske Bölöni Domokosnak, hajnalban
 
Te, Domi úr !
 
Most már a vérnyomásom is teljesen meghibbant, éjnek idején járkál, föl-le, most körülbelül 200/100, kikerekítve, hogy meg tudd könnyen jegyezni, hát az a helyzet, hogy ez a Picus sógor ebben az elmeállapotomban is meg tudott röhögtetni, olyan ízes, mint az anyám virágmintás szilvaízes fazaka, amit hol csináltak volna, ha nem Korondon. Szerintem az a helyzet, hogy na, nem erőltetem, mondani akartam még valamit, de hát nem kell annyit mondani. Ennek a mi Andrisunknak is sokszor elmagyaráztam volt, míg leányos házakhoz jártunk ugyancsak az éj leple alatt, hogy ne vegye rossz néven, de a jó írás már ott eldől a mondaton belül, nem kell azon kívül keresni, mi a jóság benne. Annyi példát hoztam volt föl neki a sok bor mellett erre,hogy reggelre piros lett a szemünk, mint az angora-nyúlnak. Hiába minden másféle erőlködés, ezt a mi Tamásink tudta  legjobban, azért volt néki bátorsága olyan egyenesen járni a pesti utcán is, akárcsak itthon, midőn szétnézett a farkaslaki majorság házatáján.
Már meghani sem érdemes, amíg ilyen sorokat lehet olvasni tőled, hogy aszongya :  ..."vagy kinyúlt, mint a halott, nézték, hogy kimered a szeme és ráng, mintha mégis-mégis izgatná a feltámadás."
Ahogy nézem, most hétfő van úgy hajnali négy tájban keltem föl, valósággal kizavart az ágyból a vérnyomásom, most már mindjárt hat óra van és teljesen helyrehozott ez a Picus sógor. Már pirula sem kell. Nem kell semmi.
 
Ölel : frici

Kis csodák előtt
(Kósza sorok Pusztai Péterhez) 

Azok kövezkeznek itt, alant, kedves Péterem, kósza sorok, nem is akarom megkomponálni őket, mint ahogy azt közös barátunk, Cseke Gábor urszu2 című blogjában olvastam az éjjel, nem is tudnám, a szerkesztéshez neki van érzéke, amit én írok, az csak olyan, mint egy nyilallás a szívem táján, amikor az előjő, önkételenül is odakapok, nem is tudom, mitévő legyek olyankor, most például e kósza sorokat írom, próbálom fölidézni alakod régen elmúlt időkből, midőn Bukarestben megvillantunk a tizedik emeleten, s az a megvillanás elég volt ahhoz, hogy el ne felejtsük egymást örökre, pedig lett volna alkalmunk egymást elfelejteni, jól elmentetek feleségestől együtt, el Kanadába, el Tuniszba, s vissza, mégis élő virágot küldtél nekem nem is olyan régen, élő virágot, csak nézett a kézbesítő, mondván, Kanadából küldik uram, vigyázzon, törékeny virág van benne, a váza is törékeny, mert abban van, vázában, semmi borravalót el nem fogadott tőlem, úgy rohant el, csak néztem utána, most pedig nézem a Cseke blogjában a fényképedet a házatok előtt, ott állsz födetlen fővel, hófehér ingben, mintha épp templomba készülnél Szárazajtán, egy fa virágzik a hátad mögött, azt hiszem a hátad mögött azóta is virágok nyílnak, mióta nem láttuk egymást, lám, a Montrealban készített fotón is két virág van, az a címe, hogy A csók, ez a kép bejárta a nagyvilágot, most én nézegtem éppen, nézem a többit is, persze, egy pajta oldalán ott vannak a csak már dísznek való járomdarabkák, szekér-alkatrészek, kevesen tudják ma elsorolni a szekér alkatrészeit, ki tudja már, mi az a lőcs, a soroglya, a járomszeg, a fentő, a letűnt idő, a ködbeveszett múlt gyönyörű hardverei, vincseszterei feledésbe merültek, nézem ezt a falat a fényképeden, azon kapom magam, szólhatnék versben is most eképpen, Szárazajta, Pusztai tudja, mi az a pajta, itt ez a kép, látszik rajta, de nem beszélek versben, nem komponálok, megragadom ezt az alkalmat, miként az a kép sugallja, melynek címe A fogás, megragadom ezt az alkalmat, hogy elmondjam, mert most nyilallott belém, micsoda szépséges erők működnek benned, hogy elindulván a nagyvilágnak egy ceruzával - amint azt Cseke írja -, meg tudtál hódítani egy nagy darabot ebből a világból, úgy tudtad azt meghódítani áldozattal és alázattal, a lélek finom rezdüléseivel, nem kiabálva, a szépség fölmutatásával tudtad magad köré gyűjteni mindazokat, akik érzékenyek még a fuvallatokra, akiknek pillantását nem kerülik el a semmiségek, akik egy nyarat képesek megalkotni képzeletükben csupán két virágszál láttán, vagy egy egész telet egyetlen szállingózó hópehelyből, vagy egy egész életet egy piciny mozdulatból, bizony, Péterem, nem csak ördög lakozik a részletekben, hanem szépség is lakozik azokban, szépség és emberhez illő áhitat lakozik, s az a pillanat is, midőn az ember illendőnek tartja szép csöndben, magábamerülten a kis csodák előtt leborulni. 

Ölellek Péter, s csókolom feleségednek mind a két kezét.            
Elekes Ferenc 

Marosvásárhely, 2008. november 30.

vasárnap, november 30, 2008

Egy árnyalaton



 

Attól kell tartanom,

minden csak tartalom

és forma.

 

Részemről kész a látlelet :

a világ mindenütt

egyforma.

Van, aki sosem lát telet,

de azért tudja,

a toronytetőn

fekete a csóka.

 

Festő bőrébe bújva

valahogy átnyaralom

az utolsó telet,

sapkát

teszek, jó meleget,

csakhát

még tűnödöm egy árnyalaton.


szombat, november 29, 2008

Nagyapám lovát eladta

( Jeszényin modorában )

Csak ment a hóhullásban,
ment egész éjjel,
vitte szép lovát, hogy eladja,
a balavásári piacon,
nem nézett széjjel,
eladta szép lovát
a legelső vevőnek.

Nagy kupec volt az öreg,
úgy számolta pénzét
elfordulva,
hogy mások ne nézzék.

Indultak is haza, hárman,
a ló, ő és a vevő,
egy faluból jöttek, de a lovat
már más vezette, nem ő.

Nagy kupec volt az öreg,
mondják,
a ló árát hazáig
ketten mind elitták.

De azt is mondják, másnap
eltűnt a ló, s azóta valahol messze,
havas mezőkön vágtat.

csütörtök, november 27, 2008

Velem lakik



Mindenben
a rosszat látom.
Csak abban nem,
ami sajátom.
A mindenben
valahol ott vagyok én is,
velem lakik a tévedés is.

kedd, november 25, 2008

Feriforma

Feriforma

Vezetem a slágerlistát

 

Sokan szeretnek valamit vezetni. Mindegy, hogy mit. Vezetnek klubot, pártot, szövetséget, falut, várost, megyét, országot, népet.

Gyermekkoromban én is szerettem vezetni. Szántáskor például nagyapám lovait vezettem. Éreztem, tőlem függ a szántás, majd a termés, tőlem függ a nyár, az ősz, s a tél is. Attól, hogy jól vezetem-e a lovakat. Mert ugye, nagy dolog a szántás, vetni csak jól fölszántott földbe érdemes. Roppant haladó elveim voltak gyermekkoromban, sokszor szenvedtem miattuk, de azt a szenvedést nem hangoztattam, hanem inkább lemondtam azokról a roppant haladó elveimről.

Most, hogy megöregedtem, megint reámjött a vezetés mániája. Vezetek ismét. Vezetem a slágerlistát. Vettem egy kockásfűzetet, s abba vezetem belé, hogy mi ma a sláger. Már most le kell hogy szögezzem, a lovak vezetése, vagy  a szántás nem szerepel a kockásfűzetemben. Ma nem sláger lovakat vezetni, szántani, a termés sorsa sem nagyon érdekli az embereket, ha nem terem a föld, hát akkor nem terem, majd hoznak idegenből azt, ami kell. A népnek. A nép már föl sem néz az égre, hogy lesz-e eső, még a májusi eső sem érdekli a népet, hiába monják, aranyat ér, az arany ott van a boltban, akár esik, akár nem esik. A nép az ég helyett inkább a televiziót nézi, az időjárást is abból tudja meg, egy újját ki nem tenné az ablakon, hogy lám esik-e, vagy nem esik. A jelentésekből tudja meg az időjárást, amiket rend szerint miniszoknyás leányok szoktak elhadarni a népnek. Ez ma a sláger. Ez ugye benne van a kockásfűzetemben. Legelől.

 

Hogy mik vannak még benne abban a slágerlistában, amit vezetek ?  Benne van például a huzat. Nagy sláger ma a huzat. Mert minden meg van nyítva. Nem csak városon van minden megnyítva, hanem a legkisebb faluban is. Állandóan megnyítnak valamit. Már követni sem lehet, hányféle rendezvényt, emlékestet, egyesületet, találkozót nyítanak meg. Főleg találkozót. Valakik nagyon szeretnek találkozni „az emberekkel”, minduntalan el akarnak mondani nekik valamit, „föl akarják tárni” közös dolgaikat, emlékezni és emlékeztetni szeretnek folyton, közösen, úgy, egymagukban nem szoktak emlékezni semmire, az ma nem sláger. Ezért van benne a huzat a kockásfűzetemben.

 

Aztán még ilyesmik vannak beírva a slágerlistámba, amit vezetek : lehívás. Érdekes, hogy a lehívás gyermekkoromban is sláger volt, de csak télen, amikor kártyáztunk a szomszédban, míg kint elterült a nagy, puha hó. Olyankor filkóztunk, s a bban a játékban le kellett hívni egy színt, arra azt a színt kellett tenni, vagy a tromfot. Nagy dolognak számított a lehívás. Most is annak számít, de ma már mást jelent. Kártyázásról szó sincs. Se nagy, puha hóról. Valami olyasmiról van szó ma, ha a lehívást emlegetik, hogy pénz kell. Pénz kell a falunak, a városnak, olyan pénz, amiért nem dolgoztak meg sem falun, sem városon, de azért kell. Le lehet hívni valahonnan. Ha ügyesek az előljárók. Mert azt csak ők hívhatják le, amint mondtam, valahonnan. Onnan, ahol van.

Ez a lehívás rokonságban van a pályázattal is, ami ugyancsak szerepel a kockásfűzetemben, de megmagyarázni nem tudom még, csak azt tudom, hogy ma ez is sláger. Talán még a lehívásnál is slágerebb. Ezért előbbre is kell tennem a listámban, amit vezetek. Kizárólag tőlem függ, hogy előbbre teszem-e, vagy nem teszem előbbre, mert én vagyok a vezetője. Megpróbálok ismét valamit vezetni. Mint régen a nagyapám lovait. Szántás idején. Csak most a slágerlistát vezetem.

hétfő, november 24, 2008

 

             Mintha

 

Ösztönösen félek már

ösztöneimtől.

 

Csak mennék.

 

Mintha az ittmaradás

üldözöttje lennék.

 

Félek,

hogy itt kell maradnom

végleg,

 

itt, ahol vagyok,

 

s attól is, ha ott kellene élnem,

valahol messze, még

jelet sem hagyok.

 

Utakról álmodom, mintsem

örök nyugalomról,

hogy azt a béke porával behintsem,

csupa  unalomból.

 

Csak mennék.

 

Mintha az ittmaradás

üldözöttje lennék.

 

Marosvásárhely, 2008, november 24.

 

vasárnap, november 23, 2008

Nádli
Ami sima, az sima. Kész. El van intézve. A baj a nádlival van. Mert nincs elintézve. 

A nádli valahol mindég bografut, megcsavarodik, egy szál belebotlik a másik szálba, előjön egy horpadás, egy göbbenő, valami kiszámíthatatlan fordulat, egy hátraarc, valamit kezdhetünk elölről. 

Az ember sokszor azt sem tudja, honnan kezdje, hol van a dolgoknak az eleje, hol a közepe, esetleg a végét tudja néha, mert a végén általában ott szokott lenni a kámpec. Ezzel a kámpeccel sincs semmi gondja az embernek, majdnem olyan, mint a síma. Érthető. El lehet rajta igazodni. Valami be van fejezve, s kész. Pont olyan, mint a síma. El is lehet felejteni. A nádli makacs. Nem lehet könnyen átallépni, kikerülni, félretenni, megkerülni. A nádli természete rokonságban van a bojtorján természetével. Valósággal belecsimpaszkodik az emberbe, reá ragad, viteti magát, mindegy, hogy kivel, s merre, megy szívesen azzal, akivel találkozik, aki hozzáér, nehezen lehet tőle megszabadulni. Ahhoz ragaszkodik, aki épp a közelébe kerül. A nádli ráadásul még rosszindulatú is. És önző. Mindent úgy kell csinálni, ahogyan ő akarja. Nincs tekintettel arra, hogy az ember esetleg mást akar, mint ő. A nádlinak meg is lehetne bocsátani hitvány természetét, ha legalább tudnók, mit akar. De azt nem lehet tudni. Honnan lehessen, amikor ő maga sem tudja, mit akar. Még sejteni sem lehet, miért akar minduntalan bografutni, megcsavarodni, s hogy egy szál miért botlik bele oly nagy igyekezettel egy másik szálba. A nádli ezen túlmenően roppant határozatlan. Állandóan meggondolja magát. Belekezd valamibe, s ahogy belekezdett, máris megbánja, egyébhez fog nagy sietősen, mintha valami célja lenne. De nincs. Határozottan állítom, nincs neki semmi célja. 

A nádli csak van. Azért van a nádli, hogy legyen. Szeret lenni. Egyebet nem szeret, de ha szeret is véletlenül, meggondolja magát. A nádlin nem lehet eligazodni. Ha a nádli útjelző tábla lenne, akkor az volna reáírva, hogy mondjuk, nem erre van Párizs, vagy Róma. Hogy ezek a városok merre vannak, az nem lenne reáírva a nádlira, mert a nádli senkit sem akar eligazítani semmiben. Senkit. De nem is tud, mert maga sem tud eligazodni. 

A nádli maga a sors. Kiszámíthatatlan, hebehurgya a nádli természete, tele van teljességgel érthetetlen és megmagyarázhatatlan véletlenekkel. Épp ezért nem állíthatjuk róla, hogy unalmas lenne, azt az egyet nem állíthatjuk. Még a legnagyobb rosszindulattal sem. A nádliról minden rosszat el lehet mondani tiszta lelkiismerettel, csak azt nem, hogy unalmas. Ameddig van nádli, addig semmi nincs elintézve. A nádli olyan, mint az élet. 

Elekes Ferenc 

szombat, november 22, 2008

Tüdőmön májfolt
Ez az én legújabb betegségem. Állítólag. Én állítom. E sorokkal tulajdonképpen az emberiséget szeretném figyelmeztetni, vigyázzon, mert ez a májfolt nem az én magánügyem. Ha az lenne, ügyet sem vetnék rá, az emberiség ugyanis a saját betegségeivel van elfoglalva. Majdnem egyfolytában azzal foglalkozik, a betegségeivel. Van abból elég. Ez a májfolt a tüdőmön nem is betegség, hanem inkább esztétikai probléma. Esztétikai. Ami esztétika ezen a földön, az mind az emberiségre tartozik. Márpedig ha valami az emberiségre tartozik, akkor az nem lehet más, mint közügy. 

Újabban azt vettem észre magamon, hogy vonzódni kezdtem a közügyek iránt. (A májfoltot most egy kicsit tegyük félre, hogy ne zavarjon.) 

A közügy, amit ugye latinul úgy hívtak, hogy res publica, magát a társadalmi berendezkedést, mondjuk a köztársaságot jelenti, pontosabban azt, amiben jelenleg benne vagyunk. Nem is lenne szép dolog tőlem, ha főmet elfordítván, nem érdekelne mindaz, amiben benne vagyunk valamennyien. Sőt, egyenesen rút dolog lenne, ha nem érdekelne. Erkölcsileg. 

Most pedig bevallom őszintén, azt is észrevettem magamon, hogy én a közügyek iránt nem kimondottan erkölcsileg kezdtem vonzalmat érezni. Azt vettem észre ugyanis, hogy érdemes a közügyekre tekinteni. Pontosabban: megéri. Ha az ember nemes cselekedetei felől nézzük a dolgot, akkor azért éri meg a közügyekre tekinteni, mert bizonyos feladatokat csak együtt, közösen tudunk megoldani, amiképpen egy nagy, nehéz kosarat fölemelni sem tudunk egyedül, csak úgy, ha mások segítségét vesszük igénybe. Ezt a kosaras példát a gyöngébbek kedvéért hoztam most föl, hogy őket se hagyjam ki a lényeghez való hozzáférésből. Hogy egyszerű legyek, akár az egyszeregy. Igen ám, de olykor hajlamos vagyok arra, hogy ne a nemes cselekedetek felől nézzek valamerre, hanem pusztán személyes érdekből, egészen pontosan: magánérdekből, ami ellentéte a közérdeknek. Általában. 

Hogy finom legyek. Most már csupán egy apró lépést kell tennünk, hogy eljussunk mondandóm lényegéhez: magánérdekből tekinteni a közügyekre nem elég elegáns cselekedet. Főképpen akkor, ha nem csupán szemléljük, figyeljük, reátekintünk a közérdekre, hanem bele is avatkozunk a dolgaiba, úgy teszünk, mintha valamit meg akarnánk oldani, el akarnánk intézni. Magánérdekből, persze. Azért, mert mergéri. Nekünk éri meg, nem pedig a köznek. 

Ideje visszatérnem a legújabb betegségemhez. Tüdőmön májfolt. Állítólag ilyen betegség nincs is. Folt ugyan lehet a tüdőmön bőven, de májfolt, az nincs. A szakemberek szerint. De a saját tüdőmről van szó, s ha akarom, akkor van. Ha nincs, akkor lesz. Esztétikailag fogom megalkotni azt a foltot, csupán azért, mert amint az elején leszögeztem, ami esztétika, az mind az emberiségre tartozik. Tehát közügy lesz belőle. Ha akarom. És miért ne akarnám, ha megéri ? Mert azt látom a világban, hogy megéri.Akkor éri meg, ha én ezt az általam megalkotott foltot nem csupán figyelem, hanem el kezdem foltozni. Ha foglalkozom vele. Ha megoldanivaló közügynek tekintem. Igaz, akkor már a legelső mozdulatommal ott találnám magam a politika tengerének végtelen vizeiben, hol úszni nem tudok. 

Elekes Ferenc 

Marosvásárhely, 2008. november 19.
Lehet, hogy falra mászom
Nagyon meguntam itt lent, közöttetek, főleg titeket untalak meg nagyon, kik teljesen normálisak vagytok, pontosan tudjátok, miért keltek ki ágyaitokból minden hajnalon és hánykor kell nyugovóra térnetek, hogy másnap új erővel kezdjétek el semmit nem érő napjaitokat, mert mit ér az a nap, amit csak átsiettek, ugyan, mit ér, én most könnyen beszélek, mert már nem sietek, már nem ülök fel az utolsó vonatra, csak eltöltöm ezt a percet még, pedig úgy meguntam itt lent, közöttetek, kik teljesen normálisak vagytok, nincs bennetek egy szikrányi meglepetés, pontosan tudom, milyen egy normális ember, én ezen az állapoton átestem rég, mikor még azt hittem, meg kell ünnepelnem minden percet, ha ünnepről van szó, végig kell dolgoznom minden percet, ha munkáról van szó, végig kell aludnom minden percet, ha pihenésről van szó, végig kell lelkesednem minden percet, ha lelkesedésről van szó, végig kell sírnom minden percet, ha gyászolnivalóm van, csak eltöltöm köztetek ezt a percet még, nincs már semmi dolgom, épp arra gondoltam, mit is kezdenék magammal, ha fentről leszólnának nekem, uram, önnek még egyetlen perce van, mit is kezdhetnék azzal a perccel, az utolsóval, fölvennék talán egy eldobott csikket, nem, azt nem venném föl, vagy káromkodnék egy jó nagyot, nem, nem káromkodnék, minek, annyi a káromkodnivalóm, hogy ahhoz nem elég egy perc, vagy megbocsájtanék az ellenem vétkezőknek, jaj, azt nem tudnám megbocsájtani, annyian vétkeztek ellenem, vagy bocsánatot kérnék mindenkitől, akit megbántottam, nem, azt sem tehetem, én majdnem mindenkit megbántottam már, egy élet nem lenne elég, hogy vétkeim elsoroljam, különben is vannak gyönyörű vétkeim, melyekhez ragaszkodom, még most, az utolsó percemben is azokra emlékezem, a gyönyörű vétkeimre, nagyon meguntam itt lent, közöttetek, lehet, hogy falra mászom, talán azt tenném az utolsó percben, ha fentről most leszólnának nekem, van még egy percem, csak azt nem tudom, elég-e egyetlen perc ahhoz, hogy falra másszak, jó, magas falra, hogy ne lássak senkit ott alant, senkit ne lássak a sok siető, normális ember közül, nagyon meguntam itt lent, közöttetek, na, mi van, hát szóljon már valaki nékem onnan, odafentről... 

Több csajom van

Nagyon meggyűlt a bajom a rádióval.Elhatároztam, hogy nem kapcsolom be többé sem az emeregyet, sem az emerkettőt. Azért nem, mert még mindig bemondják, pedig én már többször kifejtettem, nem csupán e blogban,hogy ezekre a kiejthetetlen, visszataszító szavakra semmi szükség nincsen. Még a "szavak erejére" sincs szükség, mert ebben ott bújkál egy kicsi ovónéni,$###LEAD_END###$ aki ilyenkor fölemeli piciny mutatóújját és figyelmeztet minden rádióhallgatót, hogy bizony mondom néktek, nagy ereje van a szavaknak. Nagy. Ti ezt nem is fogjátok föl a piciny eszetekkel, mert csököttek vagytok eszmeileg, szellemileg, agyilag, sok szerencsétlen.Szóval meggyűlt a bajom a rádióval.Elhatározásom ellenére, tiszta kiváncsiságból az előbb mégis bekapcsoltam, hátha az illetékes olvasván érveimet, abbahagyja az emerrádiózást és képzeljék el, mit hallok. Egy fiatalember bemondja a következő mondatot : "Mióta hallgatom az emerkettő rádiót, több csajom van."
Ez igen. Ez már nagyon zene. Szóval neki több csaja van. Nyílván azért mondja, mert így írja elő neki a reklámszöveg. Ebből következik, hogy ha én is hallgatom az emerkettőt, akkor nekem is több csajom lesz. Csak úgy jönnek a csajok, mert valahonnan megtudják, hogy hallgatom az emerkettőt, a nagyonzenét. Csak úgy tolonganak. Valószínűleg azért tolonganak, hogy végre láthassanak egy olyan alakot, mint amilyen én vagyok, egy ilyen nagyonzenés, nagyon emerkettős pasast, mert az ilyen roppant ritka teremtmény  lehet. Nem olyan mint más, aki nem hallgatja az emerkettőt, a nagyonzenét a nagyonszavakerejét. De az is lehet, hogy ez az említett bemondás nem is reklámszöveg volt, hanem a bemondó rögtönzése. Így akart szellemes lenni az a fiatalember, aki bemondta, hogy neki több csaja van, mióta hallgatja az emerkettőt. Most pedig szépen elképzelek egy ilyen fiatalembert, s elgondolom, milyen okos fajta ember lehet ! Igazi, szép szál legényember, egy mai Bolyai János, egy igazi gondolkodó, akit saját képére teremtett az Úr ! Akinek még szerencséje is van, mert ha emerkettőt hallgat, jönnek a csajok. Neki már több van, mióta hallgatja, szerencséje is van, nem csak bölcsessége. Irígylésre méltó. Istenem, milyen okos ember lehet. Pélakép sok csajjal. Sok emerkettővel. Ezektől növekedik az egyfőre jutó nemzeti jövedelem, ezek találják ki, mitől müködik majd jobban a világ. Istenem, milyen okos ember lehet...